Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám · / · Kaffka Margit: Mária évei

Kaffka Margit: Mária évei
Regény (III. Folytatás.)
VIII.

... Taubler Viktorin beszélt, a fiatal íróasszony. - Legsarkában ült az erkélynek; körülte, egymáshoz zsúfolt székeken, egymás közelségét érezve gunnyasztott a kis társaság; egy tömött, meleg emberfészek, ahogy sötétlőn tapadt a szép, ócska bérház falához, négyemeletnyi magasan a latin-negyedbeli utcácska görcsösre taposott kockakövei felett; körülötte szelíden derengő éjszaka, e nyugtatóan éber életű, kedves, párizsi éj ... A vasrácson kikönyöklő szép, formás karja néha rövid, hullámzó gesztusokkal tördelte a kékes levegőt, mely százféle illatú volt, enyhe és édes a korai tavaszok ez ernyedt és lágy klímája alatt.

- Igen, én már végire jártam a dolognak; tisztában vagyok. Egyszerűen: ahogy kielégülést kívánnak bizonyos primitív életfunkciók időnkint; úgy az a magasabbrendű, másik mechanizmus is; valószínűleg a központi idegrendszerhez tartozó s eddig még nagyon hiányosan tanulmányozott. - Mondjuk: négy-öt évnyi időszakban egyszer átlag. Ilyenkor megérik valami bennünk, eljön a Nagy Tavasz, nevezzük így, megkülönböztetésül a rendes, minden évben előforduló tavaszoktól. Egyszerre megnő bennünk az, amit a régi mesélők »szív«-nek mondanak. Nem mosolyogni uraim; szó szerint értem! - Érezzük, hogy most, most jönni kell valaminek. Lényünk bizonytalanul lebeg a magányban, mint a súlypontja alatt támasztott test; valami felfokozott helyzeti energiával tele. Csak billentésre vár ... és nagyon vár, a vágya szinte von, mint az űrbe helyezett mágnes. Nos: hát jön is felé valaki véletlen, mert a véletlenek folyton mászkálnak az űrben; de az a valaki véletlenül sánta vagy béna, vagy vak, aki nem látja meg. Semmi! Jön egy másik, de az épp foglalkozva van; valaki már lóg a karján. Jó, jön a harmadik; az meg elügyetlenkedi valahogy, vagy a perc nem alkalmas, vagy egyéb körülmények jönnek közbe, sietős útja támad - a dolog ki nem fejlődhet. Végre jön egy a tizenkettedik órában, aki úgy - nagyjában megjárja. Bizonyos viszonylagos mértéket megüt, valahogy eltalálja a kellő szót, egyszer-kétszer kerítőnek áll az este, a hold, a zene vagy valami költőies véletlen; a többit elvégzi a vágy és a fantázia, elkezdődik a lelkendező hideglelés. Két hét múlva az ember ezt mondja magának: íme, a csoda; íme, az öröklét-messzeségű múltból elém jött nagy Találkozás, a Végzetszerelem. A csillagokban így volt megírva! ...

- Kedves, mikor így papol - nem!

Tavi Simon, a fiatal pesti újságíró, mosolyogva, kicsit fesztelenkedő mozdulattal hajolt át a barátnője vállán és a korláton, hogy a mélységbe verje le cigarettája hamvát.

- Nem érdektelen téma! - mondta majdnem naivul Villiers, a kis francia fiú és Lilienberg kisasszony arcát kereste a homályban - valami félénk és rosszalkodó kíváncsisággal. De a szép svéd leány háttal ült az utca felőli fél-világosságnak, mozdulatlanul és kicsit feszélyezetten; és nem fordult felé.

- Tény, hogy a legkevésbé tisztába hozott ügye az emberiségnek! - fűzte tovább Tavi Simon ugyanazzal a mókás tárgyilagossággal, mint a társnője. (Ők tudták egymás tolvajnyelvét.) - Tény, hogy az úgynevezett »Szerelmes Szerelem«-nek még csak elfogadható, tudományos definíciója sincs. Némelyek azt hiszik, egyszerű plussza a lelki rokonszenvnek meg a testi ingerlődésnek. Milyen tévedés! Az ember néha elkínlódik rajta, hogy lám itt a legtöbbre becsülök egy bizonyos nőembert, ragaszkodom hozzá, jó vele lenni - és bolondul hat a férfivoltomra is és úgy este, kettesben - ugyancsak érzem ... szóval rendben volna; de valami hiányzik. Valami csuda-látás, a távoliság, fantasztikum, ámulat, babona; vagy éppen a sok sértődés, kín, féltékenység, harag, izgalom hiányzik az ilyen »barátság«-okban. - Általában, mióta az asszony is kezd ember lenni, mióta számba kell venni mindenestül ... ej, ez is csak komplikálja a dolgot!

