Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy

Halász Imre: Bismarck és Andrássy
Politikai tanulmány (Befejező közlemény)
VIII. A Bismarck-korszak vége

Orosz-német sajtóharc. - Németország az orosz értékek ellen. - Andrássy interpellációja és Kálnoky nyilatkozata a bolgár kérdésről. - Bismarck leleplezi a cár elé terjesztett hamisított iratokat. - Az ún. viszontbiztosítási szerződés. - A békeszövetségi szerződés közzététele. - A német haderő újabb szaporítása. - Bismarck nagy beszéde: »senki után nem futunk, senkitől sem félünk«. - Párhuzamos haderőszaporítás nálunk is. - I. Vilmos császár halála. - III. Frigyes császár. - Kancellárválság a Battenberg-házasság miatt. - II. Vilmos. Bismarck azt hiszi, hogy élete végéig kancellár marad. - A Bismarck-rendszer lehanyatlása. - Tarthatatlan helyzet. - Ellentétek Bismarck és II. Vilmos közt a külpolitikában. - A társadalompolitikai kérdésekben. - Elvetik a szocialista-törvényt. - Bismarck és az új reichstag. - Vilmos visszariad Bismarck terveitől. - Bismarck és az általános szavazat. - Értekezlete Windhorsttal. - Bismarck ellenkezik a császárral. Ez lemondását követeli. - A kegyvesztés évei. - A bécsi bojkott. - Kibékülése a császárral. - Leleplezi az orosz viszontbiztosító szerződést. - Bismarck mint »segédmunkás«. - Halála.

Az orosz és német sajtó 1887-ben erős küzdelmet folytatott egymás ellen. Orosz részről a fővád az volt, hogy a berlini kongresszuson Németország szerezte meg Ausztria-Magyarország számára Boszniát. Ez nem volt igaz. E vád cáfolatául Bismarck a Norddeutsche Allgemeine Zeitungban hosszabb sugalmazott cikket tétetett közzé, mely leleplezte az addig ismeretlen, 1877. jaunár 15-én Oroszország és Ausztria-Magyarország közt megkötött titkos egyezményt, melyben maga Oroszország monarchiánk semlegességének fejében előzetesen beleegyezett abba, hogy monarchiánk megszállja Boszniát és Hercegovinát.

Az orosz lapok támadásai azonban ezután is tovább folytak. Német részről most már erősebb érvekkel állottak elő. A legkiválóbb porosz újságok a nyár folytán sugalmazott cikkeket közöltek, melyek a német közönséget óva intették, hogy ne vásároljon orosz értékpapírokat, hanem inkább igyekezzék szabadulni a kezében levő orosz állami papíroktól, melyekből mintegy kétmilliárd rubel értékű volt Németországban elhelyezve. Bizonyos orosz lapnyilatkozatokra való utalással figyelmeztették a közönséget arra is, hogy az aranyrubelekre szóló orosz kötvények kamatait idővel alighanem papírrubelekben fogják fizetni. A német sajtótámadások az orosz állampapírok nagy árfolyamcsökkenését s a német piacon fölvenni szándékozott újabb orosz kölcsön meghiúsulását idézték elő. Novemberben a két legnagyobb német pénzintézet, a birodalmi bank és a Seehandlung fölülről kapott intésre beszüntette az orosz értékekre való lombard-kölcsönöket.

Ugyane napokban (november 5-én) történtek meg gróf Andrássy és gróf Kálnoky jelentős nyilatkozatai a magyar delegációban a bolgár kérdésről. Andrássy interpellációjára Kálnoky külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy a bolgár ügy az európai nyugtalanságok egyik forrása ugyan, de nem a legjelentékenyebb forrása. A fő veszedelem nyugaton van. Andrássy viszonválaszában érdekes fejtegetésekbe bocsátkozott a berlini szerződésnek arról a pontjáról, mely a bolgár fejedelem választásához a hatalmak jóváhagyását köti ki. Andrássy e fejtegetései során arra a következtetésre jutott, hogy a hatalmak külön-külön is megadhatják ezt a jóváhagyást, nemcsak kollektíve.

Az 1887-i év őszén már fenyegetővé vált a helyzet.

És ekkor egy nevezetes dolog történt.

Az orosz cár ez év nyarát családjával Dániában töltötte apósánál. Gyermekei kanyaróbetegsége miatt kénytelen volt hazatérését halogatni. A Balti-tenger már novemberben befagyott s hajón már nem utazhattak Szentpétervárra. Nehezen szánta rá magát a cár a Berlinen át való utazásra, de elvégre is kínos föltűnés keltése nélkül nem lehetett ez elől kitérni. Berlini tartózkodása alatt a cár november 18-án Bismarckot hosszabb kihallgatáson fogadta. Másnap a német félhivatalos lapok bő tudósításokat hoztak arról a beszélgetésről, mely a cár és Bismarck közt lefolyt. Ezek a szenzációs közlemények az egész világ figyelmét felköltötték. Megtudtuk belőlük, hogy a cár és a kancellár közti beszélgetés mindenekelőtt a bolgár ügyekre terelődött s társalgás közben Bismarck előtt csakhamar világos lett, hogy a cár elé hamisított iratokat terjesztettek. E hamisított iratok részben Koburg Ferdinánd (hamisított) levelei voltak a flandriai grófnéhoz, ki született Hohenzollern hercegnő volt, továbbá Reusz herceg bécsi német nagykövetnek egy állítólagos irata. Ez iratokból az tűnt volna ki, hogy Németország titokban támogatta Koburg Ferdinánd bolgár trónjelöltségét és bátorította ezt az Oroszország ellen való ellentállásban. Bismarck a cár előtt a bolgár ügyeken kívül kiterjeszkedett a Németország és Ausztria-Magyarország közti békeszövetségre is, melyet egyébiránt a cár már ismert. Fölhívta a cár figyelmét a casus foederisre, vagyis arra, hogy a szerződés értelmében Németország egész haderejével köteles támogatni Ausztria-Magyarországot, ha ezt Oroszország megtámadná. Bismarck figyelmeztette a cárt, hogy Németország állja ezt a kötelezettséget.

Bismarck leleplezései mély hatást tettek a cárra. Nagyobb nyomatékot adott ezeknek az, hogy Bismarck nemsokára közzétette a hivatalos Reichsanzeigerben a hamisított okiratok szövegét éspedig oly megjegyzéssel, hogy ha ezek valódiak lettek volna, kétségkívül indokolták volna a cár haragját. Ebben a megjegyzésben benne rejlett annak a felfogásnak a helyeslése, melyet a cár a bolgár kérdésben vallott.

Biztosra vehető, hogy ezek a fölvilágosítások kiengesztelték a cárt. De Bismarck még ennél nagyobb eredményt is ért el. Sikerült neki ugyanis Németország és Oroszország közt a később sokat emlegetett ún. viszontbiztosítási szerződést létesíteni. Ennek szövegét ma sem ismerjük, de tudjuk róla, hogy három évre szólott s hogy benne a két birodalom kölcsönösen jóakaró semlegességet biztosított egymásnak arra az esetre, ha valamelyikük egy harmadik hatalom által megtámadtatnék.

Föntebb már előadtuk, hogy a skiernievicei császártalálkozás idejében (1884) körülbelül ilyen tartalmú megállapodás a három császári hatalom közt jött létre háromévi tartamra. Ez a megállapodás 1887 őszén már közel volt lejáratához. Oroszország azonban a balkáni kérdések körül fölmerült ellentétek miatt ezt az egyezményt Ausztria-Magyarországgal nem volt hajlandó megújítani. Bismarck tehát tulajdonképp nem csinált egyebet, minthogy megújította ama szerződést, Orosz- és Németországra szorítva, újabb három évre 1890 végéig. A cár azt kérte, hogy e szerződés mély titokban maradjon, amire nagy oka volt, mert nyilvánosságra jutása ártott volna népszerűségének otthon s kellemetlenül érintette volna Franciaországot.

