Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A kisfiú nagy barátai

Tersánszky Józsi Jenő: A kisfiú nagy barátai
3.

Épp az udvaron álldogált másnap unatkozva a kisfiú, mikor Katit meglátta a padlás garádicsán lefelé lépegetni, és oda kapta pillantását meztelen lábairól fel-fellibbenő ruhája. Egyszerre minden mohó kandisággá elevenedett benne a lábak szoknyafödte folytatása után.

Kati egy tetejes szakajtó zöldpaszujt szorított magához félkarjával, s mikor leért a tornácra, földre tette a szakajtót, és mellékuporodva egy rostába kezdte, csendesen dúdolgatva, átszemezgetni a paszulyt.

Matyi érdeklődve vigyázta minden mozdulatát. S megdobbant szíve, mikor a Kati leguggoltánál térdein szerte feszülő ruháját látta. Körülnézett és csendesen közeledett hozzá, izgatottan próbálva meg néha odasandítni a szoknya alá.

Még közelébe se ért, Kati felpillantott, s szórakozottan aláhúzta térdein a szoknyát, és serényen szemezgette tovább a paszulyt.

Matyi egy tornácoszlopba karolva állott meg előtte, s jó ideig szótalan szemlélte szorgoskodását.

- Méssz ebéd után a szőlőbe? - kérdezte aztán -, méssz? mi?

- Jaj, máma nem lehet - takarítunk - felelt Kati -, meg, nem látja, úgyis esik az eső.

- Akkor nem fürdünk - jelentette ki Matyi.

- Akkor bizony nem - hagyta helyben a cseléd.

- De holnap se?

Kati vállat vont erre, s egy kicsit hallgattak.

- Most Toncsi egyedül van a szőlőben - firtatta tovább a kisfiú.

- Nem lopják el, ne féljen - felelt Kati.

Itt a kisfiú mellé guggolt maga is, és turkálni kezdett a paszulyban.

- De hogyha majd fürdünk, elveszi ám Toncsi az egész ruhádat, és ha pucéron maradsz?!... egészen pucéron!...

- Nem hallgat, tökmag! - utasította illemre Kati -, segítsen hát inkább tisztítani ezt a paszulyt.

- Hogyisne! Ha viszel a hátadon, vigyél inkább, már rég nem vittél.

Avval a Kati hátának is került a kisfiú, és rátette két kezét a vállaira.

- Csiba te - kapta el Kati előle vállait, és hátra lökdöste félkarjával.

Matyi azonban nekiszaladt s ráugrott, hogy hanyattrántotta mindenestül.

Hanem ezúttal majd rajtavesztettek a játékon. Meglátta őket belülről a kisfiú édesanyja, s kicsi híja, hogy Matyi ki nem kapott. Szegény, ártatlan Kati is szidást kapott érette. Tudatta is méltatlankodását a kisfiúval, mihelyt anyja bement:

- Na megálljon, taknyos, míg én szóbaállok magával.

*

Azért Matyi nem vesztette el reményét, hogy közelebb ki ne békülnének. Gyakran gondolt aznap Katira, úgy tartva őt számon, mint valami becses játékát. És várta az estét, mikor majd kimehet a konyhába Toncsit hallgatni, de főképp megismételni a múlt esti ölbe-búvócskát.

Borús, álmos, unalmas idő volt aznap, az eső is csepergett egy-egy verset, így este is korábban lett, mégse kedvezett Matyinak óhajai szerint a szerencse.

Édesanyja gyöngélkedni kezdett, s estére rosszabbul lett. Nővérei aggodalmas arccal jártak-keltek, s alig nyúltak a vacsorához. Felfordult a rend a háznál, hogy Matyinak nagy kedvetlenségére kellett belátnia, hogy máma aligha lesz mulatság.

Kati hol ki-, hol beszaladgált a házban, a patikába is elfuttatták. A szomszédasszony kurtán hazavitte a tejet, s alkalmasint Toncsi se pipázik már ott soká a nyitott konyhaajtóban.

Mégse hagyta nyugton a kisfiút, hátha később mégis csak összeülhetnek, s unottan farkolt utána ki-be Katinak.

Későcske is lett pedig. S kétszer is rászólt nénje, hogy feküdjön le már. Annak most ugyan oda se fittyentett a kisfiú, ha nem kellett tartania anyjától.

Egyszer - amint kiment újra a konyhába, úgy tetszett neki, Toncsi is vár valamire. Valami titkos ügyük lehet tán Katival. Merthogy haza is ment volna már azóta, ha itt semmi keresete, mint azelőttibe is. Úgyis messze lakott túl a folyón öreg anyjával. De észrevette a kisfiú, hogy Katival pillantásokat váltanak.

