Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Kuncz Aladár: Corniquet és a fia

Kuncz Aladár: Corniquet és a fia
4.

Nyolc év telt el azóta, hogy Róbert Párizsba került. Bizony katona nem lehetett belőle, bár szülei mindent megtettek érte. Édesapja valósággal könyörgött a tiszti iskola parancsnokának, alapítványt ígért, mindhiába, még próbaévre sem vették fel hivatkozva az orvosi véleményre, mely teljesen alkalmatlannak mondta katonai szolgálatra. Szomorúan hagyta el Róbert az iskolát, melynek udvarán a növendékek éppen akkor gyakorlatoztak. Mikor becsapódott mögöttük az ajtó, Róbert halkan szólt apjához:

- Édesapám, azt hiszem, sohasem fogom felejteni, hogy ez az ajtó betevődött mögöttem...

És szótlanul mentek mind a ketten a vendéglőig, hol szállva voltak. Corniquet most érzett életében először valami nagy tehetetlenségfélét, amin még a három isten sem segíthet, a tehetség, erő és bátorság, s ez oly keserűséggel töltötte el, hogy sírni szeretett volna.

- Á, ördög-pokol, fiam, ne csüggedj! Minden lehetsz még, ami akarsz. Előtted az élet! Nézd öreg apád munkás, erős tenyerét, belelépsz, és én oly magasra röpítelek, hogy mindenki irigyelve fog nézni rád...

*

Furcsa kis emberke lett Róbertből azalatt a nyolc év alatt, amit Párizsban töltött. Irigyelni nemigen irigyelték, de általában nagyon szerették őt az emberek azzal a dédelgető, tréfálkozó szeretettel, amiben sok sajnálkozás, de sok bámulat is van. Madárembernek hívták, mert mindig egy-egy sarokban gubbasztott, ha emberek közt volt, s mert, mint a filozófia egyik tanárának igen szellemes lánya mondta róla, mindig olyan otthoni, olyan fészek-szaga volt. Csak ritkán lehetett őt megszólaltatni, mert egyáltalában nem akarta elbájolni az embereket vagy meghódítani a nőket. De ha kapkodva, idegesen nekilendült a beszédnek, alig tudott szavakat találni annak a képzetrajnak, ami ilyenkor megrohanta agyát. Végtelenül sokat tudott, de ez a tudás olyan egyszerűen, természetesen állt neki, hogy senki sem volt rá féltékeny, s mindenki csak élvezni tudta őt.

Anélkül, hogy valaha is írt volna valamit, egyszerre csak egy nagy, kétkötetes munkával lepte meg a tudományos világot, mely a morál evolúciójáról szólott. Ez a munka egyszerre ismertté tette nevét Franciaországban. Az Akadémia megkoszorúzta művét, s az Egyetem felkérte őt előadások tartására, rövid időn belül egy állandó tanszéket helyezve neki kilátásba.

Az öreg Corniquet a lapokból értesült fia dicsőségéről. A Temps négy hasábot írt róla. Csupa elismerés és magasztalás. Az öreg büszkén mormogta magában: "Apja fia! Egy szót sem írt erről nekünk... Mindig mondtam, fene okos gyerek ez a Róbert!"

Egy pár lapot hazavitt magával. Kissé későn érkezett haza, felesége s a szép Juliette már türelmetlenül várták. Szokásos vidámsággal üdvözölte őket, s nem szólt egy szót sem Róbertről. De a szeme nevetett az öregnek...

- Valami jó újság? - kérdezte őt felesége, ki rögtön észrevette rajta a változást.

- Semmi, semmi. Minden a szokott rendben - s elkezdett hosszan beszélni gyára dolgairól, hogy elterelje magáról a figyelmet.

Diner után elővette a Temps-ot, lassan kiteregette maga előtt, s lassú, szótagonként élvezett hangon elkezdte:

- Valami Róbert Cor... - de többet az öreg nem tudott mondani, hangos zokogással borult le a lapra.

A nők ijedten ugrottak fel az asztaltól, az asszony elkapta alóla az újságot, s mikor megértette, miről van szó, sírva ölelgette férjét:

- Na látod? Ugye? A mi fiunk... Be szép, be szép...

Az öreg Corniquet felemelte fejét:

- Milyen gyerek is az ember, ha megöregszik. Hallgassuk meg, asszony, Juliette majd felolvassa nekünk a lapokat.

És késő éjjelig ott ültek az asztalnál, míg Juliette ünnepélyes, meghatódott hangon olvasta a bírálatokat Róbert könyvéről.

*

Másnap elhatározták, hogy az esti vonattal Párizsba mennek Róbertet meglátogatni. Eddig mindig Róbert rándult le hozzájuk, de most már vagy egy éve nem látták őt, mert Róbert az év legnagyobb részében Strassburgban és Berlinben tartózkodott.