Csak nyolc évvel később jutott ez a titkos szerződés a világ tudomására, midőn azt az akkor már rég visszalépett Bismarck leleplezte. Arról a nagy sajtóharcról, mely az exkancellár leleplezése nyomán hónapokig foglalkoztatta a közvéleményt s különösen Németországban és nálunk nagy hullámokat vert fel, alább még alkalmunk lesz megemlékezni. Itt csak annyit, hogy Bismarck beszédeiben és sugalmazott lapjaiban sohasem szűnt meg egyrészt azt hangoztatni, hogy Németország állja ugyan a velünk kötött békeszövetséget, azaz kész bennünket egész erejével támogatni, ha Oroszország által megtámadtatunk, de ugyanakkor még hangosabban hirdette, hogy Németország semmi esetre sem köteles bennünket abban az esetben támogatni, ha mi indítunk háborút Oroszország ellen, akár Bulgária, akár más balkáni kérdés, akár Konstantinápoly miatt történnék ez meg.

Erről az ún. viszontbiztosítási szerződésről akkor és a következő években senkinek sem volt tudomása s azért természetes, hogy hatása sem lehetett az orosz sajtó magatartására. Az orosz lapok már annyira belelovallták magukat a Németország és monarchiánk elleni támadásokba, hogy a hivatalosan közzétett hamis okiratokra, illetőleg arra, hogy ezek hamisítványok voltak, nem is hederítettek. Az orosz lapok nem átallották azt mondani, hogy azokat maga Bismarck gyártatta. Mások Ausztriát vádolták ezzel. Még az orosz külföldi képviseletekhez intézett köriratokban is egyszerűen agyonhallgatták a hamisított okmányok kérdését s az orosz nyugati határok felé való csapatáthelyezések is tovább folytak. A hivatalos orosz katonai szaklap, az Invalide pedig támadó cikkekben fejtegette, hogy Németország és Ausztria-Magyarország háborút tervez Oroszország ellen, mihez végül hozzátette, hogy Oroszország kettejöktől sem fél. Íme előttünk áll egy autokrata, kit hajlandók volnánk mindenhatónak tartani birodalmában s ki - most már tudjuk ezt - jóakaró semlegességet fogadott Németország iránt s előttünk áll egy sajtó, mely ugyanakkor tüzet okád ugyanezen ország ellen.

E sajátságos tünettel Bismarck nemsokára részletesen foglalkozott egy nagy beszédében, melyről alább lesz szó.

A föntebb érintett békebiztosítékokat ugyanis Bismarck még mindig nem tartotta elégségeseknek. Még egy nagy tromfot játszott ki, az eddigieknél is nagyobbat. A különféle szerződések sokat értek, de még nagyobb értéket tulajdonított a haderő szaporításának. Ehhez fogott tehát hozzá.

Néhány nappal a cárral való beszélgetése után megnyílt a birodalmi gyűlés és már a trónbeszéd hangsúlyozta a hadsereg újabb erősítésének szükségességét. A birodalmi gyűlés elé - mely pedig csak néhány hónappal előbb szavazta meg a szeptennátusi törvényben foglalt jelentékeny erősbítéseket - most oly törvényjavaslatot terjesztettek, mely újabb 700 000 emberrel emelte a birodalmi haderő létszámát. Ez az erősbítés abban állott, hogy a javaslat a népfölkelés hat évfolyamát, a 33 évesektől a 39 évesekig, hozzácsatolta a landwehrhez úgy, hogy ezeket is háborúba lehessen vinni.

Nagyobb nyomaték kedvéért az 1879-ben kötött német-osztrák-magyar védelmi szövetségről szóló szerződést 1888. február 3-án közzétették. Mi volt e közzététel célja? Megmondják ezt azok a bevezető sorok, melyek a közzétett szerződés szövegét megelőzik. Ezek szerint a közzététel célja az volt, »hogy véget vessenek ama kételyeknek, melyek különböző oldalról az ő tisztán védelmi szándékaik iránt tápláltatnak és különböző célokra értékesíttetnek«.

A katonai javaslat tárgyalása alkalmával febr. 6-án maga Bismarck volt az első szónok. Ez volt hosszú politikai pályáján legnevezetesebb parlamenti enunciációja. A már előre lázas kíváncsisággal várt szónoklat rendkívüli hatást tett egész Európában.

A kancellár beszéde beható megokolását és kommentárját adta a pár nap előtt közzétett békeszövetségi szerződésnek. A szerződés közzétételét némelyek ultimátumnak, fenyegetésnek magyarázták. Ennek Bismarck határozottan ellene mondott, mert - mint mondá - az orosz cár ama szerződést rég ismerte, nemcsak az utóbbi november óta. Azután áttért a keleti ügyekre. Elmondta, hogy súlyos betegen feküdt Friedrichsruhéban, mikor orosz részről azzal a kívánsággal fordultak hozzá, hogy az orosz-török háború végleges befejezése céljából hívja össze a nagyhatalmak kongresszusát Berlinbe. Nézete szerint a San Stefanó-i békekötés nem volt sokkal rosszabb az oroszellenes hatalmak szempontjából, mint az utóbb megkötött berlini szerződés. Újabban pedig azzal, hogy Bulgária Kelet-Ruméliát önhatalmúlag magához csatolta, a San Stefanó-i szerződés magától majdnem helyreállt.

Azután áttért az 1887-ben fölmerült háborús aggodalmakra s elmondotta, hogy ezek sokkal inkább vonatkoznak Oroszországra, mint Franciaországra. Az aggodalmak forrása - úgymond - részint az orosz sajtó magatartásában, részint az orosz csapatösszevonásokban rejlik. Mind a kettőnek jelentőségét nagyon leszállította a kancellár. Most, midőn a röviddel előbb megkötött ún. viszontbiztosítási szerződésről tudomásunk van, jobban értjük, mint akkor, hová vágnak a beszédnek eme részei. Könnyen beszélhetett úgy Bismarck, ahogyan beszélt, mert ez a szerződés akkor már a zsebében volt.

Az orosz sajtó ellenséges magatartására való vonatkozással ekkor mondotta azt a híres szállóigéjét: »a sajtó rám nézve nyomdafesték papíron«. Az orosz sajtó németgyűlölő cikkei mögött szerinte senki sem áll. Legföllebb valami magasabb állású hivatalnok, ki belegabalyodott a pártpolitikába. »Az orosz sajtó hangjai ellenében - úgymond - Sándor cár őfelségének közvetlen biztosítását bírom, kitől nemrég fogadtatni szerencsém volt. Az orosz sajtónak nem hiszek, a cár szavaiban föltétlenül bízom. Ismét meggyőződtem arról, hogy az orosz cárnak nincsenek háborús szándékai Németország ellen.«

Azután áttért az orosz csapatösszevonásokra s ezeket is egészen ártatlan színben igyekezett föltüntetni. Tévedésnek mondotta, hogy Oroszország rá akarna rontani valamelyik szomszédjára. Ugyan mit vehetne el akár Németországtól, akár Ausztriától? - kérdé a kancellár. Egy darab lengyel területet. Ebből éppen elég van neki. Seemi érdeke sincs, hogy lengyel birtokát szaporítsa. Bismarck szerint az orosz csapatösszevonásoknak csak az a célja, hogy egy netalán beálló európai válság esetére Oroszország szava a diplomácia areopágjában minél többet nyomjon. Mert nem mindegy az, hogy valahol Kazán vidéken vannak-e a csapatok, vagy a nyugati határ közelében.

Legfontosabb volt a mi szempontunkból, amit Bismarck a balkáni kérdésekről mondott. Ebben is elment az Oroszország iránti előzékenység szélső határáig. Az Oroszország részére a berlini szerződésben biztosított jogokat a lehető legszélesebb értelemben magyarázta. Ebben a pontban nagyon is eltért gróf Andrássy fölfogásától. »E szerződési jogokhoz - úgymond - tartoznak olyanok is, melyeket nem minden barátunk ismer el. Értem ez alatt azokat a jogokat, melyeket a berlini kongresszuson Oroszország számára Bulgária tekintetében szereztünk és melyek 1885-ig megtámadatlanul fönnállottak. Előttem, aki a kongresszusi határozatokat előkészíteni segítettem s azokat aláírtam, nem is kérdés, hogy akkor mindnyájan abban a véleményben voltunk, hogy a túlnyomó befolyás Bulgáriában Oroszországnak jusson, minthogy viszont ő lemondott Kelet-Ruméliáról. E fölfogás következtében Oroszország 1885-ig mindenekelőtt kinevezte a bolgár fejedelmet, a császári háznak egy közeli rokonát, Battenberg Sándor herceget, akiről akkor senki sem gondolta és nem gondolhatta, hogy más akarjon lenni, mint az orosz politika hűséges támogatója.«

Így adta meg Bismarck a választ Andrássy november 5-i beszédére. Az ellentét a két államférfi fölfogása közt az egész keleti politikára vonatkozólag szembeszökő. Ezen nincs mit szépíteni. Bismarck e beszédében, valamint később is minden alkalommal nem szűnt meg azt hirdetni, hogy Németországnak semmi érdeke sincs sem Bulgáriában, sem Konstantinápolyban. Sőt tovább ment, azt állította (s ezzel az álítással hat évvel később írt emlékirataiban is találkozunk), hogy Ausztriára nézve sem volna semmi aggasztó abban, ha Oroszország elfoglalná Konstantinápolyt. Vajon ma is így gondolkoznék-e még, ha élne? Alig hihető. Hozzátette azonban föntebbi állításához s ezt később is ismételve hirdette, hogy a magunk keleti érdekeit elsősorban magunk vagyunk hivatva megítélni, de ezekért minden körülmények közt magunknak kell helytállanunk és semmi jogunk sincs azt követelni, hogy Németország a mi konstantinápolyi érdekeink miatt összevesszen kétszáz mérföld hosszúságban határos szomszédjával.

