Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám

Kassák Lajos: Fehér éjszakák
(Drámai kép)

Személyek: Öreganya. Lizi. Marci. Első tollfosztó asszony. Második tollfosztó asszony. Harmadik tollfosztó asszony. Egy süket tollfosztó asszony. István bácsi, féllábú dudás.

Történik ma, egy felvidéki tollfosztó estén.

Hátulsó háznak nevezett, tágas paraszti szoba. Háttérben két kis négyszögletes ablak, alul sárga homokkal betömve. A jobboldali ablak alatt nagyrózsás, kopott láda. Balról ajtó, ettől a háttér felé kemence, előtte lóca. A kemence végében rakott-tűzhely. Az ajtóra krétával felírva: G. M. B. betűk. Jobbra gyalulatlan deszkából összeütött, ócska kartonterítővel letakart ágy, fölötte faragott kakukkos óra. A fehér, nagy síkú falakon tükör és primitív, vásári szentképek. Elöl, középen, fosztatlan tollal és zöld papírernyős lámpával rakott asztal. Körülötte, a háttér felé lóca, más három oldalon szalmafonatú székek. A földön két-három szakajtó, melybe a fosztott pelyhet gyűjtik. Éjfél körüli idő. Előbb hangos, majd mind csendesebb, misztikusabb hangulat.

(István bácsi a kemence melletti lócán ül: ősz hajú, csonka paraszt, ölében nagy bőrduda, balról, a kemencéhez támasztva a mankója. Többiek az asztal körül ülnek: Lizi, Öreganya és a süket asszony a lócán, más négyen a székeken. Marci kissé arrébb az asztaltól. Lizi: 18 éves erős, tagbaszakadt lány. Marci: 25 éves, ünneplőbe öltözött szép szál legény. Öreganya: 70 éves, a többiek valamivel fiatalabb, kidolgozott, rosszruhájú emberek. Fosztanak és egy karácsonyi zsoltár befejező sorait éneklik ájtatos, leeresztett hangon, melyből csak a lány unalma rikolt ki bántón.)

"Akarsz más éneklőket. - Majd hozok juhőrzőket -
Ezeknél senki nincsen - aki édesebben zengjen -
Óh napfény! Óh élet! Óh, édes Jézus!"

István bácsi (néhány pillanat múlva): Nem valami naccerűn szólt az már igaz!...

Első asszony: Éppen a Lizi rikácsolt úgy, mintha bizony robotot csinyálna belőle.

Lizi: Haggyanak már nénémasszony!... Álmos vagyok. (Hosszan, hangosan ásít.)

Harmadik asszony: Vigyázz csak, hogy el ne nyelj, te!

Második asszony: Szép menyecske lesz ám belőled is, lányom, ha majd akkor is folyton ásítani fogsz.

Süket asszony: Mi az, még eccer elmondjuk?...

Első asszony (mutatja is): Nem a! Aludhatnéka van a lánynak.

Harmadik asszony: Nem köll már annak zsoltár, akihez legény mászkál!

Marci: Kee már megint csipkelődik, néném.

Süket asszony: Álmos vagy, csibüském?

Lizi (ásítva bólint): No gyűjjön már kee is, Öreganya. (Feláll.)

Marci: Holnap már biztosan a tyúkokkal bújsz el, te!

Lizi (nevetve): Aztán az annyira bánt valakit?... No, Öreganya, gyűjjön már!

István bácsi: Lépes mézzel se csalod ezt ki!...

Lizi: Hát mért nem mennek már keetek is?

Második asszony: Uramkrisztusom, már csak nem indulhat az ember féltizenkettőkor?

Marci: Félnek kentek a lelkiismeretüktől?...

Lizi: Hát nem gyün kee, Öreganya?!

Öreganya: Eriggy csak, no. Én majd csak akkor megyek, ha vége a fosztásnak: nekem már nem muszáj kakasszóra kelnem.