Észrevette a Taubler Vica nagyon halk, fellélegző kacaját.

- Vajon feltétlenül megbízható útmutató-e a szerelem a fajjavítás, kiválasztás szempontjából? - komolyodott bele egyszerre a kis francia is.

- A gyermekekre gondol, uram? Ej - szó sincs róla. A legindividuálisabb hóbort az, bizony; még a fajhoz sincs észrevehető köze. Bár mindenesetre céloz valamire, valahová mutat nyilván, csak mi nem tudjuk még ... Különben sem fejlődött a föld minden részén egyformán és mi csak közép-európai értelemben beszélünk róla. Milyen más a keleten például. - Azt hiszem, idővel külön fogják majd választani, ami itt egy név alá zsúfolódott: az egyesülés vágya, a jól-összeférés vagy szeretet, a gyermek akarása, a játékos képzelet narkózisa, a hiúság, sőt a bonyodalmak és életsűrűségek után való epekedés ... Egyszer majd tudni fogják, hogy az érzésekben nincsenek is éles határok, csak nüanszok vannak; szeretet, szerelem ... ha már így beszélünk, akkor tízféle nevet kellene kitalálni legalább. De minek elnevezni ...?

- Lehet! - szólt bele most halkan Legrand asszony, az érdekes, harmincéves nő, ki oldalvást ült Apostol tanárnak. - Talán csakugyan a szótár szegénysége az oka minden bajnak és szenvedésnek ebben. Egy szó van és mindenki azt érti alatta, amit akar; és a lelkiismeretlen visszaélhet vele büntetlenül.

- Itt lelkiismeretről nem lehet beszélni! - vetette ellen az írónő.

- Igaz? - kérdezte Lilienberg provokáló kíváncsisággal; és szeszélyből most Apostol tanár felé fordult, aki nem férve a szűk balkonra már, félig behúzódva ült a penzió szobájában.

- Azt hiszem, ennek éppúgy megvan a morálja, mint más emberi dolognak, kisasszony!

- A házasságnak igen! - magyarázta tovább az újságíró. - Értek alatta itt minden olyan egyesülést, melyben két ember az ölelés kizárólagossága alapján szerződött. Ennek megszegése tehát egyszerűen - szerződésbontó; ha csak a két fél továbbra ki nem egyezik. De egyéb törvény aztán nincs is - képtelenség! ... Kérem, ne értsenek félre, én nem vagyok esküdt ellensége a hites szerelemnek a mai viszonyok közt még - és hiszem, hogyha mint jogforma meg is szűnik majd a nő gazdasági felszabadulásával, mint életforma sohasem múlhat el. Hisz mindig lesznek intimus hajlamú, erős idegzetű, kényelmes és humoros emberek, akik a »ház«-as együttlakást kibírják a kedvesükkel.

- Hát a gyermekek? ...

- A gyermek az anyjáé! - felelt helyette Taubler Vica váratlan hevességgel ... Egyévi küzdelmes házasság után vált el az urától, a züllő életű, előkelő családból való embertől. Volt egy gyermeke, fiú - meghalt három hónapos korában. Ha élne ... ha élne - és a törvény erejével elvehetnék tőle, az anyjától, aki most valami vagyonkát is örökölt váratlanul, írással is kereshet; odaadnák annak a korhely embernek vagy a szívtelen, korlátolt népségnek, a családjának. Nem engedné, erőszakkal sem - ölne érte! - gondolta néha fellángoló keserűséggel, emésztődve. Hiszen csak élne!

- Igen, a gyerek az anyjáé - ismételte - el kell jönni megint az anyajog korszakának! Ez a természetes. A férfi szülői hajlama csupa műkedvelés; őrá a társadalom bízta a gyermeket, az asszonyra az Isten. Az apaság könnyen föloldódhat valami általános altruizmusban, a fiatal nemzedékről, jövőről gondoskodásban. Jézus szerette a kisdedeket, noha apa sohasem volt.

- Ez elfogultság, asszonyom, ne haragudjék! - szólalt meg Apostol most először. - Az élet törvényei változnak, fejlődnek az időben, az ösztönök sem öröktől fogva valók. Lehet, hogy a társadalmi élet folytán; de mára valóban kialakult az apai érzés - és van olyan erős, mint a »természettörvények«.

- A társadalmi élet is »természet« - vélte a francia - csak magasabbrendű már; fejlettebb, összetettebb!