Imént is - Toncsi mondott valamit a cselédnek, erre Kati mérgesen bökött rá fejével, és jelentős pillantást vetett a kisfiúra. Aztán Toncsi mogorván nézett utána Katinak, mikor azt bekiáltották, majd meghúzogatta pár kajla szálacska bajszát, s tovább pipált egykedvűen. Csak apró, fekete szemei ugráltak, pislogtak egy-egyszer nyugtalan. S ha kérdezte a kisfiú egymás felől, felelt is, nem is. Matyi besompolygott hát újra a szobába.

Itt olvasnak nővérei máskor, itt alszik ő meg édesapja, aki soha sincs itthon esténkint, mert kártyázni meg pityizálni van oda az egyletben. Most üres a szoba, a lámpa csak magának világít az asztalon. Édesanyja a következő szobában fekszik.

Onnan jött ki most Kati nagyobbik nénjével. S nénje halkan mondta, hogy: hálistennek, elaludt a beteg.

Mégis kinéz hát talán valami mulatság - gondolta Matyi kissé megvigasztalódva, és indult is Kati után a konyhába. Hanem mikor épp a félig nyitott ajtón ódalgott kifelé, hallotta, hogy Kati indulatosan rivall rá Toncsira:

- Eridj már haza a nyavalyába!

Toncsi erre csak morgott valamit, mert közben észrevette Matyit az ajtóban, s olyan képet vágott, mintha mondaná: óh be örülök, hogy megint itt vagy. Kati is odanézett s elhallgattak. A kisfiú bambán bámult rájok. Akkor Toncsi váratlan mókára fogta a dolgot. Kacsintott Katinak, és hirtelen lehajlott a kisfiúhoz:

- Tudja maga, Matyika, azt a nótát? hogy:

Felült Mojsi a zsidó kony-há-ra:

Gondolkodik mi leszva-csorá-ra?...

Tárárá...

Matyi hirtelenében még mindig csak bámul. Most elneveti magát, elébb Kati, majd Toncsi is, s akkor kitört rá a kisfiú is, mert csak most érezte, mintha csak a hónalját csiklándaná meg Toncsi avval a kegyetlen kacagtató, ragyás pofájával, ahogy felduzva, orrán keresztül dudálja a nótát:

- Na oszt úgy van - folytatja Toncsi -, hogy azt mondja, hogy:

Vereshagyma kariká-ra-vág-va:

Allesz a zsidónakva-csorá-ra.

Csorára, csorára, hajahopp!

- Ülj le Kati, hogy meséljen Toncsi - pakolt ki erre nyűgös óhajával a kisfiú. És húzni kezdte a cselédet szoknyájától.

- Ohohó, még mi nem? hagyjon, mert itatni kell menjek a tehenet - válaszolt Kati. - Menjen már be lefeküdni! Hallottak oda! - szólt rá aztán parancsolón Matyira.

Ekkor megint bekiáltották a szobába.

- Miazistenszentcsudája már! - fakadt ki Kati bemenet, s a kisfiú meg Toncsi kissé hökkenve feledték utána szemöket, majd szótalan néztek egymásra.

Toncsi várt még egy kicsit, aztán, mikor látta, hogy a kisfiú is bemenőnek mozdul, zsebredugta pipáját, s elsóhajtotta magát:

- Na, megyek már én is. Adjon isten jócokát... - és kifordult a setét tornácra, behúzva maga után a nyitott konyhaajtót.

Matyi csalódottan állt ott, majd tétován, a konyhaajtó üvegéhez szorítva arcát, odaki is követte szemmel Toncsit a setétbe, míg csak átment az udvaron. S azután is. Mert úgy tetszett, Toncsi megállott az utcaajtóban s nem mozdult.

Már azt hitte, képzelődik, s rég elment Toncsi, mikor egyszerre megmozdult a setétben, s látta, hogy visszafordul az utcaajtóból, és a kerítés mellett lassan visszatér a fásszínbe.

Elkapta fejét a világos ajtóüvegtől, s belül megdöbbenten gondolkodott, mint aki féltve titkolt sejtelmeire nyert hirtelen világos feleletet.

A fásszínen át a külső udvarra s a kertbe lehetett jutni, s az istállóba, ahová most Kati mindjárt itatni megy a tehenet.

Nem volt sok ideje tanakodni, mert nővére és Kati hangját hallotta meg a szobában:

- Megyek már, megitatom azt a tehenet - mondta Kati.

- Eredj, eredj, csak ne késs soká, mert...

Többet nem hallott a kisfiú, mert, bár elébb úgy határozott, hogy szemközt megy Katinak, hadd lássa, hogy ő indul lefeküdni, aztán szökik ki valahogy... most sebten kisurrant a konyhaajtón a tornácra, s ott lapult nagy szívdobogva egy kiszögellés megett.