Lizi: De iszen a múlt éccaka se nyughatott, folyton nyögött, meg forró tégla után kunyorált!

Első asszony: Lódulj már, no, ha olyan igen köll, ne lamentálj annyit haszontalanba!

Lizi: Jó éccakát! (Durcásan indul.)

Marci (utána kap, de a lány kisiklik a kezeiből): Ne fuss már úgy, te!

Lizi (kívülről): Majd gyün kee is, ha meggondolja!

Marci: Olyan ez, mint a csík, az áldóját!...

Második asszony: Biz annak még a lába nyomát is megcsókolhatod.

István bácsi: Nem igen soká tart az, lelkem!

Marci (szégyenkezve a lány után sompolyog): Jójcakát aggyon Isten!

Harmadik asszony: Nincs nyugvásod, lurkó?

(Kívülről behallatszik a fiatalok nevetése.)

István bácsi: Ne ám, hogy aztán valami bolondokat álmodjatok, tacskók! (Mind felnevetnek.)

(Hallgatás. István bácsi pipára gyújt, a többiek - Öreganyán kívül, aki betegen gubbaszkodik és néha fázósan borzong - szó nélkül fosztanak.)

Öreganya: Aggyon csak kee valami takarót, István bácsi!

Második asszony: Fázik kee, Öreganya?

Öreganya: Hideg van!... Innét alulról gyün, a lábaimból, ha nincs alattuk tégla, olyanok, mint a jégcsapok.

István bácsi: Bizton a csontkezű smátrálja!

Öreganya: Aggya már azt a kendőt!

Harmadik asszony: Kuksoljon a tűzhelyhöz, Öreganya, oszt rakja jól meg, ha már minden áron virrasztani akar.

Második asszony: Miránk is ránk férne bizony...

Első asszony: Hát bizony ilyen az öregség, Istenkém! Folyton hideg van, a lábtul ered és gyün följebb-följebb, oszt eccer csak vége.

Második asszony: Ugyancsak, no. Minek is köll már az ilyen beszéd!

Öreganya: Mindjárt csak nem kampeszól el az ember, ha fázik kicsit.

István bácsi: A lagzit már csak várja be, Öreganya!

Öreganya: Be bizony, István bácsi! (A tűzhelyhöz tipeg.) Még többet is be akarok várni. (Egy kukoricamorzsoló székre ül, és kórót rak a szunyókáló tűzre.) Még egy unokát is, egy utolsó hajtást a véremből. Hetven esztendőcske még nem olyan igen nagy idő, hogy mindentől búcsúzzon az ember.

Harmadik asszony: Nem sok híján egy vágásúk vagyunk mi is.

István bácsi: Már hál istennek, hatvannyolc!

Első asszony: Magam is olyanformán.

Második asszony: No, jobb úgy, Öreganya?

Öreganya (vacogva): Persze jobb, jobbacska kicsit... Szinte úgy érzem, hogy visszabúj belém a melegecske.

Süket asszony: Az Öreganya is elszundikált?

Harmadik asszony: Nem a! Fázik szegény!

Süket asszony: Már bizony az én szemeim is igen ragadnak... Csak hamarébb gyünne már az éjfél.

István bácsi: Szegény, ez mindig máshun őröl.

Öreganya: Nyomja be csak kee, István bácsi, azt az ajtót! Egész ide a halántékomig hasít... olyan átkozott cúgos ez a lyuk.

István bácsi (mankójával az ajtóba bök): Jó van ez, nem szökik be ezen még egy pocik se!

Első asszony: Ne dorombójon, kee, Lizi még azt gondolja, hogy a legényember sántikál valamiben.

Második asszony: Alszik az már mind a kettő.

Harmadik asszony: Azért, lelkemre mondom, ritka formás pár lesz azokból.

Első asszony: Én már csak a lagzira vagyok kíváncsi!...

István bácsi: Nem sok piszkálni való marad majd a fogai között utána.

Második asszony (Öreganyára mutat): Ej, ej, de fullánkos nyelve van keenek, István bácsi.

