Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Disputa

Fenyő Miksa: Beöthy Zsolt-Herczeg Ferenc.

Az utolsó hetekben kiváló szaktekintélyek nyilatkoztak a magyar irodalom dolgairól. Az Újság karácsonyi számában Beöthy Zsolt egyetemi tanár úr mondotta el véleményét az utolsó tíz esztendő kimagasló irodalmi eseményeiről. A Petőfi Társaság nagygyűlésén Herczeg Ferenc mondott elnöki megnyitót, melyben "kemény, szinte zord hangon szólt a külföldieskedő írók nemzetellenes tobzódásáról". A két nyilatkozat közül Herczeg Ferencé esett meg szerencsésebb auspiciumok között: jobbról Szabolcska Mihály ült mellette, balról Pap Zoltán, és beszédjére méltó visszhangként Rákosi Jenő szónoklata csendült meg, ha lehetséges, még keményebben, még zordonabban. (A B. H. tudósítója "csak gyönge töredékekben" közölhette a beszédet.) Beöthy Zsolt nyilatkozatával azonban egy kis baj történt. Tanári szórakozottságból-e, vagy más okból, Ambrus Zoltán nyilatkozata mellé került, s ez a szomszédság beteggé halaványította, valósággal leleplezte Beöthy Zsolt vérszegény, szempontok és ítélet híján való kijelentéseit. Ambrus Zoltán nyilatkozata méltó az új magyar irodalomnak e legkiválóbb és legnemesebb alakjához. Az irodalomtörténet távolságából szemléli a tegnap eseményeit, de minden során megérzik, hogy szívbéli ügyéről beszél, egy komoly s minden mozzanatában érdekes fejlődési processusról, melynek - egy nagyszerű oeuvre révén maga is fontos tényezője volt. Ambrus Zoltán nyilatkozata - úgy látszik - e tárgy iránt való minden komoly érdeklődést és igaz megértést teljesen absorbeált, mert Beöthy Zsolt számára csak a legszűklelkűbb korlátoltság maradt. Szó nélkül haladhatna el mellette minden jóízlésű olvasó - Beöthy Zsolt egész tudományos munkássága feljogosít bennünket erre -, ha véletlenül ez az ember, aki a maga vakondok látóköréből igen komoly és sokaknak szent dolgokról mondja el kijelentéseit (olyan nyelven, mely irodalmunk vaskorszakára emlékeztet), nem látnál el az irodalomtörténet egyetemi katedráját. Ez a szomorú tény kötelez.

Beöthy Zsoltnak a tudományos irodalomról, ez irodalomnak az utolsó tíz esztendőben való fejlődéséről, legkiemelkedőbb és a magyar szellemre legjellegzetesebb mozzanatairól kellene beszámolnia. Az eszmékről, melyek e fejlődésnek motorjai voltak, az eredményekről, melyek a magyar tudományos munkát a nyugat-európai tudományos munkásság komoly tényezőjévé avatják. Tagadhatatlanul szép téma, csak éppen tudni kellene egyet-mást, komoly érdeklődéssel maga körül tekinteni, megértéssel a látottakat összefoglalni... egy kissé megemberelni magát. Beöthy Zsolt ellenben előráncigálja a nagyon tiszteletreméltó és bizonyára nem is érdemetlen Hermann Ottót, és ennek tudományos működését "mint az igazi magyar tudós grandiózus képét" állítja elénk. A beállításon azonnal megérzik, hogy ez a probléma nem sok nyugtalan éjszakát okozott Beöthy Zsoltnak, nem is igen érezte problémának, inkább rébusznak, melyet graciózus könnyedséggel, tanárhoz illő csalhatatlansággal kell megfejtenie. És megfejti. Fejének egyetlen mozdulata nélkül. Aminthogy ugyanilyen könnyedséggel állapítja meg, hogy a regény: Herczeg Ferenc, a dráma és novella: Molnár Ferenc, a költészet Kozma Andor. Ez az, ami az utolsó tíz esztendőben eseményszámba megy.

