Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám

Blaskovich Sándor: Monarchiánk és Olaszország [+]

Olaszország a legkomplexebb európai állam, s e komplexságánál fogva a legérdekesebb hatással van nemcsak az osztrák-magyar monarchia politikájára, de egész Európáéra. Radikalizmusból született - de nemzeti monarchia lévén, beleesik a konzervatív imperialista áramlatba. A szláv kérdésben az ő hagyományos nemzetalkotó radikalizmusát kellene képviselnie, de az osztrák imperializmussal való versenye s az osztrák hatalom alatt maradt olaszsággal való konnivenciája arra szorítja, hogy a katolikus austro-szláv igyekvéssel szemben a balkáni ortodox szlavizmust segítse - ám ugyanakkor, megint csak az osztrákkal rivalizálván, Albániában a pápa segítségével csinál jezsuita politikát az osztrák-magyar monarchia franciszkánus politikája ellen. A franciával való versenye a Közép-tengeren a hármasszövetségbe hajtja, de az osztrákkal való ellentéte az Adrián a hármas-entente-tel való kacérkodást javallja neki. E két imperializmus közül hol egyiknek, hol másiknak állva útját, végeredményben egy harmadiknak, a német imperializmusnak hajt hasznot - ugyanannak a német imperializmusnak, melynek pángermán drangjától félti és védi a Trento italianitáját. Így fél attól, kivel mégis kénytelen szövetségben lenni, hogy megvédesse magát tőle azoktól, akiktől még jobban fél.

Nem paradoxon azt mondani, hogy Olaszország ezekből a félelmeiből él. Mert akiktől Olaszország fél, azok még jobban félnek egymástól, s az olaszról is áll, amit a balkáni népekről mondanak, hogy: a nagyok féltékenykedése a kicsinyek szabadsága. Olaszország a gall és germán rivalitásból él, aminthogy az is a szülőanyja, s nem csoda, hogy emlőin táplálkozik. Csak a térképre kell nézni, hogy meg lehessen érteni Olaszország történetét. Egy keskeny földcsík, mely belenyúlik a tengerbe, s fölötte terjeszkedik a rengeteg kontinens. Míg Róma a magasabb keleti kultúra exponense a barbár Európával szemben, addig ő uralkodik a kontinensen. De mikor Európa megszítta magát a kultúrával, fölülkerekedik számbeli túlsúlya, s nemcsak hogy a maga lábára áll, de egymással vetélkedő hatalmai ki-ki éppen az olasz föld megszerzésével akarnak egymás felett túlsúlyra jutni. Így lesz a versengő európai imperializmusok közt Olaszország az Eris almája - s míg végig a középkoron s az újkoron az olasz nemzet ide-odatépett áldozata e versengésnek, a legújabb korban végre megtalálta a módját, hogy éppen e versengés jóvoltából szerezze vissza, alapítsa meg és tartsa immár erőben nemzeti létét.

A gall-angol s a német-osztrák imperializmus versenyéből kialakult e harmadik valőrnek jelentkezése tagadhatatlanul kényelmetlen Európa számára. De Európának tudnia kell, hogy ezt ő maga teremtette meg, s nem szabad csodálkoznia azon, hogy akit nemzett, az enni kér. Bismarck lebírta III. Napoleont, s ebből a szeretkezésből született Olaszország. A sorsa olyan, mint a szerelem gyermekeié - csak úgy tud megélni, hogy hol apját zsarolja, hol anyját, akik szégyellik vele a közösséget, de titokban mindig dugnak neki valamit. (Bismarcktól kapta Rómát, az angoloktól Erythreát, a franciáktól Tripoliszt.) Nem sajnálják tőle a kis ajándékokat - különösen a máséból nem. Ausztria-Magyarország nem szívesen látja az Adrián, de nem sajnálná tőle akár egész Afrikát. Ellenben Franciaország nem tudja megérteni, mit keres a Közép-tengeren, de szívesen nekiajándékozza az egész Adriát, Albániát, a görög szigeteket. Az olasz, ha idement, itt lökték vissza, ha odament, ott - amíg végre megtanulta, hogy az angol-francia szupremáciát irigylő germánhoz csatlakozva emelje értékét a Közép-tengeren, viszont ez értékemelkedéssel szorongassa szövetségeseit az Adrián. Kihasználva a nagy világáramlatok versenyét, mindegyiknek sodrától egy-egy lépéssel tovább viteti magát. Ha erre azt mondjuk, hogy machiavellizmus: Olaszországnak nincs oka ezt a szót visszautasítania. Valóban: a renaissance Machiavellija megírta az olasz boldogulás recipéjét. A terrénum azóta nem változott, s az emberek sem igen változtak. Közel húszévi meddő politika kellett ahhoz (Visconti-Venosta első minisztériumától Visconti-Venosta második minisztériumáig), hogy az olasz rájöjjön e nem minden nehézség nélkül keresztülvihető diplomáciai recipére, melyet most már meglehetős gyakorlottsággal s eredménnyel alkalmaz. Chacun selon ses capacités, mondja Proudhon - s ha a kritikusoknak e politika nem tetszik: Olaszország nem tehet róla, hogy létezik. Olaszország az ő létezését a francia-német rivalitásnak köszönheti - éppen ezért születéséhez méltóan kell viselkednie az európai koncertben. Ha komplikálja: ám feleljenek érte Európa előtt azok, akik megteremtették. Ha e két fajnak rivalitása szülte, akkor a lélektan törvényei szerint egyikhez sem csatlakozhatik végképp, de mind a kettőt kihasználja. A rivalitás szülte, a rivalitásból él. Hű volt a franciához: semmire sem vitte vele. Hű volt a némethez: semmitsem ért vele. Mióta etnográfiai és geográfiai hagyományait újra feltalálta: inkább boldogul.

S amily kényelmetlen ez az új valőr az egyes európai imperializmusok számára, olyan áldás Európa számára. Csak látszólag született véletlenül - valójában egy hivatás szólította létre. A régi Róma kultúrmissziója folytatódik benne - csak éppen, az idők változásának megfelelően, a harci küldetés békeküldetéssé transzponálva. Mint Angliának, Olaszországnak is az az érdeke, hogy egyik imperializmus se jusson vezérletre Európa felett. Ezért úgy a hármasszövetségen belül, mint a hármas-entente-tal érintkezve, úgy annak, mint ennek hadi előnyomulását meg-meggátolja. Agadirnál a német már ott tartott, hogy összemérje fegyverét az angol-francia előnyomulással. De a vele szövetséges Olaszország a döntő percekben cserbenhagyta - s a világháború elmaradt. Viszont az entente hiába adta Tripoliszt az olasznak: az olasz nyomban rá, a Közép-tenger egyensúlyának védésére, megint hozzáállt a hármasszövetséghez - ám ugyanakkor, mihelyt e hármasszövetség egyik főtagja, az osztrák-magyar monarchia a Balkánon, Szaloniki felé, imperialista hajlandóságokat mutatott, igényeivel a londoni nemzetközi konferenciához szorította. Mert Olaszország csak úgy tud megállni, ha egy imperializmus sem hatalmasodik el a másik rovására. Eddig a pontig mindegyiknek deferál - még Albániában is megosztja a kereskedelmi szférát a mi monarchiánkkal, de rögtön az ortodoxizmussal paktál, mihelyt az a színe, hogy Ausztria-Magyarország a Balkánon monopolizáló törekvésekkel akar fellépni. A szövetségesek történetében páratlan ez az olasz típus, mely szövetséges társaival szemben nem a biztatást, hanem a tartóztatást tekinti feladatának. Legyen a jövő Ausztria-Magyarország szlávabb vagy németebb: mindkét esetben versenytárs, a monarchiát átmeneti állapotban levőnek érzi vagy egyik, vagy másik alakulat felé, s minden ügyességével s erejével ebben az átmeneti állapotában akarja megmarasztani, ebben a fejlődésében akarja meggátolni - akarja is, bizonyos fokig tudja is, éppen szövetséges társi viszonyának közelségéből. Barát, amíg a barát másfelé nem agresszív - amely percben ez agresszivitásba megy át, menten antagonista és versenytárs, akivel szemben antagonistának s versenytársnak kell lenni. Páratlan alakulat Olaszország, páratlan az európai politikára való hatása is - megfelelően annak a páratlan helyzetének, hogy minden életmozdulatával valamely kialakult hagyományba ütközik, melyet nem tud megtörni erőhatalommal, csak ésszel és okossággal.

*

Egy emberöltőn át tartott nagy iskolán ment át az újonnan lett olasz királyság, míg boldogulásának erre a módjára rátalált. 1866-tól 1896-ig kellett vergődnie, csalódnia, hol ebbe az akadályba ütköznie, s hol erről, hol arról az álmáról letennie, alapítói és létresegíti iránt való lojális hűségében, míg végre rájött, hogy milyen balance-politika való annak az országnak, melynek szemében a francia Szavoja s Garibaldi hazája, Nizza, épp annyira olasz, mint az osztrák Trento és Trieszt, s az afrikai Biserta birtoka éppoly fontos volna számára, hogy Szicíliától odáig a Közép-tengert magának elzárhassa, mint az albán Vallona volna arra, hogy Brindisitől odáig zárhassa el magának az Adriát. Ez a balance-politika annak átlátásán épül, hogy a hűségnek s a megbízhatóságnak magában nincs értéke - hogy protektorai közül azért kell az egyikhez csatlakozni, hogy ezzel a másik számára legyenek érték, s hogy mindig idejében kell megérezni, hogy valamely időpontban kihez kell hűtlennek lenni azért, hogy számára becsesek legyenek, szárazföldi szövetségbe állni, hogy a tengeren érhessenek el egyet-mást, s tengeri szövetségbe, hogy a szárazföldön meg ne rövidüljenek.

Az ellentétek e politikájára, mint mondottuk, Olaszországot az ő földrajzi helyzete szorítja, s ehhez alakult népének jelleme is. Nagy Károly birodalmának az olasz gyarmat adta meg az imperiális presztízst, s az ő birodalmának bukása után Hohenstanfok és Valoisk, Habsburgok és Bourbonok egyaránt Olaszországért törik magukat. Míg a pápával megegyezett habsburgság a konzervatizmus jegyében bénítja meg és tartja szolgálatában az olasz nemzeti erőt, a franciák éppen a nemzeti öntudat istápolásával szegeznek fegyvert a Habsburgoknak. A habsburgi retardáló és negatív politika a Metternich dogmatikus konzervatizmusában alakul ki rendszerré - s ennek nyomásával szemben az olasz nemzeti gondolat a liberalizmusban s a haladásban keresi valóra válását. Carlo Alberto piemonti fejedelem csatlakozhatnék a konzervatív rendszerhez is - de Piemont csak úgy lehet magja a jövendő olasz egység kikristályosodásának, ha menedéke minden liberalizmusnak és progressziónak. A novarai vereség után Carlo Alberto lemond fia, II. Viktor Emánuel javára, ki zászlótartójává lesz az európai liberalizmusnak, alkotmányt ad népének, s ezzel válik bęte noir-jává az osztrák reakciónak. Ha nem is e liberalizmus, de az osztrákellenesség volt az, mely az olasz ügy felé fordította az oroszoknak s a krími háború után az oroszokkal kacérkodni kezdő II. Napoleonnak figyelmét, melyet a lángeszű Cavour kitűnően tudott hasznosítani. Az oroszt úgy Ausztria hálátlanságán és balkáni rivalitásán érzett dühe, mint a pápával szemben való ortodox ellentéte vitte rá, hogy az olasz liberalizmus iránt türelmes legyen. III. Napoleonnak pedig, ki egy első napoleoni stílusú nagy francia imperializmusról álmodott, s ellensúlyt keresett úgy az angol közép-tengeri szupremácia, mint az osztrák hegemónia ellen: e tervébe igen beleillett egy olyan olasz királyság, melyből az osztrák ki van lökve, mely elég erős arra, hogy déli exponense legyen a francia impériumnak, de annyira jelentékeny mégse legyen, hogy a francia nélkül is meg tudjon állni a maga lábán. Napoleon maga nyilatkoztatta ki Bismarcknak, hogy nem akar ugyan a Közép-tengerből francia tavat csinálni, de igenis az angol szupremácia letörésére Piemontot erősíteni akarja. E politika vitte III. Napoleont Szolferinóhoz - ez neki elég volt, nagy győzelmet ő sem akart - még egy győzelem, s Olaszország teljesen szabad volna, ez pedig nem volt érdeke Napoleonnak. Ezért Villafranca után az olaszokat cserbenhagyta - Lombardiát megkapják, megkapják Toscánát is, és Florenccel mint székhellyel megvan az olasz egység első étappeja, de Nizzát és Szavoját elveszik tőlük. Ez méltán elkeserítette az olaszokat, kikben Napoleon nagyobb nemzeti öntudatot ébresztett fel, mint amilyet maga is akart. Mikor 1860-ban az olaszok Garibaldi alatt Nápoly felszabadítása után a pápai államot kezdik ki, Napoleon maga hívja fel beavatkozásra az osztrákot, de ez már nem mozdulhat, mert a porosztól le van kötve. Ellenben segítségük támad az olaszoknak az angolban - mert lord Russel átlátva Napoleon terveit, megérti, hogy túl kell licitálnia rajta, az olaszt erősítenie kell, hogy a franciának ne hűbérese legyen, hanem versenytársa. Napoleon ezzel, elég mulatságosan, arra kényszerül, hogy - már a saját hazája klerikálisaitól való félelmében is, s mert nem akarta, hogy az olasz egység teljesen kialakuljon - az olasz egységnyi törekvéssel szemben védelmezze a pápai Rómát. Az olasz kormányok kénytelenek ennek deferálni, Menabrea kénytelen vérző szívvel a garibaldistákat leverni, s a francia generális, ki az ő zuávjaival bevonul Rómába, s a pápa védelmében próbálja ki a hadi technika új vívmányait, jelentheti Párizsba a császárnak, hogy a Chassepot-puskák jól működnek. Erre üt ki a porosz-osztrák háború, mely az olasz egységnek meghozza Velencét - a III. Napoleon olaszteremtő kezdeményezése átmegy a poroszokra, s mikor a protestáns Bismarck 1871-ben megtöri Napoleont, Róma is részéül jut az olasz egységnek.

Ez az idő: az az öt-hat év, mely az olasz egység létrejöttétől Róma megszerzésével való bekoronáztatásáig eltelik: a meghatározója az új királyság minden későbbi viszonyainak. Benne van mintegy a magva vagy a kovásza minden további szerencséjének s balszerencséjének, barátságainak s ellenségeskedéseinek. Az 1866-iki prágai békével, melyben Olaszország megkapja Velencét, de Ausztriánál megmarad a Trento, Trieszt s a nagy százalékában olasz Isztria: megszületik az olasz irredenta fogalma és ténye - a meg nem váltott, vagyis a nemzeti egységhez hozzá nem csatlakozhatott olaszok kérdése. Persze: nem csupán az Ausztriánál tartottaké. Szavoja, Nizza, Korzika, Malta, Monaco, Trento, Isztria, Kvarnero, Dalmácia - de még tovább és még messzebb a Levanta-vidék, Tunisz, Egyiptom, Brazília és Argentína: mind tele van olaszokkal, kikre az olasz néplélek mind igényt tart, s akik többé-kevésbé mind húznak az királysághoz. Az olasz nemzeti eszme nyelvi alapon teremtette meg a királyságot, s nem tud megelégedni ennek mesterségesen kinyirbált határaival. Négy világrészbe sugárzik szét ez elégedetlenség, de természetes, hogy legerősebb Ausztria felé. Az egységi törekvésnek első találkozása a régi osztrák metternichi reakcióval volt, a XIX. század elején vált tudatossá a nemzeti egység utáni vágy, s már a bécsi kongresszuson találkozott az osztrák ellenállással, s minthogy évtizedeken át minden lépésében ezzel ütközött össze, magától értetődően hagyományává lett az osztrák-gyűlölet. Fokozza és szélesíti ezt az olaszság a latinit"ŕ-ért folyó küzdelme, melyben úgy az osztrák területen, mint azon is túl menve általában a germán és szláv faji terjeszkedéssel kerül szembe. A latinitásban az ősi és felsőséges római kultúrát védi az érzése szerint mégiscsak barbár többi kultúrákkal szemben. Az olasz, aki francia uralom alatt él, ha az iskolában franciául, tanul is, az életben éppoly kevéssé képtelen letenni az ő olasz nyelvéről, mint ahogy nem tesz le a korzikai vagy a provencei sem az ő szinte teljesen olasz tájszólásáról. Vagyis: a francia felsőbbség nem nyelvi veszedelem - ellenben ahol például a német kerül felsőségbe, ott nyelvéből és műveltségi hagyományaiból is kiforgatja az alája kerülteket. Ezért nem oly erős az irredenta Nizza és Szavoja felé, mint a Trento és Trieszt felé. Ez a mozzanat specializálja vagy differenciálja az irredentizmust, de általánosságban minden fajtáját ébren tartja a monarchikus, tehát minden pápaellenességéből fakadt liberalizmusa mellett is már faji imperializmusánál fogva konzervatív érzésű kormányzatnak az az érthető törekvése, hogy az olasz társadalomban felütköző radikális, szocialista és anarchista áramokat lehetőleg ilyen nem társadalmi, hanem politikai természetű feszülésbe transzponálja, mely nem befelé kelt forrongást, hanem kifelé mesterkedik, s amelyet, ha okoz is olykor külső bonyodalmakat, viszont jól is lehet alkalomadtán kifelé hasznosítani Hogy a prágai béke nem vége, hanem kezdete egy el nem intézettségnek, az az akkori olasz államférfiak előtt világosan állott. Nigra párizsi olasz követ meg is mondta Drouyn de Lhuys úrnak, III. Napoleon akkori külügyminiszterének, hogy a trentói határkérdés rendezésétől függ a leendő olasz-osztrák viszony baráti vagy ellenséges volta. Visconti Venosta külügyminiszter pedig azt írja Nigrának, hogy a velencei határ dolga, Isonzo és Bozen hovatartozása a legfontosabb. Nigra azonban hiába magyarázza mindezt Párizsban: III. Napoleon nem siet a rendezéssel, s kivált mikor a Rč d'Italiát az osztrákok elsüllyesztették, s a megmaradt olasz flotta bemenekült az anconai kikötőbe, az esélyek még jobban csökkentek. Lamarmora tábornok az Ausztriával hadban levő Bismarckba veti utolsó reményét, s őt igyekszik rávenni, hogy a Trento és Trieszt elvételével Ausztriát gyengítse. De azzal a benyomással kell elhagynia Bismarckot, hogy Trieszt az a kényes pont, ahol a német még Ausztria gyűlöletén túl is irigy az olaszra. Mert a német Triesztet a maga közép-tengeri kijárójának tekinti, és mindenesetre jobb szereti osztrák kézen látni, mint olaszon. Még húsz év múlva is, 1886-ban, azt írja Lamarmora Depretisnek, hogy az 1866-iki tárgyalások során Triesztre volt a porosz a legféltékenyebb. Hiába írja még később Crispi az ő emlékirataiban, hogy Lamarmora erélytelen volt Bismarckkal szemben - a valóság az, hogy Bismarck e pontban meggyőzhetetlen volt. A nagy német államférfiban ez az ellenállás egészen tudatos volt, s beleillett úgy pángermán, mint már akkor kibontakozó franciaellenes tervébe. Amily kérlelhetetlen volt Trieszt dolgában, oly nagylelkű, sőt rátukmáló volt az olaszoknak a Közép-tengeren, vagyis a francia imperializmus rovására való terjeszkedése iránt. Beleakaszkodva Mazzininak egy 1838-ban tett nyilatkozatába, mely szerint "Észak-Afrika az olaszoké" - 1866-ban ugyanennek a Mazzininak azt írja, hogy "Olaszország és Franciaország előnyökre nem szövetkezhetik a Közép-tengeren, ez a tenger rokonok közt feloszthatatlan örökség. A Közép-tengeren való uralom elvitázhatlanul az olaszoké, mert e tengerre kétszerte kiterjedtebb partjaik vannak, mint a franciáknak. A Közép-tenger bírása legyen Olaszország örökös gondja, minisztereinek terve, a florenci kabinet alapgondolata." Bismarck politikája világos - Trento és Trieszt meg nem kapásáért az olaszok nem őrá dühösek, hanem Ausztriára, azt mondván, hogy a Trento révén Ausztria egy lábbal mindig benne van Olaszországban, Trieszttel pedig az Adriát veszélyezteti. 1867-ben az irredenta már teljesen tudatos olasz nemzeti politikává lett - április 13-án Cairoli osztatlan lelkesedés közt mondja ki a kamarában, hogy a fegyvereknél erősebb valami a nemzeti eszme - ez fog törekvéseinknek foganatot szerezni.

Beust, a Sadováért revancheot lihegő osztrák-magyar kancellár, megpróbálta ezt az irredentista szelet az ő revancheának vitorlájába fogni. 1869-ben, mikor már világos volt, hogy a francia-porosz leszámolás sokáig nem késhetik, hármas szövetségbe akarta fogni a monarchiát, Olaszországot s Franciaországot a porosz ellen. Nem sajnálta volna a Trentót ettől az üzlettől, sőt győzelem esetére egyenesen felajánlotta. Ám ez a kombináció megszegett III. Napoleon makacsságán, ki Rómának olasz kézre való adásáról hallani sem akart. Annyira nem, hogy mikor Türr István tábornok olasz részről Bécsbe sietett, a szövetség szorgalmazására: az odavaló francia nagykövet, Gramont, már megmutatja neki Napoleonnak egy sürgönyét, mely szerint, ha Rómát nem hagyják, inkább lemond az egész szövetkezésről. A szövetségből így nem lett semmi, s mikor 1871-ben a letört franciával szemben a diadalmas porosz segíti meg az olaszt abban, hogy Rómát mégiscsak megkapja, Beust hiába akarja az olasznak s a pápának egyszerre megnyerni a hajlandóságát azzal, hogy a fogoly gyanánt szereplő pápának Róma helyett Trentót ajánlja fel lakóhelyül. A pápa ebből nem kér - s ezzel Beustnak trentói obligája teljesen megszűnik.

Amint így mind közelebb jutott a poroszság az olaszhoz, Beust annyira elérkezettnek látta az időt, hogy az olaszt s a németet együtt próbálja ellensúlyozni az osztrák szlávság favorizálásával - például délen a szlovénokéval, hogy a trieszti olaszságban először éleszti fel és teszi tudatossá az irredentás indulatot. Ez a részletdolog azonban egyelőre visszaszorul a római kérdés jelentősége, s Bismarck abbeli igyekvése mögött, hogy az ultramontanizmus, az ultramontán veszedelem s egy lengyel, osztrák, francia, olasz és német-birodalmi ultramontán összefogódzás rémképétől való féltében mindenképp szítsa az olaszoknak pápaellenességéből fakadt kényszerű liberalizmusát. Andrássy, ki időközben Beustot a külügyminiszterségben felváltotta, bár maga őszintén liberális volt, mindenképp mérsékelni igyekezett a vaskancellár antiklerikális fanatizmusát - viszont neki sem volt könnyű dolga az ő otthoni klerikálisaival, kiknek élén Zsófia főhercegasszony állott, s akik kivitték, hogy mikor az uralkodó öccse, Lajos Viktor főherceg Rómába ment, ne látogasson el a Quirinálba, ami ott természetesen nagy sértődöttséget okozott.

Az osztrák klerikalizmus arra építette számvetését, hogy a III. Napoleon bukása után elkövetkezett köztársasági regime, Thiers elnökkel az élén, éppoly klerikális volt, mint Napoleon - s e francia klerikalizmussal szövetkezve szerette volna elbuktatni úgy Bismarck Németországát, mint Viktor Emánuel olasz királyságát. Ám Andrássy résen volt, s míg egyfelől Robilant bécsi olasz követtel szemben egyre az olasz antiklerikalizmus túlságba vitelének veszedelmeit igyekezett megértetni, másfelől liberális alapon mégis annyira találkozott az olasz kormánnyal, hogy 1873-ban Viktor Emánuel király végre ellátogatott Bécsbe, hol Ferenc József király tüntető melegséggel fogadta, s két évre rá, 1875-ben, vissza is adta látogatását - igaz, hogy a pápára való tekintettel nem Rómában, de viszont abban a Velencében, melyet 1866-ban őtőle vett volt el az alakuló olasz királyság. Bismarcknak ez az olasz-osztrák-magyar barátkozás nem volt ellenére, sőt beleillett messzenéző nagy terveibe - mindazonáltal ezt az őnélküle történt közeledést némi féltékenységgel nézte, olyasmi gyanánt, ami az ő háta mögött történt s úgy lehet: megállapodást rejtett magában a Trentóra, Tuniszra, talán Albániára, talán az egész keleti kérdés rendezésére vonatkozóan is, hogy a monarchiának esetleg boszniai előnyomulása esetérre Olaszország hol kapjon kárpótlást. Igaza volt-e Bismarcknak e gyanújában, azt ma már nem lehet tudni - később, a berlini kongresszuson, Boszniával szemben Olaszország számára csak Tripoliszról volt szó -, ám annyi való, hogy Bismarck féltékeny volt, s nem késett az előtte gyanús barátkozásnak az oroszt vetni ellene. Reuss herceg, pétervári nagykövet útján, Bismarck megbeszéléseket folytatott Gorcsakov orosz kancellárral, hogy az olasz-osztrák megállapodások nem érintik-e az 1872-iki három császár találkozáson történt megegyezéseket? Gorcsakov rögtön munkába is áll, s munkájának az az eredménye, hogy 1876-ban Umberto olasz trónörökös feleségestől ellátogat Szentpétervárra, hol nagy kitüntetéssel fogadják, s mikor hazatér Rómába, ott az a hír terjed el, hogy a királyfi teljes biztosítást hozott az orosztól minden lehető esetre - hogy Törökország bukása esetére az olasz számíthat úgy Albániára, mint Tripoliszra és Tuniszra, Ausztria bukása esetén pedig Trentóra. Mint ahogy Bismarck antiklerikális idioszinkráziában, úgy szenvedett Andrássy oroszban, s az olasz hírek elterjedése kapcsán sietett rendbejönni Bismarckkal, ami nem is volt nehéz. De az olaszoknak az osztrákkal szemben való balkáni féltékenysége többé nem ül el - a monarchia keleti politikájának kibontakozása és agresszivitása arányában egyre nő, s Carlo Orsi az ő Italia című munkájában ki is írja, hogy: "az irredenta 1876-ban ölt nevet - addig csak a triestiek s a trentóbeliek szívében élt." A keleti mozgalmak, a boszniai kérdésben a szerb-montenegrói összefogódzások alig indulnak meg, máris hallatszik, hogy egy Garibaldi régi szicíliai embereiből alakult önkéntes olasz expedíció készül átmenni Raguzába s Triesztbe, hogy onnan feljebb vonuljon Trentóba. Milánóban nagy meetinget tartanak, az osztrák kormány egyre-másra fogat el és büntet olasz kémeket - s ezalatt az oroszoktól vezetett Szerbia s a teljesen pánszláv befolyás alá került Milán fejedelem az oroszok perfid tanácsára olasz közvetítést kér Ausztriával szemben. Ez a közvetítés meg is történik, s Andrássy haragosan utasítja vissza. A két hatalom közt igen feszült a viszony, a diplomáciai érintkezés szünetel, a monarchiának nincs követe Rómában, Robilant pedig eltávozik Bécsből. A dolog mérgesedik, jobban, mint Bismarck szeretné, s hogy a francia ebből hasznot ne húzzon, leküldi Vilmos császárt Rómába, s odavaló követségüket nagykövetséggé emeli, amely példát monarchiánk is utánoz s leküldi 1877 januárjában Haymerlét, az Andrássy későbbi utódját a külügyminiszterségben. Az olasz most Montenegró érdekében újra akar közvetíteni, s ezt Andrássy újra haragosan utasítja vissza, annál is inkább, mert Bismarck figyelmezteti, hogy Ignatyev orosz konstantinápolyi nagykövettel s a pánszlávok főembereivel Robilantnak titkos egyezménye készül a monarchia ellen. Andrássy a keleti kérdésről nem is tárgyal az olasszal, ami egy okkal több arra, hogy az olasz irredenta mind erősebben szervezkedjék a monarchia ellen, s kiszemelje magának Albániát arra az esetre, ha a monarchia lemenne Boszniába. Andrássyban viszont megvolt az a humor, hogy az olasz fészkelődéssel szemben kétezer osztrák klerikálist engedjen deputációba a Szent Atya elé, az irredenta pedig az egész keleti háború során fente a fogát minden fenhetőre: Tuniszra, Tripoliszra, Trentóra, Triesztre, Albániára. Bismarck, akinek ez az elhidegedés sehogysem tetszik, az olasz indulatot a franciák ellen szeretné fordítani, s ezért monarchiánkkal egyetértve Tuniszra irányítja az olaszok figyelmét. De Cairoli külügyminiszter sokkal franciabarátabb, semhogy ebbe komolyan bele merne menni, ami Bismarckot igen megharagítja, s a vaskancellár Bülow nagykövetnek megírja, hogy "az olasz se barát, se ellenség - az ilyen bizonytalan barát rosszabb az ellenségnél!" Menten meg is egyezik Salisburyval, hogy vegye el Egyiptomot, a francia pedig vegye el Tuniszt - arra gondolva, hogy így mégis csak ki fogja ugratni a régen várva-várt francia-olasz antagonizmust, nem is akarván most már a maga közelébe ereszteni Olaszországot addig, míg az végképp össze nem veszett a franciával.

Az ilyen módon szorongatott olaszságnak minden elkeseredése monarchiánk ellen fordul. Az Italia Irredenta szakszerűen szervezkedik, sőt az orosz-török háború tartama alatt folyton fejlődik, mintegy pressziót akarva gyakorolni Ausztriára, hogy cselekvési szabadságát gátolja, vagy, ha az sikert ér el, hogy valamelyes kompenzációt csikarjon ki, amennyiben a monarchia bejutna Boszniába. Az agitáció nagyobb mérveket ölt a Trentóban is, Rivában, Moriban, Triesztben tüntetések vannak, Glaser igazságügyér fel is szólal a képviselőházban: "hazai küldöttségek, melyek úgy lépnek fel, mintha idegen országhoz tartoznánk, a legerélyesebb visszatorlást érdemlik!" Trentóban elzárások történnek, az irredentisták Olaszországban épp így dolgoznak, megrajzolják az egységes olasz térképet, s átcsempészik a határon, s e térképeken Dél-Tirol és Trieszt Olaszországhoz tartozik. Tartanak egy nagy republikánus kongresszust, ahol "Trentót és Triesztet e szolgaságból felszabadítandó olasz provinciákat" Olaszországnak követelik. Velencében leverik az osztrák konzulátus címerét, amiért az olasz kormány kénytelen bocsánatot kérni. Crispi mint házelnök kormányától misszióba küldetik az európai kormányokhoz, s a német szimpátiát megpróbálja értékesíteni Ausztria ellen, de süket fülekre talál Bismarcknál, noha jól fogadják, s mint franciaellenes értéket ünneplik 1877 szeptemberében, s bankettet rendeznek tiszteletére. Crispi előadja Bismarcknak, hogy: "Olaszország nem egyezhetik abba bele, hogy Ausztria Boszniát okkupálja, Olaszországnak nincs természetes határa. Amíg a Trento osztrák kezekben van, Olaszország ki van szolgáltatva, s a Balkán felé haladó Ausztria az Adriát is veszélyezteti. Bismarck segítsen s beszéljen Andrássyval. Andrássy ne vegyen el semmit a töröktől." Bismarck kitér, sajnálná, ha Kelet miatt Ausztria és Olaszország összeveszne - ám ha Ausztria lemegy Boszniába, foglaljon el Olaszország valamit az albán partokon - az egyensúly helyreállítására!" De Crispinek ez nem elég. Kompenzációt akar Tirolban vagy Isztriában egy osztrák balkáni terjeszkedéssel szemben. Bismarck - nemhiába nyert két csatát - miután az olasz-orosz kacérkodással az osztrákot megijesztette (éppúgy, mint ahogy a magyarral megijesztette volt az osztrákot), most Andrássy pártjára kél, s hogy őt magához láncolja, most Crispit terrorizálja. Ezért nem akarja, semmi áron, Crispit megérteni, s nem vállalja megbízását. Azt mondja Crispinek: "Én Andrássy barátságát keresem, tehát nem kérhetek tőle olyat, amiért rám megharagudna! Sem Boszniáról, sem az önök határkérdéséről én nem szólhatok! A francia-kérdésről azonban szívesen tárgyalok - azokkal szemben szívesen védem önöket!" Így Crispi, nem boldogulván Bismarcknál az osztrák kérdésben, Párizsba siet, hogy izolálva ne legyen, s meggyőzze ott a kormányt, hogy ő Bismarckkal nem kötött paktumot a franciákkal szemben. Innét Bécsbe s Budapestre érkezik, mivel a francia tárgyalások nem sok reménnyel kecsegtették, lévén ott a klerikálisok igen erősek, s ezek kontrakarírozván ott az ő akcióját. Andrássy azonban nem tárgyalt Crispivel a külügyi kérdésben. Az osztrák közvélemény dühös volt az olaszokra, s ez megnehezítette Crispi helyzetét, annyira, hogy a tárgyalások az irredentizmussal szemben is hiábavalók lettek, mert az események maguktól folytak tovább.

1879 januárjában meghalt Viktor Emanuel, s jött utána Umberto, s a Cairoli-kormány külügyére, Corti gróf képviseli Olaszországot a berlini kongresszuson. A kongresszuson bármennyi lármával próbálkozott bár hányfelé, Olaszország teljesen izolálva állt, úgy, hogy Corti azt az utasítást kapja, hogy passzív viselkedjék, mert valójában egy hatalom se támogatja! Ez így is volt. A francia Tuniszt akarja, s azért nem támogatja; Bismarck s az angol az osztrák mögött áll - s bár Andrássy s Bismarck Tuniszt felkínálja az olaszoknak, ez csak arra elég, hogy a franciákat is ellenök soroztassa, de arra nem elég, hogy Tuniszt valóban meg is kapják! Ez izolált helyzetben már az albán propozíciókról sincs szó, sőt inkább a francia meghatalmazott szólal fel a "mirditák" érdekében, miután Andrássy nem szólhatott, mivel ő már Bosznia okkupációjával merítette ki keleti jogcímeit a hatalmak előtt.

