Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Figyelő

Barta Lajos: Túl a palotákon
(Pesti riportok. Írta: Antal Gézáné)

Ha majd egyszer évtizedek múltával, aki kutatni akarja: hogyan élt az elhagyatott és szenvedő tömeg Magyarország fővárosában a huszadik század első decémiuma körül, akkor nem fogja nélkülözhetni ezt a könyvet, melynek történetei, vázlatai, alakjai, följegyzései statisztikáinál és szociális értekezéseknél demonstrálóbb erővel fognak a múltat kutatónak ebből az életből részleteket föleleveníteni.

Ennek a könyvnek az írója nem egyszerű riporter, aki a napi sajtó szolgálatában valamely hallott, vélt, megsejtett dolog után siet éles szimattal, hanem lassan gyűjt és válogatva dolgozik, sok mindent, amit meglátott és megtudott, áteresztett a megfigyelés közönyösségén, hogy azt, ami jellemző, ami életet és mélységet tár ki, följegyezze. Speciálisan kedvező helyzet, mely a tehetséget nem hajtja a kenyér robotjába, és így olyant tud szolgáltatni, ami önmagában is fontos, és nincs a nap mulandóságához kötve.

A nagy városok fejlődése a folyamok előrehömpölygő életéhez hasonlít. A víz lerakja a szigetet, a szigetre tornyos, egekbe néző házakat épít a vagyon, és a firmamentumot ostromló tetőivel elzárkózni látszik az élet további munkája és ereje elől. De a víz árja örökké folyik, és a paloták köré rakja iszapos, homokos, zátonyos, csalitos, posványos területeit, ahol mint az ilyen ungok és berkek békái, kígyói, férgei: éli vergődő, szenvedő, nyomorult és fájdalmas életét az elmaradottak, a kitaszítottak, a sápadtak, gyengék és rossz örökségűek sokasága. Csakhogy vérereikben: emberi vér kering, szívük dobogása egy a mi szívünk dobogásával, és süllyedtségükben és fájdalmaikban mi vagyunk megkínozva és megalázva...

Ez az ösztönszerű részvét vezeti Antal Gézáné riporteri búvárkodását. Ezért olyan megrázó, megindító, vagy furcsán kacagtató néha, amit ebből a mélységből cicomázás, stilizálás nélkül kiragad, könyvének némely mozaikja azért hasonlít egy-egy eleven testből kitépett húsdarabhoz, vagy a puszta szigetre vetődött hajótöröttek boldog nevetéséhez, akik nem tudják, hogy hiába menekültek meg, holnap éhen kell halniok. Könyvének legtöbb lapja nem a vigasztaló olvasmányok közül való, kutató és megíró kedvének azonban megvan a mulattató írókkal szemben az a vele született előnyös hajlandósága, hogy szereti azokat a területeket, ahol nagy koncepcióval dolgozik az életelvetélés és a néhol már csaknem fölkísértő egyhangúságot elűzi a nyomor képeinek eredetisége és a bemutatott életrombolás nagyobb stílusa.

Ennek az írónőnek valami érdekes módszere és tehetsége van az élet dramatizálására, a meglátott dolgoknak cselekményes formában való előadására, amelynél az esemény párbeszédekké váltódik föl. Bizonyos, hogy ez a mód nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ami ezekben az életből kiragadott jelentekben általános emberi, mint ilyen éreztesse is magát, és ebben a vibrálásban demonstrálódjék valahogyan az elmondásba szorított életjelenségnek az irodalom módszerével a maga jellegzetességében való konzerválása.

Hogy az írónőnek ez milyen eszköz a bevilágításra, arra álljon itt egy példa: Egyszer egy régebben nála szolgált cselédleányt ment keresni. Abban a külvárosi bérházban, ahol a leányt kereste, itt is, ott is benyitott egy ajtót, hogy talán ott lakik, akit keres? Ezt a leányt ugyan meg nem találta, de a fejüket az ajtón kidugó emberek mindegyike tudott egy ott lakott leányról! Mindegyiket botrány, bűn, gyalázat, vér és szégyen söpörte ki valahová az élet nagy vesztőhelyére. Az az egy mondat, amely minden ajtóban így kezdődik: "Azt tetszik keresni, akit"... mint a villámlás, világít bele Budapest alantas tömegeinek sötét és borzalmas forgatagába... Az egész talán negyven sor!

Antal Gézáné könyve azok közül a kevés könyvek közül való, melyeken rögtön érzik, hogy valami újat hoznak, hogy lapjaik közé sűrítették annak a világnak a levegőjét, melyről szólnak. Ez a levegő, mint a bánatnak szélvésze, mint a könnyeknek förgetege csap ki könyvének némely kis történetéből. Az egyenetlenség - egypár gyengébb cikknek a túlságos szeretete - hibája ennek a könyvnek, de a tájak magasságát nem a völgyeken, hanem a csúcsokon mérik meg.