Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
III.

- Hocsa nekem ajándik: alutej és szűz lián! - kiáltotta értelmetlen mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka turbánost, hogy ő is segítsen neki kérni.

- Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! - legyintett nevetve a körülöttük álló légrádiak közül az egyik. - Még mit nem?

- Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agatok, biszm-illah, Isten nevibe!

Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör, s a részeg török egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe, aztán intett a másiknak, s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dúdolta:

- Hun az pincse, szip menecske?
Szip menecske, hun az pincse?

Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű, magyaros ruhájú végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden részéről a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujjú, fehér, barna, tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas, karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal, ott egy hosszú, kúp alakú fehér nemezsapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját. Lovon, gyalog jön-megy a sok nyílt, kerek sisakos, turbános, magas jancsársüveges török, leng a hátrahajló strucctoll, remeg a tollbokréta, méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerű végződése, büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul. Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve.

Maguk az urak a belső vár ebédlőpalotájában lakoznak jó nehéz ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrínyi ül, mögötte áll kedves olasz inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak, a törökök általában inkább csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal túlsó végétől pár lépésre emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat, s nagyokat nevet az alakos művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre nyílt, mosolygós szemmel, figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán komolyan eszik, néha fölfigyel Zrínyi szavára, s meg újra a tányérjára hajol.

- ...osztán én kivivém az levelet az várbul - folytatja harsányan egy kanizsai török -, minekutánna golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul, s mikor osztán az táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján.

- Pöcegödör-posta! - nevette fölényesen a szemközt ülő magyar.

- ...de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak adnunk, elrágták az vályút s egy az másnak farkokat, sörényeket!

- ...olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem az törököknek elölvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjú-féle lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán. Akkor láték elsőben is tevét. Dül tél-túl, lassan jár, talám tovább is ér.

Zrínyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:

- Urak, mastan mán tudom, hunnan származik az magyar szó: tevékeny.

A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem értették volna.

- ...nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed, forró hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni!

- Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha elölvészen, mindenkoron csak pálcázással és purgatióval kergetem ki.

- ...én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, ki-ki úgy cselekeszik!

- ...menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá eresztém!

- ...valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! is nolcs-száz oszmánli mingyárt futik, futik.

A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek Zrínyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyű fecsegését. Egyikük meg is jegyezte halkan az asztal végén:

- Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egyszóval "túlsó parti" - fejezte be a legnagyobb megvetéssel.

A Zrínyihez legközelebb ülő öreg janicsár oda-basi törökül fejtegette a bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet:

- Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejű, mint a magyar. Jobbára gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villa alakban fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszú orrú cipő, magas sarok s a télen-nyáron örökös kesztyű! Ó, fiam, hidd el, nem a hízelkedés mézét akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint a török, a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülönböztetni őket. Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam, vendégszeretők vagytok, a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egyszóval tisztán evő lovas nép vagytok!

- Érdekes, amit mondasz, atyám - felelt törökül Zrínyi.

- De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port, s mindenki visszakapja az eszét.

Zrínyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazószerda jelentőségét.

Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:

- A magyarokat a négy perzsa eredetű Menucseher-fiú vezette ide, Üngüruszba, akik négy helyen földvárat építettek. S mikor kérdezték őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy ember vagyunk. Innen a "madsar" név. A magyar nyelv is a perzsából származik.

Az alakosok már eltűntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta, az étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült:

- Egy régi dologrul szép krónikát mondok,
Kinek talám mássát ti nem hallottátok,
Egy ifju vitézrül, kin csudálkozhattok,
Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok.

Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában,
Királ után kit bir hiv szolgálatjában,
Ki lakozik vala nagy kazdagságában,
Sok jámbor vitézi vannak vigasságban.

A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kíséret.

Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kísérte ki a mámorosan zajongó török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez.

- Isza és Merjem anya légyen véletek! - hangzott az udvarias kiáltás a szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé.

- Tikteket is segétsen Allá! - kiáltott nagysokára egy magyar a folyó felé legyintve kinyújtott karjával.

A légrádiak nevetve sarkantyúzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az utolsó is bekattogott a felvonóhídon, eldördült egy ágyú, s a vár kapuit becsukták. A sarkokon felkapcsolták az utcákat elzáró láncokat, s a fény lassanként mindenütt kialudt.

(Folyt. köv.)