Első asszony: Pedig hát azért majd kee is odafurakodik.

István bácsi: Sógor volnék, vagy mi?... Megillet a hivatalosság!

Második asszony: Akkor hát ne szapuljon kee.

István bácsi: Azt már csak ne mongya, lelkem, hogy valami igen dicsérni való falat az a kölyöklegény!

Első asszony: Mit lamentál már kee annyit!

Második asszony: Azért, hogy kee beléakadt, tán mindjárt pozdorját érdemöl valaki?!

Harmadik asszony: Biz az zsugori kicsit...

István bácsi: Farizeus természet!

Első asszony: Üsse kő a természetit, de azért mégse hiszem, hogy keszőcét tálaljon majd az asztalra.

István bácsi: De azt se higgye ám, lelkem, hogy a lepényből valami sok lesz!

Harmadik asszony: Biz az zsugori kicsit.

István bácsi: Hát éppen azért mondom! Nem a Gúgi gazdánál lesz ám a lagzi, úgy, mint taval.

Második asszony: Hja, istenkém, az bizony párját ritkító lagzi volt. Egész külön asztalhoz kerültünk, oszt asse tudta az ember, hogy hol kezdje.

Harmadik asszony: Krisztusom, hogy micsoda tyúkhúsleves volt az.

Első asszony: No hát azt a töltött káposztát, lelkemre mondom, sohse felejtem el.

István bácsi: Micsoda, azt elfelejteni?... Az után még tíz esztendő múlva is megszophatja kee az ujját. Hát a bor? Osztán ez talán csinyál olyan édes pálinkát, minő ott volt?!

Második asszony (meglöki a süketet): Emlékszik kee még a Gúgi lagzira?

Süket asszony: He?...

A három asszony (egyszerre): Emlékszik még a Gúgi lagzira?...

Süket asszony: Ej, ej, már hogyne emlékeznék, arra a pompás tyúkhúslevesre, meg arra az édes pálinkára!... Akkor még a megboldogult asztalosné is fosztott...

Harmadik asszony: Hát biz az, Isten nyugossza békén, már elment azóta.

István bácsi: De utoljára legalább kedvire jóllakott.

Első asszony (a sükethez): Hány esztendős is volt az asztalosné?

Süket asszony (tölcsért csinál a fülihez): Nem értem, lelkem!...

Első asszony: Hány esztendős volt az asztalosné?... Nem tuggya, kee!

Süket asszony: Már hogyne tudnám? Biz az már hetven volt, szegényke!

Harmadik asszony: Lassan mindnyájunknak kifelé áll a rúdja.

István bácsi: Ha kor szerint szól a behívó, akkor az idén a süket nene indul.

Második asszony: Ne mongya mán, kee, olyan lármásan.

Első asszony: Nem is tudni éppen, hogy a süket asszony lesz. István bácsi se igen sokkal fiatalabb.

István bácsi: Én elsőbb megvárok egy olyan lagzit, minőt az asztalosné!... Vagy talán még oda is éhen dugja el magát az ember?...

Második asszony: Pedig, ha gyün a kaszás, az bizony nem kérdezi - István bácsi tele-e a gyomrod? Kaszál a kedvire, ha üres gyomrú az illető, ha teli gyomrú.

István bácsi: Hát én bizony nem megyek el éhen! Sínylőttem én már leget.

Harmadik asszony: Huncutkodott is kee eleget!

István bácsi: Kee tán nem?

Harmadik asszony: De meg is szolgáltam az életet! Akinek kilenc gyereke volt, az már valami.

Első asszony: Azzal bizony nemigen köll dicsekedni... Volt az mindnyájunknak, aztán kinek van haszna belőle? Az öregeknek mindig a kuckóban a helyük!...

Harmadik asszony: De iszen, még csak én időmben is merte volna-e egy kölyök csak úgy hipp-hopp faképnél hagyni a szülőit?

