Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Figyelő

Dr. Ybl Ervin: Bevezetés a biológiai esztétikába

Schiller Ottó ily című munkája szélesen megalapozott tudományos természeténél, végiggondolt és kidolgozott állításainál fogva a magyar esztétikai irodalomban igen számottevő munka. Nem vesz bele abba a nagy és még mindinkább növekvő írástengerbe, mely kellemetlen egyhangúsággal s tehetetlenséggel mindig ugyanazt a partot nyaldossa, anélkül, hogy mélyebb perspektívákat tudna nyitni. Schiller Ottónak volt mondanivalója, mikor könyvét megírta, s ha ez a mondanivaló talán nem is meglepően új, vagy nagyszerű igazságokat felfedő, mégis oly tudományos készséggel tárgyalja, mely írójának méltánylandó filozófiai gondolkodásáról tesz tanúságot.

Könyve tulajdonképp nem egyéb, mint az esztétika lélektani eredményeinek egy új tudomány számára való átfordítása. A tárgyalás kiindulópontja a Pikler-féle célszerűségi elmélet, melyet Schiller biológiai alaptörvényként állít fel, s erre az elmozdíthatatlan pillérre építi esztétikáját. Schillernek azonban az eddigi tudományos eredményekből is tudomása volt arról, hogy a tetszés és a művészi alkotás semmiképpen sem sorolható a célszerűségi tevékenységek közé. Ezek az esztétikai funkciók egyáltalában nem vonatkoznak a jövőre, s csak a jelen pillanat állapotának függvényei, amivel összefügg az is, hogy a tetszés, a művészet független az erkölcstől, illetőleg egészen más természetű. De nemcsak ezt tudhatta az előző eredményekből, hanem azt is, hogy a tetszés az alany állapotának egy oly folyamata, melyben egy kellemes és többé-kevésbé hangsúlyozott sajátmaga érzés lép fel, mely, mint előbb említettük, független a célszerűségi, ökonomikus érzésektől, így tehát adva volt a probléma megoldása, Schillernek csak jobban szembe kellett egymással állítania az ökonomikus és esztétikai funkciókat. Ami Piklernél megállapítás volt az ökonomikus érzésekre nézve, annak negatívje érvényesnek tűnt fel az esztétikaiakra, melyek közül kétségkívül legföltűnőbben bizonyító erejű az esztétikai funkcióknak ellentéteket kizáró természete.

Schiller könyve tehát az eddigi eredményekre támaszkodik, de ezekben széles áttekintést árul el. Az összefüggéseket, az ellentéteket ügyesen látja meg, és igyekszik azokat minél erősebben kiélezni. Ebben találjuk könyvének főerősségét. Mindenesetre nagyobb tudományos szolgálatot tett volna, ha az esztétikai funkcióknak abszolút természetét, mibenlétét igyekezett volna megfejteni, és nem állott volna meg az állapot-felfokozódásnál, de könyve, mint ezt a címe is jelzi, inkább csak problémákat megjelölő, fölfedő, melyeknek megoldása mérhetetlenül nagy tudományos fölkészülést igényelne, a segédtudományoknak egy olyan készenlétét, minő a mostani fejlettségüket messze túlszárnyalja.

Azért vonatkozik ez különösen Schiller könyvére, mivel ő mindent biológiai útra óhajt terelni, holott ennek a tudománynak az állapota még kevésbé kidolgozott, mint a régebbi lélektané. Schillernek tudományos módszere tehát inkább az osztályozásra, az ellentétek felfedésére irányul: megállapítja pl., hogy ez a jelenség más, mint a többi, körülkeríti és megnevezi. Ez a megnevezés igyekszik a meghatározás jellegét felvenni, de sajnos, az elhatároláson túl nem képes jutni. Megjelölés, de nem definíció. Az állapot-felfokozódás alig valamivel megoldottabb fogalom, mint a tetszés, vagyis nem egyéb a kanti definíció biológiai kifejezésénél, csak az érdeknélküliség nyer határozottabb, a modern tudományos eredményeken nyugvó jelentőséget.

Schiller könyvének fő jellemvonása az ökonomikus és esztétikai funkcióknak folytonosan egymás mellett való tárgyalása, mellyel mind a kettőt a különbségek révén igyekszik közelebbről megvilágítani. A kettőnek örökös szembeállítása nem egyszer finom megkülönböztetéseket, lehetőségeket hoz felszínre, de a problémát inkább csak megvilágíthatja, mint megoldja. Ezek az egymáshoz viszonyuló, egymásba játszó, egymást módosító lehetőségek amellett, hogy tudományos jelentőségüket örömmel elismerjük, Schiller könyvét egyszersmind nehezen kezelhetővé teszik. Tagadhatatlanul érzéke volt munkájának architektonikus kiépítése iránt, de néhol fárasztóan teletűzdelte tudományos ornamentikával. Ki akarta kövezni a probléma összes mellékútvonalait is, de néhol nehézkes labirintust alkotott. Amit most állít, a következő pillanatban egy módosító körülmény szempontjából már lecáfolja. Nem akarjuk azzal azt mondani, hogy ellentmondásokba keveredik, hanem az esetnek olyan széles egymás mellé való rendezését idézi föl ezáltal, mely a tudományos egymásból való következést nem egyszer elhomályosítja. Ez az oka annak a számtalan zárójelnek, közbevetett mondatnak, mely könyvében található, s annak olvasását fárasztóan megnehezíti. Véleményünk szerint újabb átdolgozásnál ezek a zárójelek föltétlenül elkerülendők, a jegyzet világosabban szövegezendő, miáltal a könyv technikája lényegesen meg fog könnyebbülni, és hozzáférhető lesz a kevésbé fegyelmezett gondolkodásúak számára is.

Azért emeljük ki mindezeket, mert Schiller Ottó könyve elbírja e kifogásokat, határozottan komoly és az átlagon jóval fölülemelkedő munka. Újból ismételjük, hogy egyike a legértékesebb magyar esztétikai műveknek, és ezért megjelenését örömmel üdvözöljük.