A német érdekekre Bismarck fejtegetései szerint egyenesen hasznos volna, ha Oroszország fizikailag és diplomáciailag odakötné magát Konstantinápolyhoz. »Ebben az esetben mi németek - úgymond - nem jutnánk többé abba a helyzetbe, hogy Anglia, esetleg Ausztria, mint uszított ebet - als Hetzhund - használjon ki bennünket orosz Boszporusz-vágyakozások ellen, hanem bevárhatnók, vajon Ausztria megtámadtatik-e s ezzel ránk nézve beáll-e a casus belli.«

Bismarck, mint látjuk, a végső határig elment az orosz érdekek és szimpátiák dédelgetésében. Végül - inkább az orosz közvélemény, mint az orosz cár számára - odavágta ezt az erős mondást: »Elmúltak azok az idők, melyeket egy szabadelvű lap versenycsúszásnak (Wettkriechen) nevezett. Szeretetért nem könyörgünk többé sem Orosz-, sem Franciaországnál. Megkísérlettük a régi bizalmas viszony helyreállítását (Oroszországgal), de mi senki után sem futunk.« (Viharos éljenzés.)

Egyébiránt a kancellárnak e legragyogóbb beszédében nem a diplomáciai simaság, hanem a szinte határtalan erőtudat domborodik ki, mely itt-ott egyenesen a fenyegetés jellegét öltötte föl. Ezekkel az emlékezetes szavakkal fejezte be szónoklatát: Mi, németek, csak az Istent féljük, mástól senkitől sem félünk!

A hatás óriási volt. A birodalmi gyűlés vita nélkül en bloc megszavazta a katonai javaslatot és a 280 milliós rendkívüli katonai hitelt. Ugyanez időtájt a német haderőfejlesztéssel párhuzamosan nálunk és Ausztriában is megfelelő intézkedések történtek. Ekkor alkották meg ugyanis az 1888: XVIII. törvénycikket, mely kimondja, hogy különös körülmények esetén a királynak jogában áll a kiszolgált harmadéves katonákat a szolgálatban visszatartani, a póttartalék három utolsó évfolyamát pedig rendes szolgálatba behívni. Mindez az akkor valószínűnek tartott háborúra való tekintetből történt, kifejezett utalással arra, hogy a Németországgal való szövetség részünkről is megkívánja a katonai erő megfelelő fejlesztését. Szerencsére a fenyegető háború veszedelme 1888-ban elvonult s a béke azóta is már huszonnégy éven át fönnmaradt. De, mint olvasóink tudhatják, a most említett törvénycikk még napjaink parlamenti küzdelmeiben is bizonyos szerepet játszott.

*

A békebiztosítékok egész rendszerének kiépítése tehát befejeztetett. És ezzel eljutottunk Bismarck pályafutásának alkonyodásához. Pár héttel a nagy parlamenti diadal után az agg Vilmos császár 92 éves korában (1888. március 8.) meghalt. Bismarck is öregedni kezdett már. Körülbelül ebből az időből való a kancellárnak az a Lenbach-féle arcképe, mely országos képtárunk birtokában van. Ezen a képen a mély barázdákkal szántott arc vonásaiból, a szuverén fennsőbbség kinyomata mögül a keserűség, az embermegvetés s a fáradt kiábrándultság kifejezését is kiérezhetni.

Vilmos elhunytával a halálosan beteg III. Frigyes lépett trónra. A mártírcsászár évtizedeken keresztül politikai ellenlábasa volt Bismarcknak. Hogy azonban ennek ellenére megmaradt szolgálatában, annak okai magyarázatra nem szorulnak. Jóllehet Bismarck a daliás királyi hercegben és nejében, Viktória angol királyné leányában mindenkor a neki ellenszenves parlamenti kormányrendszer és az Anglia felé való hajlás képviselőit látta, a nemes gondolkodású királyi herceg több fontos alkalommal nyomatékos támogatásban részesítette őt. Valóban hallatlan lett volna, ha most ama rettentő helyzetében cserben hagyta volna III. Frigyest. Nem is tette. Mindazáltal föltétlenül bizonyosnak vehető, hogy, ha III. Frigyes hosszabb ideig maradt volna a trónon, Bismarck visszalépése már az ő uralkodása alatt bekövetkezett volna.

Még így is, a császár halálos betegsége ellenére, már három hét múlva (április 5-én) akut kancellárválság tört ki, melyben a császárnénak is szerep jutott. Régi kedvenc eszméje volt ennek, hogy lánya Viktória királyi hercegnő Battenberg Sándornak, a leköszönt bolgár fejedelemnek nejévé legyen. Ezt az eszmét férje sem ellenezte, anyja Viktória angol királyné pedig melegen támogatta. (Tudnunk kell, hogy Battenberg Sándor fivére, Henrik herceg, Viktória királyné egyik lányának Beatrice-nek férje volt.) Bismarck, mihelyt e tervet megtudta, rideg kíméletlenséggel lépett föl ellene, mert e házasságtól az orosz-német viszonyt féltette. Bismarck föltette a kabinetkérdést s napokig tartó küzdelem után győzött. (Viktória hercegnő két évvel később Schaumburg-Lippe Adolf herceg felesége lett.)

De egy másik kérdésben a beteg császár Bismarck óhajtása ellenére érvényesítette akaratát: június 8-án elbocsátotta a reakcionárius Puttkammer Róbert belügyminisztert. Június 15-én halott volt.

Most a 29 éves II. Vilmos következett. Bismarck biztosra vette, hogy e fiatal uralkodót annál is inkább könnyűszerrel fogja vezethetni, mivel úgy vélte, hogy ez nem atyjának, a szabadelvű Frigyesnek, hanem nagyatyjának, az erősen konzervatív hajlamú I. Vilmosnak nyomdokain indul.

I. Vilmos császár uralkodásának utolsó évei alatt kifejlődtek a Bismarck egyéniségében rejlő autokrata hajlamok, melyeket a vénség is természetszerűleg előmozdított. Valamikor régen sokszor küzdelmei voltak a császárral. A kancellár egy nemével a terrornak, a kabinetkérdés sűrű fölvetésével érvényesítette akaratát. De, mint Bismarck maga elmondja, mióta a Nobiling-féle merénylet után vérében látta feküdni az uralkodót, soha többé a kabinetkérdést föl nem vetette. Bizonyára nem is szorult már erre az eszközre. Utolsó lemondó kérvényére a császár azt írta: niemals! Azóta Bismarck akarata majdnem korlátlanul érvényesült.

Ez a nagyon érthető hatalmi tudat, melyet nagy érdemeinek jogos öntudata fokozott, II. Vilmos trónralépte után gátolta Bismarckot a helyzet fölismerésében. Az a majdnem imperátori szerep, melyet az öreg császár utolsó éveiben ő maga játszott, nem engedte, hogy a fiatal II. Vilmosban fölismerje az imperátort. Úgy ő maga, mint az egész közvélemény, mint egy természeti törvénynek, magától értetődő szükségességnek tartotta, hogy élete végéig kancellár maradjon.

Addig teljesített életmunkája valóban tüneményes sikerek sorozata volt. Megalapította a német birodalmat. Császári koronát szerzett királyának. Biztosította a birodalom számára a békét évtizedekre mesteri külpolitikája eszközeivel, a nemzetközi szövetségek egész övezetének fölállításával, a hadsereg fokozatos kifejlesztésével. Csuda-e, ha állását megrendíthetetlennek, magamagát nélkülözhetetlennek tartotta? Pedig ez mégis csalódás volt. Végzetes csalódás, amilyen a tragikai hősök csalódása szokott lenni.

