Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Az Operaház új Hoffmannja

Hoffmann meséi: sokunknak meghitt emléke, belső ügye, esték, melyeknek színe, tüze messzire kivilágít ködös, borult utunkra. Hamarjában nem is tudjuk, mi az, ami belőle átéléseink egyik nemesebb részévé vált. Elkopottságuk mellett is örökké értékes életmotívumok?

Offenbach, az ő színes bővérű álomlátásával életre keltette Hoffmann miszticizmusát, a - homokszóró - Krespel tanácsos - doge és dogarese három meséjének morzsáiból megcsinálta életének mindent betetőző nagy munkáját.

Elméletben az volna a legideálisabb Hoffmann-előadás, ha E. T. A. Hoffmann és Offenbach elképzelései a színpadon, a két személyiség csorbítatlan jelenvalósága mellett mint egy forrásból táplálkozó erő eredménye váltanának testet. De ez lehetetlen, és Offenbach se gondolt erre, mert hisz' nem csinált egyebet, mint Hoffmann fantasztikus meséibe magát az írót mint domináló alakot beléhelyezte, és a mesék összeforrasztásával Hoffmann életregényét, persze kalandos és a valóságnak meg nem felelő életregényét megcsinálta.

Ugyebár ebből az következik, a rendezőnek az volna a kötelessége, hogy Hoffmann kalandos életének, környezetének gondos stúdiuma után Offenbach szándékait respektálva, az opera magvát adó három elbeszélés figuráit az elbeszélések misztikus levegőjében színpadon talpraállítsa.

Ez csak részben sikerülhet. A színpad csupán addig segítheti előre az írót, ameddig a technika eszközei engedik. Ami benső életrezgést, azonfelül a színpad térbeliségével külső jelekre akarnak váltani, azonmód széjjelfoszlik, elmállik.

E. T. A. Hoffmann szelleméből úgyszólván csak éppen annyit adhat a színpad, amennyi a rajta lefolyó történés kereteibe belefogható. A történés itt majdnem egyértelmű Offenbach intencióival. Az elbeszélések miszticizmusa pedig csupán töredékesen fejeződhetik ki. De e töredékek oly drámai feszültséget jelentenek, hogy szcenikai érzékeltetésük értékes és nagy feladata bármelyik rendezőnek.

Különösképpen éppen ezt hanyagolta el a rendezők javarésze. Kétszeres örömmel kell fogadnunk az operaház új Hoffmann előadását, mely Hevesi Sándor kezében egészen újjáformálódott. Gondosan kigyomlálta azokat az egyenetlenségeket, melyek rendezői felületességből eddig az opera folyamatosságát sokhelyütt megbontották. Az első felvonást Lindorf megjelenésével logikussá tette, és a hátsó kórus bevezető éneke sötét mesék titokzatosságát leheli a színpadra. A második felvonás bizarr szobája, igazi tizennyolcadik századbeli német kisvárosi levegője, az ott sürgő-forgó figurák groteszk mozgása, Hoffmann szelleméhez vezeti a nézőt. A második felvonás kosztümjeinél stílusosabbat eddig magyar színpadon alig láttam.

A velencei felvonás szeptettje, amelyet az előbbi rendezésben kihagytak, hatalmas lendületet ad az eddig erőtlenül elmosódó felvonásnak, organikusan kifejleszti és beleilleszti a dráma menetébe a barkarolát. E felvonás díszletei, noha a háttér és a színpad előrésze nem forr össze egészen, hasonlíthatatlanul különbek, mint az előbbiek voltak.

A negyedik felvonás fehér függönyös fekete szobája, fehér szegélyes fekete bútoraival és a fekete falra függesztett fehér rámájú ovális képpel fojtogató, rémületbe ejtő keretei a bekövetkező döbbenetes eseményeknek. Közvetlenül, majdnem nyersen adja Hoffmann miszticizmusát.

Ez a felvonás visszahozta fiatal korom egyik szenzációját, mikor mintegy tizenöt évvel ezelőtt készületlenül, tudatlanul betévedtem egyik vasárnap délután a népszínház Hoffmann előadására, és szegény Hegyi Aranka Antóniája után sírva és a titkok súlya alatt összetörve támolyogtam ki az utcára.