Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Figyelő

Molnár Antal: Hangversenyélet

Kétségen felül ragyog Fenyves Jenő igazsága, midőn egyik tavalyi "Zeneközlöny"-ben amellett tör lándzsát, hogy a zeneműveket elsötétített helyiségben kell előadni. Ezt a reformot végtelenül szükségesnek és üdvösnek tartom. A zene természete teljes elmélyedést követel a hallgatótól, és amennyire a drámai zene hatását éleszti a színpadra figyelés, annyira zavarja minden belé nem tartozó csekélység az elvont zene élvezését. Csillogó lámpatartók, remek ruhájú nők, pompás erejű ifjak: nagyszerű jelenségek a szünetben, de mialatt zene szól, hunyjuk be szemeinket, és engedjük át lelkünket a géniusznak. Kényszeríteni kell a hallgatóságot, hogy a külvilágtól megszabadulva belsejére fordítsa tekintetét. A hangversenytermek prózája, a kifent művész, az ajtónálló, a libasorba és frontba rakott sűrű szabó- és fodrászkirakat bátran elmaradhat, ha zeneélvezésről van szó. Nem szabad, hogy a szemet állandóan foglalkoztassák, mialatt minden képességünknek a hallásban kell összpontosulnia. A szép ruhák, pompás termetek, csodás körmök, remek cipők, édes tekintetek, műértő nagyzolások ideje a zene előttre és utánra redukálódjék. Persze az élvezés közben való bájos, női elájulások fölöslegessé válnának, minthogy nem volna nézőjük. De ezt az egyet áldozzuk föl a sötét terem kétségtelen nagy művészi előnyeinek.

Másodsorban változtatni kellene a sorok tömöttségén. Végtelenül zavarja az élvezést, hogy szorosan kell ülnünk egymás mellett. Igazi élvezet csak kényelmes helyzetben lehetséges. Az ember szinte kívánja, mialatt zenét hallgat, hogy helyzetét némi szabadsággal változtathassa. A mai szardíniarendszer mellett ez nem lehetséges. Mialatt az érzelmek leglángolóbb harca süvít le a pódiumról, nekem szorongva kell vigyáznom, hogy idegen szomszédomat oldalba ne bökjem mámoromban. S így aztán létre sem jöhet a mámor. Pedig a zene hatása csak a mámorban teljes. Mai szűk székviszonyaink mellett csalás a hangverseny, mert nem adja, amit ígér, a hangok kizárólagos és teljes élvezetét. Nemcsak adni kell a fülnek, de el is kell helyezni azt a fület. Mivel pedig élvező ember mozogni szeret, de a mi széksorainkban nem mozoghat, tehát megfosztódik az igazi élvezettől. Az a mai hallgató, ki két embertársa közötti börtönében, a lámpa- és nőfényben úszva hallgatja a zenét, csak töredékét kapja a hatásának. Az előadók mozdulatai is fölöslegesek és zavarók. Tudta Wagner, mit csinál, mikor a bayreuthi zenekart láthatatlanra építtette. Ott lenn, ingujjban, minden tornászásbeli esztétikára való tekintet nélkül tud csak a művész igazán olyan lenni, mintha önmagának játszana Musica oltára előtt. Az előadó megjelenésének hatását egészen el kell választani művészetének hatásától. Az énekművészet, a színpadihoz közelebb állván, kivételes helyzetű, itt az előadóra kell bízni, kíván-e mimikával is hatni vagy sem. Az igazi művész - szerintem - mindig sötétben fog énekelni. Hangjának millió árnyalata legyen kormányzónk, ne az arckifejezésé. A hallgató képzeletét sokkal gazdagabban termékenyíti meg a sejtető, mint a magyarázott zene. Ezért a leggazdagabb programzene az olyan, melyhez nem írnak programot. Fölösleges az az aránylag úgyis mindig csak szegényes arcjáték.

Fokozná még az élvezetet a hőmérséklet bölcs temperálása és valami kellemes, nem erős illat terjesztése. Ahogy a géniusz égi hite küzdött a földi salakkal, úgy küzdjön a jótékony kezű belátás némely emberi gyarlóság sine qua non-jával.

Talán annak is most érkezett el ideje, hogy néhányan, kik egykor még ilyesmi fölött is szerettünk gondolkozni, a hangverseny-műsorok helytelen összeállítása ellen tiltakozzunk. Minden zenemű a fokozás és ellentét elve alapján épül. Az első témával szemben a másodiknak hangneme fokozás, jellege ellentét. A tételek egymás között ellentétesek, az egész mű pedig egy nagy fokozás. A hangverseny azonban maga is egy nagy mű, melynek tételei az előadott zeneművek. S ahogy az egyes műnek föltétlenül egystílusúnak kell lennie, éppúgy zavar, éppoly lehetetlenség, ha ugyanazon hangversenyen idegen stílusok jelennek meg egymás mellett. Fokozni, ellentétet adni csak egyneműek közt lehet. Mihelyt heterogén elemeket állítok egymás mellé, az egyik tagadja a másik igazságát és a hatás, ahelyett, hogy kölcsönös fokozás útján mindegyik mű még pompásabb színben tündökölne, ehelyett a hatás semmivé lesz. Debussy és Wagner egymás mellett olyan savakhoz hasonlítanak, melyek kölcsönösen fölfalják egymást, és rosszillatú pára alakjában elillannak. Beethoven mellett Ravel szamármakogás, Ravel mellett Beethoven elavult morfondírozás. A romantikusok szellemvilága nem bírja Haydn kedélyességét. Mozart napbanéző idealizmusa kardot ragad Tschaikowsky arisztokrata szalonérzelmei ellen. Ne keverjük a stílusokat, mert az egyiknek igazsága a másikat szíven találó tőr. Egy stíluson belül könnyebb és művészibb az előadó dolga, egy stíluson belül lehet csak igazi a hallgatóság megértő élvezése. Ma színes szappanbuborékot kap, a mi receptünk szerint bibliát. Mert a stílus mögött ott leselkedik az örök mondanivaló, de előbb belé kell férkőzni, erős bemélyedés útján le kell győzni a stílus elmaradhatatlan sallangját. Csak a nyelv finomságain át közölhetjük gondolatainak számtalan árnyalatát, anyagot kell formálnunk, ha egymásnak akarjuk adni lelkünket. A szellemet anyag és kor köti a kifejezésben: az átvevőnek azonban láthatatlanná kell emésztenie anyagot és kort, hogy magát a szellemet élvezhesse tisztán, szabadon. Ha azonban egymásra halmozod a nyelveket, a korokat, egyszeriben feltűnővé, nehezen leküzdhetővé teszed a mellékest, és ahelyett, hogy a szellemet élvezhetnők, annak számtalan színe tolakodik elénk, és elkeseríti az élvezetnek szánt ritka percek édes sorát.