Ha I. Vilmos császár halála után számot vetett volna magával, rá kellett volna jönnie, hogy ő már élete fő feladatát bevégezte. Mi következhetett volna most már? Az ő életmunkájának súlypontja a birodalom megalakításával kapcsolatos, a nemzetközi nagy politika és az alapvető államjogi problémák körébe vágó teendőkben feküdt. Történelmi méretű föladatok voltak ezek, melyeket csak egy történelmi méretű rendkívüli egyéniség tudott végrehajtani. Herkules bevégezte munkáinak sorozatát. Most már olyas szerep várt rá, hogy miként a hellén mítosz hőse Omfalé szolgálatába szegődött, ő is, ki tetteivel bámulatba ejtette a világot, apró belreformokkal pepecseljen, melyekhez kisebb emberek ereje is elég volt, sőt melyeknek részleteihez a kisebbek néha jobban értettek, mint ő.

Be kellett tehát következnie annak a pillanatnak, midőn a zeniten túlhaladva, ő is lefelé kezd hajlani pályáján. Bismarck, ha ezt belátva, önként visszalépett volna, egy fejjel magasabbnak tűnnék föl az utókor szemei előtt.

A szűkebb értelemben vett belpolitika az ő működésének mindig a gyengébbik oldala volt. Az előbb fölsorolt óriási föladatok végrehajtására valóban csak egy oly erős, vagy - mondjuk ki - oly erőszakos egyéniség lehetett képes, mint ő. Mikor ezeket elvégezte, tulajdonképp maga tette magát nélkülözhetővé.

Baj az, mikor a nagy ember hamarabb hal meg, hogysem élete munkáját bevégezhette volna.

Paradoxonnak hangzik, de van valami igaz benne, hogy az is baj, ha a nagy ember tovább él, mikor már természetes hivatását betöltötte.

Bismarck működésének belpolitikai része szakadatlan viaskodás volt. Viaskodás a birodalom különféle ellenségeivel, a welfekkel, az ultramontánokkal, a szocialistákkal, néha magával a császárral is. Viaskodás elsősorban a birodalmi gyűléssel. A tágabb értelemben vett külpolitikába, vagyis azokba a kérdésekbe, melyek a birodalom kifelé való biztosítására tartoztak, a reichstag nemigen szólt bele. De a belpolitikai kérdésekben minduntalan ellenkezett Bismarckkal. Ennek élete szakadatlan küzdelem volt az akadékoskodó pártok csoportjai ellen. Törvényjavaslatait sűrűn leszavazták. Ilyenkor föloszlatta a birodalmi gyűlést. A leszavazott javaslatot újra benyújtotta. Megesett, hogy újra leszavazták. Az 1887-i ún. szeptennátusi birodalmi gyűlés kivételével minden új birodalmi gyűlés nehezebben kezelhetővé lett elődénél. Az 1887-i parlament kivétel volt, mert akkor egyenesen a birodalom biztosságáról volt szó. Akkor az egész nemzet fölbuzdult s a kancellár mögé állott. De ez a fölbuzdulás nem tartott soká, mikor másfajta kérdések kerültek sorra.

Bismarck alapjában gyűlölte, sőt megvetette a birodalmi gyűlést, mely igazi parlamentet szeretett volna játszani. Ebből nem is csinált titkot Bismarck. Ilyeneket vágott oda a többségnek: a birodalmi gyűlés többsége nekem nem imponál. Igen uraim, egy cseppet sem imponál, önök egyáltalán nem azok az emberek, hogy nekem imponálhassanak.

Más parlamentben az ily kihívó mondásokra vihar tört volna ki, mely elseperte volna az erőszakos minisztert. Bismarcktól még az ilyeneket is eltűrték. Egy-két oh-oh! - ez volt az egész. Kivételes érdemei lekötötték az indulatokat. A képviselők némán tűrték az ostorcsapásokat, azután - nyugodtan leszavazták javaslatait.

Bismarck sohasem tudott megbarátkozni a parlamentarizmussal és a miniszteri felelősséggel. Ebben a pontban nem ismert kíméletet, nem transzakciót. Ma, midőn a parlamentarizmus kultusza hanyatlóban van, talán szabad elismernünk, hogy az adott viszonyok közt Bismarck álláspontja jogosult volt. Azokat a föladatokat, melyeket neki 1862-től 1888-ig, az alkotmánykonfliktus napjaitól kezdve, az osztrák és francia háborún át az öreg Vilmos haláláig elvégeznie kellett, az adott viszonyok közt csak a parlamenttel nem törődő, minden akadályon keresztülgázolni kész lángeszű államférfi végezhette el. A Bismarck-korszak föladatainak legjobban megfelelt a Bismarck-rendszer. Csakhogy ehhez a rendszerhez mellőzhetetlenül hozzátartozik - egy Bismarck.

Ebből pedig az következett, hogy mint minden a világon, a Bismarck-rendszer is leélte magát, mikor föladatát betöltötte.

A történelem nagy Bismarckja már életében bevonult a dicsőség pantheonába. Ami egyéniségében legnagyobb, legimponálóbb volt, az, mint a fényes öltözék a színpad hőséről, szerepe bevégeztével, mintegy lefoszlott alakjáról. Hátramaradt az ember, még mindig nagy, még mindig imponáló, de már mégsem egészen a régi. Hátramaradt a parlamentarizmus és a miniszteri felelősség esküdt ellensége. Hátramaradt egy politikus, ki a kissé gyorsabb ütemű haladást sürgető pártoknak kiirtását tűzte ki céljául s e tekintetben nem is tett különbséget a szocialisták és az ún. Fortschrittpartei közt. Hátramaradt a védvámos iránynak, mindenekfölött a magas gabona- és állatvámoknak fanatikus pártolója, mint akkor mondották róla, »A nép kenyerének megdrágítója«.

A középpártok szétzüllése a Bismarck-rendszer természetes következménye volt. A német nemzet szabadelvű része egyre jobban elfordult ettől a rendszertől. A középpártok romjainak egy része természetszerűleg a radikalizmus irányában szoríttatott, tehát az ellenzéket erősítette. Bismarck most már kizárólag a konzervatívekben s a csak súlyos engedmények árán megnyerhető ultramontánokban volt kénytelen keresni támaszát.

A tettvágyó fiatal császár és az öreg kancellár együttműködése már a temperamentumok összeférhetetlensége és a nagy korkülönbség miatt sem tarthatott volna soká. De a szakadás mélyebb okai nem ezekben a szubjektív mozzanatokban, hanem tárgyias politikai eltérésekben keresendők. Történtek túlzások, tapintatlanságok éspedig nemcsak egyik oldalról. Ezeknek bizony szebb és jobb lett volna elmaradniok, de a döntő ok mégsem ezekben rejlett. Az okok egyik csoportja fokozta az okok másik csoportjának hatását, siettette egy tarthatatlan helyzet kialakulását.

Bismarck viselkedése a fiatal Vilmossal szemben benső ellentmondást foglalt magában. Egy fiatal, tettvágyó uralkodót gyámság alatt akart tartani az a kancellár, aki teljes életében azt a royalista elvett vallotta s mint politikai hitvallásának sarkalatos dogmáját hirdette, hogy kárhozatos az az alkotmányos tan, mely szerint a király csak uralkodjék, de ne kormányozzon. Bismarck egész életében azt hirdette, hogy a király erősen tartsa kezében az állam vezetésének gyeplőjét, ne csak uralkodjék, de kormányozzon is.

Külpolitikai dolgoknál kezdődött meg a II. Vilmos és Bismarck közt való elhidegülés. Az orosz cár 1889. október 12-én látogatóban volt Berlinben. Másnap a császár Bismarckkal együtt kocsikázott ki s ez alkalommal hosszas beszélgetés folyt köztük az Oroszországhoz való viszonyt érintő kérdésekről. Már ekkor észrevehető eltérés mutatkozott fölfogásaik közt. Idegesen váltak el. A császár megállította a kocsit a kancellári palota előtt, Bismarckot leszállni engedte s maga továbbhajtatott, pedig előzőleg az volt a szándéka, hogy maga is bemegy a palotába.