Alig egy perc múlva jött is már Kati égő lámpással a kezében, keresztül az udvaron, be a fásszínbe. Hanem akkorra már nagyot csappant ott a setétben a kisfiú vállalkozókedve, s maga is megrettent szándékától, mikor Kati után lelépett a tornácról az udvarra, s habozott, jobb volna mégis bemenni lefeküdni. Eközben hátra is nézett, s kissé eloszlatta gyávaságát, hogy mögötte csaknem világos volt tornác, udvar, az ajtóból, ablakokból kiömlő fény következtében. S rettegve ugyan, csak bevitte a setét fásszínbe kíváncsisága.

A fásszínből már hallotta a Toncsi dormogását. A külső udvaron egy félig lerakott szekér széna volt, s tele volt szénával az istálló mellett a kocsiszín is. Ide kikukkantva, látta a kisfiú, hogy az égő lámpás le van téve a földre, s Kati meg Toncsi suttogva civakodnak. S Kati mérgesen löki el Toncsit magától, és be akar jönni, mert alkalmasint már megitatott. Hanem Toncsi egyszer csak félrehajol, felkapja a lámpást és elfújja:

- Az istenit neki - káromkodik közben, s derekán fogva Katit, elhúzza a szénahalom mögé.

A kisfiú guggolva ereszkedett, s két tenyerét kétfelül arcához szorította szörnyű izgalmában. És remegve mászott, leskődött, amerről a széna zizegését neszezte, minden erejéből nekierőltetve szemét a setétnek.

Felemelkedett időnként lábain, fülelt, s eközben mint valami szédület zuhant lelkére a bizonyosság: "hát való igaz, hát való igaz, ő nem hitte, ahogy Misu mondotta". És körülnézett tépelődve, merről közeledhetnék jobban. De megriadt s menekvésre lett kész minden neszecskére.

Aztán egyszerre valami fenyegető bizonytalanságnak érzete szállott belé a kisfiúba. Hogy itt áll, egyedül, setétben, hallgatózik: semmi nesz. Mi van hát? S megijedt, hogy hirtelen visszaosont az udvarról a fásszínbe. De itt oly emésztően s vakon rohanta meg újra a kíváncsiság, hogy sírnia jött csaknem, s tehetetlen dühvel gondolt a setétre.

Épp fejét dugta ki újra a színből, mikor léptek alatt zörgött meg a kavics. S oly váratlan, már nem volt ideje visszafutni a színen át. Mit tegyen? Egy nagy láda mellé rémülettől reszketve ült le a földre.

Toncsi jött, lassan, hümmgetve, megállott a fásszín ajtajában, s várta Katit, aki a lámpást gyújtotta meg odakinn az udvaron, aztán haján, ruháján babrálva jelent meg a lámpással a színajtóban. Miközben keresztülmentek, Toncsi magához akarta húzni félkarjával, de Kati durcásan húzódott vissza előle:

- Eridj te piszkos, gyalázatos - és ellökte kezét.

Erre Toncsi, szakasztott mint ahogy imént a konyhában a kisfiúnak tette, ugrott elibe most Katinak.

- Hopp! - azt mondja, és ördöngös pofával kezdte dudálni a nótát:

Tirallalla lallalla tiralla. - Hopp!...

Még bokázott is hozzá. Széthúzta a nadrágját kétfelé, mint valami balerina, s úgy illegett Kati körül, hogy az kénytelen volt elkacagni magát.

A kisfiú karikára meredt szemmel bámulta őket a setét zugból.

Toncsi közben félreköpött vagy párszor, s csepp híja, hogy le nem köpte őt, hogy ijedten húzta le fejét, s úgy sunyított fel, a homloka alul.

Szinte megfelejtkezett rémületéről, oly szörnyű furcsa volt neki látni a Toncsi ugrándozását. De távol attól, hogy nevethetnékje jöjjön rajta. Vigyorgó pofája, a Kati nevetése, aki éppúgy cinkosa azért Toncsinak az ocsmányságokban, ha színeskedik és dér-dúrjával, és torzan ingó árnyékaik a szín deszkafalán, amint Kati lógázza a lámpást - mindez oly sajátságosan hatott a kisfiúra, mintha nem is tudná hinni: igaz-e mindez? vagy igaz-e, ami az imént történt Katiék közt?

Toncsi most hirtelen elpárolgott, s Kati is sietve eredt befelé.

Szinte csak most rázta fel elámultából Matyit az aggodalom: miképp jut be már most észrevétlen a szobába? Közben pedig látta, hogy Kati elfújja a lámpást a tornácon, s mielőbb bemegy, elébb beleskelődik a szoba ablakán. Ez újra diadalmasan erősítette meg a kisfiúban, hogy igaz, ahogy Misu mondotta. S a Kati leskődő, borzas feje a világos ablak előtt, soká emlékében maradt Matyinak.