Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám

Ignotus: Tisza miniszterelnök
(A politika mögül.)

"Az országban rohamosan terjed az ellenzéki közvélemény - s ez ellenzéki közvélemény a tudata küszöbe alatt azt vallja, hogy e hazában csak egy egész ember van: Tisza István. Kész őrültség s már elkészült veszedelem, amit csinál - de egészen megcsinálja.

Az ellenzék nem szabadulhat attól, hogy ebbe az emberbe szerelmes ne legyen. S méltán, mert voltaképp azt a politikát csinálja, amit legtöbb magyarjainknak jól esnék csinálniok, feltéve, hogy ők csinálnák, nem egy másik magyar. Régi divatú: Tisza István jobban és teljesebben tud lenni akárkinél. A politikában is még mindig a nagybátyjának, gróf Tisza Lajosnak nadrágjaiban jár. E nadrágos politikával szemben csak egy politika lehetne foganatos: a nadrágtalan. Erre pedig magyar ellenzéket nem kapni. Ezért ura az országnak Tisza István, s ezért marad is ura - mentül inkább megbukik Lukács László, annál inkább. Tisza István olyan ágyat vettetett Lukács Lászlóval, amibe csak ő maga fekhetik bele."

...A Nyugat ezeket most harmadfél hónapja írta meg, április elseji számában, ugyanezen a helyen. Azt hiszem, a bennük foglalt elméletet ma már igaznak lehet elfogadni - elvégre még a fizikában sincs erősebb bizonyítása valamely elméletnek, mintha, amit az alapján megjósolnak, el is következik. Nyilvánvaló volt, már hónapok előtt, hogy Tisza István miniszterelnök akar lenni (és, amire menten rátérek, igaza is volt, hogy akart), s nyilvánvaló volt, hogy ebben az ellenzék fogja, önkéntelen is, megsegíteni. Hogy ez valóban így is történt, arra bizonyára illetékes bizonyság a bécsi hangulatkép, melyet az azon napokban Bécsben tartózkodott Andrássy Gyula gróf festett, két nappal azután, hogy Tisza miniszterelnöki megbízást kapott, az ottani hatalmasok gondolatmenetéről:

"Tisza kinevezését, mondja Andrássy, kizárólag annak a ténynek lehet betudni, hogy mérvadó helyen el tudták hitetni, hogy az ellenzék csak rombolni képes, s hogy az ellenzék nemcsak képtelen a kormány átvételére, de hogy mivel nem egységes, s mindig akad olyan a vezérek közt, aki a másikat túllicitálja, megegyezni a maga egészében nem is képes, és még ha meg is egyeznék, az egyezséget betartani nem tudja, mert nincs következetes vezetés alatt, mert hiányzik nála a fegyelem. Tiszát és a mai erőszakot csak az tartja fenn és lenn egyaránt, hogy sikerült elhitetni, hogy az anarchiának és felfordulásnak oka az ellenzék anarchikus volta, nem pedig az erőszak, a jogtalanság és a korruptív eszközök használata. Békét akar mindenki Bécsben is, a baj csak az, hogy sikerült azt az impressziót felkelteni, hogy a békét csak erővel és az eddigi rendszer folytatásával lehet elérni, holott valósággal úgy áll a helyzet, hogy erre kizárólag csak a kompromisszum vezethet..."

Nem hiszem, hogy sikerült volna ilyen impressziót kelteni, ha ez az impresszió megokolt nem volna - vagy nem lett volna azokban a napokban, amikor kelt. Vajon: nemcsak a tapasztalatok után, amiket a koalícióval tettek, de most is, az után, hogy az Andrássy fúziós felhívásának hetekig nem volt foganata: ki királynak juthatott volna eszébe, s melyikünk merte volna, ha ő a király, megpróbálni, hogy ezzel az ellenzékkel váltassa fel a munkapárti regimet?

Ha pedig nem ezzel, s ha Lukács bukása után a király tovább is csak a munkapárttal operálhatott, akkor lehetetlen, hogy plauzibilisul ne hatott legyen rá a gondolatmenet, mellyel a búcsúzó Lukács László Tisza Istvánt ajánlotta maga helyébe a kormányelnökségre. Mi történhetik? kérdezte Lukács. Felséged megbíz egy munkapárti korifeust, akárkit, hogy próbáljon kibékülni az ellenzékkel. Bizonyos, hogy bármit végezne is ez az államférfi: Tisza nem lesz vele megelégedve, nem hagyja helyben - s akkor ennek két választása marad. Vagy beadja a derekát, s ezzel újra kezdődik a harc, csak megint gyámoltalanul és hamisan, mert megint nem az vezeti, aki csinálja. Vagy szembeszáll Tiszával, s ezzel megbomlik a munkapárt, a miniszterelnöknek ellenzéki támasz után kell néznie: s ugyan ki támaszkodhatnék erre az ellenzékre?! Ha egyáltalában lehetséges valami béke, s ha egyáltalán lehetséges az a béke, amilyenre Tisza István ráállna: bizonyos, hogy a legtöbb engedményt saját magának tenné, s ezt a békét ő csinálhatná meg legjobban, mert őneki nem kell tartania attól, hogy - Tisza István hátba támadhatja. Ha pedig új háborúra kerül a sor: ezt is legjobb, ha Tisza maga víja meg. Nemcsak legalkalmasabb rá, de ez a leghelyesebb is...