Pár nap múlva (október 15.) a császár nejével Görögországba indult a királyi család látogatására s ez utazás folytatásaképpen Konstantinápolyba is elment, hogy meglátogassa a szultánt. A szultán meglátogatását szintén nem helyeselte Bismarck, főképp Oroszországra való tekintetből. Hohenlohe-Schillingsfürst hercegnek, a későbbi birodalmi kancellárnak emlékiratai szerint Bismarck 1890-ben cserben akarta volna hagyni Ausztria-Magyarországot, hogy Oroszországgal jusson megállapodásra. Oroszország ekkor meg akarta volna szállani Bulgáriát s erre az esetre Németország semlegességét kérte. Bismarck erre hajlandó lett volna ráállani, de a császár ellenezte. A császárnak nem tetszett az a többször említett viszontbiztosítási szerződés, mely 1890-ben lejárandó volt. Bismarck tartott tőle, hogy nem fogja tudni rávenni Vilmost e szerződés megújítására. (Így is lett, a császár és Caprivi nem újították meg a szerződést.)

Bismarck attól tartott, hogy a császár Anglia felé hajlik s miként az Angliával utóbb megkötött, Bismarck által nyíltan rosszallt gyarmatügyi egyezmény mutatja, az a gyanítása nem is volt éppen alaptalan.

A kijevi német konzul 1889 őszén újabb orosz csapatösszevonásokról küldött tudósítást, melyek a konzul szerint Ausztria-Magyarország ellen lettek volna irányozva. Bismarck e tudósításokat nem közölte a császárral, mint később mondotta azért, mivel azokat már túlhaladottaknak tartotta. A császár később mégis értesült e tudósításokról s nagyon fölháborodott amiatt, hogy azokat Bismarck eltitkolta előtte. A császár úgy vélekedett, hogy illő lett volna Ausztria-Magyarországot figyelmeztetni a veszedelemre. Bismarck ezt fölöslegesnek tartotta. A császár erélyes hangú levélben adott kifejezést Bismarck eljárása fölötti neheztelésének. Ezzel függött össze, hogy a császár azt kívánta Bismarcktól, hogy tegye le a külügyi tárcát és tartsa meg csupán a birodalmi kancellárságot. Bismarck ennek ellentmondott, mert úgy érvelt, hogy ha a külügyminiszterségről lemondana, akkor nem lenne meg a szükséges tekintélye, mint birodalmi kancellárnak.

A császár által nagy hévvel fölkarolt társadalompolitikai akció sem bírta Bismarck helyeslését. Nem mintha ebben az irányban semmit sem akart volna tenni - hisz ismeretes évekkel előbb tett kijelentése a szocialisztikus olajcseppről s közreműködése az addig létesített szociálpolitikai reformok körül -, de ő lassúbb ütemben akart volna haladni, mint a császár s ami még fontosabb, határozottan helytelenítette a császárnak azt a fölfogását, mintha társadalompolitikai reformokkal el lehetne vonni a talaljt a szociáldemokrata izgatások alól. A társadalompolitikai reformok érdekében a császártól indítványozott s utóbb tényleg megtartott nemzetközi értekezletről is úgy nyilatkozott Bismarck, hogy annak eredménye merőben értéktelen.

A szocialista üzelmek ellenében Bismarck csak erélyes represszív intézkedésektől várt eredményt. Ennek a politikájának szolgált az az ismeretes szocialista (helyesen: antiszocialista) törvény, mely 1884-ben a Nobiling-féle merénylet után alkottatott s melyet azután két évről két évre meghosszabbítottak.

Az idők jele volt, hogy a birodalmi gyűlés 1890. január 25-én, tehát akkor, mikor az ellentétek a császár és Bismarck között már nagyon kifejlődtek, a lejárathoz közel álló szocialista-törvény meghosszabbítását leszavazta. Nyomban következett a reichstag feloszlatása. Föltűnést keltett, hogy a bezáró trónbeszéd a szocialista-törvény elvetéséről mélyen hallgatott.

A kancellár terve az volt, hogy az új birodalmi gyűlés elé újra terjesszék be a szocialista törvényt éspedig szigorított alakban és úgy, hogy azontúl ne időnként meghosszabbítandó, hanem állandó érvényű törvény legyen.

De még más merész terv is foglalkoztatta a kancellárt: a hadsereg békeállományának 80 000 emberrel való fölemelése. Később, a kancellár bukása után ez a terv megvalósult, de kapcsolatban a szolgálati időnek három évről két évre való rövidítésével. De 1889-ben nem így, hanem a háromévi szolgálat fönntartásával terveztetett ez a reform. Ez valóban igen nagy kiadási többleteket s újabb tetemes adóemeléseket vont volna maga után.

Az új választások eredménye nem kedvezett e merész terveknek. A középpártok majdnem eltűntek. A nemzeti szabadelvűek 99-ről 42-re fogytak le. Ellenben a radikálisok (Freisinn) 32-ről 67-re, a délnémet demokraták hozzáadásával 77-re, a szocialisták 11-ről 36-ra, az ultramontánok (centrum) 98-ról 107-re szaporodtak.

A választások után Bismarckot bukott embernek lehetett tekinteni. Ezt azonban ő maga nem látta be. Ő a végletekig menő harcra, a birodalmi gyűlés többszörös feloszlatására és, ha mindez nem használna, az alkotmány megváltoztatására (az általános szavazatjog megszüntetésére) volt elszánva. A katonai javaslatot (ekkor még eredeti alakjában) és a szigorított szocialista törvényt törik-szakad kersztülviendőnek tartotta s ha fölkelések törnének ki - ami a tömeges munkásmozgalmak amaz izgalmas napjaiban nem látszott kizártnak - ezeket nagy energiával elnyomandóknak véleményezte.

Előbb talán II. Vilmos is helyeselte volna ezt a politikát, hisz fél évvel előbb még maga is lövetéssel fenyegette meg a nála küldöttségben járt sztrájkoló munkásokat - de az 1890. februári választások gondolkodóba ejtették s Bismarck, mikor neki február 25-én a választások eredménye kapcsán előterjesztést tett, már észrevehette a császár bizalmának lehűlését. Ez alkalommal azt mondta a császárnak, hogy ő kész elmenni, mihelyt alkalmas utódja akad, esetleg úgy a nyár folytán. De akkor még abban állapodtak meg, hogy előbb még segítse keresztülhajtani a katonai javaslatot, mely akkor még eredeti, 80 000 főnyi békelétszám-emelést tervező alakjában állott fönn.

Ekkor már fokozottabb mértékben megindult Bismarck ellenségeinek aknamunkája is a császárnál. Ezek közé tartozott Frigyes badeni nagyherceg is, kit pedig barátjának tartott. A nagyherceg, a császár nagybátyja, elrémült egy új katonai konfliktus és az alkotmányváltoztatás esetére valószínűnek tartott lázadás gondolatára s így szólt Vilmoshoz: »téged is, mint egykor nagyapádat »kartácshercegnek« fognak nevezni és bokáig fogsz gázolni alattvalóid vérében«. Szerinte most arról volt szó, hogy a Bismarck-dinasztia, vagy a Hohenzollern-dinasztia uralkodjék-e?

Itt van helyén röviden megemlíteni Bismarck álláspontját az általános szavazatjog kérdésében. Bismarck 1866-ban az általános szavazatjogot taktikai okokból dobta az események mérlegébe, hogy egy csapással megnyerje a tömegeket a német egységi mozgalom javára. Későbbi nyilatkozataiból is tudjuk, hogy elméletileg is legcélszerűbbnek, sőt a konzervatív eszmére kedvezőnek tartotta az általános szavazatot, de csak két korlátozással: ha nem titkos és ha a képviselők napidíjakat nem kapnak. Utóbbi föltételhez a reichstag többségével szemben is körömszakadtáig ragaszkodott.

Később a radikalizmus és a szociáldemokrácia izgatásai megingatták benne az általános szavazathoz való ragaszkodást s már 1887-ben ejtett el oly szavakat, hogy »jóvá fogja tenni élete legnagyobb hibáját«. Az 1890-i választások után már komolyabban foglalkozott az általános szavazat esetleges megszüntetésének gondolatával, természetesen csak végső szükség esetére.