Első asszony: Ez már igaz!... Én csak arra vagyok kíváncsi, hát mi is lesz így a világból?

Harmadik asszony: Eccer csak elsüllyed, mint valami girhes ladik!

István bácsi: Az köllene ezeknek éppen, valami özönvíz, kéneső!...

Második asszony: Mért veszik már lelkükre ezt a fekete átkozódást. Már éppen nincs más beszélnivaló ilyen éjfélidőben?

István bácsi: De fene sima nyelve lett keenek.

Harmadik asszony: Papnak születhetett volna.

Süket asszony (a lámpa csavarjához nyúl): Olyan setéten ég ez a pislancs!... Vagy már csak én nem látok? Igen-igen álmos vagyok ám... Keeteknek nem gyötri a szemit?

Második asszony: Gyötri az!

Első asszony (a sükethez): Kee is már nagyon rosszul bírja ám a világot.

Süket asszony: Azt mongya, hogy rossz a világ?

Első asszony (igenlően bólint).

Süket asszony: Mintha ki akarná ásni a szemeimet... Nem tudom mi bújt beléjük, de folyton könnyeznek.

Harmadik asszony: Az öregség, néném! A vénség bújt azokba!... bizony.

Süket asszony: Úgy érzem, mintha ezeket a szép fehér éccakákat is el akarnák törülni... Istenkém, más pedig már úgysincs gyönyörűségére az embernek, mint a nyugalmas fehér hó és ez a marék pehely itt az ujjaink között... Ez a munka naccerű: a fiataloknak nászágy lesz belőle, minket meg elvezet a lagziba.

Első asszony: Kee is ezen töri a fejét?

Süket asszony: Süketségemhez most még a vakságot is aggyák!...

István bácsi: Szegény ez talán örömest is menne ki a világból.

Első asszony: Nyomorék embernek bizony legjobb volna, ha mingyárt elveszi az isten!

István bácsi: Azt már ne mongya kee!... Én is nyomorék vagyok, oszt, ha az Isten engedi, száz esztendőt is szívesen elélnék. Mért kívánja kee felebarátja halálát?!

Harmadik asszony: Hát azt bizony csak haggya utoljára az ember!

Második asszony: Iszen most legszebb az élet, úgy, mint a szomszédasszony mondta. Ezek a szép fehér éccakák, ezek olyanok, olyanok, minők a duzzadt nagy ágyak lehetnek a palotákban, melyekben senki se hált... Jólesik így békességben elüldögélni benne egy marék toll mellett, amit fosztana, fosztogathatna végeszakadatlanul az ember.

Harmadik asszony: Ez a legüdvösebb munka a nehéz hetven esztendő mellé.

István bácsi: Hej, iszen annyi furcsa dolog jut ilyenkor az ember eszébe!... Néha ríni szeretne, máskor meg táncba is kapna afölötti örömében, hogy így megöregedett!

Harmadik asszony (rövid szünet múlva): De hamar kihűlt ez a kaszárnya! (Összébb köti a kendőjét.)

István bácsi: Innét a földtől fázik föl az ember.

Harmadik asszony: Dobjon csak kee, Öreganya, arra a tűzre! (Öreganya mozdulatlan marad.)

Második asszony: Talán már ki is hunyt a tűz.

István bácsi: Nem volna csoda, amilyen jó fűtő strázsál mellette!

Süket asszony (figyelve abbahagyja a munkát): Ugyan ki botorkál még ilyenkor is?...

Második asszony: Hol botorkál?...

Süket asszony: A pitvarban!...

Harmadik asszony: Nem mozdult meg ott egy mákszem se!

Süket asszony: He?... Kicsoda?...

Harmadik asszony: Senki!...

Süket asszony: Ej nó, hát kentek nem hallják a csoszogását?... Iszen itt smátrál az ajtó körül, mintha keresne valamit!

Harmadik asszony: Kee csak úgy gondolja, hogy smátrál!