Taubler Vica sietett visszaterelni a már-már általánosságba homályló vitát.

- Hisz úgyis, ha majd az egész házasság és nemi erkölcs átalakul - akkor is szórakozhat majd a férfiú az ő apaságával, ha éppen kedve tartja. Egyszerűen megkérdezi az asszonyt, akihez köze volt: »Kié a gyermeked?« - »Tőled van uram!« - feleli az; és egyéb garancia ma sincsen uraim, az önök számára, mint az asszony »igen!« szava. Csakhogy ma az asszony kiskorú, felelőtlen és sokszor lehet oka hazugságra ebben, mert anyagilag függ a gyermekével együtt. - Akkor majd javul a férfi helyzete ez örök, tragikusan bizonytalan kérdésben is, meg a nő vonzalmáról is biztosabb lehet, ha az függetlenül, szabadon áll össze vele.

Tavi Simon megint mosolyogva állt mögötte, új Marylandra gyújtott és fölé hajolva nézte az asszony mozgékony, érdekes fejét, tömött barna haját a homályban.

- Mulatságosak maguk teoretikusok, ahogy stilizálják, kevés fővonalra redukálják az ezerszövevényű és kiszámíthatatlan életet. Nézze, hátha még szerencse az, hogy a kevésbé kiváló férfiegyén is hozzájuthat ma elsőrendű párhoz a gazdasági kényszer folytán. Az élet így nivellálja ellentéteit a gyermekekben, hogy mást ne mondjak. Aztán - de ne szidjon meg - teljes szabadság mellett hátha az asszony sem tudna mindig biztosan, jóhiszeműen felelni arra a bizonyos kérdésre ...

- Ejh! Az asszony egyférjűsége-egyidőben úgyszólván természettörvény. Egy burkolt félelem a vérfertőzéstől, mely előállhatna, ha a felnövekedő gyermekek nem tudnák, hogy ... ki az apjuk. És az élet mindig korlátozni fogja majd önmagát. A túlzást ebben, amit ma paráznaságnak hívnak - mindig ellenszenvesnek, mert a lét harmóniája ellen vétőnek fogja érezni és meg fogja róni a közízlés, aminek morál a neve.

- Szóval nincs kilátásunk több ölelésre! - nevette el magát kicsit frivolan a francia, de mindjárt nagyon elröstellte Lilienberg Rebegga miatt.

- Azt hiszem - vette komolyan Viktorin - kicsit meg lesznek akadva ebben, Monsieur! A nő ősi, testies hajlamát a szerelemre (mint a faj céljaira már-már fölöslegest) máris jórészt visszafejlesztette a gazdasági elnyomatás. Kénytelen volt átengedni magát; vágya évezredeken át nem jött számításba; a passzivitás felé fejlődött egyre jobban. Szerelme ma már inkább »szív«-ügy, érzelmi lelkendezés. És sok köztünk a korcs, a dolgozó méh-típus; sok nőkülsejű ember érzésben szinte kívül áll a nemén semlegességével.

- Tény, hogy sok a nők közt az el-lelkiesült, agyonfinomult példány. Már az is, hogy általában nem sokat adnak a férfi testi szépségére! Az ész fontos nekik, meg a lélek, meg efféle.

- Most megint félreért, Tavi! - ellenkezett Vica és arra gondolt, hogy e kedvelt barátja szintén nem épp Adonisz. - A születendő gyermeknek nemcsak tüdeje, gyomra, csontváza határozódik meg a szerelemben, hanem karaktere meg intellektusa is. Ennek van értelme! ... Most másra gondoltam; a teljesen hideg nőkre és egy másik fajtára, amely maguk, férfiak számára alig volna megmagyarázható. Az internátusban együtt volt velem egy csomó húsz-huszonkét éves leány, csupa érintetlen testű, csupa finom és okos. Mindig a szerelemről olvastunk és beszéltünk, a fantáziánk olyan hajszálnyi nüanszokra is rezonált, hogy az már betegség volt szinte. Sőt bizonyos értelemben szexuális értékűvé vált köztünk minden szó, minden jelenség; a legegyszerűbb dolgoknak is volt a szemünkben valami hátmegetti, lilaszínű és szimbolikus értelme ... és mégis, azt hiszem, abban az időben egyikünk sem lett volna alkalmas egy igazi, amolyan rendes ölelésre ... Furcsa bogarak voltunk! Szerencsére, szétkerültünk a világba, jött az élet és többé-kevésbé mindnyájunkat helyreigazított, remélem. Bár valami hiba azért mindig marad! ... Igaz, Apostol, maga ismer közülünk egy tipikus példányt, Laszlovszky Mária egy városban tanít magával. Szegény, szép, furcsa Máriánk meg az ő hóbortos levelezése egy híres íróval. Valaha még bekerül az irodalomtörténetbe is tán. - Ha akarja, egyszer majd mesélek felőle magának ...