Hohenlohe herceg emlékiratai és egy komoly német publicistának, Delbrück tanárnak Bismarck közvetlen környezetéből nyert értesülései szerint csakugyan 1890-ben el volt határozva, hogy a szociáldemokratáktól, mint az állam ellenségeitől elveszi a szavazatjogot. Ez okból Delbrück, ki különben Bismarcknak nagy tisztelője, úgy nyilatkozott, hogy Bismarcknak ez a gondolata végzetessé vált volna Németországra s hogy tehát az ő bukása nagy szerencse volt.

Szaporodtak a jelek, hogy ez nemsokára be fog következni. Bismarck ellensége Bötticher belügyi államtitkár 1889. március 9-én megkapta a porosz fekete sas rendjelt. Három nappal később, március 12-én Bismarcknak értekezlete volt Windhorsttal, az ultramontánok vezérével. Látható ebből, hogy Bismarck még mindig nem gondolt a visszalépésre, mert hisz a Windhorsttal való tárgyalás célja a parlamenti kampány előkészítése volt. Az ultamontánok támogatását akarta biztosítani a szocialista és a katonai törvény számára. Windhorst világosabban látott, mint a kancellár. Ettől távozta után ezt mondotta bizalmasainak: Egy nagy ember halálos ágyától jövök! A császár másnap Bismarckhoz ment, kérdőre vonta Windhorsttal való tárgyalásáért s megtiltotta neki, hogy az ő tudta nélkül pártvezérekkel tárgyaljon. Bismarck tiltakozott az ellen, hogy látogatóit ellenőrizzék. »És ha mint uralkodója parancsolom Önnek?« - kérdé a császár. »Akkor sem, felség - felelte Bismarck. - A császár parancsa megszűnik nőm szalonja ajtajánál.« (Némelyek tagadták, hogy Bismarck e szavakat mondotta volna, de maga Bismarck szó szerint megerősítette ezeket.)

Azt hihetnők, hogy ezzel betelt a pohár. De Bismarck még mindig lehetőnek tartotta, hogy a császárral való küzdelemben ő marad győztes s azért még most sem nyújtotta be lemondását.

Három nappal a most érintett jelenet után, Bismarck oly értelmű előterjesztést tett a császárnak, hogy a miniszterek közvetlenül, azaz az ő közbejötte nélkül ne tehessenek előterjesztéseket a császárnak s ne eszközölhessenek ettől ki elhatározásokat. Bismarck e követelését egy még IV. Frigyes Vilmos idejében 1852-ben kelt rendeletre alapította. A császár erre fölszólította, hogy készítse el egy újabb rendelet szövegét, mely ama régi rendeletet megszünteti. Bismarck ellenkezett. A régi rendelet fönntartását a kormányzat egysége szempontjából múlhatatlanul szükségesnek mondotta.

Március 16-a kínos várakozásban telt el. 17-én reggel a császár Hahnke tábornokot, katonai irodája főnökét és Lucanus titkos tanácsost, a civilkabinet főnökét Bismarckhoz küldötte s azt üzente neki, hogy vagy fogalmazza meg rögtön az említett rendeletet, vagy nyújtsa be azonnal lemondását.

A császár méltán biztosra vehette, hogy az utóbbi fog megtörténni. Azért délutánra magához rendelte Bismarckot, hogy személyesen közölje vele elbocsáttatását. Bismarck nem ment el. Ugyane nap estéjén a császár ismét elküldötte hozzá Lucanust és csodálkozását fejeztette ki neki, hogy még mindig nem küldötte be lemondó kérvényét. Tegye meg ezt azonnal.

Bismarck erre azt felelte, hogy egyszerű letételét kész azonnal aláírni, de egy lemondó kérvény megírásához, mely egy Németország történetében némileg érdemesült miniszternek utolsó hivatalos irata, hosszabb időre van szüksége. »Ezzel - úgymond - tartozom magamnak és a történelemnek, hogy ez majdan tudja meg, miért bocsátottak el állásomból.«

Másnap egész nap lemondó kérvényén dolgozott. Ez egész emlékirattá nőtte ki magát. Utólag azonban jónak látta belőle sokat törölni. Ebben a rövidített alakjában is nagyérdekű okirat az. Egy nappal Bismarck halála után titkára, Busch közzétette ezt. El vannak benne mondva mindazok az ellentétek, a kül- és a belpolitika körébe vágók, melyekre mint Bismarck visszalépésének tárgyi okaira föntebb rámutattunk. Megtudjuk belőle azt is, hogy ezek az ellentétek már egy évvel előbb mutatkoztak, mert a kérvény végén kijelenti: »már egy évvel ezelőtt bejelentettem volna elbocsáttatásom iránti kérelmemet, ha az a benyomásom nem lett volna, hogy felségedre nézve kívánatos, hogy elődei egy hű szolgájának tapasztalatait és képességeit fölhasználhassa. Minthogy most már biztos vagyok benne, hogy felségednek ezekre nincs szüksége, szabad visszavonulnom a politikai életből anélkül, hogy tartanom kellene attól, hogy a közvélemény elhatározásomat, mint nem a kellő időben történőt, elítélje«.

A császár fölmentő irata illően méltatja érdemeit s egyúttal kinevezi Lauenburg hercegévé. Hogy ez a kitüntetés vár rá, azt Lucanus titkos tanácsos már az előző estén közölte vele. Bismarck erre nyomban azt jegyezte meg, hogy ezt régen megkaphatta volna, ha akarta volna. Lucanus azt is tapintatosan értésére adta, hogy a császár a »Herzog« cím- és ranghoz illő javadalmazást is akar neki adni (eddig Bismarck csak »Fürst« volt s ez kisebb rang a Herzog-nál). Bismarck azt felelte, hogy csupán a törvényes nyugdíjat fogadja el, mely 18 000 márkát tett ki. A külön dotációt saját előadása szerint e szavakkal utasította vissza: Mögöttem oly pálya van, hogy nem kívánhatják tőlem, hogy jutalmat kérjek, aminőt újévkor szorgalmas postatiszteknek szokás adni. A Lauenburg hercege címet, mint a császárhoz intézett udvarias köszönő levelében írja, forma szerint nem utasthatja vissza, mert mikor a dolgot Lucanus titkos tanácsostól megtudta, a hivatalos közzététel már megtörtént. »Azonban bátor vagyok felségedet kérni, kegyelmesen méltóztassék nekem megengedni, hogy jövőben is ugyanazt a nevet és címet viseljem, melyet eddig viseltem«.

Nem is használta soha, még az önmaga által előre elkészített síriratán sem a »Lauenberg hercege« címet.

*

Bismarck nagy sietséggel kényszerült kiköltözni a kancellári palotából, hogy utódja, Caprivi tábornok oda nyomban beköltözhessék. Mielőtt Berlinből távozott, elment a charlottenburgi mauzóleumba, hogy búcsúzásul három szál rózsát tegyen Vilmos császár márványszarkofágjára. Feledve voltak az egykori küzdelmek, most már csak azoknak a nagy dolgoknak az emléke újult föl lelkében, amelyeket az elhunyt császárral együtt végrehajtani neki megadatott. Ama percekben, melyeket a kékes világítású mauzóleumban mélázva eltöltött, ráesett tekintete egy másik szarkofágra is, mely akkor már a Vilmosé mellett volt. Ez egykori nagy ellenfelének, Auguszta császárnénak tetemeit rejté. (Meghalt 1889. jan. 7.)

Azután ment a vasútra s a közönség eget verő ovációi közben elutazott Friedrichsruhéba. Miért nem maradt Berlinben? Miért kereste a magányt, mikor mint a német nemzet egy nagy korszakának megtestesítője élvezhette volna a neki kijáró köztiszteletet a nemzeti élet hatalmas gócpontjában s napról napra érezhette volna lüktetését annak a nemzeti életnek, melynek megújhodásáért senki sem tett többet, mint ő.

Bismarcknak ez nem kellett. Ő a magányt kereste. A legtöbb híres embernek jólesik az ünnepeltetés. Horátius, ez a derült életbölcs, abban az ódájában, mely így kezdődik: exegi monumentum aere perennius, egy helyütt öntelten dicsekszik, hogy a járókelők ujjal mutatnak rá. Bismarcknál ugyancsak nem hiányzott volna az »ércnél tartósabb monumentum«, de ő a járókelők ujjal mutatását nem áhította. »Úgy bámulnak, mint egy japánit, vagy mint egy új vízilovat, melyet most vettek az állatkert számára« - mondta panaszkodva egy alkalommal. Neki terhére volt a közönségnek az a figyelme, melytől a híres ember nem szabadulhat.

