Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje

Barta Lajos: Álmok földje
IX.

Valahol nagyon messze, a századok mély láthatárának beláthatatlanságba tűnt ölén, magyar földre varázsolt reneszánsz-tűzben ragyogott a nagy királynak hatalmas szelleme és nagy egyénisége, de már rég nem élt és nem hatott, nagyszerűsége eltűnt a lehelettel, mely az időt teszi és perccé enyészik csak a századok óráján...

- Uraim - mondta a kellő pillanatban fölállva ünnepélyesen és komolyan Gattai -, arról a pillanatról, amelyik előtt most állunk, azt hiszem, bátran elmondhatom, hogy szent pillanat.

Valamennyien egyhangúan rámondták:

- Úgy van!

- Amit kezdtünk, azért az egész nemzet hálás lesz nekünk, és a történelem fel fogja jegyezni nevünket azon nagy és dicső nevek közé, akik tudtak lelkesedni és cselekedni a magyarság szent ügyeiért. Mert mi pillanatig sem haboztunk, mi megértettük azt a szózatot, mely egy szent ereklyéből és egy szent omladékból felénk kiáltott. Uraim, én magam szegény porszem vagyok, de önökkel együtt hegyet teszünk, amelyet - mint azt a költő mondta - a förgeteg sem tud elfúni a nagy eszme megvalósításának útjából.

- Úgy van! - kiáltottak közbe az urak.

- Barátaim! Látjátok: szememben a meghatottság könnye remeg, és szívem hangosan dobog. Mert itt van már köztünk, ebbe a barna tokba zárva van az a szó, mely aléltságából fel fogja rázni az egész országot, hogy hegy és róna visszhangzani fog tőle, mert mi kétségtelenül a nemzet szívéből merítettük a legégetőbb parancsot.

- Úgy van!

- És a nagy király, a dicsőséges király, a törökverő király, a Bécset leigázó király, a halhatatlan király, akinek mi hűséges lovagjai vagyunk, látja az égből, hogy mi mit cselekszünk és villámló tekintetével nyájasan néz le ránk.

- Úgy van!

- Barátaim, nem akarom hosszúra nyújtani ezt a pillanatot, mert attól a pillanattól, amely ezután következik, megrendül a szívem és a lelkem, mint a Hóreb csipkebokra ég. Barátaim, vonuljunk hát be a másik szobába, ahol a szent ereklye várakozik reánk, és kérjük meg barátunkat, hogy olvassa ott föl annak a nagy tudósnak szózatos írását, aki mint a tradíciók kutatója, őre és bajnoka, legméltóbb volt arra, hogy általunk, általam és általatok a nemzethez szóljon, és a honfiúi letargia mélységeibe beledübörögve, mint a mennyeknek dörgése felrázza azt szavával... Engedjétek meg, hogy kinyissam előttetek az ajtót!

Gattai kinyitotta az ajtót, mindenki ünnepélyesen és merev arccal állt, mint esküvőn vagy temetésen szokás. A lámpa fénye egyszerre beszökött a sötét szobába, ahol a fekete éjben sárga és örök álmát aludta a királyi sarkantyú puha, fekete bársonyvánkosán. A boglárok azonban kinyitották az éles fénysugarakra drágakőszemüket, és fölvert kék, zöld, sárga lobbanással kérdezték: mit akartok itt, emberek?...

Már-már beléptek volna a sárga sarkantyú szentélyébe, amikor Lippó odalépett Gattaihoz, megállította fennkölt lépései közben, ami kétségtelenül zavarólag hatott, és ezeket mondta neki:

- Bocsásd meg, hogy ezt tettem, sokáig tusakodtam is magamban, de be fogod látni, hogy kénytelen vagyok vele! - az egész társaság izgatottan figyelt -, neofita van köztünk, akit fel kell avatni, mert nem illik a szent ügyhöz, hogy egyszerűen és profán módon belépjen annak kötelékeibe. Engedjétek meg, hogy őt a társaságunkba beiktassam.