Körülbelül ez az a gondolatmenet, melyet elfogadva a király, kinek a magyar ügyek már régóta nem szívbeli ügyei, elfogadta - senki másra nem hallgatva, amit annál könnyebb volt megtennie, mert nem is hallgatott meg senki mást - a Tisza István kormányelnökségét. Megint csak azt kell mondani, hogy ha akármelyikünk lett volna a király helyében, okvetlenül impresszionálta volna ez a gondolatmenet. Kivált ha mást nem hall, kivált ha egy hatvannégy éve uralkodó királynak természetes fásultságával nézi a dolgokat, kivált ha olyan emberekről van szó, kiknek, hite szerint, katonáit köszönheti, s kivált ha olyan országról, melyre nézve mindenki inkább szerencsétlenségnek tarthatja az uralkodótól való nagyobb függetegséget, mint maga ez az uralkodó. S ami azt illeti, hogy ha a munkapárt maradjon uralmon, akkor leghelyesebb, ha Tisza István a maga személyében áll az élére: az nemcsak leghelyesebb, de, hogy úgy mondjam, legerkölcsösebb is. Bántó komédia volt, ahogy elébb Khuen, majd Lukács volt előtérbe tolva, hogy fogcsikorgatva fedezze, amit kedve ellen parancsolt rá Tisza. Lukács néha olyan képet mutatott, mint a bankpénztáros, kinek ráfogott revolverrel diktálja egy elszánt látogató, hogy hogy' és mint sáfárkodjék. Valami értelme még volt ennek, míg az álabszolutizmus rendszerének kidolgozásához nemcsak miniszterelnök, hanem házelnök is kellett, míg házszabály-ellenesen kellett tárgyalni, ellenzéket kirúgatni - és így tovább. De most, mikor - tisztesség nem esik, mondván - törvény és szabály van mindenről, ami egy magyar miniszterelnök életét kényelmessé teheti: most már komédia volna, ha Tisza István pictus masculusszal dolgoznék. Pedig őtőle származik a felkiáltás, hogy: legyen vége a komédiának!

Most már vége van. Tisza István most már nemcsak de facto, de hivatalánál fogva is diktátora Magyarországnak. A komédia legfeljebb két dologban fog megmaradni. Az egyik a diktatúrának az a színe, mintha a hatvanhét, a hadsereg, a monarchia megmentése kedvéért történnék - holott ezeknek semmi bajuk Magyarországon, s annak idején a koalíció éppúgy szállított pénzt, katonát, annexiót, kvótát, mint akármilyen orthodox hatvanhetes párt. Nem, a diktatúra magyar belső ügy, a magyar társadalom belülről való megtörésére, és, mint Tisza István magyarázza, a demagógiától való megtisztítására kell, az úgynevezett józan magyar liberalizmus visszaállítására, a taktikából felkapott radikalizmussal szemben. S itt a második komédia: hogy nyílt abszolutizmus helyett, hogy nyílt parancsok, pátensek helyett ezt a rekonstrukciót törvényekkel csinálják meg, s nem adok neki fél esztendőt, hogy Magyarországon törvény fogja gúzsbakötni a sajtót, törvény fogja lehetetlenné tenni a gyülekezést s az egyesülést, törvény törli el az esküdtszéket, s engedi meg az inkompatibilitást, s törvény veti vissza a felcseperedő új Magyarországot a hatalmára visszaeszmélt régi Magyarország alá. E komédiának azonban van mentsége, mert általános és országos komédiával áll közlekedőedényes konnivenciában. A reakciónak, mely rendszeres kidolgozottságban ül itt bele a magyar corpus jurisba, jó kilenctized része a lelke mélyén tetszik a legtöbb embernek, aki most felháborodik rajta - aki maga talán röstellte volna megcsinálni, de igazában örül, hogy van, aki megcsinálja, s ő csak élvezheti és hasznát veheti, anélkül, hogy ódiuma is rávetődnék. Kell annak valami okának lenni, hogy a Tisza István diktatúrája nem váltott ki: nemcsak forradalmat nem, de még csak komolyabb ellenállást sem. Minden országnak olyan kormányzata van, amilyet megérdemel, ami neki való, amilyet a szíve titkában tulajdonképpen óhajt.