Süket asszony: Amit hallok, azt már bizony nem hagyom meghazudtolni! (Mérgesen tovább dolgozik.)

Második asszony: Hátha mégis hallott valami neszt.

István bácsi: Már csak nem fogja kee is erősítgetni, hogy egy süket jobban hall, mint ennyi épfülű?

Első asszony: Bizton félálmából beszélt.

Harmadik asszony: Igazán ám: vénségére még a gyereknél is gyámoltalanabb lesz az ember!...

István bácsi: Ez az! Éppen nekem is ez nem teccik!

Első asszony: Kee biztosan csupa lagziból formálta volna a világot.

István bácsi (ingerülten): Abbul! (Egy-kettő hangosan felnevet.)

Első asszony: Tudtam, hogy kee...

(Az ajtó lassan, csikorogva egészen kinyílik, s mint egy óriás torokból ásít be a pitvar csendes sötétje. A nevetés hirtelen félbeszakad, és a süket asszonyon kívül rémült várakozással merednek a tárt ajtóra. Néhány pillanatig nehéz, babonás csend, melyet István bácsi súgó, félénk hangja tör meg.)

István bácsi: Ha rossz lélek vagy, térj nyugalomra. (Keresztet vet.) Ha jó lélek vagy, mondd meg, mit kívánsz?... (Mormogva a süket asszonyon kívül, keresztet vetnek.)

István bácsi (az ajtóhoz megy): Van itt valaki?

Első asszony: Nézzen kee körül!...

Második asszony: Gyújtson kee világot!

István bácsi (megpróbálja, de nem boldogul a gyufákkal. Most venni észre, hogy a fosztásidő alatt kint nagy szél kerekedett: az nyitotta ki az ajtót, az fújja el a gyufákat, meglobogtatja a lámpát, és néhány pelyhet is megperget az asztal felett.)

Süket asszony (észreveszi a helyzetet): A Lizi volt az?

István bácsi (sikerült egy kissé a pitvarba világítania): Nincs itt egy lélek se!

Süket asszony: A fiatalok hancúroznak?

Harmadik asszony: Nem a!

Második asszony (erősen magyaráz): Magától nyílt ki az ajtó!

Süket asszony: Boldogságos Márjám!... Magától? (Keresztet vet.) Ez rosszat jelent.

István bácsi (bejön): Nohát ez furcsa! (Becsukja az ajtót, és ő is az asztalhoz ül.)

Első asszony: Valami szerencsétlenség történik majd!

Második asszony: Szegény nene mégis jól hallotta.

István bácsi: Van úgy, hogy minden dolgot megérez az ember.

(Hallgatás.)

Süket asszony: Hány óra?

István bácsi: Pont háromfertál tizenkettő!

Süket asszony: Irgalmazz a nyugtalan árva lelkeknek, akik most hajlék nélkül bolyongnak csodás kertedben!...

Mind: Adassék meg minden bolygónak a nyugvás!...

(Hallgatás.)

István bácsi: Hát nem furcsa dolog, hogy most már folyton arra gondol az ember, hogy meg köll halni!

(Hallgatás.)

Süket asszony: Igen hosszú a mai este!...

Első asszony: Van az néha, hogy sehol sem találja helyét az ember.

Második asszony: Már haza kellett volna menni.

István bácsi: Örüljön az ember, hogy tető alatt van... Ilyenkor még a kutya is a vackába húzódik.

(Hallgatás. A jobboldali ablakon bevilágít a hold, és gyönge sárga szín csurog szét a háttérben. Misztikus csend emelkedik a szobára, amely az alakok hangulatába is belévegyül.)

Süket asszony: Milyen hideg lett eccerre!... Nem érzik kentek?

Harmadik asszony: Érezzük biz azt!...

Süket asszony (hátra beszél): Ne spórolja, Öreganya, azt a zsgolkát... Vessen a tűzre, Öreganya, iszen megfagyunk!

Második asszony: Talán elszundított, szegény!

Süket asszony: Mi az?

