Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám · / · Figyelő

Havas Gyula: Prédikáció. Elek Alfréd versei

Ezeknek a verseknek néhányára értékmegállapításnak, kritikának is megfelel az egész verseskönyv címe. A kötet első pár versére gondolok. Prédikációk ezek és ez a bajuk. Papok jutnak eszembe emlékeimből, azok a kevesek, akikben - bár távoli és megtört hullámokban - bennök zengnek az ős, eredeti valláseszme, a korok és népek zagyva cafrangjaitól tiszta, tehát tiszteletreméltó ige zenéjének remanens akkordjai. Szánalommal és gyötrődve gyakran elnéztem ez embereket, amint szép és becsületes lendületük öntudatlan vergődött a szószéken, látszólag útra találva és égre törve, valósággal azonban megvakítva, megfojtva valamely ünnepi beszéd rozsdás bilincseiben. Ilyenformán van Elek Alfréd is a maga furcsa és rikító, felületességében és intenzitáshiányában fennen kérkedő szocializmusával és vérmindenítésével. Talán nem felesleges megjegyezni: ez nem azt jelenti, hogy Elek szocialista költő, hanem azt, hogy sorsközösségek szomorú érzése, magavigasztalás, ködös és inkább autoszuggerált és sejtett, mint felragyogó és világító cél és hit a fókusza. Nem ritka jelenség. Lírának nem elég egyéni érték (vagy talán így: az egyéni értékek gyenge kisugárzó energiája), bölcselkedésnek nem elég mondanivaló, szocializmusnak nem elég líra. Prédikáció.

Hogy túlessünk még a kötet egyéb gyengébb dolgain, van benne egy-két vers, amelyben az említett energia Michelangelóba, Rodinbe és más ilyen értékekbe fogódzva tör felfelé, mint inda a szőlőtőkén. A többi vers sokkal kevesebbet akaró és egyáltalán kevésbé akaró, tehát jobb és lírább. A tőke ezekben magának a költőnek néhány szép sora, erősebb felvillanású s egészen magából fakadó fények, amelyekbe többé-kevésbé szuggesztív és egységes, tiszta képet adó, bár mérsékelten szép és új színek fonódnak.

A könyv végigolvasása után valamely rokonszenvező érzés maradt meg bennem, a versek elmosódó emlékéhez társulva. Szeretném Eleket az amatőr-lírikusok, az irodalom e félszüzei közé sorozni. Ez azonban élete változásain, sorsán, sok mindenen fordul meg és legfeljebb csak kényszer-amatőrség lehet. S a szomorú a dologban az, hogy az ilyen lírai sors majdnem tragédia ott, ahol az ellenkezője (képzavar volna professzionizmusnak mondani) sem hoz dús és kívánatos gyümölcsöket. Itt azonban már a furcsa és momentán, ostoba és fenséges élet indokolatlanságairól kellene beszélni, azután pedig a dolognak sajátosan magyar vonatkozásai következnének.