Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Figyelő

Jász Dezső: Hajnali szerenád.
Tóth Árpád verseskönyve

"Oly üres a lét, hol van hát az öröm és a boldogság? Néhány reggel és alkonyat gyönyörű és gyógyító, de mily keserves és átkozott a napjaink java. Ki az, aki elviszi apró örömünket, a szívünket állandóan elkeseríti, s durván és avatatlanul rátelepszik egész életünkre. Ki az, aki nekünk szenvedést oszt, s csak olykor enged néhány derűs aranyos percben szabadon föllélegzenünk. Bárki legyen, a hatalma mégsem határtalan. Egyetlen vigaszunkat, kincsünket, játékunkat: a gondolatunkat el nem veheti. Magányunk csendjét meg nem zavarhatja, vágyunk tüzét ki nem olthatja, s meg nem tilthatja, hogy zokogjunk, ha szeretünk s ha a szívünk nem bírja már!..."

Egy csendes, komoly alak lép elő Tóth Árpád verseiből, akinek bágyadt járásán, aggodalmas és óvatos nyugalmán ez az életfilozófia érzik. Az arca mozdulatlan. Körötte kék füstkarikák, s vékony ujjai közt a vigasztaló barát, a meleg szivar, az édes méreg. Szava nincs, alig mozdul, s retteg hozzányúlni az élethez, mint egy robbanó dobozhoz, mi csak átkot és fájdalmat hoz. Mereven néz, s mit fekete szemeivel fölél és magáévá tesz, az a kincse. Érintetlenül szerzett kincs. A kincs meleg és nehéz, mint az arany, amely az olvasztóból foly királyi nyugalommal. Békét, csak békét szomjazó beteg kedély, amely azonban lassan megszerezte magának a görög bölcsek klasszikus boldogságot. Hasonló lélek volt Arany János is. Futni rest az élet után: amit kap, azt elfogadja. Mindenben rosszat sejt, s az örömben is már előre érzi a boldogtalanság ízét. Elzárja tehát magát minden külső dologtól, eshetőségtől, és nem nyúl semmihez. Az élet rútul megnyomorít bennünket, s a remény is csak addig szép, amíg be nem teljesül. Szenvednünk kell nemcsak magunkért, hanem minden emberért. Csodálatos, a női szívek sajátságosan fel vannak mentve ez átok alól.

Tóth Árpád legközvetlenebb azokban a verseiben, amelyekben emlékeivel bíbelődik. A hangja meleg és telt, akárcsak egy finn baritonistáé, egy igazi, de nem híres művészé, aki semmit sem akar, csak énekelni csendesen, boldogan egyedül, akár egész éjszakán keresztül. Minden szép, ami körülöttünk van, mondja ez a magános ember. S a könnyezésig megható és meglepő az a kényszerült elmerengés és megelégedés, amelyet a kisvendéglők csendes lírájából facsar ki. Ez a lágy bánat ismeretlen, új és rokonszenves.

Tóth Árpáddal csaknem teljes az új magyar irodalom külföldképes harcvonala. Körülbelül azt a pontot erősíti meg, amely Jób Dániel és Kosztolányi között üresen maradt.