Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám

Babits Mihály: Atlantisz, egy világ, amely lemosdotta az életet

Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem
úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen
bukdosva botor léptekkel, a sűrű nehéz víz alatt
és nézem a hajladozó suhanó síma kúsza halat
a kicsit, a fürgét, s a nagy halat, a kicsi néma vadászát
virágszerű állatok áloméletű nyíladozását
a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét
a rettenetes fejlábú polyp Medúza-tekintetét
száz szép halavány színt kéken a víz remegő üvegén át
és látok egy elsülyedt várost, félig leomolva, némát,
egy holt mesevárost kéken a víz remegő üvegén át.
Hintázik a habban nagy fala - mind csupa márvány.
Csikosra, sikosra moházva bekente a vízi szivárvány.
Hab rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe
kikorhadt rég minden kapuja - Belépek egy helyen. Ime.
Egy nagy terem - babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak
és függönyöknek aranyrudai (holt kincs a gyenge búvárnak)
Márvány, meg arany, meg drágakövek - (vagy élő vízi virágok?)
de bíbort s ami volt más drága szövet, a víz sava rég kirágott
Még aranyváza a trónnak áll, de már faülése kikorhadt.
Csönd van, csak az ablakokon suhan be néma komor had
mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében
olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.
S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:
porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.
Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét
ruházva a halott köveket s a csontok kriptai termét
Másutt a halál magára veszi a föld süket öltönyét
itt áttetsző üngben mulatoz, követve a víz ütemét
Játszik selyem kék fodraival és táncol ős ütemére
szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére.

Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit kinézhetek abból
egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a habból
Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét
halak dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bőrét
nedves haját fősülgeti még mint rég a régi mesében
s örökre fördik meztelenül a zord Oceán vizében.

Csak én vagyok itt, aki emberi még, és lelke se, teste se márvány,
nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván
Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója?
Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!