Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
XVII.

Mielőtt megérkeztek volna a szavak, mielőtt elcsendesedtek és beszélni tudtak volna, nagy csomagokkal megrakodva belépett Gábrielné, utána, egy hosszú, keskeny dobozt cipelve, az ura.

- A többit majd délután küldik el - mondta lihegve, kipirulva, és fáradtan dobta le csomagjait.

A hirtelen, szinte fájdalmas gyorsasággal rájuk szakadt boldogság zavarának egyszerre vége volt, felszabadultak az elmúlt percek reszkető izgalmának hatása alól. A könnyek még ott csillogtak a lány szemében, de már nevetett, és egyszerre ölelve át mind a két öreget, Császira pillantva csendesen mondotta:

- Én azt hiszem... úgy gondolom, hogy most már nem utazunk el...

Most kinyújtotta kezeit Császi felé, és megfogta a jobbját is, a balját is, a kezek egymásba kapcsolódtak, mintha soha nem akartak volna szétválni. A két öreg habozás nélkül, boldogan ölelgette össze őket.

*

- Én... én egy kicsit szégyellem magamat - mondotta Aranka, amikor estefelé egyedül maradtak. - Mennyit fognak most beszélni rólunk. Mennyi gonosz beszéd...

- Én pedig szeretném az egész világnak kikiáltani, hogy nagyon boldog vagyok. És tudja mit: meg is teszem. Most felteszi a kalapját, karonfogom és végigmegyünk az esti korzón. Elsőrangú szenzáció lesz.

- Nem - szabadkozott Aranka -, ezt ne kívánja - ez nem is ízléses.

- Tudom, hogy nem. De élvezetnek nagyszerű: látni a kíváncsi, meglepett, megrökönyödött arcokat. És van még egy előnye. Egyszerre átesünk minden kérdezősködésen, az összes megjegyzéseken, az indiszkrét pillantásokon. Hát jöjjön...

- Attól félek - sóhajtott Aranka -, hogy maga mindig így fogja elintézni az én ellenvetéseimet.

- Szóval máris zsarnok vagyok?

Aranka teljes meggyőződéssel bólintott:

- Azt hiszem, igen. De nem baj. Amint látja, bennem hű alattvalóra talált. Már megyek is.

...A szenzáció csakugyan óriási volt. Bár semmi meglepő nincs benne alapjában, hogy egy fiatal lány egy férfi karján lép a világba, az egész korzó viharzott, hullámzott a látványtól. Néhány perc elég volt, és már végigfutott a hír... Császi és a Gábriel-lány. Csudálkozó, kicsinylő és rosszakaratú megjegyzések félhangosan hullottak. Kevésbé tapintatos öreg hölgyek már megállították őket és gratuláltak nekik. Hetyeiné, aki Rozsnyai kapitányt sétáltatta, mintha barátnője megbízásából vigyázna rá, megállt és felháborodva csapta össze a kezét.

- Hát nézze már ezeket!

A kapitány nézte és lelkét őszinte irigység töltötte el. Pontos értesülései szerint ugyanis a Gábriel-cég némi erőlködés után ki tudná izzadni a kauciót.

A kövér Crausz Emmi annyira meg volt illetődve, hogy nem tudott szólni. Csak Eisenhut Manci nem vesztette el lélekjelenlétét, és a legőszintébb örömmel kiáltotta el magát:

- Éljen, éljen!

Aranka vérvörös arccal, lesütött szemekkel kapaszkodott Császi karjába.

- Most már menjünk, menjünk! - sürgette.

Sietve hagyták ott az embereket. Messzebb, ahol már alig járt valaki, Gyuráczcal találkoztak. A rajztanár leplezetlen elképedéssel bámult rájuk, nyitott szájjal, komikus arckifejezéssel. Látszott rajta, hogy nem értette a dolgot az első pillanatban. Aztán mintha a fejét akarta volna elfordítani. Aranka azonban egy bátorító pillantást vetett reá, Gyurácz megemberelte magát, odament hozzájuk, a lány kezét szorongatta és elérzékenyülten hebegett:

- Ez jól van így... ez így nagyon jól van...

(Vége.)