Corti azonban érzi, hogy mondania kéne valamit, s megkérdezi Andrássyt, annak okkupációs beszéde után, hogy: "van-e abban a helyzetben, hogy a felvetett kombinációról (vagyis a bosnyák okkupációról) messzebbmenő nyilatkozatot tegyen az általános európai érdek szempontjáról?" Mire Andrássy azt felelte, hogy: "meg van győződve, hogy az az álláspont, melytől az osztrák-magyar kormány vezettette magát, éppúgy méltánylásra fog találni az olasz kabinetnál, mint ahogy a többi hatalom kabinetje méltányolta!"... Szegény Cortinak a kongresszuson való elszigeteltsége a helyzetből folyt, Olaszország az osztrák s a francia érdek közt lebegett Mohamed koporsója gyanánt, s mindegyik számára inkább akadály volt, mint erő - a német pedig gyengíteni óhajtotta, hogy aztán annál inkább magához láncolhassa. Az olasz közvélemény azonban Ausztriát az eredményekért irigyelve nem tudott okosabbat, mint Ausztriát szidni, az irredentizmust táplálva, s a szegény Cortit tenni meg bűnbaknak, hogy ő az oka minden bajnak. A "Perseveranza" azt írta a berlini kongresszusról, hogy "Olaszország oly kicsi volt Berlinben, mint Piemont nagy volt Párizsban!" Cavour és Corti! Mily igazságtalan összehasonlítás! Párizsban Cavour idejében a francia, az orosz s a porosz is egyaránt irigy volt az osztrákra - Berlinben ellenben a Corti Olaszországja Ausztriának Boszniában, a franciának Tuniszban kényelmetlen, a porosz pedig előbb meg akarja törni, hogy annál biztosabban magához köthesse. Az 1857-iki nemzetközi irigység megteremtette Olaszországot, az 1878-iki pedig megdöbbent, hogy aki él, lélegzeni is akar.

Olaszország meggyötörve és kiábrándulva került ki a berlini kongresszusról, s a közvélemény elkeseredése az irredentizmusban keres és talál szellentyűt. Velencében megint tüntetnek az osztrák konzulátos előtt, az osztrák hatóságok viszont megtiltják a triesztieknek, hogy Velencébe menjenek. Cairoli és Zanardelli is beleesik az irredentával való kacérkodásba, Velletriben s Livornóban Associazione per l'Italia Irredenták keletkeznek - Menotti Garibaldi felhívást intéz a trentói és trieszti forradalmárokhoz, Milánóban s Florencben a bosnyák okkupáció ellen meetingelnek, s a királyt a kormány Turinból sürgősen Rómába hívja. Nápolyban tüntetnek, a színházakban Triesztet és Trentót reklamálják, egy római színházban kifakadnak: "Inkább ne mentünk volna el a kongresszusra, semmint hogy most így meg legyünk alázva! A német nem enged Triesztbe - ő akarja elnyelni!" S kolportálják Bismarck nyilatkozatát De Launay berlini követhez: "Trieszt át nem engedése német érdek." Majd mobilizációs hírek kelnek szárnyra, 40 000 olasz gyakorlatoz a veronai-lombardi fennsíkon, s Menotti Garibaldi megjelenik a Trentóban mint turista. Végre Haymerle osztrák katonai attaché, a követ testvéröccse megjelentet egy röpiratot: "Italicae Res" címen, melyet így végez: "Buben, entweder seid ihr ruhig oder ihr bekommt Schläge!" Az ilyen hang elég szokatlan egy követ öccsétől, s nem csoda, ha az olaszok röpirattal felelnek, Pro Patria cíművel, s nem kevesebbet követelnek benne, mint Roveretót, Trientet, Bozent, az egész adelsbergi kerületet, Isztriát, Triesztet, a magyar tengerpartot s Horvátország egy részét!

E provokálás aztán, természetesen, visszahatott Ausztriára - a katonapárt háborút akar, de Andrássy eleinte azt feleli, hogy: "Nem lő ágyúval verebekre", s kéri a Cairoli-kormányt, hogy csináljon rendet, szalmatűznek nézvén az olasz fellobbanást. Ám mikor a mozgalom egyre nőtt, s Cairoli csak egy pár kompromittált hivatalnokot bocsátott el, aki az önkéntes toborzást elősegítette, az uralkodó lement Tirolba, Taaffét helytartóvá nevezi ki, s szervezik a tiroli honvédséget. Ekkor nyilatkoztatta ki Ferenc József, hogy: "Nem tűröm, hogy egy darabka föld is elvétessék Tirolból."

Ilyen feszült helyzetekben aztán minden mintha ellene esküdnék annak, hogy a lelkek lecsillapodhassanak. Egy napon híre jött, hogy Perrod szarajevói olasz konzult - ki különben folyton Ausztria ellen agitált - ott megölték. Az olaszok menten azt mondták, hogy az osztrákok ölették meg, s Garibaldi újabb kiáltványt bocsát ki, s Averzan tábornok temetésén a kormány az irredentista vezérekkel együtt viszi a gyászszalagot.

Az olasz-osztrák-magyar feszültség ezekben a napokban nőtt szinte a szakadásig. Bismarck a szövetség megkötésére akkor járt Bécsben, s Andrássy ott kérdezte meg, hogy miután az irredentia Ausztriát mind jobban szorongatja: mit szólna hozzá, ha Ausztria Olaszország ellen mobilizálna? Bismarck, ki amúgy is fel volt háborodva, hogy az olasz még mindig ide-oda ugrál közte s a francia között, s ki még 1880-ban is úgy fakadt ki, hogy "az olaszok olyanok, mint a holló, aki döghúson él, s a csatamezőkön lesben áll, hogy mi jut majd ennie" - Bismarck rövid gondolkozás után azt felelte: Olaszország nem barátunk, tehet vele, amit akar! A monarchia erre csakugyan mobilizál is, s a veronai harmadik olasz hadtest parancsnoka 1880. március 31-én jelenti kormányának, hogy Rivánál Albrecht főherceg kommandója alatt osztrák hadak csoportosulnak, s maga a főherceg táborkarával Arcóban van. Ugyanakkor Robilant bécsi nagykövet jelenti Rómába, hogy ez az osztrák katonai tüntetés fenyegetés akar lenni az irredentizmussal szemben

Olaszország érzi, hogy itt már vége a tréfának. A német birodalom hallgat, Franciaország is hallgat, de ebben a csendben hasznát próbálja venni Olaszország lekötöttségének, s készül levonulni Tuniszba, hová a berlini kongresszuson nyitott neki utat a német birodalom és Anglia. A franciának Algír miatt kellett Tunisz - nem tűrhette e nehezen kormányozható tartománya mellett sem az arab anarchiát, sem az olasz közelséget. Pedig ez az olasz közelség jelentős volt még kimondott olasz uralom nélkül is. Nem kell feledni, hogy Tuniszban már a hetvenes évek végén 80 000 olasz élt, s Olaszországnak ott kereskedelmi összeköttetései voltak, s vasútépítéseket szubvencionált. Konzulai kihívóan viselkedtek a franciákkal szemben - egyszóval: kényelmetlenek voltak ott a szomszédságban, s mindinkább kialakult Tunisz felé is az olasz irredenta. Ez természetes terjeszkedése volt az új olasz világnak, de egyúttal komoly veszedelme is. Nem volt olyan erős, hogy így két front felé fenyegetődzve két front felől legyen viszont támadásnak is kitéve. Helyzeténél fogva lavíroznia lehet, néha kell is, az osztrák s a francia között - de mind a kettőt egyszerre nem bírja ki ellenségül. Az irredentának az a haszna megvolt, hogy választania kell, s valamelyik felé alább kell hagynia agressziójával. Ennek az átlátásnak esett áldozatul a Zanardelli-kormány, melynek le kellett mondania, s utódjának, Cairolinak módot kellett keresnie arra, nem lehetne-e legalább Ausztria-Magyarország felé enyhíteni a feszültséget, hogy osztatlan erővel állhasson útjába a franciák tuniszi terjeszkedésének. A kormány Maffei grófot küldi Berlinbe - de Berlinben azt mondják neki, hogy ide az út Bécsen át vezet. Keudell római német nagykövet 1881. február havában megkezdi a közvetítést az Andrássyt követett Haymerle s az olaszok közt. A tárgyalások több rendben történnek. Az olasz azt kívánja, hogy Ausztria, ha már Boszniában van, de lejjebb ne menjen. Mindenütt egyebütt status quo és semmiféle előretörés, sem Szaloniki, sem Albánia felé. (Látnivaló, hogy Robilantnak s Haymerlének ezek a tárgyalásai már előfutói a Visconti-Venosta s a Goluchowski későbbi monzai megegyezésének.) Az osztrák olaszsággal szemben való türelmet és méltányosságot is kért az olasz kormány, hogy otthon legyen mit ellene vetnie az irredentista izgatásnak... Ezek a tárgyalások leszegezett eredményhez nem jutnak, ellenben mialatt folynak, a francia nem sokat habozik, hanem az 1881. május 12-én kelt kasszar-szaidi szerződésben a tuniszi beytől magához váltja Tunisz fennhatóságát, s ezzel Olaszországot fait accompli elé állítja. A helyzet így az volt, hogy Olaszország Ausztriával ugyan még nem volt rendben, de Tuniszt elkapták előle. Segítségre ez ellen sehol sem számíthatott. Az angol nem bánta, mert már Egyiptomra gondolt. A török nem bánta, sőt örült, hogy a francia el van foglalva Tuniszban, s nem szorongathatja őt Szíriában. Ugyanígy nézte e fejleményeket jó szemmel a német is - hiszen éppen Bismarck volt az, ki, hogy a franciák figyelmét Elzászról elterelje, odafordította szemüket Tunisz felé, s hűvös türelemmel várta, hogy a mindenfelé megcsalódott, megtört és megalázott olasz teljesen őrá szoruljon, s teljesen hozzá békéljen. Ebben nem is csalódott, mert ez a Bismarcktól tudatosan előkészített és kívánt mozzanat is elkövetkezett. Az olasz közvélemény megrendülve látta Tuniszt francia kézen. Elvégre Biserta, szemközt Szicíliával, éppoly fontos az olaszra nézve a Közép-tengeren való uralom szempontjából, mint Brindisivel szemben Vallona az adriai uralom tekintetében. S ez a Biserta most francia kikötő, s amire már Róma törekedett a pún háborúkban: a Közép-tengeren való római hegemónia örökre megsemmisült! A közvélemény felzúdulása két nap alatt elsöpri a Cairoli-kormányt, de utódja, Depretis s ennek külügyminisztere, Mancini előtt világosan áll ugyanaz a helyzet, mint Cairoli előtt állt volt. Végét kell vetni az ingadozásnak. Határozottan oda kell csatlakozni Bismarckhoz, kinek Rómát köszönhetni, ki liberális vagy legalábbis antiklerikális - ki meg tudja akadályozni, hogy a francia Bisertából hadikikötőt csináljon, vagy aki segíthet mobilizálni Franciaország ellen, akivel szorosan bele lehet és bele kell is állni a német-osztrák-magyar szövetségbe, s ennek kedvéért letenni az irredentáról, s leszámolni az irredentistákkal. Ezzel az átlátással küldi a kormány már szeptemberben Umberto királyt Bécsbe, s hogy jelezze e látogatás fontosságát, a miniszterelnök s a külügyminiszter személyében maga is velemegy. Decemberben Mancini tudatja a bécsi s a berlini kabinettel, hogy Olaszország harmadikul kíván csatlakozni az 1879-ben megkötött német-osztrák-magyar szövetséghez. 1882 februárjában kezdődnek Robilant bécsi olasz nagykövet és a Haymerlét követett Kálnoky osztrák-magyar külügyminiszter között a leendő hármasszövetség tárgyait és vonatkozásait, a keleti kérdést, a balkáni eshetőségeket tisztázó megbeszélések. Május 20-án pedig Reuss herceg, német nagykövet, Robilant olasz nagykövet s Kálnoky külügyminiszter aláírják Bécsben a hármasszövetségi aktát öt esztendőre, 1887-ig.

Olaszország minden külön feltétel nélkül állt bele e szövetségbe. Mancini ugyan szerette volna az olaszok belépését ahhoz a feltételhez kötni, hogy a szövetség az ő közép-tengeri törekvéseiket garantálja - vagyis a szárazföldi puszta és negatív védekezésen felül tengeri pozitív agresszióban is segítse őket. De erre sem a német, sem az osztrák s a magyar nem állt rá - a szövetség úgy volt "ŕ prendre ou "ŕ laisser, ahogy volt, s Depretis, kinek ez a plusz azért kellett volna, hogy a franciáknak a megújítandó kereskedelmi szerződések alkalmával imponáljon vele, ugyanezen cél kedvéért belement a szövetségbe e plusz nélkül, és azt remélvén, hogy a szövetséghez való puszta hozzátartozás is imponálni fog a franciáknak, akikkel annál kevésbé akarta elrontani a dolgát, mert nagy pénzügyi érdekek forogtak kockán e szerződések körül, mivel a francia tőkére Olaszországnak égető szüksége volt.

A Depretis számítása, legalábbis azokban a napokban, nem vált be. Olaszország a hármasszövetségben sem imponált a franciának. Csak haragot, csak féltékenységet, csak megtorló vágyat váltott ki maga ellen. Mikor a hármasszövetség megkötése után, 1882. július 11-én Gladstone bombáztatja Alexandriát, s a franciák magukra hagyják Angliát: az angol felszólítja Olaszországot, hogy tartson vele. De a francia nem tréfál, s háborúval fenyegeti az olaszt, ha kilép passzivitásából. Az olasz kormány - hiába állt bele a hármasszövetségbe: megijed. A franciával nem mer ujjat húzni, annál kevésbé mert új barátaitól nem nyer erre semmi biztatást. Hagyja tehát Angliát magára, s az angoltól szuggerálva a közvélemény figyelmének elterelésére felfedezi az erythreai vidéket, kiadván a jelszót, hogy a Veres-tenger a Közép-tenger kapuja. Ez a szuggesztió később fogott is, s évek múltán végső eredményben a rettenetes aduai szerencsétlenséghez vezetett. S e későbbkori olasz államférfiak vissza is gondoltak rá, hogy mily szerencsétlenül s ok nélkül félénk volt 1882-ben Depretis és Mancini - hiszen a francia bármint fenyegetődzött is háborúval, igazában nem mert volna kikötni Egyiptom miatt a hármasszövetséggel! Később, de persze csak tizenöt-húsz év múlva, kitűnt, hogy a hármasszövetség mégiscsak jó volt, s a hármasszövetségben megerősödött Olaszországgal például Delcassénak mégiscsak inkább kellett számolnia, mint hajdan III. Napoleonnak. Ám e júliusi napokban a közvélemény csak a megaláztatást érezte, s úgy gondolkozott, hogy ha a hármasszövetség arra sem jó, hogy a franciákkal ujjat merjenek húzni, akkor ám maradjanak meg a franciánál, s forduljanak teljes elkeseredésükkel az ősi ellenség, az osztrák ellen. Végezetes ellentét lép itt fel a kormány s a közvélemény között. Az alig elcsitult irredenta most kétszeres hevességgel lobban föl - Rómában irredentista meetingeket tartanak, nemcsak radikális, de egyenesen republikánus színnel, mikor ősszel Károly Lajos főherceg lemegy Triesztbe, bombákat vetnek ellene, s mikor később Ferenc József császár és király is Triesztbe utazik, ott a rendőrség elfogja Oberdank deákot és Ragosa gyógyszerészsegédet, kiknél szakasztott olyan bombákat talál, mint a Károly Lajos ellen vetettek. Oberdankot statárium elé állítják s felakasztják - Ragosa megszökik, de Udinében, olasz földön elfogják, s ott az esküdtszék fölmenti. Ettől fogva Oberdank az irredenta védőszentje. Az irredentizmus mártírjának lép elő, Oberdank-csapatokat szerveznek, Oberdank-zászlókat szentelnek föl, s hiába próbálja csendesíteni Depretis is, Mancini is az izgalmat: a republikánus színt vallott irredenta egyre hevesebben ágál. Egyfelől a radikális republikánizmus, másfelől a francia részről szított klerikalizmus közt a hivatalos olasz liberalizmusnak mind nehezebb megállnia helyét, s az olasz monarchikus politika kénytelen mind konzervatívebb színt ölteni, s rálépni annak az imperializmusnak útjára, mely később a Visconti-Venosta második külügyminisztersége idejében bontakozott ki teljes tudatossággal.

Depretis főképp azért állt volt bele a hármasszövetségbe, hogy Olaszország fontosságát emelje. De itt is üldözte a balszerencse, mert 1884-ben Szkiernievicében megtörténik a három-császár találkozás, melyet Bismarck azért eszelt ki, hogy az oroszokat lekösse, s ezzel a franciákat elszigetelje. Ez természetesen nem tetszett az olaszoknak, mert hiszen ha Bismarck az oroszt is távol tudja tartani a franciától, akkor nem oly fontos, hogy az olasz is távol maradjon tőlük. Így Mancini, hogy az olasz fontosságot emelje, kezd közeledni az angolokhoz, hogy őket nyerje meg annak a franciaellenes közép-tengeri egyensúly-politikának számára, melybe szövetségestársait belevonni nem tudta. Az angol-olasz megbeszélések eredménye a Veres-tengeren át való közép-tengeri politika, melybe az angol az olaszt a francia ellen beugrasztja, anélkül, hogy az olasznak igazi haszna volna belőle. E politika első étappeja Massauah elfoglalása. Mancini, ki a közvélemény előtt mindenáron franciaellenes eredményeket akar felmutatni: miután a hármasszövetség Szkiernievice miatt, ebben nem segíti, minden reményével az angol-barátság felé fordul, s fennen hirdeti az angol-olasz közép-tengeri ententeot, ami azonban az angolnak akkor még fennállott splendid isolationos diplomáciai hagyományába nem illik bele, s mivel az olasz nagyon kis valőr volt arra, hogy e hagyományától eltérjen, az olasz külügyminiszter kérkedését ridegen deszavuálja. E daseveu a hármasszövetség megteremtőjének bukását vonja maga után - Mancini megbukik, s helyébe Depretis Robilant volt bécsi nagykövetet s a hármasszövetségi akta első aláíróját veszi be kabinetjébe 1885-től 1887-ig.

Robilant eleinte húzódott a miniszterségtől, mert hazájának akkor kilátástalan helyzetében nem akarta magát lejáratni. Ám megindultak a bolgár s kelet-ruméliai mozgolódások, s a rendjükön mind erősebb ellentétbe került Oroszország s az osztrák-magyar monarchia. Szkiernievice varázsának vége volt, s az olasznak megvolt az a kilátása, hogy az új antagonizmusnak valahogy hasznát veheti. Ez a perspektíva Robilantot mégis belecsalta a miniszterségbe - de sokat nem ért el vele. Az orosz-osztrák-magyar ellentét kellemetlen volt Bismarcknak, kinek ki kellett tartania monarchiánk mellett, de viszont az orosszal sem akart összeveszni, mert mindenáron távol akarta tartani a franciától. A franciának pedig még mindig nem imponált Olaszország, s mikor Robilant 1886 végén az 1881-iki francia kereskedelmi szerződést felmondja, éppen nem éri el azt a bombaszerű hatást, amelyet remélt. Ugyanígy hiába remélte, hogy a hármasszövetség közeledő megújításánál valami új előnyhöz juthat - Bismarck már 1886 márciusában figyelmezteti, hogy 1887. május 20-án a hármasszövetség lejár, s itt az ideje a változatlan megújításának. Az orosz-osztrák antagonizmust Robilant úgy vélte értékesíthetni, hogy az új szerződést nem Bécsben, hanem Berlinben kívánta aláírni, megegyezéssel a Közép-tenger felől. Ám Bismarckra az az olasz, aki már elébb összeveszett a franciával, nem tett olyan hatást, mint tett volna az az olasz, aki mögött még ott van Franciaország - így Robilant két szék közt a pad alá esett, annál is inkább, mert ő azt hitte, hogy antagonizmus van nemcsak az osztrák s az orosz, de ennek révén a német s az orosz közt is, holott Bismarck már ekkor - igaz, hogy nagy titokban - megkötötte Oroszországgal az ő később híressé lett viszontbiztosítását. Mindezeken fölül az Afrikában kalandozó olaszokat még meg is verték Dogalinál, s Robilantnak örülnie kellett, ha minden újabb előny nélkül megújíthatja a hármasszövetséget. Kevés vigasz volt ezzel szemben, hogy megkapta érte a Fekete-Sasrendet - s mikor elköveti ugyanazt a hibát, mint Mancini, hogy a csorbákat kiköszörülendő, eldicsekszik holmi angol egyezményekkel: az angolok, úgy mint Mancinit, őt is deszavuálják, s mint Mancininak, őneki is buknia kell. Robilant, egyszóval, a Mancini minden hibáját elkövette, csak még nagyobb stílusban - a hármasszövetséget ő sem tudta belevinni az olasz érdekű közép-tengeri agresszivitásba, ellenben a franciákkal végképp összeveszett, mert a hajózási konvenciót nem tudta velük megkötni, ellenben vámháborúba keveredett velük. A francia pozíciót feladja, de a hármasszövetségen belül nem kap érte kárpótlást, s ezzel eljátssza hazájának azt az előnyét, hogy kétfelé kacérkodva tudjon magának előnyöket szerezni. Úgy Mancininak, mint Robilantnak ott volt a tévedése, ahol azt hitte, hogy a hármasszövetséghez való csatlakozással benyomást tehet a franciákra, holott ezzel még inkább kihívta maga ellen a gloire nemzetének haragos sértődöttségét. A Robilant tárcáját hamarjában a miniszterelnök, Depretis vállalja, hogy valahogy jóvátegye, amit két külügyminisztere elrontott. Ám ő 1887. július 29-én hirtelen meghal, s helyébe Francesco Crispi ül, a volt házelnök, a hajdani forradalmár, a német-barátság első úttörője, a hármasszövetség tulajdonképpeni apja, ki látván, mennyi bajt okoztak a miniszterelnöknek a dilettáns külügyminiszterek, magához váltotta a külügyminiszteri tárcát is.

A Crispi külügyminiszterségével jut el a teljesen kialakult olasz királyság külső politikája második étappejához. Az első 1870-től ezekig a napokig tartott, s e másfél évtizednél hosszabb idő az osztrák s a francia, az adriai s közép-tengeri érdekeltség közt való eredménytelen ingadozással telt el - telt el tulajdonképp még a hármasszövetségbe való belépés után is, mert hiszen, mint kimutattuk, úgy Mancininak, mint Robilantnak az volt a tragédiája, hogy szerette volna a hármasszövetséget hasznosítani a francia ellen, de sehogysem tudta ezt elérni. E balsikerek tanulságait hasznosítja a Crispivel kezdődő második étappe: a teljes szakítás a franciákkal, s a föltétlen alárendelkezés a hármasszövetség alá. E föltétlenség miatt az utólagos próféták később sokat hibáztatták Crispit, s szemére vetették, hogy ok és cél nélkül tette hazáját porosz vazallussá. Ez igen igazságtalan vád, s ma már világosan meglátszik, hogy Crispinek igaza volt, a az ő egyoldalúságának volt oka is, célja is, sőt lett, később, eredménye és haszna is. Mert kellett a hármasszövetségben való feltétlen meghúzódás ideje arra, hogy az új királyság végre erőbe kapjon, s tekintélyhez jusson - s ezzel az erővel és tekintéllyel tudott aztán, később és végre, csakugyan imponálni a franciáknak, 1900-tól fogva, a Hanoteaux- és Delcassé-korszakban.

Mert nem áll, mint ahogy általában hiszik, hogy Crispi élesítette volna ki a helyzetet a franciák s az olaszok között. Crispi Robilant-tól már teljesen kiélesedett helyzetet vett át. Robilant szándékosan lassította volt a hármasszövetségi tárgyalásokat, hogy ezalatt Menabrea párizsi olasz nagykövet útján megkínálja a franciákat hajózási konvencióval. Ilyen kettős játékot sokkal később folytathatott Visconti-Venosta, de Robilanttól még nem fogadták el, a francia az olaszt büntetni akarja a hármasszövetségért, s Flourens visszalöki a hajózási egyezményt. Erre Robilant sértett büszkeséggel felmondja a kereskedelmi szerződést, s mindezeknek vége: halálos összeveszés Franciaországgal, s a hármasszövetségnek változatlan megújítása. Ezt a diplomáciai helyzetet vett át Crispi, ki ezen felül még azzal a nehézséggel is küzd, hogy Bismarck bizalmatlan hozzá, a régi forradalmárhoz, s azt mondja kinevezése, alkalmából, hogy: "A szövetség maga csak papiros - mindig attól függ: ki áll mögötte." Crispi kénytelen Friedrichsruhéba utazni, hogy személye iránt Bismarckot bizalomra keltse. Természetes, hogy a franciák ezt zokon veszik, s nagy az elhidegülés - de Bismarcknak barátságát megszerzi, s kormányzatának egész ideje alatt Crispi mintegy azt érezteti, hogy a szövetségen belül a német barátság erősebb az olaszoknál, mint az osztrák.

Crispi mindenekelőtt a bolgár zavarokat szerette volna valami mód kihasználni. Már Depretist is serkentette, hogy próbáljon valamire jutni a keleti kérdésben - mikor aztán Depretis halála után maga jut kormányra, ő veti fel elsőnek a később annyira jelentőssé vált balkáni szövetség gondolatát. A Balkánon éppúgy akarja a nemzeti eszme érvényesülését, mint ahogy Piemont körül egyesültek volt az olasz földek. Ezzel beállítja azt a politikát, melyet Olaszország az Osztrák-Magyar Monarchia ellen sikerrel tudott hasznosítani később, már az érdekszférákon való megosztozás után is. Crispi egy memorandumban kifejti Umberto előtt, hogy Olaszországnak érdeke a balkáni népek függetlensége - s mivel ezt egyelőre az orosz imperializmus jobban veszélyezteti, mint Ausztria, Olaszországnak Ausztria mellé kell állania, nem úgy, hogy hódításokban segítse, hanem hogy megsegítse az orosz terjeszkedés ellen való gátvetésben. Vagyis ez a barátság: a hármasszövetséghez való hűség, s Kálnokyhoz való ragaszkodás nem jelenti azt, hogy Crispi a Balkánon osztrák-magyar politikát követett volna. Nem. Inkább olyasmi lebegett előtte, mint ami napjainkban a balkáni szövetség formájában valósult meg - s ez autonóm palántának csíráit s kifejlődhetését féltette az orosz ránehezedéstől.

Kálnoky konzervatív szempontból nem szívesen látta, ha a bolgárok túlságosan erőbe kapnak, ő egy percig sem félt attól, hogy a monarchiának Bulgária miatt Oroszországgal komoly összeütközése lehetne - az ő politikája Bismarckkal szemben ugyanolyan volt, mint Bismarcké a monarchiával szemben: az oroszhoz való közeledéssel akarta ellensúlyozni a nyomást, mellyel a német szövetség Andrássy óta a monarchiára nehezkedett. Csak Katkovéknak fanatikus pánszlávizmusa, mely a Hitrovo és Kaulbars-féle agresszióban vált túlnyomóvá: az szorította végül Kálnokyt arra, hogy az orosz nyomással szemben Bismarck segítségét keresse, s a bolgárok mellé álljon. Kálnoky tehát a szíve mélyén hűvös volt Bulgária iránt, míg Crispi az orosz önkénnyel szemben a nép szabad elhatározásának jogát hangoztatja, ami a népnek kedve szerint való fejedelemválasztásban fejeződnék ki. Crispi mindent elkövetendőnek vél az orosz ellen, mert, mint mondja, Cavour óta olasz tradíció nem tűrni, hogy az orosz Konstantinápoly felé közeledjék. S mivel e felfogásban Angliával találkozik: Salisburyvel katonai egyezményt szeretne kötni, mint annak idején Mancini és Robilant. De mint ezeknek, őneki is azt felelik, hogy ilyesmi ellenkezik a splendid isolation angol hagyományával - ám arra számíthat, hogy Anglia mindenütt mögötte s az osztrák mögött fog állni, ha összekülönbözésük történnék az orosszal. Mind e fáradságainak csak egy eredménye volt: hogy a szultánban gyanút keltett. A Yildizben és a portán hallottak Crispinek Macedóniára vonatkozó autonomizáló tervéről, hallották, hogy Albánián osztozkodni akar az osztrákkal, hallották, hogy Tripoliszban készül valami - ez mind nyugtalanságot ébresztett Konstantinápolyban, úgyhogy Kálnokynak kellett megnyugtatnia a portát.

Az ellentétek során Crispi egyre Bismarckhoz fordul, de Bismarck egyre azt feleli neki, hogy csak egyezzék meg Kálnokyval - ő, Bismarck, mindent elfogad, amiben ők ketten megegyeztek. 1888. augusztus 25-én végre találkozik Crispi Kálnokyval Egerben. A két államférfi egyéniségének minden különbsége kidomborodik e találkozáson. Crispi az, amit a német Draufgängernek nevez, mindenütt veszedelmet lát, s mindenütt szét akar ütni - igen természetesen, mert Olaszországnak csak az az egy esélye van, hogy valami zavarosban halászhasson. Kálnoky viszont hűvös - kühl bis ans Herz hinan -, megint csak természetesen, mert a monarchiának az az érdeke, hogy lehetőleg ne történjék semmi, s lehetőleg ne keveredjék semmibe. Nem fél, hogy az orosz Konstantinápolyba talál lemenni - minek tenné, hiszen ezzel csak gyengítené magát. Általában követi Bismarckot az orosz iránt való regardban, mely azonban csak Bismarcknál jogos, kinek már akkor zsebében van a Gierssel kötött zwei Eisen im Feuer-os külön szerződés. Magyarázza Crispinek, hogy fenntartásait azért ne tekintse olaszellenességnek, a monarchia nagyon is érzi az olasz királysággal való érdekközösségét, sőt érezte már régen - még mikor Velencét nem akarta visszaadni, akkor sem l'art pour l'art volt ily szűkkeblű, hanem mert Velencében Dalmácia előőrsét védte. (Mellesleg mondva: Dalmáciát az osztrák csakugyan félti az olasztól, s az irredenta ellensúlyozásául szlavizáló politikára szánta rá magát e tartományban. Már 1886-ban a dalmát Landtag az ország számára a horvát-szerb nyelvnek hivatalos nyelvvé való deklarálását kérte - ám akkor még, noha a szlavofil Taaffe kétszeresen hajlott volna erre, Crispire való tekintettel Kálnoky erre nem állt rá. Csak később, a Prinetti-Delcassés idők olasz-osztrák feszültségének napjaiban, 1906-ban történt ez meg, de ekkor már nemcsak az olaszság, hanem a német centralizmus rovására is.) A nagy olasz-osztrák érdekközösség hangsúlyozása közben azonban Kálnoky végtelenül tartózkodó az aktuális olasz érdekek iránt. Míg Massauahban már teljesen kiélesedik a francia-olasz ellentét, s Crispi itt látná egy kis hasznát a hármasszövetségnek: Kálnoky csak azt a bölcs tanácsot adja neki, hogy ne vigye át a vörös-tengeri konfliktust a Közép-tengerre. Tripolisz tekintetében pedig a szultán nemzetközi vonatkozásaira hivatkozik - bár elismeri az olasz-tripoliszi törekvés érthető voltát, nem javallja, hogy most vessenek fel olyan kérdést, melynek bonyodalmai kiszámíthatatlanok. Így Crispinek nem sok haszna volt abból, hogy bár ellenkező szándékokkal de de facto kitartott az osztrák mellett a bolgár kérdésben, mert a franciával szemben a monarchia nem támogatja, s ezért sovány kárpótlás a sok bók, mellyel Kálnoky a Crispi állambölcsességét s az olasz szövetség értékét elhalmozza.

Pedig a franciákkal való ellentét mind élesebbé vált, s Crispi, ki úgy természeténél, mint országa érdekeinél fogva szerette a helyzetet háborúsnak látni, akivel Bismarck állítólag hadi konvenciót is kötött, s a hármasszövetség titkos pontozatait is megismertette vele, ellenben nem mondta meg neki, hogy még a hármas-császár-szövetség felbomlása után is viszontbiztosítási szerződése van Giers-szel: Crispi azt remélte, hogy az éppen akkor wir Deutsche fürchten Gott, sonst niemand in der Welt-et, elkiáltott Bismarckot, s az Egyiptom miatt a franciákkal szembekerült angolt hasznosíthatja végre Franciaország ellen. Ebben bízva, ujjat mert húzni Franciaországgal - megkezdi velük a vámháborút, aminek azonban gyászos lett a következése, a francia nem ijed meg, hanem megvető és kicsinylő dühvel fordul a gyámsága ellen lázadó háládatlan gyámolt ellen - az olasz értékpapírokat mind piacra dobálja, s Berlin ezeket nem tudja felszedni -, s a francia gőgösen kijelenti, hogy ez mindaddig így fog tartani, míg Olaszország a hármasszövetségben bennmarad. A harc aztán átcsap Afrikába is. Massauahban Crispi adót szedet, s ezzel a franciákat sem kíméli. A francia konzul tiltakozik, de Crispi arra hivatkozik, hogy Boszniában sincsenek már érvényben a török kapitulációk. Crispi azonban nem enged, mire Goblet francia külügyminiszter azzal felel, hogy Tuniszban betiltja az olasz iskolákat, s a francia tannyelvet kötelezővé teszi, s az olasz magániskolákat pénzbüntetéssel sújtja. Ezalatt Crispi Berlint, Londont, Bécset felveri panaszával, hogy Franciaországnak hegemóniája alakul ki a Közép-tengeren, hogy az olasz onnan ki van zárva, ami csak nem lehet érdeke a hármasszövetségnek - viszont a szultán megint attól tart, hogy az egész keveredés alján Tripolisz annexiójának terve lappang. Kálnoky megint csitít mindenfelé - az olasznak elismeri igazát, de nem szeretné, ha teljesen összeveszne a franciával, mert egyfelől nem akarja, hogy ez összeveszésben Bismarck legyen a tertius gaudens, másfelől nem is kívánná, hogy az olasz megerősödjék a Közép-tengeren, mert úgy érzi, hogy aki a Közép-tengeren úr, az úr igyekszik lenni az Adrián is. Bismarcknak pedig éppen nem volt kellemetlen, hogy az olasz-francia viszály Franciaországot a Közép-tengeren tartja lekötve, s elfordítja figyelmét a rajnai határtól. Így hát egyik sem siet Crispinek segítségére - de hát akkor mi haszna van Olaszországnak a hármasszövetségből?

Ez időben történik, hogy a német császár visszaadja Umberto király látogatását, s kíséretében ott van Bismarck Herbert, a kancellár fia, német külügyi államtitkár. Crispi megírja emlékirataiban, hogy Herbert gróffal együtt hogy szidták kettesben az osztrákot, s beszélgetésükben annyira megvonódnak a későbbi olasz politika körvonalai, hogy érdemes erre részletesebben kitérni. Crispi kifejti, hogy Ausztria javíthatatlan - nem harmóniát keres nemzetiségei közt, hanem egyiket kijátssza a másik ellen, most Taaffe a szlávokat hasznosítja a németséggel s az olaszsággal, tehát éppen a szövetségesek fajrokonaival szemben, most is valósággal vexálja a osztrák-olaszokat - hogy tudja ő ilyen körülmények között otthon féken tartani az irredentát, s általában kedveltté tenni az osztrák szövetséget? Nem is osztrák szövetséget keresett ő annak idején, hanem németet, esetleg az osztrák ellen is. De hát Bismarck nem így akarta! Herbert gróf mindenben igazat ad Crispinek, aki azonban folytatja a kesergést. Lám, úgymond, mi itt elégedetlenkedünk az osztrákkal, de azért Ausztria megkapta Boszniát, mi olaszok semmit sem kaptunk, s Ausztria megerősödött az Adrián!... Ez igaz, mondja Herbert gróf - de akkor nektek francia-barát külügyminiszteretek volt! Volt, volt, feleli Crispi - de hát maguktól a franciáktól sem sajnáltátok Tuniszt! Tunisz, az más: apám úgy érezte, hogy jobb lesz a franciák figyelmét Afrika felé terelni - szaladt ki az apjánál kevésbé diplomata Herbert gróf száján. Crispi le is csapott e szóra: "Majd tanulunk ebből a jövőre nézve..."

