Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám

Szabó Dezső: A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei [+]

Denevér-lelkek fájdalma: az emlősök, patások között fáj, sajog, hogy szárnyuk van, az ég madarai közt tragikus a ráeszmélés, hogy szárnnyá rajongott repülőjük csak kipelyhezett mancs. Két magánosság, kettős gúny fájdalma, a hazugsággal mint fátummal, a cinizmussal mint hiúságunk kétségbeesésével. Szegény, nyomorult cinizmus: az ember-görény bosszúja, hogy az élet kegyetlenül nagy és szép.

Denevér-kor fájdalmaiban rángunk. Két monumentális kor közötti alaktalan idő betegei vagyunk. A nagy epika, nagy mitológia szétomlott - elkésett omladékkövei még most is koppannak a lelkekben. Az új epika, új mitológia még csak most van ígérkezőben.

Halott vagy, kereszténység, mint mitológia, mint epika, halott vagy egészen. A visszhang még most is mondja azokat a kalapácsütéseket, melyekkel sírbadöngettek a haló-szülő világ őrültjei. Még tragikus halott vagy, mert a halott arcának az élők szenvedélye ad jelentést. Görög testvéred mosolyog sírjában, mert úgy hajolunk feléje, mint a szélcsend napja a hízelgő tengerre. De téged még élőnek gyűlöl az új lélekre éhes, élőnek hazud az antikvárius. Miért nem tudjuk, hogy halott vagy? Hogy elsimulna arcod fagyott vonaglása, te is mosolyognál, minden művészlélek örökös mátkája lennél.

Sírod körül két durva csoport tiprása alatt habzik a sár. Az egyik az apró lebuj-szentek csoportja: marionette-Krisztussal, marionette-Máriával, és azt hazudják, hogy ez az élő és éltető kereszténység, a hajdani világra zúduló epika az Európát termő mitológia! Szomorú balekok izzadt belépőpénze csörög a kezükben.

A másik az Homais-k, a "természettudományosok", [*] az "intelligensek", a "modernek" csoportja. Nézzétek a kis természettudományos Babszem-Prométheuszt, amint kis collstokjával mértéket szab a végtelenségre: "a mai modern ember nem versekben, nem regényekben él, már a gyermeket rá kell nevelni a természettudományos világnézetre stb. stb.". Homais úr, mit bánom én, ha a természettudományos természetben nincsenek istenek, színek, hangok, ha nincs végtelen: de ha az én véremben, húsomban, egész testbemártott lelkemben egy mitológia vajúdik, ha hangok énekelnek bennem, és színek ölelkeznek világgá. Azt hiszed, hogy kitiltják ezt belőlem azok a törvények, melyeket a bőrömön kívüli ritkán valószínű világból vontál ki? Ha egész énmagamban nem tudsz megváltani, ne légy úgy Krisztus, hogy felemre nyírj. Én teremni akarok minden emberi lehetőségben. Akkor már inkább leszek középkori kakas, mint modern természettudományos kappany.

Pedig 150 éve oly érthetően mered felénk a probléma: a kereszténység meghalt minden következményével, az ember-gép tartalom nélkül zakatol tovább. Új dogmát, új akaratot, új szenvedélyt kell adni neki, hogy a lélek alapfunkciói új életet termeljenek.

Nézd meg ezt a dogma nélküli világot: betűkké táncolva, szavakba jajgatva ömlik feléd egy könyvóceánban. Micsoda csecsebecse lelkek ezek, azt hiszed, hogy az egész emberiséget felrakhatod az étazsered polcaira. De ha vigasztalatlanul aprók: nagyon "sokfélék", furcsák, bizarrok, "egyének". Nézd ezt a könyvekből rakott Csimborasszót, e könyvmilliárdok mindenikében az van, hogy egy úr elvesz egy asszonyt, és hogy a nagyságos asszony vagy előbb, vagy utóbb, vagy sohasem szűr levet egy a fent említett házassági aktusban részt nem vett úrral. Az a könyv Davalaghiri pedig olyan regényekből áll, ahol egy leány szeret, csal, elbukik vagy férjhez megy. Ebből a könyvpiramisból castagnette hangok csengenek ki: a l'art pour l'art lunatikus filozopterjei kocogtatják össze rímeiket. Mindezek tele vannak "belső élettel", "lelki finomságokkal". Hogy nevetnének a nagy epikák hatöles Gulliverjei, ha egy ilyen "sokféle", "lelkifinom", "arisztokrata-lelkű" Liliputit felmarkolnának.

S ha valaki hősies anakronizmussal a nagy epikák méreteiben próbál élni, kacagva furcsálljuk, mint estéli árnyékát a gyermek. A 19. század irodalma tele van szomorú Herkulesekkel, kik furcsa zsonglőrré zsugorodtak, mert érezték, hogy nevetséges egyszerű, nagy és hősies lenni.

Dogmát, dogmát a mozaikra tört emberiségnek. Dogmát, mely tüzes szél legyen, s a meddő egyénkéket egy új teremtő közé sodorja. Dogmát, mely nagy szeretetet és nagy gyűlöletet adjon az izomnak, mert csak a szeretet vagy gyűlölet épít. Dogmát, mely újra egyszerűvé, gyermekké, hőssé teszi az embert. És elsepri az apró tudás, apró művészkedés, lelki-finomkodás, intelligenskedés liliputi skolasztikáját.

Legyen bár a dogma csak egy mondat, adja a szocializmus vagy bármi, de jövőtől legyen terhes, de egész életet tápláló legyen, hogy énünk egész őserdeje nedvet kapjon. A természettudományos ketrec éppúgy korlátoltság, mint a valláserkölcsi. Nem vettétek-e észre, hogy az ember mennyire határtalan?

 

[+] Marinelli futurizmusáról külön tanulmányt fogok írni, részletesen ismertetve az olasz futurizmus irodalmi és művészi törekvéseit. E tanulmányban az olasz futurizmust csak mint egy nagy történelmi folyamat egyik jelenségét tárgyalom.

[*] Ezt olyan mondja, ki mentes minden szervezett vagy szervezetlen csodarendszertől, és nem azokra, akik tényleges tudománnyal tatarozzák a világot.

 

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.