Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
X.

Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár bástyatornyának legfelső ablakában, s a friss reggeli szél ellenében szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az úton legfeljebb egy-egy bivalyfogat, ökrösszekér mászott, de urat vivő hatlovas hintó nem volt látható sehol.

- Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegénylegények kezekben esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik! Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vicebán uram is ugyan püszöget ű nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig Bécsben? Vicebán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf nevezetű főnémetet, s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is Varasdon cellengett!

Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé, s estére kelve el is altatták a páter lelkiismeretét, a reggel azonban megint csak a toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról Patachich is, komor híreket hozott a végekben gombamód szaporodó német katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús asztal mellett lakozók, s ürült a kupa német veszésére, Patachich egészségére.

Zrínyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe ötlött nemegyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata csak éppen hogy átsiklott rajtuk.

- Pocséták sűrű, nehéz gőze ül arrafelé az síkon... s Mária teste gyermekszülő szentelt templommá lészen!... Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy tagú apróság, az kemény derekú Zrini fának lágy gyümölcse... Brrumm, brrumm, reng az bölcső, s fölötte dajkamese suttog... Voníthatsz akkor, német generálcsürhe!... Utánam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne elhinnetek! Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiú, kit, ha Isten ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok, csak megnevetem!

- Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? - fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.

- Német asszony, magyar királ? - mosolyogta megértőn, ravaszul a kanonok.

- Az! Jó éjtszakát! - felelt a bán, s kemény kézszorítása búcsúzott.

Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja fogadta őket.

- Ihon la, húgomasszony virgyinát ver! - szólt elismeréssel Ráttkay.

A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kísérte most az akadozva felhangzó éneket:

- Most is örömemet
Magaddal elvitted
Kedvemmel egyetemben,
Reád gyult szerelmem
Titkon éget engem,
Keseredik elmémben,
Áldott szemeidet,
Gyenge szép szinedet
Juttatván én eszemben.

Ráttkay ijedten nézte a bánt, s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:

- A... a... Balassi szerzette virágének! - hebegte puhatolódzásképpen.

- Fajtalan ének! - pattant föl megbotránkozásából Zrínyi.

Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt, s az ajtónyílásban megjelent Mária izgalomtól piros arca:

- Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugye nem?

Ráttkay buzgón integetett Zrínyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson. Zrínyi szótlanul adott kezet.

- De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom. Ó, be szánom!

Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablakmélyedésben, hevesen hadonászva.

- Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?

- Hát, húgomasszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virágének fúvásban?

- Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.

- Nézzedsze, húgomasszony, főrendű leányasszonyokhoz - kezdte szigorúan a bán - felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fúvása.

- Mi az: fajtalan? - kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.

- De hagyján! - felelt Zrínyi elfordulva, hogy nevetését leplezze.

A lány egészen megijedt:

- Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?

- Nem, húgomasszony! - fordult vissza gyöngéden Zrínyi, kezét a lányéra téve. - Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek?

Mária nem húzódozott, titkolt büszkeséggel bólintotta:

- Van!

A bán keze szorosabbra csukódott:

- Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?

A lány keze megvonaglott.

- Harag, gyűlölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Úgy lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel, s magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal. Kegyelmed, húgomasszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem kegyelmedet.

A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.

- Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?

Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablakmélyedésben, s kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrínyi hangos beszédét.

- Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, éccakáim tűnődésit világosítsd meg szavaddal. Miért láttalak meg, s miért kele szüvemben ez szerelem förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán, s irányítja rúdját impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton ülő hadakozása tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy Stiria békén hízzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart. Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját elragadni, országát emészteni! Gyűlölségre feketült szüvem minden ellen, ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!... Hejh! lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és könyörülj rajtam!

Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára, s szapora könny szántotta arcát szinte a férfiéhoz értetve szólt:

- Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?

Zrínyi levont az ujjáról egy sárgás fényű régi gyémántgyűrűt, szótlanul a Mária ujjára húzta, s végeérhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a gyűrűs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.