Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Figyelő

Ignotus: Robert Jenő

Robert Jenő a mai német színpad legfrissebb reménysége - most, hogy Brahm meghalt, a legtöbb várakozástól környezett. Robert Jenő hazánkfia, Budapesten félbemaradt ügyvéd s Berlinbe vetődött magyar író. Ma a müncheni Kammerspiele igazgatója s ha valaha valaki merne és tudna mai hőskölteményt írni (Dauthendey talán tudna), megírná a berlini Hebbel-Theater történetét, melyet a nincstelen pesti fiú teremtett ott a semmiből s mellyel, anyagi bukása után, visszazuhant a semmibe, hogy aztán megint talpraálljon s Münchenben egy rossz varietét magához váltva, abból néhány hónap alatt a németség egyik első színházát alakítsa ki. Nemrég Münchenben jártam, ugyanaznap, mikor Robert Jenő íróasztalán el nem állt a telefon csengője, annyian ostromolták lázas aggodalommal: igaz-e, hogy elmegy Hamburgba, az odavaló városi színház igazgatójának? Mi készült akkor s mint alakultak a tárgyalások: máig sem tudom, de azt tudom, hogy az akkor esti Andrejev-darab előadása a legszínpadibb előadás volt, amit hosszú évek óta láttam. A legszínpadibb előadása volt egy semmiképp sem színpadi, tehát mindenképp rossz darabnak, egy halovány elképzelésű s a hétköznapisággal kínosan kellemeteskedő Ember Tragédiájának, melyben írói is alig volt egyéb, mint írójának, egy kiváló léleknek, spiritiszta keze nyoma. Mit mondjak - a Robert rendezése ezt a darabot megírta, megcsinálta, kiformálta, megelevenítette s megstilizálta - mintegy kifejlesztette az írója elgondolásából, mintegy hozzáfejlesztette az író és - igaz, ez a nem utolsó adalék is rendelkezésére állott - Az Ida Roland minden kultúrával teljes reneszánsz-egyéniségéhez. S ez az ember néhány év előtt még dilettáns volt, outsider volt, kit a véletlen sodort színházépítésbe s első rendezőjének váratlan halála a rendezőségbe! Látnivaló ebből is, hogy nincs véletlen, mely ne volna törvényszerű s számomra könnyekig megindító volt, mikor előadás - nem tudom hányadik előadás - után a közönség heves követelődzéssel tapsolta ki a rendezőt: idegen földön, idegen emberek előtt, a legnemesebbeknek kijáró ünnepeltetés közepett hajlongani látnom a Nyugat egy régi emberét. Még természetesebb volna, persze, itthon látnunk, magunk közt, a mi városunkban - ha másképp nem, vendégjátékon. Ezt az ideát ingyen adom színidirektorainknak, ami szép tőlem, mert bizonyos, hogy keresni fog rajta, aki felkapja.