Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Figyelő

Nagy Lajos: Thomas Mann: Krőger Tonio

"Valami csodálatos szépet olvastam most" - mondta Krőger Tonio, a tizennégyéves, álmodozó és sápadt fiú a barátjának, Hansen Jancsinak. - "El kell olvasnod, Jancsim, Schiller Don Carlosa... kölcsönadom, ha kívánod..."

"Ugyan minek - mondja Jancsi. Mert ő másfajta ember, mint Krőger Tonio, ő szép és üde szőke fiú, acélkék szemű, izmos testű, nem hord magában, a lelke legmélyébe fogva, riasztó fájdalmakat, ő tud örülni, tud nem gondolni mindarra, ami az elménkre zúdulva vagy csak enyhén felénk lengve is a bánat érzésével illet meg bennünket, annyira, hogy az már szinte bűntudatos megbánás, mintha mi lennénk az oka még a létezésünknek is. Krőger Tonio pedig bús energiák feszülését érzi a lelkében, bánatos gyönyörrel szívja magába a Don Carlos szépségeit, és lassú lelki tragédiának rejtegetésével készül, indul neki a sorsának, és kényszerű és mégis önkéntes útjának minden stációjáról átveti sóvár tekintetét egy más világba, az egyszerű életörömek emberei közé, akik közé tartozik az ő Jancsi barátja és annak női hasonmása, a szőke és kékszemű Holm Ingeborg, az édes és vidám leány, a szeretett és irigyelt és a Krőger Tonio csendes bánatosságával meg nem érinthető.

És Krőger Toniónak nagyon fáj, hogy a barátja nem kapva kap a "Don Carlos" után, amelyben ő annyira gyönyörködik, fáj, hogy a barátja csupán a lovaglás és effélék iránt van hajlandósággal, és érzi, hogy a barátja és mind a hozzá hasonlók - ők az erősek, üdék, ők a könnyen tűrők, ők a kedvvel élők, és fáj szegény Krőger Toniónak, hogy ő más, mint a barátja, fáj neki, hogy akkora gyönyörűsége neki a "Don Carlos", és hogy már gyengéd és finom verseket ír, és hogy művésszé kell lennie.

És Krőger Tonio idegenül bolyong az életben, forró és hideg szépségek elszánt alkotója, melyeket hogy alkothasson az ember, "előbb meg kell halnia" - és mindörökké hasztalan sóvárgója a kék szeműek és bátor tekintetűek amaz idegen világának. Bolyong az életben, már harminc éves lesz, és bolygásai közben újra látja Hansen Jancsit, újra a szőke Ingeborgot, együtt látja őket, elrejtőzve, a homályból, lemondó, sóvárgó passzivitás bánatos súlya alól. "Olvastad-e már Don Carlost, Hansen Jancsi, amint azt megígérted nekem a kertajtótoknál? Nehogy megtedd! Nem kérem ezt már többé tőled... Ne tedd borúsakká és álombolondokká a te világos szemeidet... Hozzád hasonlítani!... Még egyszer elölről kezdeni? Az már mit sem segítene... még egyszer így lenne minden." Ezek a mondatok hordják magukban a Krőger Tonio finom és a művész-olvasót könnyekig megható tragédiáját.

Csupa önvallomás, csupa fátyolos melankólia ez az elbeszélés, tele az egyszerű emberi örömökre való sóvárgással, mintha maga Krőger Tonio írta volna, szánva, megbánva a maga művész voltát, és fájó teherként cipelvén azt... Krőger Toniót, az ő érzékeny, opálos-ragyogású lelkét látjuk mindig magunk előtt, talán nincs is elképzelésünk a külsejéről, legfeljebb, hogy kissé sápadt, lenge és a szemei nézése is bús, minden lélek és hangulat, légies finomság ebben az elbeszélésben. Mint Thomas Mann novellái általában, úgy a "Krőger Tonio" is körülbelül a novellaírás eddigi legmagasabb stációit mutatja a matéria éteri finomságában, az eszközök diszkrét, tiszta művészi voltában, a miliőknek mintegy kivonatos és csak érintett, színfoltos - mégis a lényegesekben meghatározottabb festésében - mert együttesen ábrázolódik az emberi lélek és a miliő élő kapcsolata, ezek a novellák felemelkedést jelentenek a régi novella eszközei fölé, annyira, hogy itt a művészet ereje folytán megrázóbb történés a Hansen Jancsinak és Holm Ingeborgnak az ablakok mögül, a sötét rejtekről való tétlen és bús szemlélése, mint más írásokban a vér folyása és életek megszűnése... Érdekesek és bizonyos viszonylatokban szinte rendkívüliek a Thomas Mann elmélyülő művészkedésének részleteredményei, megkap a hely, tárgyak és általában a szem elé valóknak - akár cselekvéseknek is - néhány vonalú rajza, teszem valamely kép csupán egyik részletének egy-két megjelenít jelzővel való elénk vetése, teljes elhagyásával egyebeknek, érdekes és szinte megrázó kisded, külső mozdulásukban jelentéktelen és halk szavú, de mégis lelki mélységekig lenyúló gyökerű események egyszerű és mégis teljes erejű elmondása, később e kisded események visszatérnek, akár mint emlékek, akár a valóságban ismétlődve - és ekkor mintegy együttzöngésre kapván, erejük valóságos dinamikus hatású.

Talán Thomas Mann ma a leghivatottabb írója az emberi lélek tiszta hangulatainak - állapotainak, amelyek tisztán hangulatok - nemes vágyaknak, oktalan bánatoknak, enyhe és mégis halálosan fájdalmas csalódásoknak, melyek éppoly rejtelmesek, nagyszerűek és megrázók, mint emberek halála, véres bűnök, a sötét nyomor és tömegek fogcsikorgató szenvedése.