Mindent összevéve: a hármasszövetség sokkal defenzívebb, semhogy Crispi Franciaország ellen való agresszióba tudja hajtani. Bismarcknak kellemes volt Franciaországot lekötni, kinn elfoglalni, viszont Kálnoky az olasz célokon át folyton kacérkodott a franciákkal. Az olasz közvélemény ezt kezdi felismerni, s hangok kelnek a hármasszövetség ellen. Annál inkább, mert Crispi nem tud eredményt felmutatni. Hiába igyekszik az orosz sértődöttséget a Balkánon felhasználni. Kálnoky rendszeresen visszautasítja agresszív tanácsait. Az orosz izolálva van Szerbiában Milán által, Bulgáriában Sztambulov által, Romániában a német Hohenzollern által. Most az orosz a románt okolja a bolgár bajok miatt, s ott intrikál Károly király ellen. Crispi mindezeket látva, újra előhozakodik a balkán-szövetség ideáljával, sőt mi több, román-bolgár katonai konvenciót tervez az orosz ellen, miután a Károly királyhoz hű kormányt az orosz intrikák Romániában megbuktatták. De Kálnoky, ki előtt Crispi a tervét felveti, erről tudni sem akar. Az új román kormány, úgymond, nagyon gyenge, vergődése céltalan, s Oroszország végeredményben mégsem akar háborút! Crispi csodálkozik Kálnoky nyugalmán, de katonai konvencióról nincs többé szó, mert Kálnoky azt tartja, hogy ilyesmire csak a veszély pillanatában lehet gondolni, most azonban imminens veszély nincs!

Berlinben nem nagyon örülnek az osztrák-orosz feszültségnek, mert félnek a bekövetkezendő francia-orosz közeledéstől. Crispi tehát idefordul, de bár Bismarck meglehetősen hidegen nyilatkozik Kálnoky politikája felől, s azt mondja Crispinek, hogy jó, hogy a császár (az osztrák) gyászol, s nem jöhet Berlinbe, mert ott nem fogadnák nagy lelkesedéssel: biztatást azért Crispi itt sem kap, s maga kénytelen a franciákkal tovább veszekedni, noha ebben magára marad, s az ország már unja a küzdelmet. A francia-olasz antagonizmus 1889 nyarán éri el tetőpontját. A francia-olasz vámháború eredménye csőd, közgazdasági krízis és pénzdevalváció, amin a hármasszövetség, még ha akarna se tud segíteni, mert mint mondtuk, a német piac nem tudja felvenni a franciák által visszalökött értékek nagy kvantumát. Mindehhez járulnak Boulanger izgatásai, s hozzájárul Umberto királynak berlini látogatása, melyet a német, ki az olaszt semmiben nem segítette, viszont a maga részére úgy szeretett volna hasznosítani, hogy a helyzet dokumentálására a német császár az olasz királyt levigye magával Strassburgba is. E kieszelten franciaellenes tüntetésnek terve ugyan olyan izgalmat keltett, hogy megvalósítani nem merték, de a franciák már gondolatán is úgy felháborodtak, hogy bosszúból a Vatikánnal kezdenek szövetkezni az olasz kormány ellen, s Lavigerie algíri prímás pohárköszöntőt mond a pápa és Franciaország együttes eljárására. A német császár szeretné már a dolgot elsimítani, s Hohenlohe kardinálist küldi ilyen céllal Rómába - de Rampolla pápai államtitkár kiviszi, hogy a pápa Hohenlohét nem is fogadja. (Ez a sakkhúzás került később Rampollának a tiarába.) Pedig Hohenlohe arra figyelmezteti a szentszéket, hogy a készülő orosz-francia szövetség a franciákat a keleten türelmessé teszi az ortodox szkizmatikusok iránt, s így Franciaország méltatlan lett a Keleten a hagyományos katolikus protektorátus betöltésére. A pápa ezt egyenesen ugyan nem veszi tudomásul, de a vatikáni francia akció elmarad.

Crispinek ezalatt megint éppen elég oka támad, hogy szövetségeseit és Angliát panaszokkal ostromolja. A franciák a tuniszi bejt egészen hatalmuk alatt tartják, Bisertát pedig, szemközt Szicíliával, hatalmas hadi kikötővé kezdik megerősíteni. A Közép-tenger így egészen francia kézre jut. Bisertából a francia akkor megy át Szicíliába, amikor akar! Ha a hatalmak nem segítenek, a közhangulatot teljesen áthatja a hármasszövetség értéktelen voltának átlátása... Ám Crispit üldözi a balszerencse. Bismarck akkor bukott meg, s utódja, Caprivi, azzal tér ki a helytállás elől, hogy még nem ért rá a tuniszi kérdést tanulmányozni. Anglia pedig Tripolisszal biztatja, de egyben figyelmezteti, hogy legyen óvatos, s ne feszítse túl a húrokat. A franciák gúnyolódnak. Nekik semmi közük a bejhez, aki szabad ura cselekedeteinek! Ami pedig Tripoliszt illeti: ha Olaszország nem volna benne a hármasszövetségben, akkor talán lehetne ilyesmire gondolni, ám így a francia legfeljebb pro foro interno veszi tudomásul, hogy arrafelé gravitál, hivatalosan semmi áron. Ribot azt mondja Crispi párizsi követének, hogy "mindaddig, míg a hármasszövetség megvan, éppoly kevéssé lehet barátság olasz és francia közt, mint orosz és német közt." (Naiv mondás és világot vet a naivitásra, mellyel a francia az orosz szövetség megkötésétől fogva mindmáig az orosz vezetést vakon követi árkon-bokron keresztül. Pedig ma már Potsdam és Baltisport is bizonyíthatja a franciáknak, hogy igenis lehet barátság orosz és német közt, még ha fenn is áll a hármasszövetség!) De Crispi beleakaszkodik Tripoliszba. Közös eljárást sürget Ausztria-Magyarország, a német birodalom és Anglia között. De mindhiába. Olaszország izolált marad Európában, s ezzel Crispi izolált marad hazájában. Nem törődve ővele és külpolitikájával, Visconti-Venosta, Imbriani és mások Párizsba mennek, ott keresik az érintkezést, s útját igyekszenek egyengetni a kibékülésnek. Imbriani a kamarában nyíltan nekitámad a hármasszövetségnek, s egy évvel Bismarck bukása után, 1891. január 31-én Crispi is megbukik.

Megbukik - de bukásában is hű marad magához és politikájához. És méltán. Imbrianiék Olaszországnak Franciaország szemében megnőtt értékével buktathatták meg Crispi politikáját: azt már ennek a politikának köszönhették. Bármily sok áldozattal járt s egyenes haszonnal bármily kevéssel a hármasszövetségbe való határozott beleállás: annyira szükség volt erre a jövő számára. Olaszországnak kellett valami szerkezet, amelyen belül meghúzódjék, összeszedje magát és erőbe kapjon. Mielőtt a szövetségbe állott, valósággal megvetett, mindenesetre szánalmas helyzetben volt. Franciaország semmibe sem vette, csak engedelmességet várt tőle, de minden gyarapodásának elállta útját. Berlinben semmit sem adtak rá, s Ausztria folyton fenyegette, az irredentizmussal szemben szójárás volt, hogy 40 000 osztrák bemasíroz és rend lesz. Az 1879-iki kettes-szövetségtől fogva a német nem tett érte semmit, sőt Bismarck maga biztatta Andrássyt, hogy Olaszország nem katonai hatalom - Ausztriának egy pár ezrede elég, hogy odalenn rendet teremtsen. A franciák 1881-ben elfoglalták Tuniszt, Mancini kényszerhelyzet előtt állott, s Crispi sem járhatott el másképp, mint ahogy eljárt. Bármi meddő volt a hármasszövetségbe való tartozás a francia közép-tengeri politikával szemben, mégis, bár lassan, de emelte az olaszok értékét ma franciák szemében, s lehetetlenné tette, hogy az 1880-iki packázást megismételhessék velük A Crispi politikájának visszhangja volt később az a hang, mellyel Delcassé közeledett Olaszországhoz, Crispi nélkül a Visconti-Venosta felsőséges politikája lehetetlen lett volna - aki az épületet dicséri, ne feledkezzék meg az alapozókról.

Ez nem jelenti azt, hogy Crispi bukása után ne lett volna szükség az ő hagyatékával szemben mintegy az inventárium kedvezményére. Utódja, Rudini marchese, Biserta megerősítésével szemben többé nem remonstrál s általában abbahagyja a provokálást a franciával szemben, mellyel Crispi végső szava inkább Bismarcknak használt volt, mint saját magának.

"Politikánk egyszerű, őszinte, hátsó gondolat nélkül való lesz - magyarázta Rudini bemutatkozó beszédében -, s szövetségeseinknek hű társai leszünk!" Ez a hármasszövetségnek szólt, ami a franciákat igen érdekelte, mert a szövetség egy év múlva, 1892-ben, lejárandó volt. Rudini feltétlenül megújítása mellett volt, de közeledni szeretett volna Franciaországhoz is, melynek pénzügyi körei, a hármasszövetséghez való tartozása miatt, elfordultak Olaszországtól. Ezért, mikor Ferrari képviselő támadta a szövetséget, Rudini ugyan lelkesen védte, de tisztára védelmi természetű alakulatnak tüntette fel, s azt fejtette ki, hogy fenn kell tartani, mint a béke zálogát, "a hármasszövetség nem harci fegyver, s megengedi nekünk, hogy a franciáknak is barátai lehessünk". Ám a franciákat ez a szép formula nem elégíti ki. Titkot sejtenek az alján, ami nyugtalanítja őket. A hármasszövetség a létszámemelést is involválja - ebbe vajon belemegy-e Olaszország? Közben májusban az újságok hírül hozták, hogy a hármasszövetség újra megköttetett, sőt Berlinben a kormány ezt a török követnek ki is jelentette. Június havában ez végre meg is történt, mégpedig tizenkét évre, úgyhogy hat év múltán a felek felmondhassák. A francia követ lehangoltan jelentette, hogy szó sem lehet közeledésről, ha Olaszország ragaszkodik az agresszív hármasszövetséghez. De Rudini megint csak erősítgette, hogy az pusztán defenzív alakulat, s nem tesz lehetetlenné egy entente cordialet Franciaországgal.

A hármasszövetség megújítására a kronstadti orosz-francia flottatüntetés volt a felelet, s nyomban rá az orosz-francia entente kimondása. Az entente első jelentkezése Giers orosz külügyminiszternek Párizsba való utazása, ahonnan leutazott Monzába. Itt állította be az orosz diplomata azt a politikát, melyet később Izvolszki oly sikeresen folytatott Olaszország körül. A Giers párizsi és monzai útja nem kisebb forduló az olasz külpolitika történetében, mint volt a hármasszövetséghez való csatlakozás.

Giers már Párizsban dolgozott - s Olaszországban folytatta e munkát - a franciák s az olaszok összebékítésén. Az orosz koncepcióban ennek kettős volt a rendeltetése. Először: megbontani a hármasszövetséget. Másodszor: szítani a balkáni olasz-osztrák ellentétet. A Crispi ausztrofil bolgár politikája fájt az orosznak, ezért igyekezett, mint akkor mondogatták, modernizálni az olasz balkáni politikát, több érzéket tanúsítván az olaszoktól tervelt balkáni szövetség iránt, mint Egerben Kálnoky. A kommüniké, melyet a Giers s a Rudini beszélgetéséről kiadtak, ki is fejtette, hogy, mint a hármasszövetség, a kettes is a béke érdekét szolgálja, s egyik sem veszi el valamely tagjának abbeli jogát, hogy a másiknak egy tagjával eszméket cseréljen. Valójában az eszmecsere arra volt való, hogy az orosz, miután megérttette a franciával, hogy az olaszt nem megvetni kell, hanem hasznosítani, most megértesse az olasszal, mennyire érdeke neki, hogy a Balkánon az orosz mozgolódjék - csakúgy, mint ahogy az orosznak érdeke, hogy ott az olasz ne viselkedjék tartózkodóan. Mit féltek úgy a konstantinápolyi kérdéstől - kérdezte Giers -, ezzel csak az osztrák imperializmus számára kaparjátok ki a gesztenyét a parázsból, magatok pedig, mint Crispi alatt láthattátok, éhkoppon maradtok! Mihelyt mi, oroszok nem érdeklődnénk a Balkán iránt, majd meglátnátok, mint billenne át annak egyensúlya az osztrák javára!

Giersnek ez olasz politikája tudatos folytatása volt az orosz hagyománynak, a pápai latinizmussal, s a habsburgizmussal szemben Oroszország számtalanszor felkarolta Olaszország sorsát - kivált a krími háború óta, melyben Ausztriára annyira megharagudott. Már a bécsi kongresszus után a poroszokra s az albánokra neheztelő Sándor cár megmenti Piemont függetlenségét, s ezzel mintegy magját tartja épen az olasz egységnek. Persze: a szent szövetségnek s a folytatódó reakciós időknek során az olasz szabadságmozgalom s az orosz autokratizmus közt állandó a villongás - az orosz diplomácia minduntalan útját vágja az olaszok érvényesülésének, az olaszok pedig szövetkeznek lengyel emigrációval, magyar emigrációval, s külön szlávellenességet nevel beléjük, hogy a Fiquelmont, a Radetzky, a Haynau katonái délszlávok. Még 1849 után Cavour csatlakozik a nyugati hatalmakhoz Oroszország ellen, hogy hazájának súlyt adjon. De Krím után bekövetkezik a fordulat.

Az olasz nép, az ő liberális hajlandóságaiban, gyűlölheti az oroszt: a diplomácia kénytelen a körülményekhez alkalmazkodni. Az orosszal pedig az osztrákgyűlölet feledteti a konzervatizmust, s ortodox türelmetlensége még az olasz liberalizmust is hajlandó elviselni, ha hasznosíthatja a latinizmus ellen. Cavour a párizsi kongresszuson menten szimpátiákat fedez fel magában Orlov és Brünov iránt, s hízeleg az orosznak, Orlov pedig felejti, hogy nemrég még hadi ellenfelek voltak, s éppoly meleg Cavour iránt, ki pedig ellenség volt, mint amily kimért Buol iránt, akivel pedig nem álltak hadban. A kongresszuson Piemont csupa mérséklet - pedig harcolt, Ausztria csupa követelődzés, pedig nem is harcolt. Mint Mazade írja Cavour-életrajzában: Orlov a Buol viselkedésével szemben szarkasztikusan szól oda Cavourhoz, az egész kongresszus füle hallatára: "Buol gróf úgy beszél, mintha ő vette volna be Szevasztopolt!" Mikor a román kérdésben Orlov szembekerült Buol gróffal, ki azt tartotta, hogy "elég volt nekünk egy Szardínia az Alpok tövében - felesleges most még egy a Kárpátok alján!", Cavour Orlov mellé állt, viszont mikor Cavour, mintegy Olaszország képviseletét ragadva magához, felszólítja Ausztriát, hogy vonuljon ki a pápai területekről, e követelésében segítséget talál Orlovban. Így szövődik Párizsban 1856-ban az orosz-olasz egyetértés, mintegy mintának, amelyet harmincöt év múlva Giers Rudini elé festhessen. Gorcsakov bűnbánóan biztosítja az olaszokat, hogy "rosszul viselkedtünk a múltban, felültünk az osztráknak és Metternichnek, de ezentúl másképp lesz - Piemont területi nagyobbodása nekünk is érdekünk". Mikor 1857 után Ausztria végképp összevész Piemonttal, s az olasz-osztrák sajtó-campagne megkezdődvén, Buol panaszkodik régi konzervatív kollégájának, az orosz követnek, a szárd forradalmárok viselkedése miatt: Gorcsakov azt izeni, hogy a bécsi liberális sajtó sokkal forradalmibb cikkeket ír, mint a bepanaszolt piemonti - Buol gróf söpörjön a maga portáján! Ezt Gorcsakov annál jogosabban mondhatta, mert míg a piemonti liberalizmus az oroszt nem támadta, a szabadkőmíves befolyás alatt álló osztrák sajtó egyenesen oroszellenes volt, félvén a Schwarzenberg-féle orosz szövetségtől, s Buol gróf az ő konzervatív gőgjében nem vette észre, hogy csak eszköze a mögötte ágáló nemzetközi liberális igyekvésnek. Mikor az olaszok körül forgó osztrák-francia háború kitör, Gorcsakov ugyancsak mobilizálás fenyegetésével tartja vissza a poroszt, hogy az osztrák javára mobilizáljon, s így elősegíti az olasz ügynek a franciák útján való érvényesülését. Sőt mikor az olasz egység beteljesedésének maga a francia is útjába állt: Gorcsakov a francia ellenére is tovább segíti az olaszt, mikor Garibaldi a pápa tartományait kerülgeti, s Napoleon ez ellen már az osztrákkal akar összefogni: II. Sándor cár, kinek Varsóban találkozása van Ferenc Józseffel, figyelmezteti az osztrák uralkodót, hogy ne avatkozzék az olasz dolgokba. 1866-ban az orosz ismeri el először az olasz királyságot, még a porosz előtt. 1866-ban is számíthattak az olaszok az oroszra. Mikor 1875-ben az osztrák-olasz keleti ellentét megmutatkozik, Bismarck, mint fentebb láttuk, az olasz-orosz balkáni egyetértés rikító kifestésével mutatja meg az osztráknak, mennyire rászorul az ő segítségére... Ezeket a hagyományokat folytatta Giers, mikor 1891-ben fordulatot igyekezett létrehozni a francia-olasz viszonyban, s a Balkánon éles szögben állítván egymással szembe Olaszországot és monarchiánkat, a közép-tengeri franciaellenes olasz energiát adriai osztrákellenes energiává kívánta transzponálni. E beállításnak később, egy étvized múlva, nagy hasznát vette az orosz, mikor balkáni érdekszférákban egyezett meg az osztrák-magyar monarchiával, s a japán háborúban való lekötöttsége alatt az olaszt hasznosíthatta arra, hogy a monarchia még a saját érdekszférájában se élhessen túlságosan Olaszországnak e lekötöttségével...

A Giers beállításának döntő hatása ott volt, hogy az olaszokat leszoktatta arról, hogy az orosz balkáni vagy konstantinápolyi igyekvést oly rémülettel nézzék, mint nézte volt Crispi. Ily bámulatosan rövid idő alatt vált avulttá a Crispi ideája. De hát ez a sorsuk s egyben a tragédiájuk a szükséges, de csupán átmeneti s voltaképp a saját ellentétükhöz való átmenetül szolgáló ideáknak, mint aminő a kizárólagos hármasszövetségbeliség volt Olaszország számára. Az ilyen ideát meg kell valósítani, de idejében észre kell venni, hogy mikor jó elejteni - s képviselőik számára memento foglaltatik abban, mikor azt kell látniok, hogy a szerintük szükséges gondolat uralmát már fegyverrel és erőszakkal sem tudják biztosítani. (Crispinek Rudinit, majd Giolittit 1894-ben felváltott második minisztérium három évig tartott ilyen mementó volt...) Giers megéreztette Rudinival, hogy az olasznak szüksége van a Balkánon az oroszra, mert mihelyt Ausztria nem érzi a Balkánon az oroszt, menten agresszívabb az olasszal szemben. Ezt az olaszok át is látták; később aztán, Tittoni és San Giuliano alatt ez átlátás kiegészült azzal a visszájával, hogy viszont az orosz érdekkör szolgálata sem olasz érdek. A germán, az ausztroszláv, az orosz pánszláv imperialista törekvéseket az olasznak a Balkánon egyiket a másikkal kell ellensúlyozni, s egyiket sem szabad hegemón igyekvésében megsegítenie. Még a Balkán a balkán népeké olasz devizt is csak addig szabad megvalósítani, amíg az önállósult s esetleg összefogó balkáni népek nem állnak maguk is valamely idegen imperializmus szolgálatába. Az olaszoknak az a rendeltetésük, hogy ebbeli függetlenségükhöz kívántató életerőt megtartsák bennük. Az olaszoké s az angoloké - kiknek érdeke így találkozik és vág egybe a Balkánon... Ennek a politikának rakta le alapjait a Giers kezdeményezése, s ez a politika volt az, amit az osztrák-magyar monarchia akkori gondviselése még sejtelmében sem vett észre, Kálnoky s később Goluchowski törték magukat, metternichi hagyomány szerint, a konzervatív orosz összeköttetés fenntartása után, az olasz-francia közeledést Kálnoky mintegy olasz részről szükséges puszta finánc-műveletnek gondolta - el sem tudta képzelni, hogy itt egy vagy Ausztria-ellenes, vagy legalábbis az osztrák imperializmusnak preveniáló orosz koncepció egy részletmunkája megy végbe. Csak később, a Goluchowski-éra végén s az Aehrenthal kormányzatának elején vette észre az osztrák-magyar monarchia, hogy e politika közén át mint tud Oroszország érvényesülni az Adrián. Aehrenthalnak kellett megéreznie és felfedeznie, hogy a francián keresztül orosz hatás érvényesül vele szemben az olasz adriai politikában. Az érvényesült Reval után, az annexiós napokban, s Berchtold alatt is, mindmáig.

Kálnoky a delegációban úgy is nyilatkozik a Giers s a Rudini beszélgetéseiről, mint a világbéke számára örvendetes mozzanatáról - e tüntető objektivitással egyben azt is éreztetni akarván, hogy nem tart attól, hogy Olaszországot elveszítheti. Rudini a kétfelől való bebiztosítottságnak egyelőre kevés hasznát veszi: hiába köt Olaszország tizenkét évre szóló kereskedelmi szerződést Svájccal, Németországgal s Ausztria-Magyarországgal: a francia tőkeelvonás okozta bajokat nem tudja orvosolni, s a mind tűrhetetlenebb pénzügyi zavaroknak a Rudini-kormány áldozatul is esik, 1892. május havában.

Az ő külpolitikáját: hármasszövetség, kacérkodás a kettes-szövetséggel s entente Angliával: átveszi az őt felváltó Giolitti-kormány, Brin külügyminiszterrel, kit mint szavojai embert éppen a franciákhoz való közeledésre alkalmas voltánál fogva szemelte ki. A kamarában Cavallotti, Barzilai és Imbriani megkezdik az irredentista és franciabarát támadást az állítólag meddő hadi kiadások ellen, melyeket a hármasszövetségbe való tartozás adójának tekintenek, s ha Umberto király el is látogatott Potsdamba, magával vivén Brint, hogy ott bemutassa Marschall külügyi államtitkárnak: ez nem veheti elejét annak, hogy a franciabarát párt viszont nyélbe ne üsse a francia flottának Genuába való ellátogatását, ami első barátságos jel a két hatalom között 1881 óta. Mikor a királyi pár ezüstmenyegzőjére lejő a német császár, Rómában ott van Vladimir nagyherceg, s mikor a császár az olasz királyra üríti poharát, a nagyherceg viszont Franciaországot élteti. A nagy pénzügyi kimerültség gyorsított tempóban hajtja az olasz a franciához való közeledésre, beigazolódván, amit a franciák már 1881-ben megmondtak, hogy: la faim nous les rapportera, az éhség visszahozza őket nekünk. A sok érdekes szóból, mely azokban a napokban elhangzik, Ausztria-Magyarországról igen kevés esik, hacsak az nem, hogy meginterpellálják a külügyminisztert: mint fér össze a hármasszövetséggel, hogy Triesztben megtiltják a királyi pár ezüstlakodalmának megünneplését? Brin azonban kitér a felelet elől - ám e napoktól fogva minden hármasszövetségi mozzanatra rögtön felel egy kettes-szövetségi, mikor a nápolyi herceg csakugyan elmegy a strassburgi hadgyakorlatokra, az orosz flotta tüntetően ellátogat Toulonba, nagy vonzalommal találkozván az olasz közvéleményben, hála a Giers s a Vladimir nagyherceg munkájának. 1893. május 14-én végre Kálnoky is rászánja magát, hogy az orosz befolyást ellensúlyozandó, elmenjen Monzába Brinnel megismerkedni - azzal a kifogással, hogy hat év előtt kapott rendjelét jő megköszönni. De bármily megtisztelően fogadják: meg kell szoknia a gondolatot, hogy Olaszország számára nemcsak ő van a világon, hanem a francia is, kit az orosz Kálnoky számára állandóan előtérbe tolt. A változatlanul nyomorult pénzügyi helyzet benyeli a Giolitti-kormányt is, s az utódlás dolgában nagy birkózás következett a még mindig erőben levő crispizmus s a franciabarát áramlat közt, mely Zanardellit akarta miniszterelnökké tenni. Ám Zanardelli ragaszkodott ahhoz, hogy a trentói születésű, tehát már születésénél fogva irredentista Baratieri tábornokot teszi meg külügyminiszternek, ez ellen pedig a szövetségeseknek még volt erejük sarkukra állani, s a birok, még egyszer, utoljára, 1893 végén, Crispi javára dőlt el, ki tele szent elfogultsággal, semmit sem tanulva és semmit sem feledve, akarta a kormányzást ott folytatni, ahol 1891 elején elhagyta. Érezte ugyan, hogy kéne valamit tenni francia irányban, de sokkal erősebb volt benne saját múltja, semhogy a legelső meghasonlás percében menten még szenvedélyesebben ne esett volna bele vissza.

Külügyminiszternek Sennoneta herceget szeretné megnyerni - de ez barátja Rudininak, hisz még feltámadásában, s nem akarja vele elrontani a dolgát, tehát a tárcát nem vállalja. Helyette Crispi Blanc báróval egyezik meg, ki szavojai ember, s mint szenátor egyszer helyt állt a hármasszövetségért, kifejtvén, hogy az nem támadó Franciaországgal szemben. Az új Crispi-éra elejét teljesen a rettenetes belső bajok foglalják el, a financiálisak most már meggyarapodván a szicíliai válsággal is, mely teljesen agrárszociális színt kezdett ölteni.

Nagy belső bajai közt Crispi húzódozva próbál maga is a franciák felé törekedni. Miután tíz év alatt a franciák mégiscsak megtanulták emberszámba venni az olaszt, a közeledésnek elég alkalmas formája az a kipróbált, hogy a hármasszövetségnek békés rendeltetését hangoztatják. Blanc ilyen értelemben beszél a kamarában: "A hármasszövetség csak a közös védelmet jelenti megtámadtatás esetén, s egyéb semmit. Lehetetlen is volna most egyéb, hisz az összes hatalmak szolidárisak a béke érdekében, s Oroszországgal is jóban vagyunk - mért ne lehetnénk jól a franciákkal? Mi mindig hálásak voltunk velük szemben: visszautasítottuk a közös akciót 1878-ban, nem fogadtuk el a berlini kongresszuson a felajánlott Tuniszt, 1882-ben Egyiptomban se segítettük az angolokat." Ez már határozott közeledés volt - s Crispi alatt így beszélni, 1893-ban 1888 után: ez sokat jelentett.

Az ő hagyományos balvégzete azonban megint ellene szegődött Crispinek. Carnot francia elnököt egy anarchista leszúrta, s ez az anarchista olasz ember volt, Caserio. Ennek menten megvan az elidegenítő visszahatása. Tüntetések Párizsban - a két határon katonakémek elfogása, vad újságcikkek s utánuk újságírók kitiltása -, a Crispi-kormányra nézve kínos Banca di Roma-ügyet a francia sajtó még jobban felfújja, úgyhogy a magával nem bíró Crispi visszahívja párizsi követét, a francia római követet pedig az olasz lapok oly hevesen támadják, hogy Bruck osztrák-magyar nagykövet figyelmezteti Crispit, ne rontsa el végképp a dolgát a franciákkal.

Közbevetőleg mondva: ez a figyelmeztetés jellemző Bruckra, jellemző az osztrák-magyar diplomáciai politikára, jellemző a Crispi tragikumára. Mert Crispi volt utolsó pozíciója az osztrák-barátságnak, ki például a monarchia bolgár politikája mellett akkor is kitartott, mikor a monarchia maga már elfáradt bele. Nem törődve a Rudini oroszbarát kezdeményezésével: Crispi hatalmas beszédet mond a kamarában Sztambulov mellett, kit pedig akkor már monarchiánk is elejtett, s aki kevésre rá meg is bukott, úgyhogy Crispi, ami mindig megalázó, feleslegesen exponálta volt magát érte. De az orosz felé nem maradt el a hatás - a pánszlávok bosszút esküsznek, s mikor II. Miklós trónrajutása után Ignatyev a trónváltozást bejelenteni Rómába jő, s nyilvánvaló volt, hogy ez már egy Crispi elleni palotaforradalomnak sakkhúzása, Crispinek a látogatás elől hirtelen Szicíliában akad dolga. S ezt a Crispit figyelmeztette a jó Bruck, hogy ne rontsa el a dolgát a franciákkal! Miért fájt Brucknak a franciák feje, azzal a Crispivel szemben, ki vagdalkozása közben így szerencsésen megtépte a Giers-féle hálót, mely elsősorban az osztrák-magyar monarchia ellen szövődött volt? A Kálnoky diplomáciájának erre csak egy mentsége van: hogy nem tudta, mit cselekszik - hogy, mint említettem, sejtelme sem volt a Giers előidézte fordult jelentőségéről. S Crispinek ugyanaz volt a tragikuma, mint mindenkinek, ki e monarchia mellett kitartott: először is az hagyta cserben. Így pusztult bele Milán is az ő osztrák-barátságába, így ment tönkre Crispi, intő példának hagyván utódaira, hogy Ausztriával szemben csak egy politika ajánlatos: a perfidia. Meg kell adni, hogy az utódok ezt alaposan megtanulták...

Ez nem azt jelenti, hogy a Bruck figyelmeztetésében, ha nem éppen őtőle jő, ne lett volna valami. Kétségtelen, hogy a sajtócampagne elrontott mindent, amit a Blanc beszéde használt. Míg a belső helyzet amúgy is tűrhetetlenné vált, most az orosz-francia neheztelés Abesszíniában is az olasz ellen fordult, hogy ott a Meneliktől szorongatott gyenge hódítót még jobban megszorongassa. Crispinek a mind barátságtalanabbá hangolódó kamarában egy kis abesszíniai győzelemre lett volna szüksége, de Baratieri tábornok nemigen szállított neki effélét. Arra készült hát, 1896 elején s egyelőre titokban, hogy a kitűnő Baldissera tábornokot küldi le Boratieri helyére, de Baratieri az ő trentói szabadkőmíves összeköttetései révén erről időnek előtte értesült, s hogy megmutassa, mit tud, erőltetett támadással ment neki Adua mellett Menelik főseregnek. A vége az újabb történelem egyik legvéresebb veresége lett - az olasz közvélemény lázongott a fájdalomtól s a fölháborodástól, s Crispi, kinek csak az a választása maradt, hogy vagy leköszönjön, vagy a lázadást otthon is vérbe fojtsa, inkább leköszönt. Nehéz szívvel s megsebzett lélekkel - s így került le, 1896. március hó harmadikán az olasz történelem színpadáról egyik legkitűnőbb, legnemesebb s mindenesetre legszerencsétlenebb szereplője.

Utódja ismét Rudini lett - a képzelhető legkényesebb helyzetben. Vissza kell állítani a francia relációkat, de vigyázva, hogy ne sértsék a hármasszövetséget. Békét kellett kötnie Afrikában, de vigyázva, hogy a katonapárt érzékenységét ne sértse, s ne hangolja le az angolokat, kik szudáni campagnera készülvén, számítanak rá, hogy Cassalában az olasz lesz előőrsük. Külügyminisztert keres, s ezt a nagytekintélyű Sermoneta hercegben véli megtalálni, ki már annak idején az ő számára tette el magát Crispi meghívása elől. Sermonetának volt is nagy prestige-e, tele is volt jó szándékokkal, de dilettantizmusa egyik baklövésből a másikba sodorta. Azzal kezdi, hogy zöldkönyvet ad ki Abesszíniáról - azzal a céllal, hogy a crispizmust végképp lejárassa és visszatértét lehetetlenné tegye. Ez nem sikerült neki, de az aktákban úgy leleplezte az angol politika minden háttereit, hogy az angolok igen megnehezteltek érte. A közvélemény sürgeti a franciákhoz való közeledést, s noha a német császár lennjárt Rómában, hogy Aduán érzett részvétét kifejezze, s egyben elmondja, hogy fájdalommal látja szövetséges társát így haszon nélkül vérezni: a francia szimpátiák egyre nőnek, s Imbriani a kamarában megint felveti a keleti s az albán kérdést. Rudini a szokott formulával felel: a hármasszövetség épp azért jó, mert békés, és nem zárja ki a francia-barátságot sem - hiszen a német is jóban van az orosszal, az osztrák is a franciával. Mikor így nekilátnak a francia barátság felélesztéséhez, Sermoneta számára új kényesség következik: Tunisz. Mert hiszen a francia kereskedelmi kibékülésnek első feltétele a tuniszi protektorátus elismerése. Franciaország ügyesen kivitte, hogy ottani protektorátusát egy hármasszövetségbeli hatalom, Ausztria-Magyarország ismerje el először, Goluchowski ebbe, csekély kereskedelmi engedmények fejében, belement, a szokott osztrák diplomáciai gesztussal legyintvén el az olasz szövetséges érdeke felett. E játékhoz egy okos olasz külügyminiszternek jó képet kellett volna vágnia, és sietve követnie a hármasszövetségbeli társnak példáját, ha már amúgy is keresi kedvét a franciának. Ehelyett Sermoneta még mindig a kapitulációk dolgát feszegette, ami igen kevéssé volt alkalmas a francia-barátság felmelegítésére. Így sikerülvén Sermonetának négyhónapi miniszterség alatt négyfelé elrontania a dolgát, hamarosan mennie kellett, s Rudini az öreg és kipróbált, az új királyság kezdeteinek legsúlyosabb ideiben külügyminiszterséget viselt, s a francia-barátságban már 1860 óta bevált Visconti-Venosta kezébe adja a külügyi gyeplőt 1896. július 15-én.

