Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Gróf Zrínyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zúgó gomolyagát.
Mint a dajkamesében: egy, kettő, három... és új palatinusa lesz ennek a búsult országnak Zrínyiben... Most veszi át buzgó hódolt dagasztotta piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges úr kezéből a palatinusság candidatusainak listáját... Hétrét görnyedve hátrál, s hintója lent vár...
Mögötte élénk horvát szó csattogott.
Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni... Derék fiai mind a két hazának! Püspökök: egy, kettő... öt, hat! Frangepánok, Draskovichok, Keglevichek: tíz... húsz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum! Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több mint száz, több mint száz!... Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők... Talán százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére csapzottan nem remeg... Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcú, dali Csáky István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!... Te meg csak lengesd vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit ágyunkba húzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr, Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrínyi mellett zúg a vox populi!
Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papírtekercses jobb kezét. A zúgás hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy "silentium!" Kavarogva tódulnak helyeikre, egy utolsó mosoly, pillantás, kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizmacsikorgás, mentesuhogás, aztán megáll a mozdulat, és a figyelő, előremeredő arcokban bennfagy a szó.
Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.
A két Zrínyi testvér egyértelmű mosollyal összenéz.
- Ex evangelicis... Georgius Peréni... Sigismundus Thököli...
Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.
- E... catholicis...
- Szt! C-sz! Silentium!
Zrínyi hátrafeszült ültében, s beharapta az ajkát.
- ...Stephanus Csáky et... Franciscus Wesselini!
Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl helyéről, s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított:
- Eram candidatus... - s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két ízben volt nádorjelölt, s most mégis kifelejtették.
Wesselényi diadalos, félig lehajtott pillájú szeme büszkén kereste Zrínyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserű hullámokba omlott alá csöndesen szívében minden, minden.
Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés, csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk! Wesselényi! S az eddig legkisebb pártú jelölt körül hirtelen buzgalmas gyűrű keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket, szava megtört a máris vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket, s az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hanglepellel igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját.
- Eamus in suffragium! In suffragium! - zúgott mindig tömöttebben.
- Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! - ugrott föl Zrínyi széles legyintéssel. - Ego! - ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel együtt verő lázadó indulata - suffragor Comiti Wesselini! - Intett híveinek, s ment szavazni.
A zaj meglepetten ült el egy percre, s kint valahol fátyolosan kongatott tízet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelyek hullámai hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult, s ment vissza a helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a dobogás, s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen. Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársonydolmány ujjába, s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta, odabent megereszkedett a feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás, s fejébe szökött az első világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek fölött... tenyere rátapad a lapátra... éget!... dereka mindjárt kettétörik... s hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar.
- ...sár!
- Miklós! - tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. - Talám csak mennénk!
A terem ürült.
- Kopófalka! - intett a ragyogó napfényen gomolygókra Péter.
- Péter! mi volt ez? - s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.
S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig berregett a kattogó dob, s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte bele a szemérmetlenül ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar, vivát...
- Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini! Vivat! Vivat!