Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Figyelő

Berény Róbert: A Thoman-Szigeti-Son trió

kitűnő együttese legutóbb három magyar szerző zongoratrióját adta elő. Thoman billentése tökéletesen lágy és változatos, tartózkodása nemes és feltétlen kitűnő zenész. Úgy látom, az új dolgokhoz benső köze van, és nemcsak "érdeklődik" irántuk, hanem a szívét és lelkét is nekik adja, ha kell: előadja őket. Szigeti is jó zenész, Son is - az együttes pedig hangzásban kifogástalan.

Pejacsevich műve amorf anyagú, széjjelfolyó, ha "énekelni" kezd, sokáig nem hagyja abba, a dallamot kísérő nagyon is szimpla és megszokott egymásutánú harmóniák bánatára. De oly türelmesen kísérik - hiszen azért vannak a világon.

Henschel Károly műve tökéletes, de csak akkor szabad kidugnia fejét a fűből, ha bebizonyítja, hogy ezt a művet 1820-30 körül írta. Olyan dolog ez, mintha egy gyerek ősz szakállal, cvikkerrel és - gombluk híján - egyebüvé dugott pour-la-mérite becsületrenddel bújnék a világra. Uram, Ön fiatal ember, akkor kezdett élni, mikor már Wagner és Brahms meghalni készültek, mikor Franck már öreg volt, mikor Strauss, Debussy és Bartók meg az a sok "telitorkú vad modern" már önmagukon is kezdtek túllenni, és amikor ezek a nevek teszik a jelen s közeljövő muzsikáját, akkor Ön, Uram, Beethoven géniuszának a hasát simogatja naiv áhítattal? Hiszen nemes az Ön áhítata, nemes a has is, nemes az Ön kedélye, a "reiner Satz"-ja, a hibátlan formája és - a formás hibátlansága, melytől az Ön triója duzzad -, de lekésett vele. Száz év - az semmi sem volna? Beethoventől Debussy-ig nagy az út, azt még egy ezeréves távlat sem fogja semmivé ködölni. Mint ahogy Rembrandt és Cézanne között is nagy és soha megfakulni nem tudó éles különbség van. Hová jutnánk, ha 1912-ben a művészeteket irányvak csodaöregek akarnák előbbre vinni - hátrafelé. Ha egy mai embernek vére lüktetése nem újat jelentő, akkor annak inkább van helye a múzeumban őri minőségben, mint a művészetben. Henschel triójának kifogástalansága és gyönyörű volta bőszít fel, mert ezerszer hallott, régi - és ezért unalmas. Egyébként, lehet, hogy fog még nagyszerűt is csinálni - de akkor le kell vedlenie ezt a tudást és apaimádatot, el kell kezdenie újból születni, felnőni és alkotni. Ami mégiscsak más valami, mint csak úgy zenét írni - hibátlanul. Alkotnia kell majd, magából! Beethoven is Franck is, Bartók is, Debussy is tette. Mindenki, aki valaki volt.

A két trió közt Molnár Antalét játszották. Rá mindannak az ellenkezője áll, amit Henschelről mondottam. Molnár a lehető legmaibb ember. Zenéjének nem a részletei modernek, hanem új a koncepciója, a dolgainak a lüktetése - ... Lüktetés: ez mond el mindent az alkotójáról. Különösen első tétele nagyszabású. Epikusnak éreztem. Mindenfélét mesél a zenéje, fajról, temperamentumról, holdas esti sétákról, melyet egy szerelmes szomorú zsidó, valamilyen ismeretlen zsidó falunak kígyózó vize-partján tesz meg - baját belesírva az éjszakába. Van zsidó faj és faji jelleg, és nem is csak az az egy, hogy az európai nem-semiták utálják őket. És ha van faji jelleg, van faji muzsika is, a lassan hömpölygő vagy gyorsan gajdoló hullámvonalak zenéje. Ez lüktet Molnár vérében annyira, hogy teljesen leköti a hallgató figyelmét. Meg az ún. lélek is reagál - ezúttal úgy, hogy közben nagyon is jól érzi magát.

A trió baja a megállni nem tudó túláradásokban van. Fékezni nem tud. A koncepció még nem jelenti nála az arányok automatikus megszabását. Innen erednek az egyensúlytalanságként ható dolgok. A második tétel - óh szent ifjúság! - nem tud befejeződni: újból és ismét énekel a szerelmes semita - a tétel nem eléggé szervezett, Molnár nem eléggé szigorú, nem eléggé szuverén, magát magasból néző ura önnönmagának. Az utolsó tétel, egy szkercóba ojtott finálé pedig nyúlfarknyi rövidségű, ugyan sok mindenféle történik benne. Molnár dalolása, nagyszerű elgondolása, finom ízlése, újat lüktető vére és temperamentuma differenciált zeneiségével együtt biztos alapjai és duzzadt ígérői valamilyen nagyobbszerű, még eljövendő muzsikájának.