Visconti-Venosta jöttét a hármasszövetségi sajtó duzzogva fogadta. Érthetően, de jogtalanul. Az utóbbi években Chlumecky Leopold báró, a tehetséges és temperamentumos nagyosztrák publicista tele van szemrehányással az olaszok iránt, hogy miért izgágáskodnak az Adrián, mikor ott van energiájuk számára nagyszerű területül a Közép-tenger. Kár, hogy erre a biztos átlátásra Chlumecky báró később jött rá, mint azok, akik Olaszország legválságosabb ideiben a hármasszövetségi politikát igazgatták. Mert hogy a Közép-tengeren Olaszország mennyire nem támaszkodhatott a hármasszövetségre, azt az adatok egész sora helyett flagránsan bizonyítja az az egy adat, melyet fentebb említettünk: hogy Goluchowski volt az, ki Franciaországnak tuniszi protektorátusát először elismerte. A franciák tuniszi érdeklődésének Bismarck volt a főszítója. Olaszországot tripoliszi terveiről egyre az osztrák s a német diplomácia beszélte volt le, arra hivatkozva, hogy nem ajánlatos a keleti kérdés darázsfészkébe nyúlni - egyszóval: míg a hármasszövetség befelé franciaellenességet szorított rá Olaszországra, s ezzel kitette a legsúlyosabb gazdasági s az ezekből fejlődő társadalmi megpróbáltatásoknak, kifelé viszont útját állta, hogy a feszültségnek valami pozitív következését vonja le. Márpedig abból a negatív nimbuszból, amit a hetvennyolcas állapotokhoz képest a hármasszövetség de facto megadott Olaszországnak, a nehéz viszonyok közt vergődő nemzet nem tudott megélni. A növekvő kivándorlás memento volt az olasz államférfiak előtt, hogy itt pozitív imperialista irányban kell valamit tenni. Ez az átlátás hívta elő elvonultságából az ősz hazafit, Visconti-Venostát.

Visconti a klasszikus olasz simulékonyságot testesíti meg a merev egyoldalúsággal szemben, melyet előtte a Crispi hármasszövetségi s utána a Prinetti franciabarát monomániája képvisel. Ő tudott ind a kétfelé érvényesülni, de egyik felé sem rontotta el a dolgát. Ő nemcsak hogy a franciákhoz közeledett, de a hármasszövetségen belül is külön balkáni olasz politikát tudott érvényesíteni. Erre kitűnő alkalma akadt a Kréta-ügyben, amely körül a hatalmak körülbelül mai csoportosulásukban helyezkedtek már el, s melyben Visconti az olasz kamarában azt fejtegette, hogy Olaszországnak a balkáni események iránt nem lehet közömbösnek maradni, ott állást kell foglalnia, mert Olaszországnak a Balkánon vagy Adrián életbevágóan fontos érdekei vannak.

Visconti sorra jóvátette a Sermoneta baklövéseit. Ha már Goluchowski elismerte Franciaország tuniszi protektorátusát, akkor őneki is legjobb volt lelkesen vágnia jó képet a rossz játékhoz, s ezzel megnyerni a franciákat, közben feltevén magában, hogy majd inkább Ausztriával, szemben lesz intranzigens az Adrián. 1896. szeptember 28-án ismeri el Olaszország a kassarsaidi szerződést. Ezzel a tuniszi kérdés el van intézve, megvan az első diplomáciai lépés Franciaország felé, a gazdasági sem késik soká, két év múlva ezek a dolgok is rendbejönnek. Október 26-án Visconti békét köt Menelikkel, s ezzel a veres-tengeri kaland aktái is lezáródnak. A lekötött energiák felszabadulnak, s most már fordulhatnak, a giersi beállítás terve szerint, az Adria, az albán partok felé. A francia-orosz ententehez való közeledés nyilvánvalóan jelzője a trónörökösnek Heléna montenegrói hercegnővel való házassága. A trónörökös II. Miklós cár koronázásakor találkozott a hercegnővel, a házasság orosz patronátus alatt történik, mintegy bismarcki stílusú viszontbiztosításul az ellen a viszontbiztosítás ellen, melyre Goluchowski igyekezett, ugyancsak bismarcki minta szerint barátkozni kezdvén Oroszországgal. Goluchowskit erre a németeknek a hármasszövetségben való túlságos prevaleálása s az osztrák pángermánságnak erre támaszkodó agressziója szorította. Ez a támaszték kapóra jő az orosznak, kit már fenyeget a japán konfliktus, s kit a szibériai vasútban s általában a Bezobrazov óriási szélső keleti tervében való teljes abszorbeáltsága annyira leköt Ázsiában, hogy örül, ha a Balkánra ne kell ügyet vetnie - viszont ugyancsak kapóra jönnek számára az olasz balkáni érdeklődések, hogy legyen kivel sakkban tartani az osztrákot, ha túlságosan élni akar az orosz elfoglaltság adta lehetőségekkel. Október 24-én megy végbe a házasság, melyen ott vannak a Petrovicsok s a Karagyorgyevicsok, kiket Rómában nagy szívességgel fogadnak - e házassággal alakul ki az olasz-montenegrói barátság, mellyel Olaszország biztosítja magának azt a talpalatot, ahol mindenesetre megvetheti lábát Albánia felé. Ugyanezen alkalom során hat Oroszország Franciaországra, hogy nyissa meg végre pénzügyi forrásait az oly sokáig éhkoppon tartott Olaszország előtt. Franciaország ezt annál inkább megteheti, mert bár elve, hogy hármasszövetségi országnak nem ad kölcsön, de itt az a (nyilván megokolt) reménye lehet, hogy Olaszország e pénzt adriai s a Trentóval határos vidékek megerősítésére fogja fordítani. (A történelemnek nem utolsó iróniája, hogy Olaszország évek múltán ezzel az erejével élt, mikor nemcsak Ausztria-Magyarországnak, de Franciaországnak is ellenére Tripoliszba lerándult, s tettel és eredménnyel igazolta, hogy a Visconti-Venosta kétfelé játszó bilance-politikája az, mely Olaszországot pozitív nyereséghez juttathatja.)

A Kréta-ügyekben Olaszország már egészen különös emancipált energiát mutat fel. Flottát mozgósít Goluchowski megkérdése nélkül, s Visconti Venosta 1897 áprilisában a kamarában kifejti a krétai kérdés fontosságát Olaszországra nézve, s összefüggését az egész Balkánnal, melyet lángba boríthat, s ahol Olaszországnak imminens érdekei vannak. A krétai kérdésben aki az üszköt beledobta: ügyesen cselekedett. Mert Angliának Kréta-barátsága, éppen e kérdésben kellett, hogy antagonizmusba kerüljön a török integritást védő némettel. Így az olasz megoszlott felek között operálhatott, lévén a tengeren az angolnak szövetségese, de hármasszövetségi engedéllyel. Így az angol oldalán látjuk a német ellen a francia mellett először az olaszt is. Az európai koncert ez egész, a modern időkre emlékeztető egyenetlenségében először látjuk Olaszországot a később megismétlődő "extra tours" politika jegyében feltűnni. Kréta ebben a kiindulási pont.

Goluchowskinak, a franciabarátnak, e közeledés nincs ínyére - hiszen ő is éppen abban fáradt, hogy pozícióját egy extra flirtben erősítse meg, 1897-ben létrejön az osztrák-magyar-orosz egyezség a Balkánra nézve, melyben az érdekszférákat egymás közt fel is osztják. Nincs ez a felosztás ravaszság nélkül, mert míg az orosz érdekszférát, Bulgáriát, Ausztria-Magyarországot feltétlenül elismeri: az olasszal már paktálni kezdő orosz nagyon jól tudja, hogy az általa felajánlott nyugati balkán érdekszférában, kivált Albániában, az osztráknak meggyűlik a baja az olasszal. Ez rögtön be is következik. Alig megy híre az orosz-osztrák balkán ententenak: az olasz rögtön panaszkodik, hogy ez az entente Olaszország érdekeit sérti. Most már a hármasszövetségi szilárd béke érdekében Goluchowski lemegy olasz kollégájához Montába a dolgok megbeszélésére. Így változott a világ Crispinek oroszellenes bolgár politikája óta! A montai találkozásnál Visconti-Venosta kifejti, hogy Olaszországnak az albán partokon vitális érdekei vannak, melyekből semmi szín alatt sem engedhet - viszont Goluchowski szintén szívesen egyezhetik bele abba, hogy Valona olasz legyen - hisz így Olaszország az Adriából mare clausumot csinálhat.

Mindkét államférfi átérzi, hogy bármelyik félnek e vidékeken való területfoglalása háborút jelentene a másikkal - s hogy viszont, amíg a háborúnak e lehetősége megvan, a hármasszövetség semmi komoly akcióra nem képes. Így alakul ki Albániára nézve meggyőződésükben a később annyira nevezetessé vált Noli me tangere elv, mely utóbb a legfeszültebb helyzetekben is megmentette a békét, s melynek napjainkban Albánia a születését köszönheti, bizonyítván Visconti politikájának teremtő erejét. A két miniszter Montában a következő megállapodásra jutott:

1. Ausztria-Magyarország és Olaszország kölcsönösen kijelentik Albániára nézve területi érdekeletlenségüket.

2. Állást foglalnak a status quo, vagyis az ottomán souverainitás fenntartása mellett.

Ez volt az 1897-iki megegyezés monarchiánk és Olaszország között. Már itt meg kell említenünk, amire később rátérünk, hogy három év múlva e kettőhöz egy harmadik pont is járult, mely Törökország lehetséges felbomlását is számba véve ez esetre abban egyezett meg s arról kezeskedik egymásnak, hogy Albánia autonóm vagy független ország legyen.

Ilyen megegyezés mellett vette tudomásul Visconti-Venosta az orosz-osztrák-magyar 1897-es egyezményt. A külön egyezmény azonban ahelyett, hogy megnyugtatta volna a kedélyeket, az által, hogy titokban tartatott, csak most kezdte igazán az olasz politikai közvéleményt az albán kérdésben izgatni. E szerződéssel ellenőrzi ezután Visconti-Venosta Goluchowski Adria-parti politikáját, s így teljesedik be a francia óhaj, hogy Tripoliszról az olasz figyelmet az Adriára irányítani, 1898 az egész kiélesedett francia helyzet alatt Rómából tartózkodó francia követ Billot elmegy, s helyébe jön Barrčre, aki azóta a legügyesebb diplomáciai kártyakeverőnek bizonyult, hogy utat csináljon Delcassé politikájának. Ezt annál is inkább tehette, mert még 1897-ben eltávozott Rómából külügyi államtitkárnak Bülow a német római követ, kit Rómában nagyon kedveltek, s kinek eltávozása a hármasszövetségnek nagy veszteség volt. Az olasz király 1897. szeptember 4-én meglátogatja újra a német császárt Strassburgban, s e látogatáson, hogy a franciákkal és oroszokkal szemben politikai színezetét biztosítsa, Visconti-Venosta is jelen van. De ez mit sem változtat az új franciabarát irányzaton, melyhez az olasz külügyi politika most már hű marad.

Így Visconti-Venosta megtette kötelességét, s végbevitte, amit csak ő tudott végbevinni. Sermoneta hibáit jóvátette az angolokkal szemben, mert átadta Kassalát, jóvá a franciákkal szemben, mert kapitulációkról nem beszélve, elismerte a tuniszi foglalást, de ugyanakkor, hogy a közép-tengeri hatalmakkal szemben a Közép-tenger politikáját fel ne adja, elismertette általuk tripoliszi igényét, melyet azután az olasz kormány más tekintetekből csak 1912-ben effektuálhatott, de a bevezetése megvolt. Az Adria felől viszont a Goluchowskival kötött egyezmény által értésére adta Ausztria-Magyarországnak, hogy albán politikáját éber szemmel figyeli, mert a két hatalom itt rivális, s amennyire vitális érdeke a monarchiának az otrontói öböl szabadsága, éppúgy fog Olaszország őrködni az albán partoknak tőle való függetlenségére. E külpolitikai szerkezet beállítása után a veterán Cavour-tanítvány Visconti-Venosta, eltávozott 1898. júl. 29-én, hogy helyet adjon Canevaro admirálisnak, ki az elődje által kezdeményezett úton haladva Delcasséval megköti 1898. nov. 21-én az új francia kereskedelmi szerződést - ami által a francia-olasz viszály lezáródik, s az új éra, a hármasszövetségen belüli francia barátság valósággal megkezdődik.

Mielőtt az olasz külügyi politika szemléletét tovább folytatnók, újra pillantást kell vetnünk az irredentista mozgalomra, mely ezt a politikát, különösen Ausztria-Magyarország felé, állandóan bonyolítja. Természetes, hogy amely arányban a Visconti-Venosta franciabarát politikája a hármasszövetség mindenhatóságát megtörte, ez az alapjában germánellenes vagy a germánság előnyomulása ellen védekező mozgalom nő bátorságban, támadó kedvben és támadó erőben. Amíg a Crispi s a Rudini vaserejű egyoldalúsága - bár állandóan elégedetlenkedvén az osztrák szövetséggel s Ausztriának olaszellenes nemzetiségi politikájával, végső soron mégis hozzá alkalmazkodott az osztrák belső politikához: Visconti-Venosta alatt a defenzióban veszteglő irredentizmus kezd megint agresszióba átlépni. A hosszú évek, melyek eddig, különösen a krétai bonyodalom alkalmával történő nyílt föllépéseig lefolynak (amely bonyodalom idején Riciotti Garibaldi az ő törökellenes görögszabadító önkéntes csapatait azzal a jelszóval toborozza, hogy a görög háború csak bevezetés az osztrák háborúhoz): mindez évek többé vagy kevésbé csendes szervezkedésben telnek el. 1886-ban keletkezik az osztrák Trentóban a Societ Scholastica pro Patria társaság, mely iskolákat és azilumokat létesít, de 1890-ben az osztrák kormány felfüggeszti, mert az Olaszországban akkor szervezett Dante Allighieri társaságot s annak elnökét, Bonghit üdvözli. A kormány összefüggést lát a belföldi s a külföldi ilyen egyesületek közt, s ezt nem tűri. Erre 1891-ben szervezik az osztrák olaszok a máig is fennálló Lega Nazionálét, három szekcióval: Tridentina, Adriatica és Dalmatina, mely most, 1911-ben, húszéves évfordulóján azt igazolhatta, hogy hetvennégy iskolája, százharminchat szubvencionált egyéb intézete, százötvenhárom népkönyvtára s százhetvenhét községben felállított szervezete van, negyvenezer taggal, milliónál nagyobb vagyona, s az Alto Adige című lapot ingyen osztogatja tagjainak. Szubvenciókkal küldi az ifjakat Olaszországba, s vele összefüggésben a veronai és velencei Associazione pro Trento e Trieste ifjúsági könyveket és érmeket küld Ausztriába, s ott ünnepélyeket és bálokat rendez. Trento külön autonómiát kér, de az osztrák kormány nem adja meg, azzal a megokolással, hogy az csak az elszakadó törekvést szítaná. Ezzel szemben az osztrák olaszság azt erősítheti, hogy nem támadni, hanem védekezni kíván, nem is Ausztriával, hanem a pángermán terjeszkedéssel szemben, mely Fröbel-iskolákkal és Schulvereinos pénzekkel hálózza be és próbálja megvásárolni az egész Trentót, le Triesztig. Az olaszság nem tűrheti olyan területnek germanizálását, mely (mint Crispi mondja) a legfontosabb stratégiai pont Felső-Olaszországgal szemben ("ellenség, mely a Trentót bírja, egy lábbal nálunk van"), s nem adhatja ki befolyása alól azt a területet, mely évszázadok óta színtere a latin és germán mérkőzésnek. De nemcsak a germánnak, hanem a szlovénnak is - az új osztrák politika megújított divide et impera taktikája a szlovénokat szegezi szembe az olaszsággal, s a közös katolicizmus nem elég erős, hogy ellensúlyozza az olaszságnak ez ellen való védekezését. A szlovénok azzal ostromolják az egyházat, hogy ha nem tér a pártjukra, ők kimondják az ortodox értelmű Los von Oesterreichot. De ugyanígy szorongatják az olaszok s ugyanígy kerülgeti a már felütköző luegerizmus, az ő grossoesterreichos törekvésével. A pápa e hármas ostrom között teljesen tehetetlenül áll, s itt válik nyilvánvalóvá, hogy a vallási eszme a nemzetivel szemben teljesen elvesztette régebbi elsőrendűségét, teljesen szolgálatába került a nacionalizmusnak, s ahol külszínre emelkedik, ott is csak leple a faji politikának. Az egyház üres forma kezd lenni a faji torzsalkodások közepett, s elveszti szuggesztív pedagógiai szerepét. A pápa, ki Rómában él és olasz, maga sem tud egyházának szükséges internacionalizmusára emelkedni az olaszsággal szemben. S ezt nem veszi észre a habsburgi centralizmus, s még mindig összetartó erőnek hisz a felekezetiséget.

Az olaszságot ostromló pángermán, nagyosztrák és szlovén törekvésnek s egyben az osztrák olaszság védekezésének legkitettebb pontja Trieszt, ez a gazdag és művelt város, melyet a németség, kihasználva Velencével való versengését, ősidőktől fogva magához igyekezett váltani, hogy az Adria felé kijárást biztosítson magának. E hagyományt a német faji politika még az olasz egység, még az osztrák-magyar szövetség után sem ejti el - Paul de Lagarde, német nacionalista, az ő Deutsche Schriftenjeiben 1892-ben azt írja, hogy: "ha minden olasz feltámadna, Triesztet még akkor sem adnók nekik!" A nagyosztrák politika Trieszt olaszságának sakkban tartására viszont a szlovénokat igyekszik erősíteni, kik magában a városban kisebbségben vannak ugyan, de környékén és vidékén ők a többség. A két faj torzsalkodása egyformán folyik úgy politikai, mint kulturális téren, különösen az iskolaügy terén, hol az olaszság jobban bírja pénzzel, de a szlovénség mögött a kormány ereje áll. Az 1897-iki választó törvény a szlovénokat oly előnyben részesíti, hogy ezek birodalmi és tartományi közön át az olaszok pénzéből tudják táplálni szlovén és olaszellenes kultúrintézményeiket. Az olaszokat ez mind hevesebb ellenállásra sarkallja - mikor 1899-ben a kormány Pisanóban horvát iskolát állít, az összes osztrák-olasz városok polgármesterei tiltakozásra gyűlnek Triesztbe, valóságos lázadás tör ki, a Marseillaise-t éneklik, s "Evviva Trieste Italiana" kiáltásokkal protestálnak a croatisazione ellen, Ascoli szenátor a milanói Vita Internazionaléban azt írja, hogy: "a régi faj, a kultúra ura, fellázad, látván annak a fajnak vetélytárs gyanánt való fellépését, melyről azt hihette, hogy már megszokta, hogy hivatás nélkül éljen, s természetesnek érzi alárendelt szerepét!" A polgármesterek gyűlésén pedig felhangzik a mondás, hogy: "húsz század latin civilizációját semmi emberi hatalom meg nem döntheti!" Ezek a nagyhangú kijelentések nem üres frázisok. A faji védekezést proklamálják, s mialatt a klasszikus garibaldizmus és köztársasági, szabadkőmíves és antiklerikális radikalizmus még ádázódik az irredentával: ez, egyfelől a fajiságnak, másfelől a védekezésnek természeténél fogva, észrevétlen átalakul imperialista s ezzel konzervatív törekvéssé. A védekezés természeténél fogva is - hiszen úgy a luegerizmus, mint a szlovénság a katolikus ideát s a klerikális érzéseket igyekezett az olasz istentelenség ellen kijátszani, s magán az olaszságon belül is saját fajuknak küzdelmeitől távoltartani a konzervatívabb érzésű olaszokat. Az olaszság önkéntelen érzi, hogy amíg felszabadító erő volt számára a radikalizmus: a már elértet megtartania csak úgy lehet, ha beleilleszkedik a mai világnak, az őt környező hatalmaknak, az ellene szegeződő imperializmusoknak konzervatív rendszerébe. Ez átlátásnak mind erősebb a hatása az olasz belső politikára, s a Visconti-Venosta rendszerét teljesen diadalra juttatott Tittoni és San Giuliano-féle politika az imperializmushoz szükséges bizonyos fokú konzervatizmusa miatt állandó összeütközésbe kerül úgy a radikálisok, mint a szocialisták doktrinairségével. Nem egyetlen s bizonyára nem utolsó példája annak, hogy a legforradalmibb folyamatoknak is a végén a konzervatizmus veszi hasznát - legalábbis, amíg a militarizmus és nagytőke oktrojálja a népcsoportokra az államformát.

Az agressziónak, melyre a Visconti-Venosta irányzata az irredentát átterelte, nem utolsó eszköze a királyságbeli Dante Alighieri-társaság, melyet Rugghiero Bonghi alapított - melyről nem szabad azt mondani, hogy politikai, de azt sem lehet állítani, hogy nem politikai szövetség, s mely, bár érdeklődését nem sajnálja Nizzától, Afrikától, sőt Argentínától sem, leghevesebb érdeklődéssel természet szerint a szomszédba, a Trento és Trieszt felé fordul. Nos: ezt a szövetséget az olasz kormányok nyíltan támogatják, tekintet nélkül a saját osztrák-barátabb vagy ellenesebb színükre, s nem törődve az osztrák hatóságok állandó tiltakozásával. A szövetség kongresszusain az olasz kormány delegátussal képviselteti magát, katonáknak is megengedi a belépést, csakúgy, mint ahogy például semmi formalitáshoz nem köti olasz-osztrákoknak az olasz állampolgári kötelékbe való belépését, jelezvén ezzel, hogy az osztrák-olaszokat is olaszoknak tartja. A társaság 1898-ban Milanóban tartott kilencedik kongresszusán kimondták, hogy "az egyesület célja, hogy azok a népek, etnográfiailag s kultúrájuk szerint olaszok, ha politikailag el, is vannak zárva az anyaországtól, ne veszítsék el italianitájokat. Az egyesület irredentával s általában politikával nem foglalkozik, de a nemzeti politika ideáljai nem maradhatnak számára idegenek. Ha a német azt mondja, hogy Tyról német: az ellen igenis védekezni kell, s éppígy a szlovén törekvéssel szemben, míg a partvidéket ostromolja..."

Ekkora bonyolítók még nehezebbé teszik a diplomácia dolgát, s Canevaro megint csak nem volt az a nagy egyéniség, ki az az ellentmondásokat, mint Visconti-Venosta, magasabb egységben tudta volna megoldani. Mert a Visconti-Venosta beállítása, a politika, melyet nemzete új történetéből követendőnek szűrt le, valóban az Olaszországnak megfelelő politika volt. Ám alighogy ő visszavonult, az új külügyminisztert kétfelől fogta ostromba az egyoldalúság - vagyis éppen az ellenkezője annak a bilance-politikának, melyet Visconti megindított. A sajtóban megindul a vita az olasz külpolitika irányáról. A hármasszövetséget pártolók azt mondják: "A dolgok ereje Ausztriát akarata ellen kelet felé, Szalonik felé, sodorja. Éppígy a franciákat Afrika felé. Olaszországnak nincs ereje ahhoz, hogy mind a két áramlattal megbirkózzék. Az a kérdés, melyik rá nézve a veszedelmesebb? Feltétlenül a francia - Biserta, szemközt Szicíliával!" A franciapártiak ez ellen azt vetik, hogy: "nem is Szalonik az, ami miatt Ausztriára vigyázni kell. Hanem Vallona, szemben Brindisivel - az a veszedelem, hogy Vallonában egy második Bisertát fogjunk, ahonnan az egész Adriát elzárhatják előlünk! Az osztrák most megegyezett az orosszal, tehát nem kell félnie, hogy hátbatámadja - a hármasszövetség biztosítja a német ellen, és biztosítja, mint a Crispi példája mutatta, miellenünk is. Így semmi sem állja útját, hogy rövidesen az otrantói öbölből osztrák tengert ne csináljon! Ne hagyjuk Albániát!..." Ez a hang igen megkapja a közvéleményt, visszhangja kél a kamarában, s a ne hagyjuk Albániát szinte nemzeti jelszóvá kezd lenni. Erre az olasz túlzásra rálicitál az osztrák túlzás. A keresztényszocialisták s a horvát katolikusok, kikben már a trialista koncepció kezd kialakulni, a Szentszéket szorongatják azzal az argumentációval, hogy a katolikus horvát és katolikus albán természetes ellensúly az ortodox délszláv törekvésekkel szemben. Így történik, hogy két évvel az orosz-osztrák-magyar s az ezt korrigálni igyekvő olasz-osztrák-magyar balkáni megegyezés után elkezdődik az olasz-osztrák albán versengés kölcsönös aknamunkája. A durazzói, vallonai, üszkübi s prizrendi osztrák konzulok kezdenek agresszívabbak lenni, Erzsébet királyné halálakor a nép gyászát jutalmazandó, gabonát és pénzt osztogatnak, ahol zárdákra, templomokra szubvenciók útján befolyásuk van, kezdik az olasz papokat kiszorítani, s helyükbe horvát franciszkánusokat tenni, s igen jellemző eset a Troksi érseké, amely olasz érzelmű főpapnak házát megveszik, s a tulajdonjogra hivatkozva horvát apácákkal töltik meg, mi az érseket annyira bosszantja, hogy Rómába megy panaszra, a nép, melynek körében az érsek népszerű, lázongani kezd, s Rappaport osztrák-magyar konzulnak távoznia kell. Az olaszok sem maradnak tétlen. Megalakul az albán nemzeti bizottság, s a római albán nemzeti társaság. Megjelenik Baldaccinak L'Italia e la questione albanese című könyve, mely nagy hatással mutatja ki Albániának Olaszországra nézve való fontosságát - hogy eddig mennyire elhanyagolták, s hogy ez így tovább nem maradhat. Az olasz konzulátusok pénzt kapnak az olaszok által felállított s az olaszoktól protegált iskolák szubvencionálására, s 1898. december 3-án a Puglia társaság hajójáratot indít Prevesa és Brindisi közt. Mindezeken fölül, az albán-osztrák s a francia-hármasszövetségi ellentétek problémáin kívül még a kínai expedíció kérdése is felvetődik - hogy Olaszország minő fokig engageálja magát Ázsiában? Ennyi nehézség közt Canevaro nem tud megállani, megint Visconti-Venostának kell visszajönnie, de az izgatott hangulatot ő sem tudja már eloszlatni, s Olaszországot mindenestül elfogja a külpolitikai láz.

A kínai kérdést Visconti-Venosta hamar elintézi - kijelenti, hogy Ázsia felé nincsenek imperialista szándékai, csak egy szénállomást akar. Ehelyett komoly formában kezd ismét felütközni az afrikai probléma. A franciák tuniszi s az angolok egyiptomi helyfoglalása az olasz közvéleményt arra hajtja, hogy komolyan gondoljon Tripoliszra, a Florio-Rubatino társaság állami szubvenciót kap, kéthetenkint való hajójáratra Tripolisz gazdasági kiaknázására. 1899-ben Anglia és Franciaország afrikai konvenciót köt, mely a Tripoliszból délre fekvő vidékeket francia érdekszférának jelöli ki. Ez Olaszországot igen meghökkenti, kivált mert Anglia állandó ridegséggel fogad minden tripoliszi terjeszkedést. De Delcassé, ki az olasz-francia közeledésen dolgozik, megnyugtatja őket, hogy a konvenció nem irányul ellenük, s teljes szabadságot hagy nekik Tripoliszban. E megnyugtatás új erőbe kapatja a franciapárti hármasszövetség-ellenes aknamunkáját. De Martino a kamarában kifejti, mily meddő Olaszországra nézve a hármasszövetség. (E szép beszéd jutalmául később Prinettitől államtitkárságot kap.) A törökbarát Németország katonai oktatókat küld a tripoliszi török katonaság reformálására - az olasz konzul erről jelentést tesz, s egyéb se kell a franciabarát olasz sajtónak, mely ebben a pángermanizmusnak az Adrián kívül most már közép-tengeri terjeszkedését is látja, s megállapítja, hogy a német már azt a szférát is sajnálja az olasztól. A Tribuna viszont az Adriáról írja, hogy: "ezt a tengert, melynek tulajdonképp olasz tengernek kellene lennie, elhanyagolták, s most teljesen kiesik befolyásaink alól - pedig azt nem tűrhetjük, hogy elveszítsük, s idegen zászló lobogjon Durazzóban és Vallonában!" Mare nostro, mare italiano - az olasz sajtó már csak így említi az Adriát. Elkezdődnek az albán kongresszusok, röpiratok árasztják el, a közönséget, s az újságok tele vannak az albán vitával. Hiába utazik a nápolyi herceg 1900. május 7-én Berlinbe, ahol Ferenc Józseffel is találkozik, ki igen barátságosan nyilatkozik az olaszokról: az izgalom nem ül el, az izgatás tovább folyik, s Visconti-Venosta, ki látja, hogy a kamarában nagyon helyt kell majd állnia: siet előzetesen újra találkozni Goluchowskival, hogy 1897-iki albán megegyezésüket megtoldják még egy harmadik ponttal is, mely Törökország bukásának esetére is megegyezik, s melyben arra kötelezik magukat, hogy a status quo megbomlásának esetére kölcsönösen biztosítják Albániának autonómiáját vagy függetlenségét. Így felkészülve áll Visconti-Venosta a kamara elé, hol 1900. dec. 15-én Guicciardini, ki mint volt miniszter s Albániáról a Nuova Antologiába írt cikksorozat szerzője e téren tekintély volt, meginterpellálja a külügyminisztert úgy a tripoliszi, mint az albán eventualitások felől, Albániáról azt mondván, hogy Ausztriának a saját érdekszférájában való mostani agressziója egy jövendő annexió csíráját rejtheti magában. Erre most már nyugodtan felelheti Visconti-Venosta, hogy a két kormány vizsgálat alá vette a török adriai partokkal összefüggő érdekeit, s megállapodtak abban, hogy ez érdekeknek a status quo fennmaradásában van egyetlen biztosítékuk. A komoly és mérsékelt Guicciardininak kérdéstétele az olasz közvélemény előtt olybá tűnt fel, mintha Guicciardini az olasz állam függetlenségét látná Ausztria részéről veszélyeztetve, s az osztrák albán akciók során már előre látják Ausztriát az otrantói öbölben és Vallonában a második Bisertát. Az olaszok félelmét neveli, hogy az osztrák kormány épp ez időben ad hírt a bosnyák-szaloniki vasúti kapcsolat tervéről - a későbbi Aehrenthal-féle szandzsák-vasút gondolatát ekkor dobja Kállay az osztrák s a magyar közvéleménybe. Kállay tudniillik, ki a bosnyák vasúti kapcsolatokkal nem boldogul, mert a kapcsolatra féltékeny az osztrák, az osztrák kapcsolatra féltékeny a magyar, a harmadik természetű kapcsolattal olyat vet fel, melyet stratégiai jellegénél fogva fölülről is felkapnak, s felsőbb nyomásra a két versengő fél is. Ám ugyanez a stratégiai jellege az, mely az olaszoknak szemet szúr, az olasz lapok lármát csapnak, s Brindisi képviselője, Silvio Ghelli, szekundál, nekik, azt állítván, hogy e csatlakozással a német Drang íme lejut Szalonikba, s elveszi Olaszország elől az eddig Brindisin keresztülment indiai postát.

Mialatt így az olaszországi közvélemény mind franciabarátabb, s mind osztrákellenesebb: Ausztriában megfordítva: a szlávságtól szorongatott németség közeledni próbál az olaszokhoz. Látja, hogy a trentói olasz alsó papságot a luegeri katolicizmussal megfogni nem lehet, hogy a nemzetiség fölébe kerekedik a felekezetiségnek, s az olasz papok a Trentóban éppúgy olasz nacionalisták, mint a délszláv s az albán vidékeken, hol a szorongatott Szentszék úgy próbál végre megállani az osztrák-olasz versenyben, hogy a jezsuiták révén az olaszt támogatja, a franciskánusok révén pedig az osztrákot. Az osztrák németek tehát kezdenének megbarátkozni az olasz nacionalizmussal, hogy gátat vessenek vele a délszláv nacionalizmusnak, a Reichsrathban a német s az olasz képviselők együtt szavaznak, s a Neue Freie Presse, a német-liberalizmus lapja, támadja Merveldt gróf tiroli helytartót, hogy egész olaszellenes politikája hibás, s a Trentóban új irányt kell kezdeni. Ám ez a kezdet mindjárt az elején megakad. Avval kéne járnia, hogy az olaszok autonómiát kapjanak, ám az osztrák kormány maga is fél attól, hogy az olasz határszélen olasz autonómiát adjon, de meg a délszlávokkal sem akarja végképp elrontani a dolgát. Mikor az olaszok, kultúrnép lévén, olasz egyetemet követelnek, és természetesen Triesztbe: az osztrák kormány azt a gyáva megoldást találja, hogy az egyetemet megadná ugyan, de nem Triesztbe, hanem német vidéken: Innsbruckba. Ezzel aztán végképp megromlik minden, s az innsbrucki egyetem dolga körül megnövekedett elkeseredéssel esik egymásnak a pángermán, a nagyosztrák, az olasz s a délszláv türelmetlenség.

Az olasz imperializmus tehát sehol sem talál szellentyűt - el van állva a kisülése útja mindenfelé, a beleszorult áramlatok szociális földrengéssel rendítik meg az olasz világot. A szociális, kivált agrárszociális elégedetlenség egyre nő, az anarchizmus ismét felüti fejét, s 1900. július 29-én Umberto király is áldozatul esik egy anarchista merényletnek. A király halála még növeli a zavart, sztrájkok törnek ki, s az általános felfordulás 1901 februárjában benyeli a Saracco-kormányt, mellyel együtt távozik Visconti-Venosta, most már végképp - többé nem vállal külügyi megbízatást, csak egyet, Algezirasban, hol 1906-ban ő képviseli hazáját a nagyfontosságú marokkói akcióban, melynek során sikerrel érvényesítette, a hármasszövetségbeli társakat azért el nem idegenítve, Olaszországnak a hármas entente-tal való extratouros politikáját. Nyugodtan vonult vissza, s talán nem is bánta, hogy visszavonulásával a balance szemmel láthatóan a túlzó franciabarátság felé billen. Mert, mint ahogy az egyoldalú crispizmus arra kellett, hogy Olaszországnak némi prestiget adjon, az egyoldalú franciabarátságnak azért kellett elkövetkeznie, hogy megadja Olaszországnak, amit a hármasszövetségtől meg nem kaphatott: a közgazdasági megerősödést, s azt a nimbusz-többletet, mellyel, éppen a franciák barátsága révén, saját szövetségesei szemében emelkedett. Visconti tisztában volt vele, hogy az ő utána előreláthatóan következő francia extratour (mint ahogy Bülow elnevezte) az alapjában megdönthetetlen, mert Közép-Európának életszükségén épülő hármasszövetséget teljesen felrobbantani nem fogja. Mint liberális latin, szívében nyilván a franciákhoz húzva, s hazája sorsa felől nem aggódva, talán szívesen is látta a gyeplőt egyelőre a túlzók kezében. E túlzók vezére az ő utóda, Prinetti volt.