- Helyes - mondták valamennyien.

Gattai és Lippó egyetértő pillantást váltott, és mindenkinek a tekintete Pálra szegeződött. Lippó eléje lépett, megfogta Pál kezét, és szemét szembe mélyesztve szólt:

- Barátom! Engedd, hogy így szólítsalak és szívemre öleljelek - itt melegen magához ölelte Pált, ami kivéve a gazdászokat, mindenkinek nagyon tetszett -, mindannyiunknak, akik itt vagyunk, társává és testvérévé fogadjalak. Mert hiszen te is magyar vagy, a te szíved is magyarul dobog, a te ereidben is magyar vér forr, és a te lelked is lángra gyúl, amikor a dicsőséges és nagy múltnak lángjai fellobognak. Kárpátoktól Adriáig fog zengeni, harsogva egeket és szirteket verdesni a szó, melyet itt mihamar hallani fogsz. Fogadd hát lelkedbe azt, és légy eggyé velünk a magasztos ügyben, melynél ma nincs ez országban sürgősebb és különb! De miért mondjam, hogy légy egy velünk, amikor vagy, már voltál és leszel, abban a pillanatban, amint magyarnak születtél, és mint magyar fogod egykor behunyni szemedet. Nem mondom azt, hogy Falu Pál éljen! Mert a felindulás ilyen felkiáltásai ma itt egy mindannyiunknál nagyobb szellemnek szólhatnak csupán, annak, aki ezt az aranysarkantyút, mely szent magányában szentelten pihen, egykor a csizmáján viselte volt. De nézz a szemünkbe, barátom! A magyar szemek szava elmond neked mindent!

Újból magához ölelte és aztán megcsókolta Pált, majd ellépett tőle, úgy, hogy Pál egyedül elszigetelten maradt a kétoldalt álló brémeriek közt, arra rendelve, hogy most viszontszónoklatot tartson és ünnepélyes fogadalmat tegyen. Most volt itt a pillanat, az első, de alapos és nyilvános próba, amikor el fog dőlni, hogy méltó és érdemes-e arra, hogy a brémerfalvai társaság tagja legyen? Pál is látta ezt, és látta, hogy bizony megbukik ezen a vizsgán. Mert a lelkében könny és mosoly kergetőzött, és végtelen bánat sorvasztotta mindezen dolgoktól a szívét...

Már feszült és kínos volt a várakozás és a csend. Már ijedelem ült a brémeriek szemében: hogy mi ez? Ez az ember hallgat és nem szól? Talán nem tud a szónokláshoz, vagy nem méltányolja eléggé ügyüket? De ezekben a pillanatokban egyszerre más dolog kezdte elvonni a figyelmet. Künn a téglázott, nagy és visszhangos folyosón, valami félelmes zajt adott, visszhangos kopogás volt ez, mely úgy szólt, mintha súlyos vasai közt páncélos vitéz sebesülten döngne végig a folyosón: bing-bang-bang, klip-klap-klap, bang-bang-bing-bang... A nagy csendben olyan kísérteties volt a kopogás, hogy mindannyiuk szíve különösen dobbant meg... Mintha a nagy sírból, ahol a régi dicsőség és a régi nyomor aludt, kelt volna ki valaki, és nehéz léptekkel és vascsizmában jött volna errefelé, lassan meg lehetett állapítani, hogy a szellem, aki jön, nem hős, nem úr, annak a lába másképp szól, hanem csikorgó testű jobbágy, igás emberállat lehet... Miért jön ebben az órában? Támolygó és kongó lépteivel talán az igazságot keresi, mely meghalt akkor, amikor az a király is meghalt, akinek szellemét idézték itt?...