- Laszlovszky Mária jó barátnőm; valaki, akit nagyon tisztelek! - mondta Apostol feltűnő hűvösen.

- Ó, természetesen ... hisz már említette. Én is nagyon szerettem, szobatársak voltunk. Ugye, átadja majd az üdvözletem neki?

Mindenki megérezte, hogy valami tapintatlanság történt. Kis időre elhallgattak.

- Szél jár - Vica, maga megfázhat! - mondta Simon. - A szobában hagyta a kendőjét?

Már indult érte, elhozta és vigyázva takarta be az asszony kicsit sovány, de szép hajlású vállait. Olyan jólesett a gyöngéd szolidaritása ebben a percben.

- Ah, ah! - sóhajtozott Legrand és hátranyújtóztatta izmos derekát egy szép, puha és gyors mozdulattal. - Milyen szépen elrendezte ön a világ jövendőjét, madame! Csakhogy minden hiába, mert kín és gyötrődés mindig egyformán lesz a szívek dolgában. Ha akit szeretünk, mást szeret, vagy mást is szeret, vagy mást jobban szeret! ... Mindenki a különbet keresi magánál s akik legkülönbek szerelmileg, azok másnak is, sokaknak is kellenek. - A féltés kínján nem segít semmi intézmény, sem a csalódás fájdalmán vagy az elhagyatottságon.

- Ez mind a két nemmel közös! - szólt bele Villiers.

- Az ám; csakhogy az asszony kötött lény, gátolt és tehetetlen. A férfi szabadon jár-kel köztünk, piros kakastaréjt lenget; a harcban, mit velünk megharcol, még csak külön, egyéni fegyvernemet sem választ - figyelték-e, asszonyaim, mennyire ugyanazok a fogások: ... egy közös vívómestertől tanulja mind. A természet az - mondjuk. És alig vált módszert, ha hercegasszonnyal áll szemközt vagy egy midinettel. Ah, ah! - Mennyire meglátszik a világ rendjén, hogy a jóisten is férfi! - A nőmegvetés hazugságaival tele van a Biblia, a Korán, minden szent könyv. És csak a teljesülés előtti pillanatok feledtetik ezt velünk, mikor a vágy juháztatja előttünk az Urat és kedves, szegény gyermekké tehetetlenül a karjaink közt. Mi mégiscsak anyáik vagyunk és szeretjük az éhséget, melyet olthatunk. Igazi asszonynak csak az adás szenzációja adódott; bár ez nem kevés! ...

- Azt hiszem - szólt bele félénken és eltöprengve Rebegga - az ilyen dolognak csak a kezdete szép. A szerelemben olyan szép kezdetek vannak ...

Olyan váratlan volt ez, hogy mindenki nevetett. Csak most tűnt eszükbe, hogy hisz ez leány ...

- Olyan, mint Magyarország; minden szépen kezdődik benne! - ötleteskedett Simon.

- Szegény Magyarország! - Mint a szerelem, olyan! - nevettek a magyarok.

- Érdekes föld! - mondta udvariasan Villiers. - Kár, hogy úgy elcsépelték, mint témát.

- Szent föld, édes föld! - érzékenyedett el Simon félig mókásan. Sehol annyi, olyan szerencsés és teljes keveredése a fajtáknak! Egyen épp most van a sor! - Egy nép úgy frissül meg ezekben, mint az ember minden új szerelmében. De mint a dústestű hetérát gyönyörűbbé teszi mindegyik ölelés, de magzattal nem áldja - olyan ez az ország. Elvetél! A kezdet itt már halál is. Szép kezdés, szép halál, szerelmesen heroikus mozdulatok mindenütt! ... Igaz, tanár úr! Még nem mondtam önnek, hogy az új revü, amit említett, amit barátai csinálnak - képzelje, elfogadta és most hozza egy cikkem, egy kis förmedvényt az epigon-líra langyosságai ellen. Most majd beküldjük a Taubler-Tábor Viktorin egy novelláját.

- Nagyon örülök! - mondta Apostol Sándor kicsit szárazon ... Csakhamar felállt, cigarettát hozott ki a szobából és kínálgatta túlzott szívességel.