Első asszony: Elszundított talán!...

Süket asszony: Hányszor köll még gyünnünk?

Első asszony: Az utolsó hétig tán megleszünk!

Süket asszony: Így gondoltam.

(Hallgatás. A munka szaporán halad.)

Második asszony: Már a holdacska is felgyütt!...

Harmadik asszony: Legalább csak hazafelé világítana...

Süket asszony: Miről beszélnek kentek?

Második asszony: Hogy előbújt a holdacska is!

Süket asszony: Én nem szeretem a holdat, az húzza ki a sírból a lelkeket.

Első asszony: Én félek tőle, amiért olyan sápadt...

István bácsi: Néha meg olyan, mintha véres volna!...

Süket asszony: Beszéljenek már úgy kentek, hogy én is halljam. Olyan rossz így a nagy csendben. Az én füleim be vannak tapasztva, már tíz esztendeje nagyot hallok, de most gyötör a csend, szinte úgy érzem, hogy csahol, hogy egész a velőmbe turkál... Talán láttak kentek az előbb valamit?...

István bácsi: Semmit se láttunk, éppen semmit!

Süket asszony: Akkurát úgy csinálnak, mintha valamit dugdosnának előlem?

István bácsi: Elhiheti kee, hogy semmit se, éppen semmit se láttunk!...

(Hallgatás.)

Süket asszony: Máskor nem szokott ilyen csend lenni... Mért nem dudál kee?!

István bácsi: Elromult az este!...

Süket asszony: Elromult?

István bácsi (bólint): El!...

Süket asszony: A tűz is kihunyt, a duda is elromult, minden elromult!... Hát akkor kajdásszanak, éneköljenek kentek!... Úgy érzem, megtébolyít ez a hallgatás!...

István bácsi: Hát tróbáljunk valamit, no. (A torkát köszörüli, és énekelni kezd, a többiek is utána mondják):

"Óh fényesség szép hajnal! -

Ki nékük menyből adattál -

Üdvözlégy teljes malaszttal."

(Remegő, szakadozott hangon énekelnek, de érzik, hogy nem bírják tovább: elsőbb István bácsi, majd egyenként mind abbahagyják.)

István bácsi: Hiába, no, nem megy!

Süket asszony: Ez se megy!...

István bácsi: Egész ki van száradva a gigám!

Második asszony: Mintha lidérc ülne az ember mellén...

István bácsi: Így voltunk eccer az én katonaidőmben is. Egész századba beléfagyott a szó, hiába tuszkolt minket maga a hadnagy úr is, nem tudtunk mi akkor éccaka csak ríni, mint a kölykök. Osztán másnap, hogy csatába kezdtünk, alig maradt hírmondó is közülünk!

Első asszony: Kee is ott vesztette el a lábát?...

István bácsi: Ott én... Ott bizony!

Második asszony: Bodogult apám is mesélte, hogy eccer éccaka, éppen ilyen tájt, az ördögök ráverték az ablakot.

Mind az asszonyok: Márjámanyám! Az ördögök.

Második asszony: Az ördögök!...

(Az óra tizenkettőt kakukkol.)

István bácsi: Pszi-itt... (Hangosan számol.) Éjfél! (A süketen kívül keresztet vetnek.)

Második asszony: Hál istennek, megint átevickoltunk egy napot!...

Első asszony (meglöki a süketet): Most kakukkolta a tizenkettőt! (Az ujjain is mutatja.)

Süket asszony: Még várjunk pár minutát! (Keresztet vet.)

Első asszony: Persze, még várunk. (Lassan felszabadulnak az előbbi hangulat alól, és valamivel hangosabbak, derűsebbek lesznek.)

Harmadik asszony: Csak ez az éjféli óra tartja folyton rettegésben az embert!...

Süket asszony (István bácsihoz): A mi sorunkon gyün, kee?

István bácsi: Azon hát, hamarébb ér az ember!

Harmadik asszony: Hát végezzük már be, elég volt mára!