Prinettiék három évig, 1901-től 1903-ig, ugyancsak döngették a hármasszövetség várának kapuját, anélkül, hogy betörhették volna - néha bizony komikus színnel. Maga Prinetti, mint hiú és gazdag automobil-gyárosból lett államférfi, vehemens, kiabáló modorával méltónak mutatkozott ez irányhoz, melyre az akkor divatos olasz politikában hármasszövetség-ellenes beszédei arattak. Mondják, hogy midőn berlini bemutatkozó útja után nem kapta meg azt a rendjelet, amit várt: azt mondta hazatérve, hogy "most a német császár megkapja a maga leckéjét!" S ettől fogva még jobban gyűlölte a berlinieket s a hármasszövetséget. A Zanardelli-kormány tehát Prinetti külügyérrel elkezdette a túlzók politikáját, Albániával való foglalkozással s az Adria őrzésével. A Japánban elfoglalt orosz politika, mely 1897-ben Ausztriához közeledett, s az 1903 mürzburgi egyezményhez vezetett, elkezdte dupla játékát, s Olaszországnak az Adria s Albánia felé való terelését az 1856-iki és újabbról a Giers-féle tradíciók szerint. E politikát Rómába Nelidov vezette s auxiliariusa, Gubasztov, ki bécsi konzulból cettinjei rezidens lett, s onnan Rómába jött e politika beállítására, segítve Szimics szerb római követtől, ki mint szerb fejezetünkben láttuk, már miniszter korában Szerbiát, a kiskorú Sándor alatt Montenegrónak volt hajlandó kiszolgáltatni. E politikát a sajtóban Párizsból a kettes-szövetség orosz diplomáciája látta el argumentációkkal. A Revue Politique et Parlémentaire 1901. február havában megjelent: Le Rapprochement des races Latine et Slave et l'Autriche-Hongrie címmel egy cikk, mely kifejtette, hogy: a hármasszövetség a germán faj előrenyomulását szolgálja a latin és szláv fajok rovására egyaránt. A zsidók által támogatott austro-papizmus eszköze a szláv és latinellenes politikának. I. Miklós hagyományai helytelenek. Az új-szlavizmus más utakon jár. A római katolicizmus a szlavizmus halála."

A Rivista Politica "A francia-orosz propaganda Olaszországban" című s hasonló tárgyú cikket közöl (1901. március 15-én). A Zanardelli-kormány pedig rögtön közgazdasági akciót kezd Albániában, a Puglia nevű hajótársaság Velencéből az albán San Giovanni di Medua felé hetenkinti hajójáratot indít. Március 25-én Zanardelli, az új miniszterelnök, ki a német és osztrák kereskedelmi szerződés megújításának előestéjén áll: hogy fontosságot adjon személyének, s Európa előtt függetlenségének s bátorságának adja tanújelét, azt mondja egy interjújában, hogy bizonyítandó az idők változását, azt mondja, hogy soha Németországtól s az Osztrák-Magyar Monarchiától nem kapunk jó vámszerződéseket, a minket úgyis túlterhelő hármasszövetséget nem újítjuk meg. Megújítás esetén is a szerződés javításra szorul, a franciaellenes klauzulák kihagyandók." Erre a Norddeutsche Allgemeine Zeitung felelt meg, a hármasszövetséget támadó nyilatkozatokat hallván az újdonsült miniszterelnöktől: sem Berlin, sem Bécs nem kényszerítette Olaszországot a túlságos hadi költekezésre, s mindkét ország egyformán sajnálja, ha Olaszország a fegyverkezések miatt pénzügyi kalamitásokba került. A német újságnak igaza volt - hiszen nemrégiben meg Crispi volt az, ki a hármasszövetség megszilárdulása idejében mind az osztrákot a Balkánon, mind a németet a franciával szemben agresszivitásra ösztönözze, hogy egy kiélesedett helyzetből hasznot húzhasson a Közép-tengeren. Most már Barrčre római francia nagykövet és Delcassé, Franciaország külügyminisztere, támogattatva a római Nelidov-klikk által, mindent elkövetnek, hogy Prinettit a hármasszövetségtől elvonják. Közös diplomáciai megbeszélések alapján a génuai herceg 1901. április 8-án Toulonba megy, hol Loubet elnökkel találkozik, s Delcassé asszisztálásával pohárköszöntőkben ünneplik a latin testvériséget. Itt beszélik meg először a Közép-tengerre vonatkozó ententeot s a tripoliszi ügy beállítását junktim Marokkóval. E beszélgetésük során Delcassé, diplomáciai diskurzus formájában, minden felelősség nélkül Olaszország számára felveti Albániában a pénétration pacifique lehetőségét, mintegy kárpótlásul Bisertáért, amit persze a Barrčretől szubvencionált olasz sajtó felkap és támogat. Április 11-én, mintegy biztatásul és támogatásul e politika számára megjelenik Toulonban egy orosz escadre is, s a Secolo azt írja, hogy "visszatértek az 1859-iki szép idők". Viszont az albán politika most már a francia s az orosz sajtóban egyaránt tárgyaltatva, még nagyobb erővel karoltatik fel. Májusban megjelenik az Ausztriából kitiltott Charles Loiseau könyve, melynek tárgya az olasz-osztrák érdekellentét az Adrián, s amely Ausztriát mindenestül a német Drang áldozatának tünteti fel, ennek kiáltó példájául a Kállay tervelte a szandzsák vasútra irányozván a figyelmet, melynek ellenszeréül ő egy adriai vasút tervét veti fel, s a Drang Szalonik felé igyekvése ellen a balkáni orosz-olasz szövetséget gondolja remédiumnak. A könyv igen tetszik az italianissimiknek, s a Prinetti-Delcassé barátság emberei előtt megfelelően népszerű. Guicciardini, a költségvetési bizottság elnöke, költségvetési beszédében már egészen e sajtó frazeológiájával él. "Nem tudná eltűrni, mondja, hogy egy második Bisertát érjünk meg Vallonánál." De Marini pedig azt mondja, hogy "Albánia jövőjétől függ Olaszország jövője az Adrián - aki Vallona birtokába jut, az lesz az Adria ura". Mire Prinetti június 14-iki beszédében már nem diplomatizál a Visconti módjára, nem a status quo hangoztatásával igyekszik lecsillapítani a kedélyeket, hanem pozitíve felsorolja, mit tett Olaszország Albániában, hogy befolyását erősítse, s hogy "jogait őrizze és fenntartsa". Ehhez, hogy franciabarátságát kimutassa s a franciákat megnyugtassa, hozzáteszi, hogy "a hármasszövetség nem agresszív, s nem involválja a nagyobb katonai terheket", s ugyanekkor, bár kissé korán, hivatkozik az angol-olasz barátságra, amely hivatkozást az angolok ez egyszer ugyan szokásuk ellen meg nem cáfolnak, de Tripolisz elé flottát küldenek, s a Dante Allighieri kultúrmunkájának ellensúlyozására Maltában nyelvrendeletet adnak ki, ami az italianissimiket igen kellemetlenül lepi meg.

Bár így egyelőre az angolokat nem sikerült egészen lekötni (ennek ideje csak öt év múlva jött meg), a Barrčre-Nelidov konzorcium folytatja Prinetti a hármasszövetség-ellenes és osztrákellenes balkáni akciót. Barrčre a római francia kolónia 1902. újévi fogadásánál kijelenti, hogy a Közép-tenger dolga olaszok és franciák közt el van intézve, s ugyanakkor Delcassé a Giornale d'Italia közlése szerint Ugo Ojetti előtt dicsérve Prinettinek francia barátságát, Albániát is megígéri az olaszoknak, a tripoliszi egyezmény alkalmából Marokkó ellenértéke gyanánt. Delcassé ugyan ezt mindenfelől cáfoltatja, de Ojetti fenntartja. Az osztrákok ezen igen felháborodnak - viszont az olaszok sincsenek elragadtatva, mikor Ferenc Ferdinánd trónörökös Pétervárra megy, lehetőleg paralizálni az 1897 óta folyó megegyezési kísérleteket a Balkán felől. Nelidovék most azon igyekeznek, hogy mialatt a japáni háború előtt álló Oroszország biztosítani igyekszik magát, hogy ne kelljen tartania Ausztria-Magyarország hátbatámadásától: ők viszont francia segítséggel Ausztria ellen izgassák Olaszországot, s Olaszországnak Ausztria való nyomásával ellensúlyozzák az engedményeket, melyeket hazájuk monarchiánknak tenni volt kénytelen. A Prinetti-féle új irány, mely a hármasszövetségnek Olaszországban való irredentista diszkreditálását most a kormány részéről mintegy hivatalosan szankcionálja, a német politikában is ellenhatást kelt - a római nagykövet korából oly népszerű kancellár, Bülow, január 8-án mondja el Prinettiről, a birodalmi gyűlés zajos derültsége között, hogy nem kell oly tragikusan venni, ha az asszony a bálban egyszer egy extratourt is táncol. 12-én újra felszólal, s komoly képpel számol be arról, hogy igaza volt, mikor nem kereste a tragédiát, mert íme, az ő minapi felfogását maga Prinetti úr is helyesli. Látnivaló, hogy Bülow nagy felsőséggel kezelte a Prinetti bramarbasságát - az italianissimik ki is ábrándulnak belőle, s minden reménységüket Delcasséba vetik, ki azonban, olasz ügyről lévén szó, már a stílus kedvéért is machiavellizál, s az egész ügy felelősségét Barrčre-re sózza, akit formálisan deszavuál, s aki viszont e deszavőket lassanként megszokja, s körülbelül tizenhat év óta, mindmáig, a francia hivatalos politika mögött olyan mindig letagadható bizalmi szerepet játszik Rómában, mint az orosz hivatalos politika mögött Konstantinápolyban és Belgrádban a Csarikovok és Hartwigok. Bülow azonban komoly lépést is tesz - húsvétkor lemegy Velencébe, s ott sarokba szorítva Prinettit, alaposan megzavarja az orosz beállítású osztrákellenes francia-olasz extratourt. De ez nem elég - Vilmos császár úgy érzi, hogy nem végzett egész munkát, ha az osztrákot csak a Balkánon segít biztosítani az orosz ellen -, nemcsak hogy nincs ínyére, hogy a Balkánon végképp megszűnjék az orosz-osztrák ellentét, mely elől Ausztria Andrássy óta a német-szövetségben keres menedéket - de arról is gondoskodnia kell, hogy az osztrák, a pángermán Los von Romos mozgalomtól való féltében, ne gondoljon kétségbeesésében arra, hogy védelemül az orosz karjaiba vesse magát. Az osztrák-magyar trónörökös pétervári útjában intelmet látott mindkét irányban, s míg védi az osztrákot attól, hogy ne ő, hanem az olasz használja ki a balkáni orosz-osztrák ellentétet, másfelől a pápánál kijárja, hogy engedjen német nemzetibb színt adni a luegerizmus eddig csakis katolikus, klerikális és inkább a szlávokkal kacérkodó politikájának, nehogy az osztrák németség nemzeti törekvése átterelődjék a Los von Rom-ságon keresztül Los von Österreichországba. E konzervatív érdek, s a pápa is a katolikus konzervatív világérdeknek kisebb veszedelmét látja az ugyancsak konzervatív protestantizmussal való megbékélésben, mint hogyha katolikusok a magában véve nem veszélyes szlávság révén végképp orosz befolyás alá jutnak, s ezzel a még zavaros, a szabadkőmívességtől s a szektáriusságtól a misztikus ortodoxiáig mindennel összevegyült szkizmának hatása alá. Bülow két dologra figyelmezteti Prinettit. Az egyik az, hogy nem jó Ausztriával ujjat húzniok, mert összekülönbözés esetére az osztrák-olasz határ Olaszország felől aránytalanul gyengébben van stratégiailag felszerelve. A másik: hogy viszont a most történt orosz-osztrák közeledés lehetségessé teszi Ausztriának, hogy Olaszországot megtámadja, mert nem kell félnie attól, hogy az orosz hátbatámadhatja. Nem szólva arról, hogy Olaszországnak mégiscsak a hármasszövetség adja meg a franciák szemében való presztízsét és értékét, s ezt találja elveszíteni, ha a franciabarátság kedvéért túlságosan lazítja a hármasszövetséget. Hiszen az osztrák-orosz extratour is éppen eléggé lazítja e szövetséget - még az kell, hogy Olaszország is robbantgassa. Hozzájárul a Delcassé politikájának gyengítéséhez, hogy Kramarz, a kiváló cseh-osztrák államférfi, cikket ír a Revue de Parisba, s e tanulmányában ellene fordul a Loiseau-féle felfogásnak, mely orosz-olasz-balkáni összefogást javasol Ausztria ellen. Hisz ezzel Ausztriát egyenesen beleszorítjátok a pángermanizmus karjaiba - kiált oda a franciáknak -, holott a ti Leroy-Beaulieutök helyesen mutatott rá, hogy francia érdek Ausztriát német ellen védeni! E felfogás fölülkerekedik, s a francia sajtóban, a Loiseau-féle politika mellett szóhoz jut a Leroy-Beaulieu s a René Henry iskolája is, mely az orosz-osztrák közeledés ápolásában látja a francia érdeket, s nem akarja veszélyeztetni azzal, hogy Olaszország lesben állása e kombinációt erőtlenné tegye. Így a Bülow olasz fellépését támogatja az a tény, hogy a Delcassé-Nelidov-féle koncepció körül a francia közvélemény is megoszlik - mindezeknek az a vége, hogy a húsvéti velencei látogatáson a hármasszövetség megújítását határozzák el, bármily deszavője ez tulajdonképp a Prinetti politikájának, s bármekkorát esik is ő ennélfogva az italianissimik szemében. Prinetti már csak annyit kér, hogy az osztrák-magyar-olasz vámszerződésben az olasz bor számára kaphasson olyan engedményeket, melyekkel az olasz parlamentben megállhasson - s ezt Goluchowski, úgy a magyar, mint az osztrák agráriusok ellenkezésével szemben, meg tudja neki szerezni. Sőt a monarchia tovább is megy a barátságban - Ripper admirális Nápolyba látogat egy flottával, s viszi az olasz királyhoz Ferenc József császár-királynak sajátkezű levelét. Mialatt májusban az olasz kamarában tüzes beszédek hangzanak el az albánok érdekében s az osztrákok ellen, híre jő a hármasszövetség ratifikálásának, amit június 3-án a francia kamarában a csatát vesztett Delcassé is kénytelen elismerni, csak a Prinetti receptje szerint, azzal vigasztalja magát és a franciákat, hogy a hármasszövetség ezentúl nem lesz franciaellenes és agresszív.

Ez a nem kis vereség nem hagyja nyugodni Barrčreéket, akik azzal akarják újra felvenni a küzdelmet, hogy az olasz királyt Ausztria kikerülésével június 30-án Peterhofba utaztatják, hol nagyban folyik az olasz-orosz barátkozás, megfelelően kísérve a delcasséista sajtóban annak kifejtésétől, hogy az olaszok a franciáknak köszönhetik az oroszok barátságát. Delcassénak ez a húzása megint feléje szédíti a németekre változatlanul neheztelő Prinettit, s e megújított barátkozásnak gyümölcse a marokkó-tripoliszi junktim-egyezség s általában a Közép-tenger felől való megegyezés. S itt végre be lehet fogni a régóta kerülgetett Angliát is. Delcassénak nagyszabású terve a németeknek Einkreisungja, vagyis egy angol-olasz-francia-orosz-osztrák-magyar összefogással való elszigetelése. A Delcassé tervét átveszi s később maga veszi kezébe VII. Edvard király, s az ő kezdődő hajlandósága is már elég arra, hogy Delcassé e politika bevezetéseként az olasz-angol viszony megjavítására gondolhasson. Kieszközli, hogy az angolok a máltai nyelvkérdésben engedékenyebbek legyenek, s ne sajnálják elismerni Olaszország igényeit Tripoliszban s a Kirenaikában. Ezzel Prinetti siet is élni, s egyrészről a közép-tengeri arab partokon veti meg a lábát, az alatt az ürügy alatt, hogy ott rablókat üldöz, másfelől, noha most kötötte meg a hármasszövetséget, az angollal a háta mögött olyan erősnek érzi magát, hogy az adriai albán partokon is megkezdi az agresszivitást. Skutariban, Janinában, Durazzóban, Vallonában szaporodnak az olasz iskolák, az olasz konzulok csalogatják az albánokat, hogy odajárassák gyerekeiket, ne az osztrák iskolákba - az osztrákok szomorúan látják, hogy az ő olasz nyelvű s még Metternichtől származó albániai kultúrpropagandájuknak az irredenta veszi hasznát, s mégiscsak át kell térniök arra, hogy szláv és német nyelvvel dolgozzanak, ami meg az albánoknak nem kell, s Ausztria keveset ér vele, hogy ezek után az albánok nacionalizálására gondol, mert az albánoknak még ábécéjük sincs, s ilyen kezdetleges kultúrában nehéz megállhatót teremteni. San-Gialiano, a későbbi külügyminiszter, ki azon időkben Albániában utazgatott, 1902-ben megjelent híres albán leveleiben megírja, mennyire meghatotta őt, mikor az albán iskolás gyerekek a Marcia Reale hangjainál felállottak, lelkesen kiáltván, hogy Evviva l'Italia, evviva il Re! Az italianissimik új erőbe kapnak, Olaszországot elárasztják az albán röpiratok, az irredenta munkához át, Prinetti boldog, de nem sokáig örülhet elégtételének, mert 1903. január 29-én megüti a guta, úgyhogy munkaképtelenné válik, s vissza kell vonulnia.

Prinetti helyébe Zanardelli miniszterelnök Morint teszi meg kabinetje külügyminiszterének, de csak névleg - valójában ő maga vezeti a külső politikát is, levonni igyekezvén a Prinetti kezdeményezéseinek minden következéseit. Az angoloknak szerencsésen megszerzett einkreisungos barátságát megpecsételi VII. Edvárdnak nápolyi és római látogatása, melynek során e diplomata-király egész egyéni szeretetreméltóságát beleviszi vendéglátóinak elbűvölésébe. Annál hűvösebb fogadtatásra talál egy héttel később II. Vilmos császár, ki a pápát felkeresni ment tulajdonképp Rómába, s kinek e látogatását az érzékeny olasz közvélemény olybá veszi, mint a középkori német impérium feltámasztó kísérletét. Sem a német császár, sem az olasz király: pohárköszöntőikben nem emlékeznek meg a hármasszövetségről, s e feszültséget az irredenta a végletekig kihasználja arra, hogy aktivitásba lépjen.

Az irredentának van is mibe beleakaszkodnia. Mert a Prinettiék lármájára Ausztria azzal felelt, hogy Karinthiában s Dél-Tirolban az ottani két hadtestet, a grácit s az innsbruckit új hegyi ütegekkel látja el. Az irredentisták izgatottan figyelmeztetik erre a bresciai születésű Zanardellit, rámutatva, hogy az olasz-osztrák határon az ő erődítéseik mily kezdetlegesek, s ezeket s a flottát is erősíteni kell Ausztria ellen, annál inkább, mert tudomásuk szerint Ferenc Ferdinánd trónörökös az osztrák háborúpárt feje, ki mihelyt trónra jutna, bemasírozna Olaszországba. Goluchowski osztrák-magyar külügyminiszter, ki azzal a nagy szándékkal jár, hogy az Einkreisungs-tervvel az olasz-osztrák-magyar balkáni megegyezést vesse szembe, s nagyban el van foglalva az azon ősszel el is következett mürzstegi egyezmény előtárgyalásaival, igen kelletlenül nézi ez új bonyodalmat, s minden áron el szeretné simítani, nehogy az olasz hátbatámadásától kelljen tartania, mialatt Oroszországgal barátkozik. Ezért minden befolyását latbaveti, hogy a katonapárt előnyomulását visszaszorítsa, a Luegerék bramarbasságát elcsendesítse, s az osztrák olaszok problémáinak megoldásával a királyságbeli olaszokat is megnyugtassa. Az ő befolyására tették el Tirolból az olaszok előtt gyűlöletes Metveldt helytartót, s helyébe Schwarzenau került, ki akkora olaszbarátsággal kezdte, hogy a németek menten hadirendbe álltak ellene. A baj az volt, hogy az olaszoknak evés közben megjött az étvágyuk, s nemcsak hogy az egyetemet Innsbruck helyett még mindig Triesztbe vagy legalábbis Roveretóba követelik, de Dél-Tirolt külön helytartóságnak akarják kiszakíttatni. Ez a követelésük azonban a katonai körök ellenállását váltotta ki, s most idegfeszítő bonyodalmak következnek, melyek közepett Schwarzenau teljesen elveszíti fejét, az egyetemet Innsbruckban próbálják felállítani, noha a németek előre kijelentik, hogy akkor vér folyik - ez így is történik, az összeütközés egészen a sortűzig vadul el, Schwarzenaunak le kell köszönnie, s jó osztrák hagyomány szerint a katonaságnak kell rendet teremtenie - Jenő főherceget teszik meg hadtestparancsnoknak, hogy csináljon, amit tud. Az olaszok elkeseredése mérhetetlen, ami nem jelenti azt, hogy a németek s a szlovénok is fel ne volnának bőszülve - a királyságbeli összes olasz egyetemek tiltakoznak, Triesztben az olaszság a maga kebelében is meghasonlik, s az irredentisták a velük nem tartókat osztrák bérencek gyanánt üldözik... Goluchowski, kinek jó szándéka annyira visszájára fordult, a trieszti helytartót, Goesst is felváltatja Hohenlohe herceggel, kit azzal az utasítással küld le, hogy: kérem, ne keverje fel nekem az olasz kérdést. De Hohenlohe későn is jött volna a felkeveréssel, mert első intrádása a trieszti nép abcuggal és kővel fogadja, a podeszta pedig azt magyarázza, hogy ez olasz város, s az olaszok, mint ismeretes, igen temperamentumos nép. A szlovén párt feljajgat egészen Bécsig, hogy Trieszt tele van olasz szónokkal, s az odavaló Stabilimento Tecnico alkalmazottai közt sok az olaszországi tartalékos tiszt, ki mind élénken levelez az olasz hadügyminisztériummal - ezalatt pedig az olasz túlzók a saját hadseregüket szorongatják, s annyira viszik a dolgokat, hogy az osztrák katonai intézkedésekre feleletül az olasz nyári manővereket augusztus végén a királyi pár jelenlétében Udine körül tartják meg, tehát az osztrák határ mellett, s kimondott osztrákellenes tendenciával - azzal az ordre de bataille-al, hogy a Pusterthal felől benyomuló osztrák sereggel szemben kell védekezni. A manőverek alkalmával a király, a kormány asszisztálásával trieszti és trentói küldöttségeket fogad, melyek irredentista zászlókkal vonulnak el előtte, s lelkesen kiáltják: Evviva il rč de Trieste! Az áradat tovább hömpölyög - nyomban a hadgyakorlat után ugyancsak Udinében a Corda Fratres szövetség, majd a Dante Allighieri társaság kongresszusa ülésez, s ezen, az osztrákok nagy felháborodására, egy államtitkár is megjelenik, Ricciotti Garibaldi pedig harcias beszédet mond, azt magyarázván, hogy legközelebbi összejövetelünkkor már a testvéreket fogjuk felszabadítani! Hasonló tüntetések Milánóban, Velencében, Bresciában - (később, november a határon túl pedig, hol az innsbrucki olaszok egy szabad egyetem alapításával akarják kiköszörülni e csorbát, az emiatt odaérkezett s előadást tartani készült öreg Angelo de Gubernatist a hatóság kiutasítja, amit a királyságban dühös elkeseredéssel tudnak meg). Az irredenta mind forradalmibb színt ölt, ami a konzervatívabb érzésű olasz államférfiakat, mint Giolittit és Tittonit annál komolyabb aggodalomba ejti, mert attól tartanak, hogy ennek háború lehet a vége, pedig Olaszország igen kevéssé volna ilyesmire felkészülve. Ausztriának is nagyobb erőt adott, hogy októberben Goluchowski elkészült a mürzstegi egyezménnyel, s így szabadabb kézzel s megnövekedett presztízzsel fordulhatott az olasz üzelmek ellen. S végre a hármasszövetséget féltő német sem nézhette tovább tétlenül a fejleményeket. Nem mintha a mürzstegi egyezménytől el lett volna ragadtatva - sohasem nézett jó szemmel olyan egyezményt, melyben az osztrák-magyar monarchia valamiféle rendbe jő, s ezzel megszűnik kizárólag őrá utalva lenni. Nem is volt ellenére, hogy ebbe az egyezménybe az olaszbarát angol befolyás, olasz segítséggel s osztrákellenes éllel, beszorította a híres harmadik pontot, mely szerint: mihelyt Macedónia rendbe jő, az egyes közigazgatási területek nevezetességük szerint külön csoportosulhatnak - ami azt jelenti, hogy ez esetre nem az osztrák érdekben való status quo maradna meg, hanem az egyes nemzetek állandó féltékenységben egymásnak volnának uszítva, ami egy balkáni háború csíráját rejti magában, nem nagy örömére és kilátására Ausztria-Magyarországnak (aminthogy Goluchowski éppen az olaszok e diplomáciai hűtlenségét szerette volna megszüntetni azzal, hogy az irredentát megbékíti). Ám a szövetségesnek sarokba szoríttatása, bármennyire meg is felelt a német birodalomnak: az már nem volt ínyére, hogy a hármasszövetség is belepusztuljon, s ezért az udinei események miatt Zanardelli eltávozását követelte. Itt egybejátszott az olasz konzervatív érdek, az osztrák-magyar törekvés s a német követelés, s együttvéve megint erősebbnek mutatkozott, mint a Zanardellit támogató angol-francia koncepció, mely hálás volt ez államférfinak azért, hogy alatta oly hatalmasan megostromolhatta - úgy az irredentában, mint a balkáni diplomáciában - Ausztria-Magyarországot, s a révén a hármasszövetséget. Bécs a kereskedelmi szerződést nem is akarta tovább tárgyalni az udinei események tűrőjével, és Bülow erélyes fellépésére Zanardellinak csakugyan le kellett köszönnie, 1903 őszén. E nevezetes esztendőben emelkedett legmagasabbra a franciabarátságnak s az ennek megfelelő osztrákellenességnek hullámhegye. S bár igaza volt Viscontinak, mikor nem bánta a Prinetti-féle egyoldalúság kormányrakerülését, s igazolódott az a hite, hogy a hármasszövetségnek nem lesz belőle komoly kára: mégis ideje volt már, hogy itt mintegy balfelől éppúgy visszatérjenek a Visconti juste-milieus balance-politikájához, mint ahogy annak idején jobbfelől, a Crispi túlzó németbarátsága után is erre kellett volna rátérni.

Rá is tértek - az új külügyminiszter, Tittoni, teljesen a Visconti tanítványa -, bemutatkozó beszédében finoman hivatkozik is arra, hogy igaz, hogy outsider kerül vele a külügyminiszteri székbe, de végre is Visconti-Venosta is az volt. Tittonira nem is ok nélkül esett az új miniszterelnöknek, a politikára született Giolittinak választása. Mert Tittoni tulajdonképp angolbarát volt - a figyelmet is Edvárd király fordította feléje, kit Nápolyban ő fogadott, mint prefektust, s aki igen megszerette benne a régi oxfordi diákot. Ettől a férfiútól angolok és franciák gyanú nélkül fogadhatták a középútra való visszatérést, mellyel az olasz külügyi politikának új, modern periódusa megkezdődik. Az olasz nemzet végigpróbált minden kombinációt, átment kétfajta végletességnek megrázkódtatásain, s most tapasztalatok útmutatása szerint léphetett át végleg, mind máig, a neki való útra.

Tittoni számára megkönnyítette az átmenetet, hogy kormányzata egyelőre egészen az entente jegyében kezdődhetett - az olasz királynak párizsi és londoni látogatásával 1903. október 14-én, a Zanardelli-kormány utolsó napjaiban érkezett Viktor Emánuel Párizsba -, az orosz, aki tulajdonképp a francia politikát vezetik nagyban honorálja is ezt - a Novoje Vremja örvend a látogatásnak, melynek következéseképp aztán már Tittoni effektuálta a Prinetti-Delcassé-féle közép-tengeri megállapodásokat. Ezekről a Nuova Antologia az évi októberi száma kiírja, hogy a franciák s az olaszok közt kötött marokkó-tripoliszi egyezmény révén Franciaországnak Marokkóban, Olaszországnak Tripoliszban van szabad keze, mire a Novoje Vremja azzal a leleplezéssel felel, melyet nyilvánvalóan Ausztriának szán: hogy van ezenfelül egy titkos olasz-francia megegyezés is. Novemberben a király Londonba megy, ahol nagy szívességgel fogadják, s a látogatás jelentőségét a Balkán felé hegyezik ki. Megemlítettük fentebb, hogy az angol befolyásnak, az olasztól megsegítve, mint sikerült a mürzstegi orosz-osztrák-magyar egyezségbe felvétetnie a háborús harmadik pontot. Most Landsdowne abban fáradt, hogy a macedóniai reformkövetelést komolyan vétesse, s az osztrák-magyar befolyás visszaszorítására a macedóniai nemzetközi csendőri szolgálat ellátásával Olaszországot bízassa meg. A konstantinápolyi olasz nagykövet tárgyalt e dologban a portával - hogy mit beszélt, nem tudni, de a végén a szultán csakugyan Olaszországot bízta meg, Olaszország csakugyan vállalta, s De Georgis tábornok lett a macedóniai csendőrség feje. A csendőri szolgálatot a nagyhatalmak érdekszféráik szerint vállalják, ki-ki egy-egy területet - s az ezeken való osztozkodásban az angol s a francia befolyásnak sikerül az olaszokat szembeállítania az osztrák-magyar monarchiával, s a végén fölül is kerekedtetnie - az olaszok olyan területet kaptak, amit az osztrák magának akart, s állandó volt a feszültség De Georgis s az osztrák-magyar csendőrség között.

A macedón huzavonával egy időben megindul a montenegrói albán akció is. Ausztria-Magyarország északról Horvátország, délről Albánia felől veszi két tűz közé Montenegrót, mind e tartományokban és Boszniában is kidomborítván a katolicizmust, mint ellensúlyt az orosz-ortodox imperialista törekvéssel szemben, számítva arra, hogy bonyodalom esetén a katolikus malisszorok és mirditák stratégiai támaszték lehetnek a számára. Az olaszok viszont Montenegróra vetik magukat, hol rokonság révén is erős a befolyásuk, s az osztrák-magyar monarchia számvetését azzal vélik megzavarhatni, hogy egyszerre kezdik meg a békés gazdasági benyomulást úgy Montenegróba, mint Albániába - s hogy ez nem rossz számítás, az igazolódott nyolc év múlva, 1911-ben, mikor az albán malisszorok kibékültek Montenegróval. A Puglia-társaság most már heti három hajójáratot indít Velence és Albánia között, s félmillió államsegélyt, aminek politikai színét maga a kamara is elismeri. A montenegrói dohánymonopóliumot velencei konzorcium kapja meg, hasonlóképp az antivári kikötőmunkákat - e montenegrói kikötő fontosságát fejtegeti Vico de Mantegazza L'altra sponda című munkájában, posto di rifugiónak és di riforcementónak jelentvén azt ki az olasz flotta számára. Noha a berlini szerződés értelmében a partvédelem Ausztria-Magyarországnak van fenntartva, amely tényt az olaszok maguk is elismerik, a kikötőépítés folyik tovább, s ugyanez építő társaság megkapja az antivári-virpazari vasút engedélyét is - s ezt az osztrák kormány, de a külügyi hivatal is, élén Goluchowskival, meglehetős közömbösen tűri, noha az olaszellenes velleitású luegerizmus erősen támadja érte, és kijátssza ellene a berlini kongresszus határozmányait. Mindez ujjhúzások ellenére Tittoni decemberi bemutatkozó beszédében magát a hármasszövetség hívének vallja, s az albán-kérdésben a Visconti-Venosta megállapította status quo alapján áll. A macedón-kérdésben azonban túlmegy a hármasszövetségi kereten, amennyiben az angolok szerint való komoly és radikális reformokat követel ő is, ami nemigen fedi az osztrák-orosz megegyezés álláspontját. Ezt azzal teszi jóvá, hogy az irredentizmusnak ellene fordul, ennek fejében azt várván, hogy az osztrákok méltányosak lesznek az ő olaszaik iránt, és nincs szükség arra, amit van bátorsága perhorreskálni, hogy az olasz királyságbeliek állandóan beavatkozzanak idegen állampolgárok dolgába.

1904 elején perfektuálódnak az osztrák-magyar s a német kereskedelmi szerződések, s a német császár, tudván, hogy a Loubet viszontlátogatása be van jelentve, megelőzi az elnököt egy nápolyi látogatással. Most már sor került arra is, hogy az irredentista, klerikális, albán, macedón és katonai ellentétek által elrontott osztrák-magyar-olasz viszony megjavíttassék - s erre alkalmat ad, hogy Tittoni kap az udvariasságbeli lehetőségen, amely szerint az új miniszternek illik a szövetségeseknél bemutatkoznia - 1904. április 9-én Tittoni Albániában találkozik Goluchowski gróffal. Az irredentisták, kik érzik, hogy nekik kezd befellegzeni, Abbáziát röviden olasz földnek deklarálják, ahová, míg Olaszországhoz nem tartozik, olasz hazafinak nem illik betennie a lábát, s mikor Tittoni hadihajóján odaérkezik, azt az útját Udine miatti canossa-járásnak deklarálják. Az irredenta még egyszer összeszedi magát, Trieszt, mint említettük, tele van olasz kémekkel, a királyságban a nacionalista egyesületek gombamódra szaporodnak, a taggyűjtés óriási dimenziókban folyik az ismert hólabda-rendszer szerint - Messzina, Palermó, Brescia: mind csupa Socičt"ŕ per Trieste e Trento - Padua, Róma, Velence, Treviso pedig Confederatione popolare pro Italia irredenta, s e társaságok az ausztriai Lega Nacionale révén egész Dél-Tirolt elárasztják röpiratokkal. De Tittoni mindettől nem zavartatja magát, s az abbáziai találkozón Tittoni és Goluchowski azt magyarázzák egymásnak, hogy kölcsönös katonai felszerelkezéseik csak az irredentának szólnak, hogy térjen magához. (Ami nem zárja ki azt, hogy mindkét fél ne számítson e katonai megerősödésre komolyabb bonyodalom esetén.) 1904-ben alakul ki az új osztrák állami összeköttetés Salzburg és Trieszt közt a Tauernbahn révén, aminek forgalmi és stratégiai jelentőségét az irredentistákon kívül a francia sajtó is bőven pertraktálja Az olasz hadügyi kormány az osztrák előnyomulással szemben folytatja az északi vidékek megerősítését, s katonai költségvetésének legnagyobb részét 1908-ig terjedően erre a feladatra preliminálva számít a franciák financiális segítségére, mely ugyan hármasszövetségi hatalomnak rendes körülmények közt nem áll szolgálatára, de mikor arról van szó, hogy két hármasszövetségi hatalom egymás ellen fegyverkezzék, ezt szívesen finanszírozza. Az ezen jelenségek felől való kölcsönös kimagyarázások s a világ előtt való olyan feltüntetésük, hogy ezek csak egy kiélesedett helyzet következései, de inkább az irredenta kétfelől való leszerelésére szolgálnak, nem pedig egy komoly ellentét jelenségei, mely ellentét a kialakulni kezdő hármas entente javára gyengítené a hármasszövetséget: e kimagyarázások voltak nyilvánvalóan első tárgya az abbáziai találkozásnak. De nem kevéssé fontos tárgy volt a Balkán felől való megegyezés. Ebben a két miniszter a Visconti-Venosta-féle status quo alapján áll - de mivel Olaszország attól tartott, hogy a mürzstegi egyezmény szerint való macedón szféramegosztás veszélyeztetheti Albánia területi terjedelmét, mely felől pedig - a török birodalom bomlása esetére - Olaszország már régebben megegyezett volt monarchiánkkal: revízió alá vették olasz szempontból a mürzstegi egyezménynek a területi szférákra vonatkozó határmegegyezéseit, megállapodva abban, hogy etnikailag mely területek tartoznak természet szerint a törökök bukása után kialakulandó albán autonómia alá. E tárgyalásokról számol be megfelelő tartózkodással 1904. május 14-én Tittoni az olasz kamarában, jelezvén, hogy a két hatalom Albániára nézve olyan elhatározásban állapodott meg, mely az autonómiát s a nemzetiségi princípiumot veszi zsinórmértékül. Goluchowski, így referál Tittoni, kifejtette előtte, hogy ha a két ország békében akar élni egymással, Albániának noli me tangerének kell lennie. Ezt Goluchowski tiltakozás gyanánt mondja, de valójában honorálja vele az olasz igényeket, legalábbis negatíve, mert letesz ezzel arról, hogy - amire az orosz érdekszféra-egyezmény szerint joga volna - ő esetleg bevonuljon Albániába. Vagyis a Giers-Nelidov-féle terv már megint bevált, s az oroszoknak sikerült, ugyanakkor, mikor ők, a japán háborúba keveredvén, kénytelenek voltak Ausztria-Magyarországnak érdekszférát engedélyezni a Balkánon, e szférát az olasz igények elleneszegezése segítségével Ausztria-Magyarország számára hozzáférhetetlenné tenni. Az orosz azt mondja Ausztriának: éntőlem bemehetsz Albániába, de egyúttal odaállítja az olaszt, ki a hármasszövetség felrobbantásának fenyegetésével kényszeríti ki Goluchowskiból annak elismerését, hogy Albánia a monarchia számára is noli me tangere.

