Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
VIII.

A türelem előbb hagyta el Zrínyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye szerint ott volt. A hóstátot fölgyújtották, a belső várból kirobbanó törököt visszanyomták, és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához értek, Allah-kiáltás hurrogott föl mögöttük újra. Elöl a tajtékossá duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az üldözőkre, Zrínyi a palló fejéhez rúgtat, magasra emelt kardja villanva mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:

- Katonák, előre!

Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a hídon.

A kard másodszor suhan:

- Kürassziere!

Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A túlsó parton kettéválik, s elnyeli a cserje.

Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat már a harcolók felé Ráttkay, s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka szakadtából közéjük üvölt:

- Hajdúk, az hídra! Utánam! Jézus!

A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet, s a következő pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor élén viaskodó, hosszú piros kaftányos, festett paripájú turbános vitéz felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rúgtat, népe vele. Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátrahajlik a görbe acél:

- Biszm-illah!

A túlsó parton rézsút megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára emeli a szügyébe fúródó fájdalom, s hanyattzuhan a pallón tolongók közé. A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót, s a híd kiürül.

Visszatérő útjában Zrínyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból, baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve, aztán Kis-Komárom felmentésére lovagol, Segesd alá száll, de hamar megcsappan s szinte örül, mikor a békén aggódó haditanács kiveszi lázas kezéből a kardot, s maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi discursusokat, aphorismákat írni.

Körös megyében a császár kegyelemmel ápolgatott valach-jainak dúló, fosztogató körme alatt sipít a paraszt... Sipítson!... Fejszéjek csapásitól búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön... Fátumuk ez!... A kárvallott nemesek jajja ékes betűjű írásban sír asztalán... Sírjon!... A stíriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból... a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebű, tág hasú német... Nádasdy ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon... de a szűkszavú Tacitus komoly, elmeébresztő auctor, s az olvasásbéli gyönyörű magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.

A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrínyi asztalának könyökölve nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke címet:

- Adriai tengernek syrenaia, groff Zrini Miklos. Nyomtatta Béchben a' Koloniai Vduarban Kosmerovi Máte Czászár ő Felsége Könyvnyomtatója. Anno M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset - fejezte be hamiskás oldalpillantással.

Zrínyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás ellen.

- Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban, valamit itthun tészen nagyságod ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti, azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchjám Lippay ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében, kiben nincsen egy maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország fattya!

Mikor írsz a fejedelemnek! - ötlött Zrínyi fejébe a gondolat. - De ne baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire gondolsz!

- S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok bötüvel?

Zrínyi vállat vont, s papirosai közé bökött:

- Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! - Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: - Mert mast volna üdő hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk, és visszanyernénk, az kit elvesztettünk. Hejh! mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa túlsó részrül rázni kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért, pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és gyönyörködünk ebben az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni.

- S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy ministernek félékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben!

- De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az Bécsben utazást?

Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire akart volna fényt vetni. De Zrínyi gyanútlan, közömbös arccal várta a választ.

- Hát... csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak!

Zrínyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett a kanonok léptei alatt:

Nem jót?... Lehet! Csúnya forgószél volt... Építhetünk újra... De kinek? Nincs fiad, Zrínyi Miklós!... s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kísértett föl lelkében... Nagyon is forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály!

- Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum, szerelmes könyvemnek nyomatása is! - mosolyogta Ráttkay diplomáciája Zrínyi szemébe utolsó tromful.

Zrínyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei, s ő maga is a horvát jelennek ebben a merész hangú történetében. A hirtelen csöndben valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre, s míg emlékezetük a küzdelmes múltban tallózott, szemük villanása egy várt jobb jövőbe sziporkázta fényét.

- Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez egyszer!

- Nem hát! - szólt Ráttkay, s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.

Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrínyi, a bakon két hosszú puskájú legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz puskás hajdú. Varjúcsapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér buckákon, és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje után, majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő farkashorda nézett nagy messziről az utazók elé, véres orrlikaik remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés förgetegében hajszolt előre, aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a közeli erdő irányában, a fák alatt megálltak, de amint a suhanva növő távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra, s felnyújtott fejjel szűkölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges, büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra. Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezű asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára, s fél éjjel is elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázos csuprok előtt. Zrínyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sűrű kupa-ürítgetése, s minden beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget nem érő kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is annyi-e - a franc rágja meg! - a német katona, mint errefelé? igaz-e, hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai város tartozása fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta, s most a lengyelek elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon? igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkreverték a török hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e csakugyan a török császár őnagysága Magyarország ellen? kell-e majd mezőbe szállni tavasz nyíltával?

Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül szaladt le eléjük a havas udvarba, Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgésforgással élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme belefulladt a kupába, s kikelt belőle a panasz szelleme:

- Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyírett szakállú német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát, merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez hiúságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az üdő s palatinus uram űkegyelmessége!

Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek panaszát, amelyen Zrínyi csak mosolygott s pártfogását ígérte. Vitnyédy nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolcéves Palkójával az asztal fölött, és Zsuzsánna asszonynak szigorúan meghagyta, hogy kellő fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.

Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt meg Ráttkay:

- Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk, az török-é vagy az evangelicus?

Zrínyi nem felelt egy ideig, széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó, mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátrasuhanó havas útra.

- Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia, nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! - tette a pontot elmélkedése végére a keserűség.

- Res ita se habet! - morgott helybenhagyóan Ráttkay.

Zrínyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a szót:

- Potentia est justitia, ideo regnum sine lege, corabula vult esse aquila, ideo nulla discretio in patria, denarius dat sententiam, ideo regnum male regitur, voluntas est consiliarius, ideo regnum male disponitur, deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum!

- Verum est!

Hallgatásuk hosszúra nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a melegítő rézlap - s a távolból a cikcakkos falgyűrű mögül már szemükbe tűnt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó toronycsúcsok ritkás erdeje, és barnával tarkázott fehérségében a legmagasabbra emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya.

Ráttkay is a Zrínyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrínyinek mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomású lapok el-elmázolódó betűi között, vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással, sűrű keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak, s a Neubau állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket, és sokszor oly késő est fordította be utcájukba fáradt paripáikat, hogy mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az utcát elzáró vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy látszik, nem fedezte föl itt-tartózkodásukat, de maguk is messze elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok karcsú kéménye sűrűn kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok esténként fölragyogtak, s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang. Mindenütt híre járt a városban, hogy a császár új feleségének felejthetetlenné akarja tenni első farsangját, és széltén beszéltek valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja fényes vendégfogadót fog ábrázolni, s egy aranyszív lesz a cégére.

A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon hazafelé tartottak valamelyik csendes utcában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a kantárszárat, és süvegét magasra emelte:

- Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!

Zrínyi odanézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott fel a kanonok úrra, kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyű kerek téli süveg s egy mellig érő keményített, ritkás mintájú dús csipkegallér keretezte, rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrmebélése szélesen kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtűnt a fehér stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerű kék posztószoknya, s a szinte földig érő sima, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetű néni fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm. Zrínyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját, s jobbjával lassan kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrínyi fölnézett a két sor magas ablakra: úri ház!

- Szegény Anna húgom és Löbl János úr hátramaradott árvája! - magyarázta buzgón Ráttkay. - Szép leány! - tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve.

Zrínyi nem szólt semmit, de az utcasarokról hanyagul visszatekintett.

(Folyt. köv.)