E pontban mennyire más volt a mi Andrássynk, kinek bizony jólesett, hogy naponkénti kikocsizásai alkalmával - mikor nagy eleganciával maga hajtotta lovait - az emberek, sőt a szép asszonyok is megállottak, hogy jobban lássák érdekes alakját.

Bismarcknak az ilyesmi iránt nem volt érzéke. Bukása után sietett elvonulni a Saschsenwaldba s pár esetet leszámítva, élete végéig nem mozdult ki onnét. Ez a Hamburg közelében fekvő pár ezer holdas, többnyire szálas tölgyerdőből álló uradalom mintha egyenesen arra lett volna teremtve, hogy otthona legyen egy elvonulni akaró nagy embernek. Valamikor állami birtok volt s Vilmos császár a lauenburgi rendektől magántulajdonul szerezte meg egymillió tallér becsárban, de már akkor megért háromszor annyit. Mikor a francia háború után a birodalmi gyűlés 12 millió tallért szavazott meg érdemes hadvezérek és államférfiak megjutalmazására, Bismarck ebből nem kapott, mert Vilmos császár maga akarta iránta leróni háláját: odaadta neki ezt az uradalmat örök tulajdonul s hozzá az örökös hercegi (Fürst) címet. Bismarck aztán megvette hozzá a pompás erdőség mellett fekvő Friedrichsruhe kastélyt. Ez lett legkedvesebb tartózkodási helye.

Ide vonult a mélyen sértett államférfi, kit távozásra kényszerített az az uralkodó, akinek számára ő császári címet és birodalmat szerzett. Lelke büszke önérzet és féktelen bosszúérzet végletei közt hányattatott. De a fiatal Vilmos császárban is, jóllehet ő maga óhajtotta távozását, hamar felülkerekedett bizonyos fájdalmas érzés. »Úgy érzem, mintha másodszor vesztettem volna el nagyatyámat!« - táviratozta már három nap múlva a Weimari nagyhercegnek.

A minisztereknek és államtitkároknak egy kő esett le a szívökről, mikor Bismarck eltávozott. A kormányférfiak tisztelték, de bensőbb ragaszkodással iránta nem viseltettek. Az ő hatalmas egyénisége ránehezedett környezetére s az egész kormányzatra. Utolsó éveiben magához ragadta a kereskedelmi és pénzügyeket is, beavatkozott az összes tárcák ügyeibe, így - hogy egy példát hozzunk föl - mikor szükségét érezte, hogy az ultamontánokhoz közeledjék, a szabadelvű Falk kultuszminiszter kénytelen volt távozni állásából. Bismarck óriási sakkjátszmájában az egyes emberek, még a tehetségesebbek is, csak sakkfigurák voltak. Ő mindenkit kihasznált nagy céljaira, de senkit sem szeretett s őt sem szerette senki. Ezt maga is érezte s az egyedüliség tudata egyszer ily szavakat adott ajkára: »Engem nem szeret senki, én senkit sem tettem boldoggá, magamat sem, családomat sem, másokat sem.« Egy kis szünet után így folytatta: »De igenis sokakat tettem boldogtalanná. Nélkülem nem lett volna három nagy háború, nyolcvanezer ember nem vesztette volna életét.« Azonban talán, hogy úrrá legyen elérzékenyülése fölött, kisvártatva hozzátevé: »De erről leszámoltam az istennel. Örömöm semmi vagy kevés volt mindezekből.«

Családi élete azonban boldog volt. Volt egy élőlény, akit lelke mélyéből, igazán szeretett: felesége, született Putkammer Johanna. Hogy mi volt ez a nem is nagyon szép és nem is úgynevezett »szellemes«, de ritka jó és okos asszony Bismarcknak, azt csak akkor látjuk igazán, ha hozzá írott leveleit olvassuk. Gyermekeit is nagyon szerette. Míg kicsinyek voltak, leveleiben néha becézve »kölykök«-nek nevezi őket. Mikor 1866-ban a königgrätzi csatatért bejárta, a sokezer holttest láttára ily szavakat hallatott: »ha arra gondolok, hogy Herbert is így fekhetnék a földön, összeszorul a szívem.« Két fia végigharcolta a francia háborút, Herbert meg is sebesült. A vitézségi vaskereszttel díszítve vitte őket vissza anyjuk karjai közé.

Bismarck bukása nemcsak a minisztereket, de a reichstag többségét is hidegen hagyta. Bötticher államtitkár fölolvasta a birodalmi gyűlésben az elbocsátó rendeletet. Hideg némaság, egyetlen éljen sem! Még öt évvel később is, mikor Bismarck 80 éves jubileumát tartotta, a reichstag többsége 163 szavazattal 146 ellen elvetette azt az indítványt, hogy Bismarckot üdvözöljék. A berlini községi képviselet is így tett.

A nép szélesebb rétegeiben viszont néha viharos lelkesedés nyilvánult a bukott kancellár iránt. Nemsokára visszalépte után nagyobb berlini küldöttség jelent meg nála és 30 000 aláírásos adresszt nyújtott át neki. Alkalom volt ez neki, hogy nagy beszédben öntse ki szíve keserűségét. Ilyeneket mondott: »Nem adom meg magamat. Olyan embernek, mint én, joga van véleményét kimondani még a legmagasabb helyen is. Nem viselkedhetem úgy, mint egy néma kutya!« (Ez bibliai kifejezés.)

Bismarck tehát beszélt, beszélt. Friedrichsruhe az interjúvoló újságírók zarándoklásának célpontja lett. A haragvó Achilles nem tartóztatta magát. Mint egy Jupiter tonans szórta villámait utódja ellen s ezekből néha a császárnak is kijutott. Felsőbb helyen megbotránkoztak viselkedésén s mindenféle leleplezésein s tudatták a kormányokkal, hogy Bismarck nyilatkozatainak semmi aktuális értéke nincs. A lapok közül is többen helytelenítették az agg államférfi sűrű zsörtölődéseit s helyesebbnek tartották volna, hogy hallgasson.

Legélesebb lett a felső körök visszatorlása 1892-ben. Bismarck fia Herbert egybekelését ünnepelte Bécsben Hoyos grófnővel. Az öreg Bismarck természetesen odautazott fia esküvőjére. A kormány megtiltotta Reusz herceg bécsi nagykövetnek, hogy az esküvőnél jelen legyen s Ferenc József őfelségénél is kieszközölte, hogy megtagadja tőle a kihallgatást, melyet pedig előre kérelmezett.

Nem is volt jelen Herbert esküvőjénél egyetlen hivatalos személy sem. A lakománál Bismarck fölköszöntőt mondott, melyben barátságosan aposztrofálta a jelen volt gróf Andrássy Gézát és szépen beleszőtte felköszöntőjébe, hogy ennek nagybátyja, az ő hű barátja gróf Andrássy Gyula sokkal járult hozzá a két nagy birodalom szövetkezéséhez.

Hogy Bismarckot a bécsi bojkott bántotta, az érthető. A nagyközönség viharos tüntetésekkel igyekezett őt kárpótolni. A tüntetések már Berlinben megkezdődtek és crescendo folytatódtak Drezdában, Bécsben, Kissingenben, mindenütt, ahol megjelent. Az újságinterjúk áradata is újra megindult. Vaskos kötetet lehetne összeállítani azokból a nyilatkozatokból, melyeket ekkor nála megjelent küldöttségek és újságírók előtt tett. Lássunk egy példát.

A Neue Freue Presse szerkesztőjével való hosszas beszélgetése során azt is mondotta, hogy a nemrég megkötött kereskedelmi szerződésnél mi lefőztük a németeket, különösen azzal, hogy a gabonavámok mérséklését elértük. Ezt tőlünk ugyan nem vette rossz néven, de annál inkább megrótta érte a német kormányt, amelynek eljárását szerinte az magyarázza, hogy Németországban tehetségtelen emberek jutottak előtérbe, olyanok, akiket ő szándékosan homályban tartott.