Az italianissimiknek ennyi nem volt elég. Türelmetlenül várták, hogy Olaszország haladjon is az albán szférában. De Tittoni ellene volt minden hódításnak - igen világos gondolatmenettel. Az olaszok számára, így okoskodott, kik Albániával szemben élnek, nem életbevágóan fontos, hogy albán érdekszférájuk de facto is birtokukba jusson - elég, ha gazdaságilag tudják kihasználni és további gazdasági ténykedés számára alapnak megtartani. Sokkal fontosabb, hogy Ausztria, ki terület-szomszédja a saját albán érdekszférájának, azt de facto ne vehesse birtokba, ne jusson le Szalonikig, s kiépített imperializmus elsöprő túlsúlyával ne tegye értéktelenné az olasz chanceokat, melyek csak a kis autochton balkáni államok autonómiájában érvényesülhetnek. Ez a gondolatmenet kétségtelenül hat a túlzókra is, de ezek mégis legalább annyit el akarnak érni, hogy akkor az albán autonómia olasz protektorátus alatt alakuljon. Ez agitáció céljait szolgálja az olasz-albán rokonság elmélete, a Dél-Olaszországba még a középkorban emigrált albánokra építve. Eugenio Barbarichnak Albania című könyve és Lorechiónak Il pensiero politico albanese című munkája fejtik ki e gondolatokat, melyeket aláfest az Une conféderation orientale comme solution de la question d'Orient - par un Latin című s a Revue politique et parlémentaire-ben megjelent essay, mely nagy feltűnést keltett a publicisztikában, s mely azt a tételt állítja fel, hogy az olasz balkáni politikának végcélja Albánia autonómiája - ez Európa által garantálandó, s Olaszország bízassék meg a keresztülvitelével, a török hivatalnokokat olaszok váltsák fel, s alakuljon ki a Balkán konfederációja olasz vezérlet alatt, orosz-francia-angol protektorátus mellett... Ez aktivitási tervek mellett az osztrákokat még jobban aggasztja az olaszság célzatos gazdasági előnyomulása, az olaszok megveszik a régi angol engedményesektől a skutarii hajózási részvényeket, s Goluchowskinak van mit hallgatnia, hogy mért nem előzte meg őket, miközben a szigorú bírálók nem gondoltak arra, hogy vajon őneki odaadták volna-e az edvárdi einkreisungos politikába belekerült angolok?

Ez az angol és francia érdeklődés az albán probléma iránt természetesen szorosan összefügg a Delcassétól és Edvárd királytól vezetett hármas ententenak a hármasszövetség felrobbantására szerkesztett terveivel. Delcassé, az entente protekciója alatt, szemmel láthatóan új Egyiptomot akar csinálni Marokkóból a franciák részére, s ez szorítja II. Vilmos császárt 1905. március 30-án az ő rögtönzött híres tengeri hajóútjára, mely teljes fatalitásával vetette fel a marokkói problémát. Barrčre természetesen mindent elkövetett, hogy a Prinetti-Delcassé-féle 1902-iki marokkó-tripoliszi junktimpaktum értelmében az olaszokat közép-tengeri politikába csalva, elvonja a hármasszövetségben való merev kitartástól, ismét csalogatván egy adriai szférának csillogtatásával, amire igen alkalmas volt a mürzstegi orosz-osztrák barátság kezdődő lazulása. Vilmos császár észreveszi az aknát, s Tangerból április 5-én egyenesen Nápolyba siet, hogy akciójának előestéjén a hármasszövetséget megint szorosabbra fogja. Ez persze nem megy könnyen, mert a külügyminiszterek múlt évi tavaszi találkozása az osztrák-magyar-olasz feszültséget valójában igen kevéssé enyhítette. Hiszen nyomban a találkozás után, 1904. május 19-én Spaun admirális a delegációban 400 milliós flottahitelt kér, azzal a megokolással, hogy minden államnak kötelessége a mindenütt folyó katonai fölszerelkezésekkel szemben szintén erősnek lenni. Az olasz közvélemény ezt, természetesen, magára veszi, s a Delcassé mesterkedéseivel együtt ennek is nagy hatása van arra, hogy az irredenta úgy osztrák, mint olasz földön megint lázasan dolgozzék, s mikor Solferino emlékünnepe kapcsán a francia flotta Olaszországba látogat, abbasso Ausztria kiáltásokkal fogadják. S itt tűnik ki a Tittoni s az ő miniszterelnöke, Giolitti politikájának okossága. Mert Giolotti a kamarában menten, még 1904-ben, igen határozottan lép fel az irredenta ellen, azt mondván, hogy az irredentisták a haza ellensége, Tittoni pedig 1905 elején, a tangeri válságot megelőzően, mikor Olaszország erősen benne volt az entente-tal való kacérkodásban, egyben azt magyarázza a kamarában, hogy értesítést kapott Goluchowskitól, mely szerint a monarchiában a Spaun-féle és egyéb hadi követelések nem irányulnak európai helyzetnek honorálásán. Vagyis: mialatt Tittoni Marokkó körül Delcassé barátja, és, tegyük hozzá, Macedóniában egyetért az angollal, ki ott aktív reformokat sürget az osztrák-orosz halogató taktikával szemben: egyben pro foro interno a hármasszövetség konzerválásán dolgozik, átértve Visconti tanítását, mely szerint mégiscsak az ezen blokkba való tartozás ad erőt Olaszországnak arra, hogy külső politikájában magát esetleg ettől függetleníthesse. Ilyen előzmények után a német császár nápolyi látogatása nem marad eredménytelen, legalább annyiban nem, hogy újabb találkozásra bírja Tittoni, s Goluchowskit, aminek az a formája, hogy 1905. április 29-én Goluchowski Velencében visszaadja Tittoninak múlt évi abbáziai látogatását. E találkozásnak éppen elég tárgyalási anyagot adott Marokkó, Tripolisz, Albánia, Macedónia (ahol görög és bolgár bandák tették lehetetlenné a nem cselekvést), irredenta, katonai készülődések, entente és hármasszövetség.

A találkozás ténye elégtétel az osztrák-magyar monarchiának, de eredményei éppen nem jelentenek számára nyereséget. A macedón helyzetben Goluchowski világosan látta, hogy minden komolyabb reform (Anglia pénzügyieket s igazságügyieket sürgetett) a török birodalom felbomlására vezetne, holott ma a status quo annál nagyobb érdeke, mert hiszen ennek megbomlása esetére a múlt évben bele kellett mennie abba az olasz követelésbe, hogy a török birodalom felrobbanásának senki ne vehesse hasznát, hanem kis autonómiák alakuljanak helyébe. Ezért neki az volt az álláspontja, hogy ő és az orosz megegyeztek egymással Macedónia felől, s ezenkívül sem érzi magát illetékesnek, hogy a török birodalom belső ügyeibe beleavatkozzék. Anglia, ki jól látta, hogy ezen ponton lehet előrenyomultatni az entente-ot s felrobbantani a hármasszövetséget, s az orosz-osztrák balkáni megegyezést annál rosszabb szemmel nézte, mert az kizárta volna őt a török rayonra való befolyásból (ami pedig Egyiptom és a Perzsa-öböl szempontjából nem lehetett előtte közömbös): Anglia, Landsdowne, azt vitatta, hogy a macedón-kérdés rég túlnőtt a török belső politika keretein, s túlnőtt azon is, hogy Oroszország és az osztrák-magyar monarchia valamely külön eljárásának tárgya lehessen - ez európai ügy, az összes nagyhatalmak dolga, s ha Oroszország és Ausztria-Magyarország nem akar reformokat: a hatalmak akarnak, mert a mostani állapotok tűrhetetlenek. Olaszország, mely már Crispi óta abban látta érdekét, hogy a Balkán a balkáni népeké legyen, és sehol ne törhessenek előre a nagy imperializmusok, teljesen Anglia álláspontjára állott. Goluchowskinak meg kellett magát adnia és saját s status quós álláspontja ellenére, csatlakozott a hatalmaknak portaellenes egységes eljárásához. Hasonlóképp hozzájárult ahhoz, hogy a múlt évben megállapított albán autonomizálódás esetére némely keverék macedón területek is Albániához csatoltassanak, amivel tulajdonképp feladta a Szaloniki felé való igyekvést - de e percben jobban gyűlölte a szerbeket, mint szerette Szalonikit, s nem sajnálta e területeket Albániától, csak hogy ne jussanak majdan szerb kézre. Mindezek fejében s annak az álláspontnak érvényesítésével szemben, hogy Marokkó tengeri kérdés, a hármasszövetség pedig szárazföldi alakulat, Tittoni viszont rámutatott arra, hogy Olaszország igenis komolyan veszi a hármasszövetségbe való tartozását, a kormány becsületesen eljár az irredenta ellen, s gondoskodik arról - amiről Goluchowskinak is gondoskodnia kell -, hogy a két nagyhatalom közvéleménye egyiknek vagy másiknak hadi készülődéseit ne tekintse egymás ellen történőnek.

A marokkói bonyodalomnak Olaszországra való hatása mutatkozik a velencei találkozás után, mikor 1905. május 10-én Tittoni a kamarában teljes tripoliszi gazdasági programot fejt ki ugyanakkor, mikor a vita során a szónokok sorra támadják a hármasszövetséget. Marokkóban Olaszország nincs egyenesen érdekelve - mindazonáltal ez nagyfontosságú rája nézve. Mert Afrika az a vidék, ahol a hármasszövetség, ha Olaszországot nem is segíti, de nem bánja, ha arra terjeszkedik, annak fejében, hogy figyelme eltérül a keleti adriai partvidékről, amelyen való érdekeltsége Ausztria-Magyarországgal juttatná ellentétbe. Viszont a hármas-entente is Olaszországnak ezt az afrikai és közép-tengeri érdekeltségét akarja kihasználni arra, hogy az olasznak szolgálatot téve: magához csatolja, s ezzel a hármasszövetséget gyengítse. A cél azonban nemcsak ilyen negatív, hanem pozitív is. Ha Olaszország a hármas-entente-ot szolgálja, nemcsak gyengíti a hármasszövetséget, de pozitív segítség is az entente számára a germán imperialista előnyomulás ellen. S így, bármily kevéssé szereti akár a francia, akár az angol az olaszt a Közép-tenger vizein: inkább megtűri, inkább nem sajnálja tőle Tripoliszt, inkább számol azzal, hogy annak idején korlátok közé kell majd szorítania a hívatlan új afrikai szomszédot - csakhogy a segítségével Marokkóban elállja az utat a német elől, s lehetetlenné tegye, hogy a hármasszövetség a difenzív erőn felül még az imperialista agresszív teljességét is biztosítsa a németnek. Marokkó a próbaköve annak is, mily igazi aranyérték Olaszország számára a Visconti-Venosta balance-politikája. Íme: Olaszország végre el van helyezve. A hármasszövetség prestige-t ad neki, s e prestige súlyt, befolyást, jelentőséget ad neki a hármas-entente-tal szemben. Ami után Crispi, mint Olaszország számára ideális konstelláció után hiába epedt: íme itt a német-francia, itt a német-angol ellentét, mely mindkét fél számára oly fontossá teszi Olaszországot, hogy az, ha ügyes e fontosságot bőven kamatoztathatja a maga számára. A német örül, ha bármilyen extratourok miatt duzzog is az olaszra, de komoly pillanatokban legalább mint védelmi segítségre számíthat rá - a francia pedig s a francián keresztül az angol szívesen fizet Tripolisszal, csakhogy az olasz Marokkóban meg ne segítse a németet.

A helyzetnek némi humora van abban, hogy Franciaország ezt a nagy ajándékot, Tripoliszt, számla formájában, mint követelést prezentálja Olaszországnak. A számlára az 1902-iki paktum van ráírva, melyben Prinetti Delcasséval a marokkó-tripoliszi junktimban egyezett volna meg, vagyis abban, hogy mihelyt Franciaország ráteszi kezét Marokkóra, az olasz megy Tripoliszba. Olaszországnak semmi oka nem volt, hogy e likvidációtól húzódjék, sőt inkább minden érdeke azt javallta, hogy kihasználja e rég várt helyzetet - egyedül Tittoninak volt oka, hogy ő, ki a Visconti konstrukciójának hármasszövetségi megalapozottságát képviseli, ne legyen szereplője e konstrukció másik, hármas-entente-ok részének, mely az adott percben Olaszországot Afrikában Franciaország, a Balkánon pedig Anglia mellé állítja, vagyis a német és az osztrák-magyar törekvésekkel szembe. Ezért arra kellett gondolnia, hogy ő maradjon meg, majd ha megint erre lesz szükség, a Crispi-féle hagyomány megszemélyesítőjének, s a mostan szükséges Prinetti-színű lépést másvalaki tegye meg. Annál inkább, mert a pillanatnyi helyzet mind feszültebbé teszi a viszonyt úgy a németekkel, kik Marokkóban aktív segítséget várnak, mint az ugyancsak Marokkó kapcsán számlájukat prezentáló franciákkal. Bülow 1905 szeptemberében találkozik Tittonival, ki - miközben a Prinetti-féle junktimról nem tudó német sajtó azt magyarázza, hogy Olaszország nem köteles a francia mellé állni, a Barrčretől inspirált olasz sajtó pedig ennek ellenkezőjét vitatja - a maga személyére nézve biztosítja a német kancellárt, hogy ő át van hatva a német szövetségből folyó minden kötelezettség érzésétől, s akár tárcáját is köti a lojális hármasszövetségi politikához, de arról nem tud jót állani, hogy meg is állhat vele. A római német nagykövet végre követelően lép fel, hogy éljen Olaszország a franciákkal szemben való megkötetlenségével, s mikor erre sem történik semmi, Bülow a birodalmi gyűlésen (december 6-án) célzatosan jelenti ki, hogy a birodalom nem számíthat senki másra, mint saját magára. Ez intő jel volt Tittoni számára - ő nem akarta a most szükséges prinettizmust képviselni, tehát 1906. január 16-án cserélt a királyság londoni nagykövetével, marchese de San Giulianóval, ki, emlékezhetünk rá, az albán levelek szerkesztője, a balkáni komités Brycenak és Buxtonnak barátja s exponált ententeista - ez vállalta a külügyminiszterséget, hogy Tittonit a személyes obligótól felmentse, maga azonban, Algeciras előestéjén, Olaszország nevében a Franciaországtól prezentált váltót beváltsa. Tittoni Londonba megy nagykövetnek, nem pusztán a csere kedvéért, hanem mert London a fókusza az Edvárdtól megtervelt németellenes és einkreisungos világpolitikának. Hogy ez a lépés mennyire csak a percnyi helyzetből folyó átmeneti expédiens volt, annak legjobb jele az, hogy mindössze egy félévig tartott, s 1906 júniusában Tittoni ismét visszatért a külügyminiszterségbe. Ez kétségen kívül machiavellizmus, vagy, mondjuk, talleyrandi lépés - de éppúgy, mint a talleyrandi kiszámíthatatlanságok, a nemzeti érdeket szolgálja, s nem a miniszter egyéniségéből, hanem az ország szükségeiből konstruálódik, a haza javára, az ellenség kárára - abban különbözvén a Talleyrand utódjainak, a francia politikusoknak megbízhatatlanságaitól, melyek nem az idegennek szólnak, hanem a saját közönségük megtévesztésének és pórázon tartásának, s melyeknek rendjén a francia politika árkon-bokron át hurcoltatja magát, a saját nemzeti érdekével nem törődve, az orosz érdek szolgálatában.

*

Hogy mennyire kiosztott szerepekkel dolgoztak az olasz államférfiak hazájuk történetének e nagyfontosságú fordulóján, azt nemcsak a Tittoni s a San Guiliano cseréje mutatja, hanem az is, hogy Algecirasba, hol a nagyhatalmak 1906 januárjának derekán Marokkó felől dönteni gyűltek össze, amit a németek szerettek volna elkerülni, s amire való ráállás az olaszok részéről már magában is németellenesség volt: maga az ősz veterán, az új olasz politika megtervelője, Visconti-Venosta ment el képviselni a királyságot, s mikor a konferencia vége felé, március elején, elkövetkezett volna a döntő perc, hogy Olaszország nyíltan a hármas-entente mellé álljon: ez elől San Giuliano is visszavonult (március 8-án), mégpedig a hármasszövetséget védő tüntető beszéddel, s a döntő lépés megtételére Guicciardininak adta át helyét. De még Guicciardinira is a francia politikának a legnagyobb nyomást kell hattatnia, Barrčrenek a legnagyobb nyomatékkal kell őt az 1902-iki junktim egyezményre figyelmeztetnie. A döntő napokban, március 18-a és 20-a közt ide-oda szállnak a telegramok Róma és Algeciras közt, míg végre Visconti a Guicciardini utasítására határozottan a francia propozíciók mellé áll. Ez teljes diadala a prinettizmusnak, amely sokkal végletesebb, hogysem megállás lehetséges volna benne. Ugyanolyan további hatásokat vált ki: úgy az irredentista fészkelődésben, mint osztrák-magyar olasz viszonyban, a határmenti hadikészülődésekben s az adriai sakkhúzásokban, amilyeneket annak idején.

Már 1905-ben a trentói újabb mozgalmak rábírták Ferenc József császárt, hogy maga utazzék le az exponált vidékre, azon a címen, hogy ott gyakorlatot tartanak, de azzal a céllal, hogy megmutassa Olaszországnak, mennyire igazi ura ő az osztrák olaszságnak, s mily népszerű ezeken a vidékeken. Ezt meg is mutathatta - még az olasz lapok is kénytelenek voltak elismerni, hogy az osztrák-olasz nép igaz lelkesedéssel fogadta uralkodóját. A hadgyakorlat célját és menetét a sajtó előtt ismeretlenségben tartották, de helye nyilvánvalóvá teszi, sőt maga a titoktartás is, hogy a manőver ordre de battaille-a olasz vonatkozású lehetett. Ez volt a felelet az udinei manővertüntetésre, s nyomban ez után megkezdődtek a fokozott határmenti várerődítések, melyek már nemcsak védekező természetűek, hanem esetleges támadás fedezésére is rendeltetvék. Megkezdődik Franzensfeste új megerősítése, mely 1905-től 1907-ig tart. Tüzérséget koncentrálnak erre, a várakat mindenütt felszerelik, a Brunecker Volksblatt megírja, hogy mindennap 10-16 vagon ágyú és muníció érkezik. A Tauernbahnnal egy időben kezd megépülni a szintén stratégiai rendeltetésű Karavankenbahn, s a tiroli népfelkelést újjászervezik. A Pester Lloyd tüntetően azt írja, hogy amennyiben a hatalmak viszonyában változás találna beállani, újra felvetődhetnék az olasz egység kérdése. Ezek az akkordok kísérik Tittoninak s Goluchowskinak abbáziai találkozását.

Les extrčmes se touchent - a Pester Lloyd expektorációival korrespondál Luegerék bécsi tüntetése a pápa világi hatalmának helyreállítása mellett, a katolikus nagygyűlés kapcsán, mely a trónörökös védnöksége alatt ment végbe. Erről a tüntetésről maguk az olaszok is elismerték, hogy érthető felelet a prinettizmus túlzásaira, az osztrák olaszoknak az olasz király által Udinében történt fogadtatására.

Ezek az előzményei annak, hogy a prinettizmust megújított Guicciardini alatt megújulnak az adriai osztrákellenes makhinák. Már 1906. március 18-án Barrčre tüntetően megjelenik a Simplon-vasút megnyitásán, dokumentálva ezzel, amit amúgy is tudott mindenki, hogy e vonal az osztrák-magyar álmodozásokban tervbe vett szandzsák vasútnak előre és gyorsan megcsinált veszedelmes versenytársa és lefőzése - ez a rövid összeköttetés az indiai posta számára feleslegessé teszi a szandzsák vasúttól várható útrövidítést. Az italianissimik Barrčre mellett tüntetnek, ki olasz-francia entente-ot tesz kilátásba, s hevületükben fittyet hánynak a német császárnak, akitől nem is kívánják, hogy eljöjjön a simploni ünnepélyre. Közben tovább épül a montenegrói vasút is - Pellegrini az ő Verso la guerra című könyvében kifejti, hogy a berlini szerződés értelmében az olaszoknak ehhez csakugyan nem volna joguk, de hát miért nem tiltakozott Ausztria annak idején, most már belekezdtek a munkába, s nem hagyhatják abba. A kormány áprilisban új szubvencionált hajójáratokat indít Albániába, egy export és import albán-montenegrói kereskedelmi társaság alakul Olaszországban, s ezzel egy időben egy balkán bank, melynek élére az imént távozott külügyminiszter, San Giuliano áll, s a bank menten tanulmányozni kezdi a monstir-vallonai, vagyis egy ó-szerb-albán-olasz imperialista vasútnak tervét. Az osztrák sajtó érthető izgalommal kommentálja a szövetségesnek e lépését, s a portát próbálja rávenni, hogy ne adja meg a stratégiailag Törökországra nézve annyira veszedelmes vonalnak koncesszióját. A porta nem is siet: sem az engedély megadásával, sem a tiltakozással. A helyzet megint igen kiélesedik - magában az olasz kamarában is, éppúgy, mint Zanardelli kormányának végső napjaiban, a franciabarát prinettizmussal szemben felülkerekedik a hármasszövetségi irány - Cirmeni képviselő leleplezi az 1902-iki titkos Delcassé-Prinetti szerződést, és szemrehányást tesz visszamenően a kormányoknak, hogy erről a német szövetségest nem értesítették. De Martino szenátor egyenesen azt fejti ki, hogy a közép-európai hatalmakkal való összeveszés háborúhoz vezethet - Guicciardini pedig ügyetlenül felel, egyre Visconti-Venostát magasztalja, de meg sem említi a hármasszövetséget, s így nemcsak a kamara hármasszövetségi érzésű tagjait, de a szövetséges Ausztria-Magyarországot és német birodalmat sem elégíti ki. Különösen az osztrák közvélemény van szokatlanul fölháborodva, s rászorítja a hadivezetőséget, hogy megint mobilizálni kezdjen az olasz határon, miközben a luegerista sajtó felveti a kérdést, hogy az albán protektorátusnak miért kelljen olasznak lennie, miért ne legyen osztrák?! A német kormány meg akarja tanítani Olaszországot, hogy mily keservesen kell fizetnie, ha egy percre is perfid a német szövetségeshez, s Vilmos császár tüntetően megtelegrafálja Goluchowskinak, hogy a német birodalom mindenütt kész úgy helytállani az osztrák-magyar monarchiáért, mint ahogy a monarchia híven kitartott mellette Algecirasban. S e ponton Guicciardinit ugyanaz a sors érte, mint Delcassét - mikor a kalandban, melybe végre is Anglia biztatására elegyedett bele, legnagyobb szükség lett volna arra, hogy Anglia mármost helyt is álljon: a brit kormányt híven hagyományaihoz, éppen ebben a percben szállta meg a békeszeretet, s megintette Guicciardinit, hogy ne feszítse túl a húrokat, mert osztrák konfliktus esetén őrájuk nem számíthatna. Ebbe Guicciardininak bele kellett buknia - mint ahogy Crispit a hármasszövetség cserben hagyta, mikor a franciákkal szemben agresszióra akarta volt felhasználni, úgy hagyta cserben guicciardinit a hármas-entente, mikor a hármasszövetség ellen akarta agresszióba sodorni. Ezzel a szomorú akkorddal lett vége az algecirusi extratournak, s e szükségképp elkövetkezett és szükségképp eredménytelen incidens után Tittoni nyugodtan térhetett vissza (1906 júniusában) a külügyminiszterségbe, melyet éppen azért hagyott volt ott, hogy e kényszerű és elkerülhetetlen események ódiuma és eredménytelensége ne az ő még szükséges prestigeét koptassa.

Visszatértekor éppen elég dolga akadt azzal, hogy elsimítsa az egyfelől az italianissimiktól, másfelől a luegerektól szított osztrák-olasz ellentéteket, melyek mindkét félnek úgy tengeri, mint szárazföldi haditüntetéseiben és felszerelkezésében jelentkeznek. 1906-ban Ausztria új típusú hegyi katonaságot szervez, tiroli lövészekből, az olasz alpinik mintájára, s brigadéját és vezérkarát Innsbruckból lejjebb helyezik Boszenba. A tiroli létszámot 6 zászlóaljjal s egy lovas escadronnal szaporítják - amire feleletül az olaszok három északi hadtestet állítanak Milano, Verona, Bologna székhelyekkel, Trevisónál nagy csapatösszevonás, a Garda-tónál manőver, azzal az ordre de battaille-al, hogy nagyobb hadtest hogy manövírozhat hegyi vidéken osztrák támadó iránnyal. A monarchia viszont a trónörökös indítványára Dalmáciában kombinált tengeri és szárazföldi gyakorlatot rendez. A manőverről olyan hírek keringettek, hogy az olasz flotta, mely az osztrák manőver alkalmából Velencében volt koncentrálva, hirtelen át tudott csapni Pola elé, amit annál könnyebben tehetett, mert az osztrák-magyar flotta kinn volt a nyílt tengeren, s a parton azt hitték, hogy az tér estére vissza reggeli kirándulásából - holott valójában csak másnap reggel tért be. Ez a kellemetlen incidens megfelelő nyugdíjaztatásokkal járt - még a vezérkar főnökének, az öreg Beck bárónak is vissza kellett vonulnia, mert kitűnt, hogy abban az esetben, ha elöl az olasz flotta támad, hátulról pedig, szárazföldön, balkáni seregek: Dalmácia teljesen védetlen lett volna. A trieszti Piccolo ezt menten meg is írta, miért is mindennap lefoglalt első oldallal jelent meg, mert ilyesmikről, természetesen, nem volt szabad írni. A manőver vezetését a trónörökös maga vette át, s a manőver után reformokat sürgetett, s az olasz-osztrák határmenti erődítéseken kívül most már Dalmácia megerősítése is következett. Az olaszok sem voltak restek, s Bettolo admirális figyelmeztetésére, hogy bár az olasz flotta erősebb az osztrák-magyarnál, de az osztrák két hadikikötővel: Polával s Cattaróval szemben csak az egy Velence áll az osztrák parton, s az sincs eléggé megerősítve: elhatározták Velencének hadikikötővé való erősítését, s általában elsőrendű kikötővé való kiépítését. Palma képviselő kifejti a kamarában, hogy Olaszországnak akkora flottájának kell lennie, hogy a monarchiának egyszerre két kikötőjét blokkírozhassa. Itt a helyzet igen kiélesedik, nemcsak hadi téren, de befelé is, híre terjed, hogy egész Isztria tele van olasz kémekkel, kik az olasz-szerb-montenegrói szövetség hívei, a luegeri szlovén-horvát-katolikus grossösterreich párt pedig, a fiumei revolúción felháborodva, azzal vádolja a magyar koalíciót, hogy eladja a monarchiát az olaszoknak. Az olaszoknak ez jólesik, a Kossuth-barátság nagyszerűségei felélednek, s az olasz közvélemény nagy hajlandósággal van a magyar koalíció törekvései iránt. Ezt Bécsben veszedelemnek látják, s idején valónak érzik, hogy a koalíciónak kormányra való hívásával beletegyék e szövetkezést a monarchiáért való felelősségbe, és eltereljék a veszedelmes délvidéki barátkozásoktól. Így Goluchowski, ki már elébb összeveszett a törökökkel az olaszok miatt, az olaszokkal az irredenta miatt, a szerbekkel az osztrák kereskedelmi imperializmus miatt, s a magyarokkal a koalíció miatt: annyira nem talált már senkit, akivel még összeveszhessen, hogy teljesen megérett a bukásra, amely végzet 1906. október 24-én el is érte. Utódja a volt pétervári nagykövet, báró Aehrenthal lett.

Úgy Tittoninak, mint Aehrenthalnak az a rendeltetése, hogy a huzavona s az egyoldalúság incidensei után a hármasszövetségnek mintegy renaissanceát idézzék elő. Aehrenthal mindjárt elöljáróban úgy nyilatkozik a delegációban, hogy sajtó és közönség túlságosan ideges, s ennek nem szabad átcsapnia a hivatalos politikába. Hasonlóképp Tittoni 1906 decemberében a kamara előtt megint a hármasszövetségnél való kitartásról beszél, bár kifejti ugyan, hogy Albániára vonatkozóan minden felosztási és érdekszférás híresztelésekkel szemben Olaszországnak csakis az albán föld autonómiája lehet érdeke. Az is tagadhatatlan, hogy a Kréta-ügy némi ellentétet okozott a monarchia és Olaszország közt - az olasz lapok azt írták, hogy titkos megegyezés van Ausztria-Magyarország és Görögország közt Albániára vonatkozóan - ez féltékenységet kelt az olaszokban, aminek elsimítására a görög király Rómába utazik. Mindent összevéve Tittoni valóban hű akar maradni a hármasszövetséghez, s e hűségnek nagy próbája, hogy éppen ezen időben jár le s megújítandó a hármasszövetség, tehát úgy francia, mint angol részről semmi csalogatást nem sajnálnak az olasszal szemben, hogy a szövetségtől elvonják. Barrčre római francia nagykövet annyira megy a kedvezésben, hogy saját nemzetének akkori kultúrharcát felhasználva, megsegíti az olaszokat abban, hogy az ősi keleti katolikus protektorátust a franciák kezéről részben az olaszokéra játssza át Konstantinápolyban, Szmirnában és Tripoliszban, a francia klerikálisok nagy megbotránkozására. A különben liberális olasz kormány ennek megfelelően tüntetően katolikus férfiakkal képviselteti magát e helyeken - Imperiali konstantinápolyi nagykövet buzgón jár misére, hogy ezzel a franciák elől a keleti protektorátus morális hasznát elhalássza. Az angol király az abruzzói herceget, ki Londonba látogatott, mint szövetséges társát üdvözli, s 1907. április 15-én Gaëtában találkozik az olasz királlyal, közölvén vele az angol-francia-spanyol közép-tengeri egyezményt. Az abruzzói herceget az angol király bele akarta vonni az ő lefegyverkezési akciójába, mely nyilvánvalóan Németországot akarta gyengíteni: amire Bülow azzal felel, hogy sietve találkozik Rapallóban Tittonival, ki nyilván a kancellár rábeszélésére nyilatkoztatja ki aztán, hogy Olaszország nem szerelhet le, mert az Adrián rendezetlenségei vannak Ausztria-Magyarországgal - hiszen, íme, a monarchia rendszeresen folytatja fegyverkezéseit, s ha mostan békések is szándékai, ki tudja, mi lesz a jövőben? Ez mindenesetre érdekes argumentálás, szemben az angol ellenféllel s a szövetséges társról példálódzva. Bülow viszont április 30-án kifejti a Reichstagban, hogy az olasz-angol barátkozás nemcsak hogy megfér a hármasszövetséggel, de annak szempontjából egyenesen kívánatos. S hogy a hármasszövetség összetartozandósága megpecsételtessék, 1907 nyarán Aehrenthal báró bemutatkozó látogatásra utazik Desióba Tittonihoz, s Racconighiba az olasz királyhoz, mit augusztusban Tittoni a Semmeringre, illetve a császárhoz, Ischlbe való ellátogatással viszonoz. Desióban a két államférfi végigment úgy az albániai, mint a macedóniai régibb megegyezéseken - de mire eljött az augusztusi viszontlátogatás, már elébb, augusztus 17-én, Edvárd király is Ischlben járt, ahol ha az uralkodót nem is tudta az Einkreisungs-politika számára, de meg tudta erősíteni a Goluchowskitól már elfogadott állásponton, amely szerint a hatalmaknak Macedóniában egyöntetűen kell eljárniok. Ezt ratifikálták a miniszterek a Semmeringen, a német s az angol uralkodók találkozása Swinemündében, az orosz s az angol uralkodók találkozása Wilhelmshöhén a helyzeten semmit sem változtatott, s az olasz lapok elégedetten írták, hogy íme Olaszország, Ausztria-Magyarország és Anglia egyek balkáni felfogásaikban. Ez elégedettségük oka nyilván az volt, hogy Ausztria-Magyarországnak az egyöntetű európai eljáráshoz való hozzáállása tulajdonképpen lemondást jelent Ausztria részéről a balkáni különakciókról és hódító álmokról, a hatalmak részéről pedig, az angol álláspont szerint, állandó ellenőrzést, nehogy Ausztria-Magyarországnak eszébe juthasson ez álmokba visszaesni. Hogy Ausztria így Angliával s Olaszországgal együtt operál, ez a Mürzstegben vele megegyezett Oroszországnak sehogy sincs ínyére, s Iszvolszki Bécsbe siet, hogy az angol flörtöt ellensúlyozza, s a még mindig meglevő mürzstegi egyezmény értelmében külön közös jegyzéket adjanak ki Macedóniára vonatkozóan, ami utolsó szava az orosz-osztrák-magyar balkáni ententenak. Ezt a jegyzéket az angol s az olasz is támogatja, amitől viszont a németek nincsenek elragadtatva - miért is Marschall báró, német nagykövet, ki Konstantinápolyban a szultán támogatója, abban is támogatja a portát, hogy a reformsürgető egységes európai fellépéssel szemben passzív és kapkodó maradjon. De Marschall többet is tesz: decemberben Berlinből visszautazva Konstantinápolyba, Bécsen át megy, s ott Aehrenthal bárónak olyan gazdasági tanácsokat ad (például a szandzsák vasút tervét), melyeket Aehrenthal elfogad, melyek azonban sohasem valósulnak meg, de alkalmasak és beválnak arra, hogy a monarchiát összeveszítsék úgy az angolokkal, mint az oroszokkal, ugyanakkor, mikor Törökország az új-török forradalom előestéjén áll.