Nyílt az ajtó, és bús, sovány parasztarc, borostás, szikár, időtől és bánattól piszkosan, dugta be magát azon, hogy szinte döbbentő volt! Mintha Bánk Tiborcja dugta volna be gyászos fejét az ajtónyíláson, indulattalan és tompán egyforma hangon mondva:

- A Gattai orvos urat keresném.

- Mit akar? - kérdezte fájdalommal, szomorúan és ijedten Gattay.

- Halódik kérem az asszony!

- Mi a baja?

- Gyereke akar születni, de nem tud a világra gyünni!

- Nem tudott máshova fordulni? - rivallva és neheztelő, jogos haraggal mondta ezt -, most olyan dologgal vagyok elfoglalva, amelyik sokkal... - elvágta a mondatot, nem merte kimondani a szót.

De a gyógyszerész, aki mélyen fel volt háborodva, hogy valaki orvosra és patikára mert gondolni, elragadtatta magát és hevesen kivágta:

- Olyan dologgal, amelyik sokkal fontosabb, mint a maga ügye!

- Nincs itt kérem, sehol orvos - sírt a paraszt -, öt órát gyüttem kocsin. Mert aki azt látja, hogy az a szegény asszony mit csinál, annak a szíve megszakad.

A jegyző már látta, hogy nem fogja szónoklatát elmondhatni, pedig már mindenki beszélt, csak éppen ő jár ilyen rosszul, felesége megint lesújtóan fog vele bánni. A pergamenre írt szózatot nem fogja felolvashatni, pedig a barna tok már kezdett péppé olvadni izgatott, izzadt kezében. De még bízott, abban bízott, hogy Gattai nem lesz olyan ostoba, hogy evvel a paraszttal elmegy? Az egész társaság ezt várta, csakhogy senki se merte kimondani, de teljesen megértették Gattai kínos zavarát, és szerették volna ez alól felmenteni avval, hogy előre biztosítják őt egyetértésükről. A paraszt csak állt künn a folyosón, egyik kezével a kilincset, másikban a sapkáját fogva, csak fejét tartotta az ajtónyílásban, úgy, hogy ha valaki becsapta volna az ajtót, az mint valami gillotine, leszelte volna ezt a zordonan szomorú és állatias fejet.

Gattai magában összemérte a dolgokat, és kétségtelenül megállapította, hogy a nagy királyért még azt is szabadna megtennie, hogy nem megy el a haldoklóhoz. De ő sem mert ezt kimondani. Azt még kevésbé merte kimondani, ami teljesen fölmentette volna őt abban az esetben, ha csakugyan nem ment volna el:

- Mit akarsz velem, szerencsétlen paraszt? - mondta benne a gondolat. - azt hiszed, hogy én még orvos vagyok?...

Csak állt, tekintetét körüljártatva az embereken, de mindenki lesütötte szemét. És ebből Gattai azt értette meg, hogy az emberek nem merik neki megmutatni szemükben a véleményüket, mert ez a vélemény azt mondja, hogy el kell mennie! Mégis várt, olyan kétségbeesetten várt, mintha ki akart volna az időből erőszakolni valami vallomást, mintha valami sugallatnak, megnyilatkozásnak kellene jönnie! Talán megszólal láthatatlanul a nagy király szelleme, talán a falon fog megjelenni az írás, mint egykor a Belsacár sátorában, vagy talán az aranysarkantyú fog hangot adni?...

De minden hallgatott, mélyen benn a veszprémi dombok bús parasztéjszakájában pedig haldoklott a vajúdó asszony, aki egy magyart akart éppen a világra hozni...

- Nika! - szólt végre majdnem sírva, leverve és megtörten Gattai. - A bundámat!

Pál aztán már soha többé nem találkozott Gattaival. Hajnalban, mielőtt az orvos hazajött volna, fölkelt, kocsit fogadott és az állomásra hajtatott. Otthagyta őket lelkesedésükkel és rosszaságukkal, nagyszerűségükkel és kicsinyességeikkel az álmok földjén, a Bakony aljában...