Semmi értelme nincs és jó ízlésem is lázadoz ellene, hogy avégből, hogy Beöthy Zsolt nyilatkozatának ürességét, szempontjainak hitványságát demonstráljam, egy rövid polémia (vagy inkább: rendreutasítás) keretében próbáljam értékelni Herczeg Ferenc, Kozma Andor és Molnár Ferenc irodalmi munkásságát. Bizonyos általános szempontok megállapítását azonban nem mellőzhetem, elvégre fel kell tennem, hogy ez a három magyar író, kiknek munkásságát magam is irodalmunk nyereségének tartom, némi kényelmetlen érzéssel, benső bosszankodással - a jóízlés által passzivitásra kárhoztatva - fogadta ezeket az irodalomtörténeti megállapításokat.

Mit szóljunk ahhoz, hogy Beöthy Zsolt a regényirodalomban Herczeg Ferencet nevezi ki költőkirálynak, holott az utolsó tíz esztendő regénytermésében Ambrus Zoltánnak, Bródy Sándornak, Móricz Zsigmondnak (Mikszáthról nem is szólva) néhány olyan munkája jelent meg, mely minden nemzet irodalmának büszkesége lehetne. De végül ez nem is fontos. A fontos az, hogy egyetlen szót sem talál az utolsó tíz esztendő irodalmi evolúciójára, egy árva jelzőt sem a magyar regényre: hogy honnan jött, hova fejlődik, hanem jó magasra emelve lábát, egyszerűen átlép koron, embereken, eseményeken, mert képtelen mindezt tudományos becsületességgel egybefogni. Tehát regény: az Herczeg Ferenc. De már novellát azt nem tud ily kiválót alkotni: ebben Molnár Ferenc kapja a legjobb osztályzatot. (Bizonyítgassuk, hogy Herczeg novelláiban különb mint regényeiben?) "Hogy az utolsó tíz év produkciójában az elbeszélő irodalmat illeti meg a szupremácia, nemcsak azért van, mert még itt találjuk Jókainak és Mikszáthnak az utolsó munkáit, hanem azért is, mert itt támadt a legtöbb és legerősebb új tehetség, akiknek becsületére válik, hogy (bár Jókai és Mikszáth nem maradhattak hatás nélkül ez írókra sem) nem Jókainak vagy Mikszáthnak az utánzásával igyekeztek elérni sikereket, itt találjuk a legtöbb érett alkotást, a legtöbb művészit." Ambrus Zoltánnak e nyilatkozatához nincs mit hozzátennünk. Valóban lehetetlen büszkeség és meghatottság nélkül gondolnunk arra a gazdag névsorra, mely a magyar novellairodalmat jelenti. Akiket már megneveztünk és kiknek nevét százszor aláhúzni óhajtjuk és Gárdonyi, Krúdy, Biró, Kaffka, Heltai, Jób, Tóth Wanda, Karinthy, Elek, Révész, Lengyel, Szini, Csáth - és még egy csomó nekem kedves név -, ezeknek termésében Molnár Ferenc munkája sem a legkülönb, sem a legjellegzetesebb. Aminthogy bármelyik nevet is ragadnók ki és állítanók előtérbe, valójában meghamisítása volna annak a ténynek, hogy "az utolsó tíz esztendő produkciójában az elbeszélő irodalmat illeti meg a szupremácia".