Míg e diplomáciai tárgyalások tartanak, nem szünetelnek sem az irredentás villongások, sem a hadikészülődések. A Trentóban az italianissimik s a pángermánok összeverekednek, 1907 őszén pedig Lueger a Radetzky-ünnepen úgy nyilatkozik, hogy "a hazát fenyegető veszedelmek még nem múltak el, még mindig izzó a hamu alatt a parázs a határokon, éspedig délen az irredenta áll lesben, hogy a szent birodalmat felforgassa!" Erre Velencében a Lega Navale-ünnepén Foscari gróf harcias beszédben felel, s D'Annunzio beszédet mond, Carlo Zeno velencei középkori admirális emlékét idézi fel, mondván: "Zeno szívéből a nyilat egy matróz tépte ki, Zeno tovább élt és győzött, s vérző szívéből kitört az öröm ujjongása a tenger láttára. Azt az olasz matrózt köszöntöm, ki egy napon ugyanezt fogja megtenni, s kit a sors kiválasztott arra, hogy ugyanezt az örömujjongást hallja." Így kedélyeskedtek a szövetséges társak 1907-ben. Ugyanez évben a Trentóban felállított hegyi lövészek megkapják végleges szervezetüket, a csapatok az összes osztrák garnizonokból, de különösen a galíciai határról összpontosíttatnak az olasz határra, az 1906-ban felemelt állomány még két zászlóaljjal, három üteggel és tizenhárom gépfegyverrel szaporíttatik - körülbelül 12 000 emberrel, s így 1907-ben az olasz határra vetett haderő 113 zászlóalj, 28 lovasszázad, 62 üteg, 13 gépfegyver, 11 század utász és 17 trainszázad, azonkívül az erődépítések is tovább folynak, s osztrák katonai szaklapok képzelt harcokat írnak le az olasz felföldön. Az olaszok sem maradnak tétlenek, 1907 júniusában a kamara hitelt szavaz meg az osztrák határmenti erődök kiépítésére, mert nem szabad a Venelát védetlen hagyni egy esetleges osztrák-olasz háború kitörése esetére - az erődöket építeni is kezdik, s a vasúti hálózat kiegészítésére és vagonokra is jut ez évre egymillió frank. Ezek az előkészületek a nevezetes 1908-iki esztendőre, mely meghozta a szandzsák saját tervét s a bosnyák annexiót, az olaszok nagy felháborodására.

A szandzsák-vasutat, melynek tervét - hiába tagadta le később Wolff-Metternich londoni német nagykövet - német befolyás (nevezetesen a konstantinápolyi nagykövet báró Marschallé) sugallta Aehrenthalnak: az osztrák-magyar külügyminiszter 1908. január 27-én jelentette be a delegációnak, s ott mint monarchiánk gazdasági érdekeiből föltétlen szükséges csatlakozási vonalat ajánlotta a balkáni országos vasúti hálózatához. A franciától szított olasz közvélemény gúnyos izgalommal fogadta ezt a bejelentést. Hát ez a vége a desiói s a semmeringi barátkozásnak! Íme, Ausztria csak nem tud a Balkánon nyugton maradni! Menten felvetődik az ellentéte: a duna-adriai vasút, melyet Izvolszki csempész be az entente közvéleménybe. Mikor Bazzilai a szandzsák-vasút tervét a Tittoni politikája bankrótjának nevezi és rekompenzációkat követel Ausztriának: Tittoni a kamara március 11-iki ülésén megmagyarázza ugyan, hogy Desióban nem volt szó gazdasági dolgokról, s mindkét fél ezekben teljes szabadságot biztosított magának - hogy Ausztriának a vasúton való jogát még Anglia sem vonta kétségbe, csak azt vetette ellene, hogy most nem opportunus ilyesmivel előhozakodni - mindazonáltal ő is a duna-adriai vasút szükségét hangoztatja, Tittoni, ha őszinte, még azt is hozzátehette volna, hogy Ausztria végre is olyan vasutat építene itt, amihez joga van, holott Olaszország igenis épített volt Montenegróban vasutat, ellenére a berlini kongresszus határozatainak - s Ausztria nem zavarta benne, bármint lármáztak is emiatt a bécsi keresztényszocialisták. Aehrenthalnak volt annyi esze, hogy ő viszont a duna-adriai vasút ellen nem tiltakozott - s e dologban annál inkább lehetett méltányos és engedékeny, mert sem egyik, sem másik vasútból nem lett semmi, noha Tittoni menten hozzácsatlakozott az Izvolszki tervéhez, mihelyt az felvetődött. Az italianissimik a szandzsák-vasút révén már Szalonikiban látják az osztrákot, s az ellentét ismét oly heves kezd lenni, hogy Vilmos császár Velencébe, Bülow pedig Rómába szalad le 1908 húsvét táján, hogy a hármasszövetséget megint egy kissé szorosabbra fogja. Annyit mindenesetre elért, már a találkozás előtt, hogy a szandzsák-vasút terv elidegenítse Ausztriától az egész entente-ot, s így Ausztria-Magyarország megint kizárólag őrá szoruljon - míg az olasz, mint a duna-adriai vasút szóvivője s ezzel a hármasszövetségen belül, a Visconti balance-hagyományának megfelelően, az orosz érdek helytartója, a Tittoni szájával tüntetve hangoztatja Olaszországnak mindenféle barátkozásra való jogát. Ezzel ismét nagyot közeledik az orosszal s az angollal való ententehoz, aminek az olasz politikában történt érvényesülése csakhamar megmutatkozik, elég különösen, még mindig a hármasszövetségen belül. Minthogy a duna-adriai vasút tervét Aehrenthal is elfogadta, mással kell neki a szandzsák-vasút miatt kellemetlenkedni, s erre a célra szolgálnak a levantei olasz posták, melyeket a többi idegen, nevezetesen az osztrák-török postahivatalok mellett, amiket eddig az olasz használt, flottademonstrációval erőszakol ki a szultántól. Ez nemcsak pénzben, de főképp presztízsben jelent veszteséget a monarchiára nézve, mikor az osztrák zászlóval és címerrel szemben feltűnik az olasz zászló s az olasz címer éppen Vallonában és Szalonikiban, vagyis éppen az osztrák imperializmus célbavett helyein. Persze, még nagyobb a presztízsbeli kár a portára nézve, mert ahogy az olasz az angoltól eltanulja, hogy kell a törököt megzsarolni, ez már előkészület a későbbi tripoliszi kalandhoz, mely aztán végzetes hamarsággal vezetett az európai török birtokok elvesztéséhez. Ez a visszavágás finoman és barátságosan történt meg, mint ahogy európai diplomatának illik - ki-ki jogát gyakorolja, te építesz vasutat, én állítok postát. Igaz, hogy Aehrenthal a vasutat nem építette meg, az olasz ellenben felállította a postákat, hogy megint kiáltó példán mutatkozzék meg, mi a különbség egy bár hatalmas monarchia kényszerű negativizmusa, s egy bár kisebb hatalom eleven, céltudatos és magában bízó pozitivizmusa közt. Ez a pozitivizmus most eltökélt energiával veti magát Tripoliszra, ahol békés gazdasági terjeszkedésre követel jogot, holott a porta, mely száz esetből tudja, hogy ez minek szokott a bevezetése lenni, még az olasz birtokszerzést sem engedi meg e tartományban, s az olasz hajókat bojkott alá veti. Ez egy pillanatra visszaveti az olasz előnyomulást, de nyilvánvaló, hogy a saját vesztére, mert ez a helyzet tűrhetetlen az olaszra nézve, s a török előtt sem lehet titok, hogy az amúgy is zavarosodni kezdő európai helyzetben az olasz most már elszántan lesi az alkalmat, hogy e felemás állapotnak véget vessen.

Mint mindig, mikor a hármasszövetségen belül a helyzet feszült: a német, kinek sikerült elébb az angol-orosz-olasz-osztrák-magyar egyetértést felrobbantania, most ismét közbelép, hogy az olaszt s az osztrákot összebékítse. Alkalmat erre Ferenc Józsefnek májusi császári jubileuma ád, melyre Vilmos császár tüntetően vonul le Schönbrunnba a német fejedelmektől kísérve, úgyhogy az olasz király nem térhet ki az elől, hogy ő is, legalább sürgönyben, ne üdvözölje szövetséges társát. E hármasszövetségi tüntetésre azonban sokkal nyomatékosabb entente-beliek felelnek - Falličres Londonba siet, Edvárd király pedig az angol-orosz megegyezést szuggerált Hardinguegal Revalba, az orosz cár látogatására, ahol s akivel, végképp kilökve útból a mürzstegi orosz-osztrák balkáni egyezmény, most az osztrák kikapásával oszkodnak gondolatban a Balkánon, ami Ausztria-Magyarországot teljesen visszalöki a német karjaiba.

Hogy Revalon a szorongatott és kisemmizett törökség mint felelt az 1908-iki júliusi ifjú-török forradalommal, az e könyvnek több helyén bővebben van megírva. Itt az a fontos, hogy e valóban világtörténelmi fordulónak mennyire legmagasán állott az olasz diplomácia, nevezetesen Tittoni. Tudjuk, hogy a török forradalom megérlelte az osztrák-magyar monarchiában az elhatározást, hogy Bosznia-Hercegovinát annektálja. Nem Aehrenthal volt az, akinek ez eszébe jutott, kedve ellen és habozva vállalta e nehéz feladatot, s ez magyarázza meg, hogy nem volt eléggé vértezve olyan keresztülvitelére, melyben magával a formális annexióval együtt biztosítani tudta volna azt az Andrássy-féle imperiális rendeltetést is, mely egyedül adott értelmet általában Bosznia és Hercegovina megszerzésének. Szeptember 4-én találkozott Salzburgban Aehrenthal Tittonival, s itt bejelentette neki annexiós szándékait. Az olasz államférfi rögtön felismerte a helyzetet - érezte, hogy Ausztria sarokba szorult, s eltökélte, hogy az annexióhoz való hozzájárulást a lehető legdrágábban fogja megfizettetni, olasz árral, mely, ismételjük, illuzóriussá teszi a célt, aminek kedvéért Ausztria az annexiót elhatározta. Igaz, Tittoninak jobb is volt a helyzete, mint Aehrenthálé. Háta mögött az entente barátságával, s közvetlen Berchtesgadenból jövet, hol az új német külügyi államtitkárral, Schoennel, a német hátvédet biztosította volt magának, szinte lóhátról beszélhetett az osztrák-magyar államférfival, kit két országának belső viszonyai szorítottak a külső akcióra, ki azonban kifelé a szandzsáki vasút puszta pozérterve miatt (mert hiszen még ma sincs megépítve!) odaláncoltatott a némethez, s az entente-hatalmakkal való minden összeköttetését elvesztette. Tittoni sokkal okosabb, semhogy egyfelől ellenezze az osztrák-magyar monarchiának azt a megint csak papiros-nyereségét, hogy egy tartományt, mely de facto úgyis az övé, most de jure is magáénak nevezhessen - s ellenezze kivált akkor, mikor látja, hogy Ausztriától e semmiség fejében korszakosan jelentős ellenértékeket tudhat megszerezni. Másfelől abban is sokkal tudatosabb, semhogy gyenge volna az italianissimik dilettáns lármájával szemben, s belehajszoltatná magát, hogy - mint 1878-ban tette Olaszország - kompenzációt követeljen. Nem - ő arra az álláspontra állott, melyet szerencsés szóval az érdekek összeegyeztetésének nevezett, s Aehrenthal bárótól a leendő annexióba való beleegyezés fejében kettőt követelt. Először azt, hogy mondjon le a monarchia a berlini szerződés XXIX. pontjában biztosított abbeli jogáról, hogy a montenegrói kikötők hadi célokra való szolgálásának útját állhassa, s az ottani vizeken ő lássa el a rendészeti szolgálatot. Másodszor: hogy ha Boszniát és Hercegovinát a monarchia annektálja: annak bizonyítására, hogy nincsenek olyan további imperialista törekvései, melyek lehetetlenné tennék Olaszországnak a hármasszövetségben való megmaradását, vonja vissza csapatait a novibazári szandzsákból, ahová azokat a berlini szerződés értelmében joga volt leküldenie. Aehrenthal báró mindebbe belement, csakhogy az annexiót biztosítsa - vagyis a győzelem formája kedvéért lemondott a győzelem lényegéről, halálosan és végzetesen deszavuálva ezzel az Andrássy hagyományát, mely mindig a formából engedett volt a lényeg kedvéért, s melynek tervében - nem kell sokat magyarázni - a szandzsák szinte fontosabb volt, mint maga Bosznia, mert hiszen a szandzsák az, mely éket ver a szerb fajok egyesülésébe, s nyitva tartja az utat Szalonik felé. Mai szemmel nézve s az 1912-iki és 1913-iki események után, melyeknek rendjén a balkáni török-szláv háborúnak egyelőre a mi monarchiánk volt tulajdonképpeni vesztese, nyilvánvaló, hogy e vereséget már valójában 1908-ban szenvedtük, éppen Salzburgban, éppen a Tittoni s az Aehrenthal megegyezésében. A Visconti balance-politikája Algeciras után most másodszor diadalmaskodott - mint ahogy ott Olaszország az entente segítségével biztosította magának későbbre Tripoliszt, itt teljes tudatossággal érvényesítette a hátsó gondolatot, mellyel a hármasszövetségbe állt: hogy itt barátság és összefogódzás ürügyén voltaképp lefoghassa a karját Ausztria-Magyarországnak, melyet mindig a hármasszövetségből való kiválás fenyegetésével tud megakadályozni abban, hogy az a hármasszövetség adta balkáni imperialista lehetőségeket kihasználja.

A diplomáciai szorongatással állandóan karöltve jár a hadikészülődési, sőt elég gyakran az irredentista is. Valahányszor a monarchiának alkalma volna a szláv kérdés megoldásában előrenyomulnia, Olaszország rögtön mozogni kezd, hogy az osztrák-magyar haderő egy részét az olasz-osztrák határon lekösse. Persze: ez magára nézve is áldozatokkal jár - a monarchia ilyenkor lázasan felszerelkezik és szállítja a csapatokat északi vidékeiről déli határára - amire Olaszországnak hasonlóval kell felelnie. Az 1908-iki évben az évek óta folyó s fentebb részletezett olaszellenes osztrák és osztrákellenes olasz fegyverkezés, erődítés, létszámemelés, csapatszállítás, tengeri felkészülés, a legkisebb határmenti községeknek katonasággal való elöntése tetőpontját éri el - olasz részről még tán nagyobb áldozatokkal, mint a mi részünkről, olyan fokban, hogy 1911-re, mire Olaszországot majd Tripolisz foglalja el, az osztrák határon s az adriai kikötőkben teljes túlsúllyal állhasson elébe egy esetleges osztrák részről való hátbatámadásnak. Az olasz mozgolódásoknak ez a bénító s erőlekötő szerepe az, mely a monarchiabeli katonapártot annyira izgatja és felbőszíti, s minduntalan rácsábítja arra az eltökélésre, hogy legjobb volna mentül elébb leszámolni, nehogy később a leszámolás még nehezebb legyen. Olaszországnak ez a monarchiánkat kimerítő játéka párhuzamosan folyik az orosszal, mely ugyanezt a taktikát követi - mégis azzal a különbséggel, hogy az orosz fel akarja robbantani e monarchiát, míg Olaszország ezt nem kívánja - csak abban akarja megakadályozni, hogy imperialista politikát folytathasson, de azért fenn akarja tartani, nehogy áldozatául essék egy helyébe tolakodó még nagyobb imperializmusnak.

Aehrenthal báró, kinek az ő annexiós terve számára, melyet a monarchia az uralkodónak októberi manifesztumában hoz nyilvánosságra, a törökkel, a szerbbel, az albánokkal s az entente ezer intrikájával szemben a hármasszövetség teljes presztízsére van szükség, annál kevésbé osztozik a trónörökös köré sereglő katonapárt harcias hangulatában, mert hiszen ő az olasznál előre lefizette az annexió árát, s most már legalább hasznát akarja venni. Ezért erős összeütközése van e körökkel - ekkor először, de nem utoljára. Viszont Tittoninak sem kényelmes a helyzete. Ő nagyot és sokat ért el, de ezt nem tálalhatja ki, s a nagyközönség előtt nem tud semmi kézzelfoghatót felmutatni. Mi lesz a kompenzációval? Hol van Tripolisz vagy Albánia vagy a Trento? Az italianissimik sajtójának e lármáját a háttérből természetesen erősen biztatja Barrčre, akit az a tény, hogy az olasz hivatalos politikát az imperializmus természet szerint konzervatív irányba tereli, viszont arra hajt, hogy ő meg az olasz radikálisokkal keresse az érintkezést, kik, noha Tittoni az egész annexiós campagne alatt a szerb, az orosz, a francia, az angol álláspontokat támogatja, és szorítani akarja Ausztriát arra, hogy az annexió dolgával konferencia elé álljon, mégis azt lármázzák, hogy ő Salzburgban eladta Olaszországot Aehrenthalnak, s hagyja ott helyét, melyen az olasz érdeket megvédeni nem tudja. A kamarában mondhatatlanul nehéz a helyzete, Fortisnak kell egy osztrákellenes beszéddel a kamarát arra hangolnia, hogy Tittoni egyáltalában felszólalhasson, ez pedig, balkáni politikájának explonálása után csak a fegyverkezésre való hivatkozással s erősen akarván záró akkorddal tudja elérni, hogy beszédje után politikáját valahogy szankcionálják, 1908. december 4-én.

Közben, mialatt az annexió balkáni kisugárzásai egyforma gondot adnak úgy Aehrenthalnak, mint Tittoninak, a taktikából szabadabb pórázon eresztett irredenta is nyakára nő az olasz államférfinak s természetesen Aehrenthalnak. Már ősz végén az osztrák-olasz egyetemi veszekedés átcsapásaképpen a római deákok beverték Lützow osztrák-magyar római nagykövet ablakait, s most, 1909 elején a mind tűrhetetlenebb helyzetbe kerülő Tittoni követeli Aehrenthaltól, hogy hozza otthon rendbe a kínos egyetemi kérdést. Aehrenthal megígéri, de a katonapárt ellenkezik, s a trieszti olasz egyetem helyett csak bécsi olasz jogi fakultást akar megengedni. Ez az ellenkezés, melyet Luegerék is támogatnak, igen erős összeütközésbe juttatja Aehrenthalt a katonapárttal. A Luegerék intrikái egyéb bonyodalmat is okoznak. A bécsi keresztényszocializmus, mint említettük, délszláv klerikális trialista politikát űz, olaszellenes irányút, s ezzel a pápát igyekszik megkörnyékezni. Ám Tittoni is, az ő imperialista konzervativizmusában annál inkább szintén a Vatikánra számít, mert a Balkánon katolikus politikát csinál, s az osztrák-olasz vidékeken is az olasz papságot szeretné mozgósítani a klerikálosoktól támogatott szláv előnyomulás helyett. A radikálisok, akik javíthatatlanul doktrinerek, s akiket Barrčre már csak azért is tüzel, mert a hagyományos francia-keleti katolikus protektorátus számára igen kellemetlen kezd lenni az olasz verseny, nem sokat értenek a Tittoni magasabb szempontjaihoz - ők csak azt látják, hogy türelmes a Vatikánnal szemben, s azt fogják rá, hogy eladja az olaszokat Luegernak. Mikor azután 1909 februárjában a német császár ultimátuma hirtelen megoldja az annexiós csomót, az olasz utcai hangulat ebben is Tittoni vereségét látja, s azt panaszolja, hogy a német s az osztrák egy csepp vér hullása nélkül leigázta Európát! Így éri el Tittonit a nagystílű politikusok végzete - politikája győz, de őt magát lehetetlen helyzetbe juttatja. Még ebben a helyzetben is, teljes tudatában annak, hogy távoznia kell, még egyszer érvényt szerez a balance-politikának, felhasználva Oroszországnak a német beavatkozásra való haragját, megsegíti az orosz sakkhúzást, mely abban áll, hogy a cár, miután Ausztriát tüntetően kikerülve Olaszországba utazott, s az úton a francia külügyminiszterrel, Pichonnal tárgyalt, 1909. október 24-én Racconighiben találkozzék az olasz királlyal, s innen terjedjen szét (Csarikov és Izvolszki koncepciója szerint) az új német és osztrák balkáni agresszióval szemben a balkáni szövetség ideálja, s ennek az a színe, hogy Oroszország és az entente, Olaszországot is maga mellé véve, megvédi a balkáni országokat szláv függetlenségükben, s nem engedi, hogy az osztrák-magyar s a német imperializmusnak áldozatául eshessenek. Ez természetesen Ausztriában nem tetszhetett, Tittoninak szemére vetik, hogy lojalitása csak látszólagos, hogy Olaszországnak a hármasszövetség csak viszontbiztosításra való, s a monarchia csak hadikészülődés útján tarthatja fenn az olasz szövetséget. Míg így Ausztria felé lehetetlen lett a helyzete, a Balkánon sem tudott kézzelfogható eredményt felmutatni, az új-török regime imperialista élanja egy darabra útját állta a tripoliszi akció folytatásának, ellenben Albániában (szintén csak egyelőre és Aehrenthal segítségével, éppen az olasz befolyás ellensúlyozására) törökbarát hangulat keletkezett, megnehezítvén itt is az olasz propagandát - olasz vállalkozók visszaélései úgy az albán, mint a montenegrói gazdasági terjeszkedést is nehézzé tették -, ennyi nehézség végképp elkedvetleníti Tittonit, s mikor 1909. december 2-án Giolitti belügyi kérdések miatt (adóreform, hajózási szubvenció) megbukik, Tittoni kap az alkalmon, s ő is elmegy, Párizsba vonulván a nagykövetségre. Utódja, Sonnino miniszterelnöksége alatt, három hónapra ugyanaz a Guicciardini, ki előtte is három hónapig töltötte volt be ezt a széket. E belügyi válság folyamán jött Bethmann-Hollweg, az új német kancellár, bemutatkozni Rómába, ahol magától értetődően, nagyon kedvezően fogadják - a párhónapos átmenet után Luzzetti veszi át az ügyek vezetését, s kabinetjébe 1910. március 21-én külügyminiszternek azt a San Giuliano marquist hívja meg, ki a Tittoni első minisztersége után is annak rövid ideig mintegy helytartója volt. Mind e mai napig ő Olaszország külügyminisztere, tudatosan és megfelelő tehetséggel folytatván Tittoninak Visconti-Venostától megalapozott politikáját.

San Giuliano marquis, ki mint az albán kérdés essayistája vált széles körökben nevezetessé, kapóra került az olasz külügyi székbe éppen akkor, mikor a balkáni szövetség tervét nem hagyó ententenek pokolian ügyes mesterkedései a Balkán történetének új fejezetét albán eseményekkel indították meg. Csarikov, konstantinápolyi orosz nagykövet rávette az első sikereitől mámoros új-törökséget, hogy Albániában mutassa meg, mit tud, a hamidi reakció jó testőrein, az albánokon, kik nem fizetnek adót, ellenben fegyvert viselnek - egyszóval éppen nem modern európai állampolgárok. Az új-törökök hallgattak e ravasz sugallatra, s a vége az lett, hogy az albánok lázadása vált friss dicsőségük legnagyobb gondjává és nehézségévé. Velük együtt az osztrák-magyar monarchiáé is, melynek, mint az új-törökség újdonsült barátjának, tűrnie kellett, hogy az új-török prestige meggyarapodásával megcsökken az övé, s az ő érdekterületén, az albán földön, s az új-török hatalom a ő megkérdezése nélkül akar újjászervezkedni.

Az olasz jobb helyzetben volt, mert nem volt az új-török boldoguláshoz úgy hozzákötve, mint az annexió során és német szorításra azzal kifektált Ausztria-Magyarország - sőt, Tripoliszra való hagyományos igénye miatt s a krétai mozgalmakat szítván, incidentális étappeokat kivéve, régi ellentétben állott minden török rezsimmel. Hivatalosan a diplomatái igen szép szónoklatokat s interjúkat mondanak a hármasszövetség szükségéről s a status quo kívánatosságáról, de az ententenak balkán-szövetségi terveitől s üzelmeitől annál kevésbé állnak távol, mert hiszen e terv első felvetője az ugyancsak hármasszövetségi érzésű Crispi volt, s a Montenegróval való dinasztikus rokonság s a régi albán igények módot és okot is adnak az olasznak, hogy az albán-montenegrói barátságot elősegítve, egyfelől kijátssza Ausztriát, mely a katolikus-ortodox ellentétre építette számvetését, másfelől az albánokat megbarátkoztassa a törökellenes és szlávbarát balkáni szövetség gondolatával. Mihelyt Torghut pasa szét próbál ütni az albánok közt, az olaszok barátságba szerzik őket a montenegróbeliekkel, s Olaszországban, akárcsak 1901-ben, újra felröppennek a balkáni ideák s az albán röpiratok. Osztrák részről viszont megbántottan magyarázgatják, hogy az olaszok nemcsak őket csalják meg, hanem végső soron az albánokat is, mert hiszen áldozatul fogja őket odalökni a megvérmesedő szlávoknak. A belső ellentétek is kiújulnak, a határvillongások, az olasz egyetem dolga, a bulgarizmus olasz ellensége, amire az irredenta adja meg odaátról a feleletet. Az új külügyminiszter, San Giuliano, így elérkezettnek látja annak szükségét, hogy 1910. augusztus 29-én Salzburgban Aehrenthallal találkozván, s szeptember elsején Ischlben Ferenc József császárnak és királynak bemutatkozván, mindez ellentéteket elsimítani próbálja. Azt magyarázza Aehrenthalnak, hogy nekik, mint konzervatív államférfiaknak, nem szabad magukat a szélsőséges újság-politikusoktól meggondolatlanságokba ragadtatniok, s viszont jó volna, ha az egyetemi kérdés megoldásával s talán egy mindkét félről kiküldendő határmenti bizottság elrendelésével lehetségessé tenné neki, San Giulianónak, hogy otthon megállhassa helyét az irredentával szemben. Aehrenthal, ki a trónörököstől sugallt olaszellenes katona- és háborúpárttal szemben az uralkodó békepolitikáját szolgálta, s általában politikája sarkkövének az olaszbarátságot tette, a béke kedvéért ráállt mindenre, amit az olasz államférfi ugyan nagy hálával vett tudomásul, de ami nem tartotta őt vissza attól, hogy suba alatt az albán játékot ne folytassa. Miután bolgár Ferdinánd osztrák-magyar támasztékkal király lett, az entente ellensúlyul s Csarikov jóvoltából viszont Nikitát teszi meg királynak, s az immár királyi após látogatására az olasz király feleségestől átrándulván Montenegróba, ott tanúja és közönsége lehet annak, ahogy Szokol basi albán-maliszór törzsfőnök jön Nikitát megölelni és alapját megvetni az 1911-iki maliszór-lázadásnak, mely a monarchiát és Oroszországot újra ellentétbe állította a Balkánon. Nyilvánvaló, hogy ebben az Angliától szított ellentétben Olaszország sem volt érdekeletlen. Hivatalosan azonban szent volt a barátság, s decemberi expozéjában San Giuliano magasztalta a hármasszövetséget, s csak az irredenta üzelmeit okolta, amiért a két közvélemény közt nem oly meleg a viszony, mint a két külügyi vezetőség között.

Az 1911. év jubiláris esztendő, melynek ünnepei lefoglalják Olaszországot, s ez ünnepekre lejő a német trónörökös úgy, mint a connaughti herceg. Májusban kiüt Agadirban a német-francia marokkói ellentét - s mint ahogy Olaszország 1908-ban a bosnyák annexióért való rekompenzáció igényét hangoztatta, úgy támaszt most a Közép-tengeren ugyanilyen igényt a franciákkal szemben, s annál inkább készül kezét rátenni Tripoliszra, mert még Algeziras óta ebbeli igényét elismerte a Pichon-Stanoterup-féle francia kurzus. Az új-török imperializmus, vesztére, amúgy is éppoly kihívóan ügyetlen rendcsinálást folytat Tripoliszban, mint Albániában, s az olasz közvéleménynek, mely különben is türelme legvégén volt a tripoliszi gazdasági szorongattatás miatt, kapóra jött Agadir, hogy leszámoljon az új-török uralommal. Erre annál több oka volt, mert a francia-német viszály már kitudódott a francia-angol közép-tengeri megegyezés, melyet Olaszország méltán perfídiának tekintett annak a Franciaországnak részéről, amelynek Pichonja neki ígérte volt Tripoliszt. Ezért a római kabinet igen erélyes fellépésre utasítja párizsi nagykövetét, Tittonit - e fellépésnek azonban meglepő következése van. Az tudniillik, hogy az akkor már párizsi orosz nagykövet, Izvolszki, megérzi, hogy itt a perc, melyben a hármasszövetséget össze lehet veszíteni, s a törökbarát Aehrenthalt sarokba lehet szorítani. Hamar tanácsba ül a párizsi angol nagykövettel, a két Cambonnal, kik közül egyik Konstantinápolyban, a másik Londonban képviselte a republikát, felhítták Barrčre római francia nagykövetet is, és a francia külügyminiszterrel együtt azt mondták Tittoninak: jó, menjetek Tripoliszba, de azonnal! Olaszország szeptember 29-én ultimátumot küld a portának, 30-án megkezdi a háborút, s már november 5-én kimondja Tripolisz annexióját. A hármasszövetség-ellenes Buxton-Csarikov-Izvolszki kettős gondolata: az olasz-osztrák-magyar ellentét szítása s a török presztízs megtörése tehát sikerült, és sikerült olyankor, mikor a hármasszövetség főhatalmassága, a német, Agadirnál nehéz helyzetben van, és segítségre szorul.

A gondolatmenet világos: Ausztria-Magyarországnak és Olaszországnak Albánián össze kell vesznie, még mielőtt a balkáni szövetség megalakul, hogy ne értsenek egyet az albán autonómia kialakulása felől, mely zavarná a balkánszövetség erőkifejtését. De Aehrenthal igen energikus tudott lenni ez intrikával szemben. Egyfelől kellő határozottsággal s a szövetségi barátságot igazán kockára téve figyelmeztette az olaszokat (noha az abruzzói herceg már albán kikötőket bombázott), hogy a tripoliszi akciónak a Közép-tengerre kell elszigetelődnie, s monarchiánk nem tűri, hogy az Adriára is átterelődjék, s itt a status quo megbontassék. Másfelől azonban minden erejét ellene vetette az olasz háborút követelő klerikális és katonai befolyásnak, nevezetesen a háborút sürgető Conrad von Hötzendorf vezérkari főnöknek. Egy beavatottak állítása szerint viharos megbeszélés során kikényszerítette Avarna herceg bécsi olasz nagykövettől a status quo ígéretét, amivel szemben ő Conrad von Hötzendorfot akarta rekompenzációul - a különben kitűnő katonának le kellett köszönnie vezérkari főnökségéről.

Ez 1911 novemberében történt. A tél tovább telt el háborúban, amely mind több pénzbe és katonába került, s az olasz közvélemény, mely mind türelmetlenebbül epedt valami döntő lépés után, mely a törököt megadásra bírja, valósággal lázongott a monarchia ellen, mely ebben megakadályozza. Csanikov ezt próbálta hasznosítani céljai számára, a török prestige-et eléggé lerongyoltnak látta arra, hogy a balkáni népeket megmozgassa, de elébb az olasz-osztrák ellentétet akarta akuttá tenni. Biztatta az olaszokat, hogy nem törődve a monarchiával, igenis menjenek át az európai török partokon is, s mikor ez valóban megtörténik, a háború egy incidensét ürügyül felhasználva, hirtelen felveti a Dardanellák kérdését, melynek minden tehetsége megvolt arra, hogy világháború legyen belőle. Ezt már Pétervárott és Londonban is megsokallták, nem szólva Párizsról, ahol az algíri arab mozgalmak nemigen keltettek kedvet arra, hogy a franciák Tripoliszban az olasznak segítségére siessenek. Ezért Szaszonov orosz külügyminiszter deszavuálja Csarikovot, akinek el kell vonulnia nagyszerű intrikáinak színhelyéről, Konstantinápolyból. A hatalmak összefognak arra, hogy úgy a törököt, mint az olaszt békére szorítsák, annál is inkább, mert a Balkánon nyilvánvaló volt, hogy készül valami.

Aehrenthal ezt már nem érte meg. Leukémiáját, mely amúgy is sír felé vitte, az olasz izgalmak még fokozták, s február 12-én meghalt, maga gondoskodván arról, hogy utódja Berchtold Lipót gróf addigi pétervári nagykövet legyen. San Giuliano már ennek küldte meg március hó elején a béketervet, melyet a török egyelőre nem fogadott el - de mikor nyár felé újra kitört az albán forrongás, konespondálva konstantinápolyi regime-változásokkal és promunciamentókkal: Ouchyban végre összeült a béketanács, hogy most már igazán nekilássanak a béke megcsinálásának.

Nyilvánvaló, hogy a sikert, amit Tripolisz jelent számára, kezdettől fogva és végső soron az ententenak, nevezetesen Franciaországnak köszönhette Olaszország. De mihelyt itt rendbejött, felvetődött Olaszország előtt a francia-orosz közép-tengeri egyezményt követelt francia-angol közép-tengeri egyezmény provokációja, s ezzel szemben az a félelem, hogy Franciaország komolyan találja venni a hagyományt, amely szerint a Közép-tenger francia tó. Olaszországnak az az érdeke, hogy senki ne legyen a Közép-tengeren kizárólagos úr - s ezért, az ő saját külön ritmustörvénye szerint az ententeos politika után hamar visszatért a hármasszövetségihez, visszagondolva Crispire, ki azt tartotta, hogy a hármasszövetséget ki kell terjeszteni a Közép-tengerre is. Úgy kezdik venni, hogy az entente többek közt a francia közép-tengeri igényeknek garantálója, s ezzel szemben szorosan kell belesimítni a hármasszövetségbe. 1912-iki költségvetési beszédében San Giuliano is olyasmikre céloz, amikről régebben Esterházy Pál gróf külügyi osztályfőnök beszélt: hogy a monarchia és Olaszország adriai fegyverkezésének nem kell szükségképp egymás ellen szólónak lennie - ugyan el lehet gondolni, hogy egymás mellé kellett állaniok valami harmadik hatalom ellen...