Párizsban úgy reggel tíz óra felé a Corniquet házaspár és Juliette nagy boldogan felkerekedtek, hogy Róbertet még a lakásán találják.

Az ajtón nagy, iromba betűkkel írt cédula lógott:

"Tessék dörömbölni, mert a csengő elromlott!"

Corniquet bosszúsan rázta fejét:

- Ez a Ferenc, lusta egy fráter, ahelyett, hogy megcsináltatta volna, kiaggasztja ezt a piszkos papírt az ő otromba írásával. Na, majd megmosom a fejét! - szólt az öreg, s dörömbölni kezdett.

Az ajtó mögött lassú mozgolódás támadt, bosszús morgolódás hallatszott, s a nyikorogva megnyílt ajtóban ott állt előttük borzas fejjel, éjjeli toiletteben Ferenc, az inas.

- Hát te, naplopó - förmedt rá Corniquet -, te még ilyenkor is alszol, mikor a clermonti plébános már harmadik miséjét mondja?

- Tiens, Corniquet úr - örvendezett Ferenc, ki az öreg Corniquet mellől került Róberthez -, tessék beljebb kerülni! Bocsánat a rendetlenségért, de itt Párizsban mi későn kezdjük a napot.

A beszéd zajára nagy papucsokban, s dolgozó kabátban előkerült Róbert is. Boldog felkiáltással szaladt szüleihez, s karonfogva őket cipelte magával szobájába, észre sem véve, hogy Juliette is velük van.

Az öreg Corniquet-t fia dolgozószobájába lépve újabb meglepetés érte. Valóságos könyvkazalok hevertek szerteszéjjel a szobában, melyekre ujjnyi vastagságban rakódott le az idők harmata, a por. A festmények törött keretekben s egy rakásban voltak a falhoz támasztva, s a falnak azon helyei, melyek szabadon maradtak a könyvespolcoktól, tele voltak tűzdelve képes levelezőlapokkal és silány színes illusztrációkkal, melyek egyenruhákban feszengő katonákat ábrázoltak. Az íróasztalon a sok papír, könyv között egy pár poros, clermonti befőttes üveg díszelgett, s a szék körül két vörösselyemmel borított dunna hevert. Mindezek mellett hideg is volt bent, s érezni lehetett a rég nem szellőztetett szobák szokásos, dohányfüstös bűzét. A legfurcsább azonban az volt, hogy a nagy ablakokon behatoló teljes nappali világosságban, úgy a falicsillár, mint az íróasztal lámpája fel volt gyújtva.

Corniquetnak minden vére a fejébe gyűlt, de mikor ezeket az égő lámpákat látta, dühében is nevetnie kellett.

- De az Isten megáldjon, Róbert, mi a csudának égnek ezek a lámpák?

- No ni, ezekről egészen megfeledkeztem - szólt elpirulva Róbert, s lecsavarta a villanyt.

- A fiatal Corniquet úr - lépett közbe most magyarázólag Ferenc - megint egész éjjel dolgozott. Nem győzöm eléggé magyarázni neki, hogy - pihenésre is van szükség...

- Te - támadt most rá kitörő dühvel Corniquet -, takarodj a szemem elől, mert morzsává aprítlak! Ez a rendetlenség, ez a sok piszok mind a te bűnöd! - s rávágott volna Ferencre, ha az ki nem menekül az előszobába, hol a még mindig tanácstalanul álló Juliettenek kezdett magyarázni, nagyokat ásítva közbe:

- Hogy morog az öreg! Pedig a Róbert úrral nem lehet más háztartást vinni... Higgye el, kisasszony, a Róbert úr nem tud meglenni szemét, piszok nélkül. Egy darabig takarít az ember, de nem győzi a munkát, mikor egész éjjel talpon kell lenni, s főzni a feketekávét...

Bent a szobában ezalatt apa és anya valósággal kézről kézre adták fiukat kétségbeesett megjegyzések között:

- Istenem, de sápadt vagy, Róbert... S ez a nagy szakáll? Tönkreteszed magad... Na nézd, még a nadrágja is lyukas... De hová teszed azt a sok pénzt, Róbert? Miért nem kérsz, ha meg vagy szorulva? Az inged csupa piszok... Hihetetlen!

Róbert pedig csak engedte, hogy ide-oda ráncigálják, anélkül, hogy egy szót is tudott volna szólni. Végre is a nagy kimerültségtől összetörve édesanyja karjába szédült.

- Orvost, orvost! - kiáltott az öreg Corniquet szinte magánkívül, s meglátva a belépő Ferencet, szinte könyörögve szólt hozzá: - Fuss hamar orvosért, gyorsan, nem bírom ezt nézni...

Ferenc legyintett a kezével, s egyik könyvespolcról egy nagy üveg borszeszt emelve le, megnyugtatólag szólt Corniquethoz.

- Ne tessék aggódni! Előfordul ez többször nálunk... Megint sokat dolgozott... majd én fellocsolom.