Ha a szupremácia az elbeszélő irodalmunkat illeti is meg, a legérdekesebb, a legnagyszerűbb átalakulás éppen a líra terén történt. Gyönyörű kiteljesülése a magyar léleknek, nagyszerű renaissancea Vörösmarty, Petőfi, Arany tradícióinak. Nem abban az értelemben, ahogy egy csomó kistehetségű, a maga sekély egyéniségéből megélni nem tudó költő - rímben és prózában - a tradíciók tiszteletét értelmezi és világgá ordítja, s ami náluk a formák lelketlen utánzásában, eszmekörük élőképszerű utánköltésében merül ki (ez az, ami nekik saját szemükben és a tömeg előtt létjogosultságot ad, ez az, ami irodalmi társaságokban hajtja őket össze), hanem abban a magasabb értelemben, hogy az egész múlt bennük szunnyad, mint - hogy Péterfi Jenő egy szép hasonlatával éljek - a rubinban a tűz. Ami Arany és Vörösmarty költészetében nagyszerű, ami lényege-lelke költészetüknek, bizonnyal inkább nyilvánul meg Babits művészetében, mint teszem Szabolcskáéban. Ami a rövidlátókat megtéveszti: hogy Szabolcska költészetében csak éppen ez a "tisztelet", a magyar faj ősinek és jellemzőnek mondott usance-tulajdonságai vannak meg, Babits művészetének kohójában minden, ami igazit produkált a múlt: egyénivé, különössé izzik, s az ő csúcsait is ugyanaz a nap aranyozza be, mely sugaraival elönti Arany és Vörösmarty költészetének ormait. Ha valamely tünemény előtt, úgy a magyar lírában bekövetkezett ez átalakulás előtt a tudósnak gondolkozva kellene megállani. Itt többről van szó, mint egy költőnévnek szeszélyes odakanyarításáról. Kozma Andor, ha nem is nagy költő, de szimpatikus, igazi költő, azonban mit jelenthet neve az új magyar lírának ama jelentős megnyilatkozásával szemben, melyben a magyar faj szociális átalakulásának földrengése, a magyar lélek belső kultúrájának krízise revelálódik.

S itt áttérhetünk Herczeg Ferenc kemény, szinte zord elnöki megnyitójára. Ő is a líráról beszélt. "A nemzeti gondolat összefűző ereje meggyöngült a magyar irodalomban", mondotta. Testvér testvér ellen, mondotta. A fagyos szelek, melyek társadalmunk egységét darabokra tépték, az irodalom ültetvényeiben is pusztítanak, mondotta. Egyszóval - mint mondani szokás - lángszavakkal ostorozta az új magyar költészetet, legkivált Ady Endrére célozva, aki különben is az egész Petőfi-Társaság-cécónak (mely társaságnak "várfalait" egyébként a kutya sem...) steinerner Gast-ja volt. Tessék Herczeg Ferenc kemény, szinte zord nyilatkozatát Ambrus Zoltán mellé állítani. Ambrus Zoltán fejtegetéseiben is bizonyos konzervativizmus nyilatkozik meg, de ez a konzervativizmusnak abból a nemes és termékenyítő fajtájából való, melyet egy érdekes cikkében Hatvany Lajos Lemaitre vagy Barrčs konzervativizmusa néven reklamált a magyar irodalmi közélet számára. Herczeg Ferenc konzervativizmusa ettől száz mérföldre esik, politikai konzervativizmus, magyar képviselőházi konzervativizmus, s amennyiben művészeti, egyszerűen azt jelenti, hogy megállni azoknál az irodalmi elveknél, sőt lehetőleg tehetségnél, melyeknek a magyar irodalom a Gyurkovics-fiúkat és Szabolcs házasságát köszönheti. Politikai konzervativizmusa pedig, melynek uralmával irodalmi pozíciója elválaszthatatlanul összefügg, elhomályosítja judiciumát, s képtelenné teszi annak a fejlődésnek értékelésre, mely az ő munkásságát - művészi formáját, eszmei tartalmát tekintve - ma már messze túlszárnyalta. "Sowie ein Dichter politisch wirken will, muss er sich einer Partei hingeben und sowie er dieses thut, ist er als Poet verloren, er muss seinem freien Geiste, seinem unbefangenen Überblick Lebewohl sagen und dagegen Kappe der Borniertheit und des blinden Hasses über die Ohren ziehen", mondotta Goethe, mikor Eckermann referált neki Herczeg Ferenc elnöki megnyitójáról.