Ebben a hangulatban megy Berchtold gróf ausztriai jegyzéke a hatalmakhoz, melyről ő nyilván maga sem tudta, hogy a háború csíráját rejti magában. Az entente erre Poincaré francia miniszterelnöknek pétervári látogatásával felel, melynek során a közép-tengeri s a balkán kérdés került szóba, s ezeken Olaszország helyzete, hogy az Afrikában ülve együtt angolokkal és franciákkal, velük közös politikát akar-e folytatni, vagy, ellenkezőleg, a németség odatolt előőrse lesz-e, s hogy a Balkánon is lehet-e továbbra is arra számítani, hogy Olaszország extratourt fog járni a hármasszövetséggel szemben, vagy pedig ezentúl ezt fogja ott támogatni?... Ezenközben a török-olasz béke végre megköttetett - s az első gratuláló Berchtold gróf volt, akitől ezt igen jó néven veszik, megemlékezvén még Aehrenthalról is, ki tulajdonképp jó emberük volt az olaszoknak, mert hiszen ő buktatta meg Hötzendorfi Conradot. Októberben San-Rossoreban találkozás készül Berchtold és San Giuliano között, azzal az ürüggyel, hogy megy bemutatkozni a királynak, s azzal az értesítéssel, hogy meg fogják beszélni Szerbia dolgát, s a Közép-tenger s az új balkáni háború kérdéseit. A valóságos kérdés azonban az volt, hogy mivel a balkáni háború során Ausztria-Magyarország mind támadóbb álláspontra állt kivált Szerbia ellen úgy az adriai kikötő, mint az albán autonómia dolgában: Olaszország mely fokig lesz hajlandó az agressziót támogatni? Mert bármily baráti hajlandóságú volt az olasz közvélemény: Berchtold érezte, hogy csak negatíve az, vagy, mondjuk, defenzíve, s agresszióban vagy terjeszkedésben nemcsak hogy nem támogatná a monarchiát, de a szövetség s az együtt operálás örvén, egyenesen megakadályozná benne.

A san-rossorei s az ezt követett pizai s florenci találkozásokkal és megbeszélésekkel, mikor Berchtold gróf visszajött Schönbrunnba, és jelentést tett az uralkodónak, az osztrák sajtó igen meg volt elégedve, de igen kevéssé volt tisztában. A monarchiának az volt az álláspontja, hogy Visconti és Goluchowski közt megegyezés jött volna létre, a noli me tangere elmélet alapján arról, hogy Albánia független és önálló lesz - tehát itt az idő, hogy esetleges beavatkozással is, a két nagyhatalom kiküzdje Albánia autonómiáját. San Giuliano nem megy ily messzire, s különösen attól húzódik, hogy általános ígéretet tegyen a kooperációra. A noli me tangere (ez volt az olasz gondolatmenet) junktimban volt azzal a tétellel, hogy a Balkán a balkáni népeké - igazítsák tehát ők el csak a maguk dolgát lehetőleg egymás között, s ha osztrák és szerb álláspont közt differenciák vannak, ő szívesen közvetít, de beavatkozni sehol sem kíván (vagy legalábbis erre előre nem köti le magát), nehogy e példát követve esetleg más hatalomnak is kedve támadjon a beavatkozásra. E megbeszéléseken - erről az osztrák sajtó nem tudott - titokban ott volt Jagon római német nagykövet is, egyenesen arra a célra, hogy Olaszországot erősítse az osztrák agressziótól való húzódozásában. Célja ezzel kettős volt. Először összeforrasztani újra a hármasszövetséget, hogy ennek teljes erejét vetve az entente ellen, az angol rákényszerüljön, hogy a feszültséget ne fokozza tovább, s békés megegyezést keressen. Másodszor: az olaszt visszatartva tartani vissza az osztrákot is egy balkáni háborúba való keveredéstől, melyre a németnek semmi szüksége sincs. Az olaszt pedig ilyen irányban annál könnyebben befolyásolhatta, mert ez meg az osztrák kedvéért nem volt hajlandó végképp összeveszni a szlávsággal, nem tudva, hogy nem jöhet-e idő, mikor az osztrák imperializmussal szemben a szlávokra lehet szüksége. Míg 1897-től tíz éven át Ausztria-Magyarország szegezte volt a státus quót az olasz imperializmus ellen, most az olasz szegezi az osztrák imperializmus ellen, azzal a formulával, hogy az általános megállapodásokhoz való hozzájárulás dacára a jövő cselekvés dolgában csak esetről esetre való tárgyalásokra kötelezheti magát.

Ugyanezen napokban az olasz felső politikának egy alig észrevett, és mégis jelentőséges eseménye ment végbe. Az történt ugyanis, hogy Florencban ülésezvén a Trento és Trieste irredentista társaság kongresszusa, azon az olasz kormány képviselője nem jelent meg, sőt mikor a kongresszuson nagyon is hevesen szónokoltak Ausztria ellen, Giolitti miniszterelnök az ülésezést be is tiltotta. Ez, ismétlem, kicsiny incidens volt - de nagy jelentőségű szimptómája annak, hogy az Aehrenthal-Hötzendorf párbajnak eldőlése úgy megnyugtatta az olaszokat s az olasz kormányköröket a monarchia szándéka vagy tehetsége felől, hogy ilyen békés jellel honorálhatták a szomszédnak békés indulatát.

Amíg az olasz-osztrák viszony ennyire javult, a legnagyobb feszültségen kellett átmennie, mely a hetvenes évekbeli háborúk óta a két szomszédot egymással szembeállította. Mikor a hirtelen jött tripoliszi hadjáratra szétmentek a katonai behívók, a monarchiában mindenki tudta, hogy ezek a behívók 1908-ról vannak keltezve. Ez azt jelenti, hogy az annexió napjaiban, vagyis 1908-ban Olaszország már teljesen fel volt készülve arra, hogy, felhasználva a monarchia balkáni lekötöttségét, megtámadja és leszámoljon vele. Ez a tény legjobban megmutatja, hogy bármi komoly oka volt az Aehrenthalnak, hogy az olasz háborút elkerülje: Hötzendorféknak annyiban igazuk volt, hogy Ausztria-Magyarország imperializmusa nem tehet egy lépést sem a Balkán felé anélkül, hogy menten fel ne támadjanak a királyságban éppúgy, mint az osztrák-olasz földeken az irredentista mozgalmak, s az olasz-osztrák határon a királyság a legkomolyabb támadó készületeket ne tegye - talán nem éppen támadásra, de mindenesetre erejének lekötésére. Ez kétségtelenül így volt az annexió idejében, de elébb is meg utóbb is. Míg 1908-ig a határmenti katonai és erődítési s az ezekkel korrespondáló tengerparti felszerelkezésben Ausztria volt előnyben, 1908-tól 1912-ig az olasz felszereltség nemcsak elérte, de túl is szárnyalta a monarchiáét. A tripoliszi napokban már olyan erős volt, hogy egy időben a tripoliszi expedíció megindulásával a királyság az északi osztrák határszélen is teljes hadikészültségben állott, s noha a tripoliszi kaland igen kockázatosan kezdődött, mégsem vontak el egy katonát sem a határról, míg az Aehrenthal-Hötzendorf párbaj eldőltével Olaszország bizonyos nem volt afelől, hogy osztrák-magyar támadástól nem kell tartania. Hötzendorfnak az volt a terve és követelése, hogy míg az olasz le van kötve Tripoliszban, a monarchia tengeren szállja meg Durazzót és Valonát, a szárazon vonuljon le Szerbiában, az olaszt pedig, ha nem is támadja meg, de a határmenti felszerelkezést, melyben az olasz készültség erősebb a monarchiáénál, emelje ugyanerre az erőre, sőt lehetőleg múlja fölül. Így kell leszámolni végre, ezt magyarázta Hötzendorf, az olasz intrikával, mely valahányszor a monarchia egyet mozdulna a Balkán felé, szándékosan kezd nyugtalankodni és nyugtalanságot szítani, csakhogy hadi erőnknek egy részét lekösse... Ezeket a szempontokat tárta Hötzendorf Aehrenthal elé, kinek szemében azonban ezek nem voltak olyan nyomósak, mint az a törekvése, hogy a hármasszövetség megmaradjon, s a monarchia ne vesszen össze se az olasszal, se az orosszal. Hötzendorfnak mennie kellett, s ettől fogva az olasz-osztrák feszültség is engedett. Engedett mindkét részről, Lueger is meghalt, s vele pihent el az olaszellenes osztrák izgatás, valamint az az igyekvés is, hogy az olasz papságot klerikális hálóval vonják az osztrák eszme szolgálatába. Ennek amúgy is kevés volt a foganatja - az osztrák-olasz papság klerikálisnak klerikális ugyan, de egyben chauvin olasz érzésű is, már szlovénellenességénél fogva is, amely szlovénség szintén katolika-klerikális alapon dolgozik. 1910-ben a Görzben ülésező Lega Urzionale köszönetet is szavaz az osztrák-olasz papságnak hazafias, vagyis irredentista szolgálataiért. Ennek a hullámzásnak egyik jelensége az, hogy az 1912-iki bécsi eucharisztikus kongresszus alkalmával a pápa követe, Van Rossum kardinális megintette Endvizzi Coelesztin trienti püspököt, hogy legyen hű hazájához, s ügyeljen, hogy a klérus ne legyen szeparatisztikusan olasz érzésű. S a pápai nyomással egy időben nehezedik rá az irredentára a világi nyomás is: Giolittinak fentebb említett szigorú fellépése. Az irredenta most aránylag csendes - jeléül annak, hogy az olasz-osztrák feszültség valami oknál fogva megenyhült.

Az ok világos: az olasz nyomás betöltötte maga iránt tartozó kötelességét azzal, hogy az osztrák-magyar imperializmusnak Szaloniki felé tartó terjeszkedését meggátolta - viszont ajánlatos a monarchiával barátságban lenni, hogy a jövő nehéz problémáival szemben, például a görög szigetet, például az afrikai partok dolgában Olaszország a hármasszövetséget játszhassa ki a hármas entente ellen, s a hármasszövetség megújítását szegezze szembe (1912. december 8-án) az entente közép-tengeri mesterkedéseinek. S arról természetesen szó sincs, hogy az irredenta, ha el is csendesült, végképp megszűnnék. Nincs olasz, aki ne érezné és ne vallaná, hogy az irredentára mindig szükség van, amíg a monarchia hadierejének, melynek nemzeti ideálja nincs, szüksége van egy hadi ideálra, aminőül éppen egy balkáni vagy egy olasz háború kínálkozik. Szükség van rá, mert hiszen Hötzendorf nem halt meg, csak alszik, s mióta Aehrenthal meghalt és Berchtold az úr, az osztrák olaszságot megint szorongatják. Igen, szükség van rá minduntalan való ellenségül, valameddig az osztrák-németség minduntalan elölről kezdi az osztrák-olaszság kijátszását és visszaszorítását, s általában mindaddig, míg a hagyományos osztrák klerikalizmust és militarizmust fel nem váltja egy demokratikus irány. Mellesleg mondva: ez az olasz gondolatmenet hamis - ha demokrácia váltotta fel Ausztriában a mai feudalizmust, az elsősorban a szlávságnak kedvezne, s e növekvő erőnek győzelme az Olaszországra nézve még veszedelmesebb volna, mint a feltartóztathatatlanul hanyatló osztrák németségnek mesterséges erőbentartása. A szláv idea győzelme még a Balkánon is visszahatna az olasz érdek ellen...

A san-rossorei találkozón Olaszországnak, a német birodalommal együtt, sikerült elérnie azt, hogy útjába álljon a monarchia balkáni agressziójának, mely az ő számára éppoly kényelmetlen lett volna, mint a német számára. S hogy viszont, szorosan összefogjon a monarchiával a megújítandó hármasszövetségben, aminek kétszeresen hasznát veheti. Egyrészt úgy, hogy a hármasszövetségi blokk teljes tekintélyét értékesítheti, ha netán az entente-érdekek szembe kerülnének az övéivel. Másrészt úgy, hogy amint kezet kézben tartó hű szövetséges, állandóan lefoghassa az osztrák-magyar monarchia kezét, ha az a Balkánon meg akarna valamit ragadni. Az olasz államférfiak, a hármasszövetséget támadó ellenzéki kirohanásokkal szemben otthon ugyan állandóan azt magyarázták, hogy most már le kell tenni a kacérkodó balance-politikáról, és határozottan és lojálisan triplicés politikát kell folytatni. Valójában azonban ez az újformájú triplicés politika megint csak a régi okos és ravasz balance-politika, mellyel Ausztria-Magyarországot megsegítik abban, hogy a szerbeket visszaszorítsa az Adriától, ahol az olasz számára is kényelmetlenekké válhatnának, de meggátolják abban, hogy teljesen leverje a szerbeket, akiket, mint általában a szláv ideál, az olasz alkalomadtán még majd kijátszhasson az osztrák-magyar imperializmus ellen. Balance-politika, mellyel Ausztria-Magyarországot megsegítik abban, hogy kierőszakolja Albánia autonómiáját, de meggátolják abban, hogy ezzel az autonóm Albániával szorosabb összeköttetésbe, gazdasági szövetségbe vagy bármi olyan kombinációba lépjen, mellyel imperializmusának szolgálatába hajthatja. Itt az olasz óvatosság a németet is lekötelezi, mert hiszen a németnek Albániában is, mint egyebütt a Balkánon, főérdeke az offene Türe. Balanceos ravaszság van még abban a látszólagos sikertelenségben is, mellyel Olaszország belenyugszik abba, hogy a decemberben megújított hármasszövetségi akta változatlan legyen, vagyis megint ne intézkedjék a Közép-tengerről, s ott ne biztosítsa a hármasszövetség segítségét az olasz igények javára. Mert ilyen intézkedés ilyen időkben kihívás lett volna az entente-tal szemben, Olaszországnak pedig érdeke volt, hogy kivált az angolok jóindulatát biztosítsa magának, tekintettel a balkáni osztozkodás dolgában összeülő londoni konferenciára, melyen sok függött attól, hogy Anglia milyen szemmel nézi Olaszország óhajtásait. Az entente iránt való regardban is egyezik az olasz érdek a németével, aki szintén próbál jóban lenni az angollal, mind a ketten úgy okoskodván, hogy ha nem sikerül az angollal egyetértésre jutni, még mindig ráérnek a nyitvahagyott közép-tengeri kérdést is belevonni a hármasszövetségi megegyezésbe. Egyelőre a hármasszövetség marad defenzívnek, s az angolok viselkedésétől függ (uti figure docet: az angolok a londoni konferenciákon igen lojálisak a hármasszövetséggel szemben), hogy nem kell-e majd a hármasszövetségnek agresszív élt is adni, kiterjeszteni a Közép-tengerre, s ezzel korlátoltabban európai instrumentumból világpolitikai eszközzé tenni. Olaszország mindenesetre mint kimondottan hármasszövetségi hatalom ment a konferenciára - mint egy olasz publicista megírta, azzal a gondolattal, hogy jobb egy olasz-osztrák megegyezésen alapuló status quo és noli me tangere, semmint hogy a Balkánon egy orosz járószalagra járó új katonai hatalom keletkezzék, mely idők haladtával tengeri hatalommá s ezzel Velencét fenyegető harmadik tényezővé erősödjék az Adrián.

Persze: a hivatalos politika alján még mindig marad egy közönségbeli nem hivatalos elégedetlenség, mely húz a szerbekhez, mely annál kevésbé akar minden szálat elvágni a balkáni szövetséggel, mert hisz ennek gondolata Crispitől származik, aki pedig elég jó triplicés volt - s amely elégedetlenséget a Barrčre befolyása az olasz sajtóban annál inkább szít, mert úgy Barrčre, mint az orosz nagykövet, Krupenszki, azt remélik, hogy a konzervatív Giolitti-San Giuliano-kormány megbuktatásával Olaszországban a radikálisokat lehetne kormányra segíteni, s ezek tán visszatérnének a franciabarát politikához. Ennek az izgatásnak kapóra jött, hogy a monarchia vezérkarának élére visszahítták Conrad von Hötzendorf bárót, és amin még a németek is fennakadtak, egy új osztrák-magyar hadihajót tüntetően a minden olasz szívben fájó emléket keltő Novara névre kereszteltek el. A Barrčre-ista sajtó állandóan azt fejtegette, hogy Bismarck szerint minden szövetséghez csak addig kell hűnek lenni, amíg az érdekeinkkel nem ellenkezik. Most pedig az osztrák egyenesen érdekeink ellen való politikába akar bennünket beleszorítani a hármasszövetség címén - térjünk vissza Bismarckhoz, térjünk vissza, ha már hármasszövetségről van szó, a hármasszövetség apjához, Crispihez, aki úgyis csak Bismarckkal, csak a német birodalommal akart igazán szövetségben élni, nem pedig a javíthatatlanul olaszellenes Ausztriával!

E közvéleménybeli nyugtalanságokkal szemben San Giuliano sietett a hivatalos politikát igazolni. Tíz nappal a hármasszövetség megújítása után, 1913. december 18-án kifejti a kamarában, hogy álláspontja helyes, mert Európa békéje, ami Olaszországnak fontos, csak így tartható fenn, hogy Olaszország csak így mehetett Tripoliszba, s csak így biztosíthatja Albánia függetlenségét. A hármasszövetségtől maradhat barátja orosznak, angolnak, franciának, mint ahogy az volt Visconti-Venosta és Prinetti idejében is. Az ő politikája hű az olasz hagyományhoz. Barzilai az ellenzék részéről ezek ellen azt veti, hogy az új helyzet egyáltalában nem indikálja a hármasszövetséget, mert Albánia függetlensége nincs ellentmondásban egy szerb kikötővel, s mert Olaszországnak Szerbia fejlődésétől nem kell félnie, sőt tekintve a fejlődhető kereskedelmi összeköttetést, terjeszkedése csak kívánatos. Olaszországnak csak egy Nagy-Horvátországtól van mit félnie! De San Giuliano nem enged abból, hogy politikájának alapja a hármasszövetség maradjon, Albánia tekintetében Ausztriához kötik őt az 1897-iki és 1900-iki egyezmények, melyek a Adria egyensúlyát biztosítják. Ismétli, hogy a hármasszövetségi alapon nem kell ellentétbe jutni Oroszországgal s a többi hatalommal - ami pedig Hötzendorfot illeti, erre nézve az osztrák-magyar külügyminiszter őt személyesen megnyugtatta, hogy e kinevezésnek nincs támadó szándéka. Azt az erős nemzetközi helyzetet, melyben Olaszország van, a hármasszövetségnek köszönheti. Most közép-tengeri hatalom lett - itt is az egyensúly híve, de éppen ezért békét akar, nem bonyodalmakat. Így beszélt San Giuliano decemberben, s két hónapra rá, 1913. február 23-án, külügyi expozéjában, még határozottabban nyilatkozott, s a balkáni zavarok dacára feltűnő egyoldalúsággal főképp közép-tengeri témáknál időzik. Arra hivatkozik, hogy a balkáni ügyekben Oroszországgal s a monarchiával egyaránt jó viszonyban lévén, a béke mellett közvetített. Beismeri, hogy a Balkánon a "status quo" formulát a "Balkán a balkáni népeké" formulája váltotta fel. (Ez semmire nem kötelez, ezzel a formulával nem dönti el, hogy a szerbek vagy az albánok mellett van-e, mert hisz mind a kettő balkáni nép.) Rátérve tengeri politikájára azt mondja, hogy: Mind az Adria, mind a Közép-tenger egyensúlyának megőrzése fontos az olasz tenger-politikában. Az Adrián az osztrák-olasz egyetértés alapján ez egyensúly meg is van, s Németország s a többi hatalom is elfogadja. A Közép-tengeren pedig - Lybia elfoglalása óta - Olaszországnak is szava van, s minden igyekezete itt is az egyensúly fenntartása - senki sem lehet a Közép-tengeren monopolizáló hatalom!

E szavakkal San Giuliano nagy hatást ért el, melyet az ententeistákkal szemben teljesen a triplice javára billentette a mérleget. A hatást még fokozta egy további kijelentése. Emlékezhetünk, hogy az új hármasszövetségi aktába a Közép-tenger dolga újra nem volt felvéve. Most azonban San Giuliano kijelenti, hogy az osztrák-magyar monarchiával nemcsak az Adriára, de a Közép-tengerre nézve is egyetértésben van. Ez az egyetértés, úgy látszik, a pisai találkozás gyümölcse volt. A külügyminiszter, tovább menve, kifejti, hogy az ázsiai Törökországban híve a török integritásnak, s hogy ott kívánja és reméli a konszolidációt. E pontban nyilvánvalóan az angollal szemben a német mellett van, ami közép-tengeri politikájának folyománya, mert, mint Lybia új birtokosa, az olasz nem látná szívesen sem a franciának, sem az angolnak korlátlan uralmát a Közép- vagy Veres-tengeren a Perzsa-öbölig.

San Giuliano beszédje alján azt a gondolatmenetet látni, hogy az olasz, monarchiánkkal ellentétben, az európai Törökország gyengülését szívesen látja, s szívesen favorizálja az ortodox délszláv erősödést a törökkel szemben, mert ez erősödésben nagyobb éket lát az osztrák imperializmussal szemben, mint a gyenge török birodalom fennállásában, melyről Olaszország azt látta, hogy ennek idejében Ausztria jobban tud terjeszkedni, mintha e terjeszkedésnek autonóm szláv országok életérdeke állja az útját. Viszont már nem olasz érdek, hogy e kis országok együtt egy nagyhatalommá egyesüljenek, akár egyenlő rangban, akár egyiküknek vagy egy külső impériumnak hegemóniája alatt. Ezért a balkáni háború kitörése előtt az orosz mesterkedésekkel rokonszenvez, de mikor a fejlemények során az osztrák imperializmust német segítséggel le tudta kötni, visszaállott melléje, s a hármasszövetség mellé. Ami azonban ázsiai Törökországot illeti, ennek úgynevezett integritása, vagyis igazában az, hogy inkább török maradjon, semmint bárki idegenek kezére kerüljön, valóban olasz érdek, s ennek kedvéért a Balkánon megfékezett osztrákot a Közép-tengeren ütőnek használja ki az entente-tal szemben. Közvetlen magyarázata és aktualitása a San Giuliano szenzációs februári közép-tengeri kijelentéseinek az, hogy a tripoliszi hadjárat során lefoglalt s a lausannei megállapodások értelmében még vissza nem adott égéi szigeteket nem akarja a francia s az angol érdek szolgálatában álló görögnek kiadni, hanem, ha már magának meg nem tarthatná, inkább hajlandó akár vissza is adni a töröknek, azzal argumentálva, hogy a török, ha ezeket elveszíti, elveszíti minden prestigeét, s Olaszországnak éppúgy nem szabad megengednie, hogy a Közép-tengeren a görög mint új tényező lépjen fel, mint ahogy Ausztria nem engedhette meg, hogy a szerb lépjen fel az Adrián, harmadik tényezőül az osztrák és az olasz mellett. Felesleges kifejteni, hogy Olaszország azért bele tudna nyugodni a török prestige összeomlásába, ha a romjait ő maga kapná meg - csak éppen tudja, hogy az angolok is így gondolkoznak, és szintén nem engednék át e romokat másnak.

Ez az új politika, mely az Adrián látszólag megegyezett a monarchiával, a Közép-tengeren pedig igyekszik a görög mögött álló entente ellen hasznosítani, az ententenek legrégibb s legérdemesebb emberét, az immár tizenöt év óta Rómában dolgozó Barrčret különösen idegessé teszi, s az ő befolyása alatt álló sajtó hangoztatja is, hogy "messze vagyunk a Bülow-féle olasz-francia extratourtól - San Giulianónak kedvenc nótája a bécsi valcer". Ezt az idegességet még fokozza, hogy politikájuk természetes következéseképp Giolittiék március 9-én új dreadnoughtok építését jelentik be. Természetes, hogy az a Barrčre-féle radikalizmus, mely egyre izgat az olasz konzervatizmus ellen, s általában az a francia export-radikalizmus, mely a római kabinetek ellen akkor is dolgozik, mikor a republika otthon tulajdonképp reakcionáriusan nacionalista: éppúgy imperialista törekvés a franciák részéről, mint aminő imperialista az olaszok részéről az ő konzervatív hármasszövetségi politikájuk. Épp ezért nem is válogat eszközeiben valami szigorúan republikánus obszervancia szerint, mert mikor például a balkáni válságok során az olasz kormány abba a kényes helyzetbe kerül, hogy az osztrák-magyar monarchia szerb- és montenegróellenes lépéseinél bizonyos fokig asszisztálnia kell, nehogy Ausztria a maga szakállára dolgozzék: a francia sajtó tele van érzelmes fejtegetésekkel, hogy ez hát az olasz lojalitás - mint vérezhet a szegény olasz királyné szíve, Nikita király egyetlen leányáé, mikor látja, hogy az olasz politika cserben hagyja az ő ősi hazáját, holott nyilvánvaló, hogy a délszlávokat segíteni volna a természetes olasz politika. Montenegró helyzete eszébe juttatja a jó emlékezetű franciáknak az 1856. és 59-iki Piemontot. Ami az olaszoknak akkor III. Napoleon volt, az most a szerbeknek a cár, s mint akkor Ausztria volt az olaszok elnyomója, most is Ausztria a szerbek hóhérja!

Ennek az ugratásnak ugyan nem engedett az olasz kormány, s nem hökkent meg a fenyegetéstől, hogy majd a közvélemény ellene fordul az ő reakciós politikájának. De viszont e politikának úgy megszabja útjait a Visconti-Venosta külpolitikai rendszere, hogy mint a Barrčre izgatásainak, úgy a hármasszövetség iránt tartozó kötelességeinek nyomása sem térítette el, egy mozzanatra sem e hagyományos balance-politikától. Éppúgy, mint ahogy nem tűri, hogy a görög expanzió föl merjen terjedni a dél-albán körzetbe, viszont Ausztria-Magyarországot sem engedi szerves összeköttetésbe kerülni Albániával. Mikor Montenegrónak skutarii kalandja körül Ausztria-Magyarország Albánia felől veti magát ellene a szerb-montenegrói előnyomulásnak, s Olaszország, minden szerb barátsága mellett, féltékenyen siet a monarchiával együtt operálni, nehogy az maga dolgozhassék Albániában: az olasz a saját érdekkörét, Dél-Albániát, ahol csak a törökkel találkozik, egészen magának akarja lefoglalni, ellenben az Északi-Albániába való bevonulást, ahol szerbekkel és montenegróbeliekkel kellene összevesznie, Ausztria-Magyarországnak utalja át, annál is inkább, mert tudja, hogy a monarchia nem tarthatja meg Skutarit, ellenben ő, ha lenn van Dél-Albániában, a görögöt kívül tarthatja rajta. Ez a terve annyira világos volt, hogy gondolkodóba ejtette úgy Ausztria-Magyarországot, mint az ententeot - mindezek egyesültek az olasz iránt féltékenységben, a külön olasz-osztrák-magyar akció elmaradt, s jött a franciáktól régóta ajánlott közös flottademonstráció és blokád, melyben együtt szorították ki Nikitát Skutariból, s melynek fejéül felerőszakolta magát az angol, megmutatni, hogy nélküle nincs tengeri akció. Még ezen az akción belül is talál Olaszország módot a balance-metódusra - mikor Ausztria-Magyarország türelmetlenül sürgeti, hogy a nemzetközi flotta lépjen akcióba: Olaszország, mely következetesen óvakodik attól a színtől, hogy valaha szerbre fegyvert fogna, vele szavaz az angollal, és segít leszavazni szövetségesét. Mint ahogy később is, a londoni konferencián az olasz, bármennyire együtt jár is el monarchiánkkal, egyre dolgozik azon, hogy Szerbia az Adria felé vasúti kijárót kapjon, hogy ott is legyen, ha netán összetűznek, kit kijátszani Ausztria-Magyarország ellen.

De ha így részletekben és incidensekben a hármasszövetségen belül is váltakozó a taktikája: nagyban és egészben mostani politikája valóban hármasszövetségi, a balance-politika hullámvonalában most ehhez a ponthoz érkezett. Ideszorítja Tripolisz birtoka, mely most a Közép-tengeren szembeállítja az entente-tal, mert közébe ékeli Algírnak és Egyiptomnak, vagyis franciának és angolnak. S ide utalják az ententera támaszkodó görögöknek dél-albán és égei igényei (ezek azok a mulandó dolgok, melyek most az ő, állítólag örök hármasszövetségi politikáját sugallják) - s amely görög igények miatt az orosz rá is izent a Golosz Moszkvi útján, hogy "olasz vonatkozásainkat, úgy látszik, revideálnunk kell, mert mintha útjaink kereszteződnének!" Ennek a kis izenetnek is része van az olasz király kieli utazásában, melynek üdvözlése és értékelése közben úgy az olasz, mint a német sajtó nem győzte magyarázni a hármasszövetség renaissanceát s benne az olaszok lojalitását - s amely látogatásnak célja az volt, hogy az olasz király biztosítsa magának a londoni konferencián a német császár támogatását úgy Dél-Albániában, mint az Égei-tengeren, azt magyarázva, hogy ha a szigeteket mégis vissza kellene adni a töröknek (mert a görögnek semmi áron nem adja), akkor is érdeke a hármasszövetségnek, hogy ott valami stratégiai pont maradjon még olasz kézen. Kielből Vittorio király felment Stockholmba is, amely látogatása s ott a svéd királlyal való kézfogása talán nem csupán azért történt, hogy svéd csendőrséget szerezzen Albániának, hanem egyformán avis volt úgy London, mint Szentpétervár felé, hogy a Balti-tengertől a kis-ázsiai vizekig micsoda blokknak összetartozása tud ellene vetődni az entente mesterkedéseinek s olyan esetleges szűkkeblűségének, mely még egy pár jelentéktelen szigetet is sajnálna Olaszországtól! Ez mindenesetre a legerősebb hármasszövetségi fordulat hosszú idő óta - de Barrčre, aki már nem egy olasz hullámhegyet és völgyet ért meg, úgy látszik, még mindig bízik a ritmikus vonal törvényében és ernyedetlen szívóssággal készíti elő a legközelebbi extratourt egy Florencben megjelenő új revuevel, melynek mindent megmondó címe: La France-Italia.

Hogy azért a hármasszövetségi fák se nőjenek égig: Olaszország a végletekig tartózkodóan viselkedett, mikor az első balkáni háború után Ausztria-Magyarország arra törekedett, hogy Szerbia megnövekedésével szemben Bulgáriát tegye az új Balkánon vezérlő hatalommá. Természetesen - mert Olaszország soha és sehol nem tűr vagy nem segít elő semmi hegemóniát. Csakhogy a monarchia számítása balul ütött ki, az új bolgár barát támogatásával elvesztette a régi barátot, Romániát, mely fegyveresen esett neki a volt szövetségeseitől szorongatott Bulgáriának, s beavatkozásával még a töröknek is lehetőséget adott arra, hogy vissza bevonuljon Tráciába. Ez a fordulat azonban Romániának ad megint túlsúlyt, amit Olaszország megint nem tűrhet, s amilyen hidegen nézte, hogy Bulgária, monarchiánkra számítva, mint vág neki végzetes kalandjának, olyan energiával állt monarchiánk mellett abban a törekvésben, hogy Bulgáriát a teljes tönkretételtől megmentse, s felajánlotta baráti közvetítését monarchiánk és Oroszország között a balkáni kérdés rendezésére. Közben nem feledkezett meg égei érdekeiről sem, s éreztette, hogy szemet hunyna például Oroszországnak Örményországba való bevonulásán, ha az orosz nem sajnálná tőle az égei szigeteket. Mindent összevéve: az olasz imperializmus felmenő irányt mutat, s ebben nagy érdeme van San Giuliano marquisnak, a Danta-ismerő szicíliai nemesnek, kinek elég ereje és szívóssága volt Adua és Abesszínia után újra felkarolni és Tripoliszban sikerhez is juttatni Olaszországnak régi afrikai törekvését. Mint ahogy a Visconti-Venosta politikája megalapította az adriai egyensúlyt, úgy igyekszik a San Giulianóé ennek melléje állítani a közép-tengerit.

Hogy ez a nagyszabású imperializmus az olasz erőviszonyokban teljesen megalapozott-e, az persze más kérdés. Az egyesülésben összesűrűsödött új erő elébb, hogy úgy mondjam, negatív expanzióban próbál érvényesülni - mint Michels mondja: visszaszerző igyekvésben: ez az irredenta pszichológiája. De ennél nem lehet megállani. Ugyanazok a társadalmi és gazdasági bajok - latifundiumok, tőkeszegénység, fejletlen ipar, szénhiány -, melyek miatt a pozitív expanzió, a tengerentúli terjeszkedés kockázatos, és ha megtörtént, új gondokkal többet jelent, viszont millió számra szorítja ki az országból az ott megélni nem tudó népet, tehát valósággal rákényszeríti Olaszországot, hogy gyarmatokat hódítson, ahol kivándorlóit elhelyezze, anélkül, hogy azok úgy elvesszenek számára, mint északi és déli Amerikában. De viszont éppúgy, mint ahol Dél-Amerika egy országa sem lehet olasz gyarmat, ha mégannyi olasz lakosa is van, mert a tőke, amivel a telepesek dolgoznak, nem olasz, hanem francia vagy angol, s így ezektől való függésben tartja őket, úgy Tripoliszban is a tőke idegen, minden hűbéri hatalmával a pénzbeli felsőbbségnek. De bármi visszás helyzetek keletkeznek is így: az olasz nemzet kénytelen e konzervatív imperializmusra s kénytelen volt a radikális irredentáról erre áttérni, hogy a faji tekintély vonzásával tudjon hatni akár tengeren túl került, akár még vissza nem csatolódott fiaira. S bármily igaz, hogy ez a nagystílű imperializmus az olasz belső erőben még nincs eléggé megalapozva: volt már eset a világon, hogy valamely előlegbe adott irány utólag megteremtette a maga számára szükséges föltételeket. Annyi bizonyos, hogy ha Olaszország nem is rendelkezik olyan tőkékkel, melyekkel gyarmatait és kirajzásait magához láncolja, a faji élan erejével már nagy hatást tud rájuk gyakorolni, s míg például ezelőtt az idegenbe szakadt olasz munkás mind republikánus, szocialista vagy anarchista volt, Tripolisz óta, ahol az olasz király idegenben megjelenik, az odavaló olasz munkásegyesületek lelkesen üdvözlik, s mind erősebb az összeköttetés Olaszország s a gazdagodó dél-amerikai országok között.

Ezzel Olaszország megtalálta, amit egyesülése óta keresett: a földrajzi fekvéseinek megfelelő külügyi politikát. E politika rendjén hol szorosabb, hol lazább szövetségben áll monarchiánkkal, de úgy egyik, mint másik esetben egy állandó cél szolgálatában, hogy tudniillik, a Balkánon, ahol legnagyobb a gazdasági érdekeltsége, az osztrák-magyar imperializmus, mint szövetségest békésen lekötve, megállítsa terjeszkedésében, és visszaszorítsa abba az eredeti passzív szerepbe, melybe a Bismarck-Andrássy-féle dualista szerkezet állította. S ezért gondolattalan az olasz radikalizmus, mikor Franciaországból vett argumentálással támadja a hivatalos olasz politikát, amiért a "centralista" és militarista klerikális Ausztriával szövetkezik, holott csak radikális Ausztriával szabadna és illenék jóban lennie. Ha ezek a modern italianissimik egy kicsit elgondolkoznának, észrevennék, hogy az ő számukra egy radikális Ausztria ugyanazt jelenti, mint egy centralista és militarista klerikális, mert mindezek egy nagy szláv irányzat kialakulását jelentenék e monarchiában, mely viszont csak radikális és demokratikus alapon szervezkedhetnék - de aligha az olaszok javára. Az olasz érdek számára legjobb az a csendes konzervatizmus, amit e monarchia dualista szerkezete jelent.

 

[+] Blaskovich Sándornak karácsonyra megjelenő könyvéből, melyből az Angliáról s monarchiánkról szóló részt már közöltük.