Második asszony: Bizony!... Fertály óra is beletelik, míg hazabotorkál az ember! (Munkáját a szakajtóba sepri.) Olyan, mint a patyolat, egy pillarántástul is szétfutna.

István bácsi: De bezzeg nem jutott a kee lányának ilyen holmi!

Második asszony: Biz az sohse cifrákodott, szegény...

Első asszony: Legalább nincs mért búsulnia, a fehéret is csakúgy elitta volna az ura, amint a tarkát elitta!

Harmadik asszony (feláll, kendőbe bugyelálja magát.) Hát készüljenek már kentek is!

(Mind készülődnek, csak a süket asszony bajlódik továbbra is egy kis rakás tollal.)

Harmadik asszony: Rázza föl kee az Öreganyát is!

István bácsi: Az máma megint elspórolt egy hatosára zsgolkát!

Első asszony (felkészül, Öreganya elé áll): Hát azért túléltük ám az éjfélt, Öreganya, ha spekulált is kee, hogy megfagyasszon bennünket!

Öreganya (kis gömbölyegbe zsugorodva mozdulatlanul marad.)

István bácsi: Papolhat kee annak, alszik, mint a bunda!

Első asszony: Öreganya!... Öreganya!...

Harmadik asszony: Rázza kee meg!

Első asszony: Hé, Öreganya, fertál egy!... (Vállánál fogva mozgatja.)

Öreganya (fásultan inog, s hogy az asszony elengedi, koppanva lefordul a székről).

István bácsi: Ej, mért nem vigyázott már kee jobban!

Második asszony: Jaj, hát segijje már föl kee!

Első asszony (mintha félne tőle): Krisztuskám, milyen fehér a képe!

Harmadik asszony (odasiet, lehajol hozzá, hogy felsegítse): Szentséges anyám! Iszen ez meghalt!... Olyan, mint a fa. (Keresztet vetnek, tehetetlenül állnak.)

Második asszony (távolról): Hát jól látja kee, hogy meghalt?

Harmadik asszony: Iszen olyan szegényke, mint a márvány!... Már egészen kihűlt...

Második asszony: Én tudtam!... Én mindjárt mondtam, hogy valami szerencsétlenség történik majd!...

Első asszony: Jaj, krisztuskám, mi meg, hogy agyarkodtunk rá, mint a kutyák!

Harmadik asszony: Fogja meg kee, most már hiába rílunk!...

Második asszony: Segíjjen kee is, István bácsi!

Harmadik asszony: Kee csak meredezik, mint a faszent!

István bácsi (kelletlenül, odatipeg): Hát fogják meg kentek!...

Harmadik asszony: Fusson kee inkább a gazdáért!...

Második asszony: De fusson ám, kee!... Krisztuskám, de romlott lelkű, kee!

István bácsi: Hát ísz csak, legalább a lagzi utánig várhatott volna. Az idén már ettől is eltörülték a szánkat! (Kimegy.)

Harmadik asszony: Mért nem szól kee, annak is.

Második asszony (hátulról a sükethez): Meghótt az Öreganya, haggya már kee abba!

Süket asszony (fel se tekintve, még gyorsabban foszt): Mingyá no, várjanak kentek, amíg ezt a pár szálacskát megkoppasztom, osztán én is megyek!

István bácsi (hangja a pitvarból): Hé, gazduram!... Lizi, hé! meghótt az Öreganya!...

(Első és harmadik asszony tehetetlenül tipeg a halott körül, a második asszony sírva elhúzódik, a süket, mint aki semmit sem tud a körülötte történtekből, nagy szorgalommal munkáját iparkodik befejezni.)

Első asszony (fokozott rémülettel): Kajdásszon kee nagyobbakat, a Krisztusért! Iszen senki se hallja!...

(Néhány pillanatig várakozásteli, nagy csend, majd újra István bácsi költögető dörömbölése hallatszik valamelyik ajtón.)

(Függöny.)