Ezt a sipkát azután egész a nyakáig rántja fejére, amikor a magyar drámairodalom külföldi érvényesüléséről beszél. Ami Ambrus Zoltánnak öröm és dicsőség, ("Drámairodalmunk fejlődésének a rohamossága szembeszökő. Hogy a színpadi technika dolgában csak a legutóbbi tíz év alatt is mekkorát haladtak drámaíróink, a nagyközönségnek is észre kellett vennie. Vannak, akik azt vitatják, hogy az irodalmi értékre nézve már távolról sem ekkora az emelkedés. Nem vagyok ezen a véleményen, újabb darabjainkban az irodalmi nívót illetőleg is folytonos előrehaladást látok, ha ez talán valamivel lassúbb is, mint a technikában való fejlődés. Csak mint el nem hallgatható nagy eseményre utalok, és hogy a legutóbbi években drámaíróink a külföldet is meghódították" mondja nyilatkozatában), tehát ami Ambrus Zoltán szabad, elfogulatlan szellemének öröm és dicsőség, az Herczeg Ferencet az irigység és vak düh elcsukló hangján szólaltatja meg, s abszolút rezignációra készti. A nemzeti érzés hiányzik a külföldre exportált magyar drámákból: sújt le drámaírónkra s tanút is idéz, Felix Saltent, akit más alkalommal valószínűleg le sem köpne. Hát hiszen lehet, nagyon lehet, hogy Bródy Sándor, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc meg Biró Lajos darabjaiban kevesebb a tárogató, mint az Ocskay brigadérosban, de ötlet van bennök és elán és művészi törekvések. Nagyszerű ambíció van bennük: megállni a helyüket ott, ahol az egész világ íróinak versenye nagyon komoly feladatok elé állítja tudásukat, leleményüket, művészetüket. És ha nem a tiszta irodalmiság érvényesítette ez írók drámáit a külföldön, másrészt nem is az irodalmi fajsúly volt az, mely Herczeg Ferenc színműveit a hazai röghöz láncolta.

És most szálljunk-e vitába Herczeg Ferenccel a "nemzeti érzés" kérdésében? Fejtegessük neki, hogy sehol a világon nem űznek e fogalommal olyan tulipánszédelgést, mint nálunk, s hogy a legnacionalistább kritikus is beéri azzal, hogy teszem Baudelaire, aki szintén nem hasogatta ki a nemzeti gloire sugarait költészete számára, francia talajból lett, a francia föld körülményei által határoztatott meg - aminthogy ez nem is lehet másképp -, és úgy írt, ahogy nagy tehetsége írnia adta? Vagy ajánljuk figyelmébe azokat a szuverén cikkeket, melyeket négy-öt esztendő előtt Ignotus e tárgyról - a perzekutor esztétikáról írt? (A "Kísérletek" kötetben jelentek meg.) Fölösleges dolog. Herczeg Ferenc hazafias aggodalmai ma már kissé kriptaszerűen hatnak. Nézzen csak maga körül, akiket a szárnya alá vesz - a nemzeti érzés vámosai, javarészt meghaltak, elfelejtődtek. S akiket támad, ma már beati possidentes. Nem éppen abban az értelemben, hogy jó hivatalokat szereztek, közéleti tekintélyre tettek szert, hanem abban a magasabb bár szikárabb értelemben, hogy az övék az a három-négy ezer ember, aki Magyarországon a nemzeti barbársággal szemben a magyar kultúrát jelenti. S ami Herczeg Ferencet illeti, e sorok írója korántsem látja olyan kétségbeesettnek a helyzetét, mint ahogy azt ő maga képzeli. Csak éppen hogy igyekeznie kellene, megfeszítenie minden tehetségét, megemberelnie magát. Eljöhet még a Mutamur korszaka, s akkor még Herczeg Ferenc is lehet valaki, anélkül, hogy egy atomnyit is leirigykedne a mások dicsőségéből.

A szegény Beöthy Zsolton már úgysem lehet segíteni.