Még érdekesebb, amit az orosz politikáról mondott. Ő - úgymond - mindig rajta volt, hogy Németország »Fühlung«-ban maradjon Oroszországgal. Gondja volt rá, hogy egy második húr is legyen az íjján. Most már mindez megváltozott, az orosz cárra való befolyás megszűnt. »Bennem - úgymond - bízott a cár. Mikor leköszönésem előtt utoljára beszéltem vele (ez 1889. októberben a cár berlini látogatása alkalmával történt) azt mondotta a cár: Önnek hiszek, Önben megbízom, de vajon biztos-e Ön abban, hogy hivatalban marad? Én bámulva néztem a cárra s azt mondtam neki: bizonyára felség én biztos vagyok abban, hogy holtig miniszter maradok! Mert nekem sejtelmem sem volt arról, hogy változás készül, ellenben a cár, mint kérdése mutatja, alighanem értesítve volt már róla. A drót azóta elszakadt, mely bennünket Oroszországhoz kötött«.

Ebbe az időszakba esik Bismarck emlékiratainak elkészítése is. Ezek úgy keletkeztek, hogy Bismarck fesztelenül beszélt, az akkor nála tartózkodó Lothar Bucher pedig, ki Bismarck lelépésével szintén visszavonult az államszolgálattól, lesztenografálta, amit mondott. Az ez alapon megszerkesztett szöveget azután Bismarck maga átnézte, átjavította s bőséges hozzáadásokkal kiegészítette. A császárral való kibékülése után itt-ott enyhítette egyes személyes részletek érdességét. Az emlékiratok 1893-ban már végleges alakjukban készek voltak, de Bismarcknak e nagybecsű szellemi hagyatékát csak kevéssel halála után tették közzé »Gedanken und Errinnerungen« cím alatt.

A császárral való kibékülés így történt. Ha Bismarck előtt ezt felhozták, ő azt szokta mondani: nem a császár lett kegyvesztett nálam, hanem én a császárnál. Amint a császár a kegyvesztést megszünteti, helyreáll a régi állapot.

Így is lett. A császár tette meg az első lépést. Bismarck 1893-ban súlyosan megbetegedett tüdőgyulladásban. Vilmos, mikor ezt megtudta, éppen Magyarországon volt a kőszegi hadgyakorlatoknál. Rögtön táviratban fejezte ki neki részvétét s mivel úgy vélte, hogy Friedrichsruhe klímája a tüdőnek talán nem tesz jót, egyúttal felajánlotta neki tartózkodásul a császári kastélyok egyikét. Bismarck hosszú táviratban köszönte meg a császár jóságát, de az ajánlatot - orvosa, dr. Schweninger véleményére hivatkozva - nem fogadta el.

A jég tehát meg volt törve. A császár 1894. január 22-én szárnysegédével egy palack finom bort küldött Bismarcknak, szerencsét kívánt fölgyógyulásához és meghívta Berlinbe születésnapjára. Bismarck meg is jelent január 26-án, egy nappal az ünnepségek előtt, hogy ne kelljen Caprivivel és a többi hivatalos személyiségekkel találkoznia. Nagy szívességgel fogadta a császár, a királyi palotában szállásolta el s bizalmas családi körében vendégelte meg, másnap pedig maga kísérte ki a vasútra.

A kibékülést betetőzte Caprivi bukása (1894. október 26-án). Most már Hohenlohe-Schillingsfürst herceg lett kancellár, akinek egyik első dolga volt Bismarckot Friedrichsruhéban meglátogatni.

A császári kegy újabb számos jeleinek és a másnemű ünnepeltetéseknek elbeszélése talán kevésbé érdekelhetné a magyar olvasót. Derültnek ígérkezett az agg exkancellár életalkonya, de nagy csapás volt rá feleségének halála. A hűséges élettárs nem érte meg férjének 80. születésnapját, mely 1895. április 1-jén valóban nagyszerű ünnepeltetésekre adott alkalmat. Ez ünnepségek örömserlegébe még egy másik ürömcsepp is esett: a birodalmi gyűlés, valamint Berlin város képviselőtestülete leszavazta a Bismarck üdvözlésére vonatkozó indítványt. Ennek a keserűségnek a hatását a bekövetkezett ellentüntetések sem tudták egészen elenyészteni.

A borúnak még egy felhője ereszkedett az agg kancellár és a császár közé. A következő év őszén történt ez, mikor az orosz cár nejével együtt ellátogatott Franciaországba. Cherbourgban húsz francia hadihajó tisztelgése közt szállt partra III. Sándor s Párizsban pár napon át egetverő lelkesedés közt ünnepelték.

Az agg exkancellár előtt ismét felütötte fejét a francia-orosz koalíció rémképe. Az azóta lefolyt tizenhat békeév kimutatta, hogy háborútól való aggódása alaptalan volt. De ő mégis bizalmas lapjában, a Hamburger Nachrichtenben cikket tétetett közzé, melyben az azóta sokat emlegetett ún. viszontbiztosítási, helyesebben kölcsönös biztosítási szerződést leleplezte a világ előtt. Keserű szemrehányások jutottak ki Caprivinek amiatt, hogy ezt a titkos szerződést, mely 1890-ben lejárt, meg nem újította. Hónapokig tárgyalták a lapok ezt a leleplezést és Bismarck maga is a fönt említett hamburgi lap és más lapok útján ismételve beleszólt az élénk polemiába. Még a hivatalos Reichsanzeiger is többször megszólalt s a Bismarck ellen intézett egyéb oldalvágások közben reményét fejezte ki, hogy az effajta »leleplezések« nem fogják megrendíteni más hatalmakban (értsd Ausztria-Magyarországban) a német politika iránti bizalmat. Még Bismarck pörbe fogatását is emlegették egyes lapok, utalva arra, hogy valamikor Bismarck maga ilyenformán bánt el Arnimmal, Geffkennel stb.

A birodalmi gyűlésen 1896. november 16-án interpellálták is a kormányt ebben az ügyben. Hohenlohe kancellár válaszából, mely a dolog érdemére nézve nagyon tartózkodó volt, legérdekesebb az a mondása, hogy azt az időpontot, melyben az államtitkok megőrzésének kötelezettsége megszűnik, egyoldalúan nem lehet meghatározni. Ezzel az okoskodással tagadta meg a dolog érdemére vonatkozólag a fölvilágosítást, de ebben Bismarck számára is rejlett egy kis leckéztetés. Marschall külügyi államtitkár is szólásra emelkedett. Ő is megtagadta a részletesebb fölvilágosításokat, különben azt a vélekedését fejezte ki, hogy a szerződések halmozása nem fokozza azok értékét. Ha igaz - úgymond -, ami a leleplezésekben van (persze hogy igaz volt), akkor a szerződés megújítása esetleg az elé a dilemma elé állított volna bennünket, hogy Oroszország jóakaró semlegességet, Ausztria ugyanakkor egész hadseregünkkel való támogatást követelt volna tőlünk.

Bismarckra e »leleplezés« miatt a császár is neheztelt s ez magyarázza meg, hogy mikor nagyapja I. Vilmos 100 éves születése napját ünnepelték, csak mint segédmunkásról (Handlanger) emlékezett meg Bismarckról. De a császár neheztelése nem volt tartós. A Bismarck haláláig következő két év alatt még ismételve ellátogatott Friedrichsruhéba s ritka kitüntetésekben részesítette az agg kancellárt.

Most már mindinkább elkomorult Bismarck körül a láthatár. Az alkonyat közeledett. Bismarck 1898 telén beteg lett. Az egykor atléta erejű férfi megtört. Fájdalmas arcbántalom, lábában visszérgyulladás kínozta. A látogatók gyérültek. A még nemrég szenvedélyes lovast kerekeken járó karszékben tologatták a park magános útjain. Kedvelt kutyáját megsimogatva egyszer így szólt: »szeretem a kutyákat, ők nem tartanak haragot, amiért néha rosszul bántunk velök!« Az emberektől való elhagyatottság érzése szól ebből az egyszerű mondásból is. 1898. július 30-án, látszólagos javulás után, hirtelen rosszra fordult Bismarck baja. A család ágya köré gyűlt. Már csak percei voltak hátra. Lánya Rantzau grófné letörölte arcáról a halálverítéket. A haldokló még megismerte. »Köszönöm, gyermekem!« Ezek voltak utolsó szavai.

A császár a királyi palotával szemben levő nagyszerű székesegyházban ajánlott föl számára temetkezőhelyet. De végrendelkezése értelmében nem ott, hanem Friedrichsruhéban, a kastély közelében, felesége hamvai mellett helyezték örök nyugalomra. Sírirata, melyet maga előre elkészített, így szól: Otto Fürst von Bismarck, ein treuer deutscher Diener Wilhelms I.