- Köszönöm, mi már indulunk is lassan. Viktorin asszony odaát lakik túl a Szajnán. - Ó, tudják, hogy félegy? Most ütni fog odaát! ... Milyen szép ez a régi kis komoly érchang - milyen szép a St. Jacques templom, ez a kedves, egytornyú Notre Dame itt szemben! Fogadni mernék, hogy kettő volt ennek is valaha, vagy kettő akart lenni! Nem? Hogy feketül rá a rózsáslila égre! Szinte belesüpped! Félegy! Ez az óra, amikor Párizs mélyet lélegzik a könnyű álomban, drága, könnyű mámorban. Hányan szeretnek messze alattunk ezen az órán, mennyi jó szagot hoz a szél! És mi itt ...!

- Drága illat! - nevetett bele Vica gyorsan. - A pékboltok pincéiben most szedik ki a friss süteményt. Érzi? Most leszaladunk és venni fog nekem!

- Csak a szaga jó, az ígérete; a legízetlenebb dolog ez a kenyértésztából gyúrt édesség. Hogy még meg nem tanulta!

- Ez is, mint a szerelem! - bátorkodott neki Rebegga; felállt, szép alakjával a küszöbnek támaszkodva, kicsit gőgösen és merészen nézett a Villiers szemébe.

Búcsúztak.

Viktorin és Tavi lassan, kocogva kerültek le a Boulevard St. Michelre. A Luxembourg-park felől csakugyan orvul támadt rájuk minden illat-csudálatossága a márciusi éjnek, a százféle fáknak és idegenhonú, különös bokrok tétova és bágyadt rügyezésének. Az asszony ijedten fullasztott vissza valami sóhajt; némán mentek.

- A sütemény csakugyan rossz! Adjuk oda a nyusziknak! - szólalt meg szelíden egy ismerős pincerács előtt.

Az éber állatkák megismerték őket, fehéren surrantak elő a zárka homályából és elkapták az ételt.

- Milyen kedvesek!

- Jól jegyezzétek meg, nyuszik! Most Tábor Viktorin kezéből majszoltok, nagy kitüntetés ez! Majdnem világirodalmi jelentőségű kéz, a nagy nőé, ki megteremtője lesz az új, a feminin filozófiának!

- Megverem, Simon!

- Haj jaj! Na, menjünk!

- Miért siet annyira?

- Miért ne siessek! Úgyis hiába! ... A kapunál mondod: jó éjszakát!

- Engem hazaszállít, azután megy, ahova akar. Párizs lélegzik, Párizs szeret!

- Csakhogy már megint nincs kedvem máshova menni!

- Én vettem el a kedvedet?

- Te! ...

- De hát ... mit érnél velem, jófiú? Mivel érnék neked többet, mint akárki? Értsük meg egymást egyszer szépen!

- Hisz én értelek; rendben van! Te olyan okosan megmagyarázod, asszonyka! Te tudod, hogy nekem nem valami jó most egyedül hazamenni; én is tudom, hogy neked mégis igazad van. És ismerve magunkat ... Hát jó, hiszen hazamegyünk.

- Haragszol rám?

- Dehogy! Te kifogástalanul becsületes vagy és őszinte. Ragaszkodol ahhoz az ősi asszonybabonához, hogy azt csak a Nagy Szerelemből lehet és szabad; jelképül, ünnepi és vallásos szertartásul. Nem fogadod el, hogy az ölelés külön, magáért is van és érdemes, hogy az ember nem azért ölel meg valakit, mert a Csudát, a Kifejezhetetlent, az Örökkévalót érzi, hanem mert ölelni van kedve és pont azt a bizonyos asszonyt szeretné leginkább ölelni. És hogy a barátság, bajtársság azért ezen kívül és túl érintetlen maradhat; az külön ügy, talán magasabbrendű. Hát ... jól van!

- Vannak kevésbé teoretikus okok is, barátom; bár azokat ti, férfiak felejteni szeretitek. A dolognak »következményei« is szoktak lenni és az asszony ... legalábbis olyan helyzetbe kerülhet, hogy kénytelen a férfi támogatását, tanácsát kikérni ... rászorul, együttérzést kell provokálnia olyan bajban, ami kizárólag őt sújtja és a másiknak érzésben semmi köze hozzá. Ez megalázó!

- Hm! Az indokolásod gyáva, szegényes és nem szép, Viktorin. Nem bírnám megérteni, ha nem tudnám, hogy a gyerekkorod elnyomott, a fiatalságod kietlen volt, szegényem és elvadítottak, szégyellőssé tettek; hogy hiányzik belőled a kérni-tudás, a szépen elfogadni-tudás művészete és mert most a sorod jobban megy, ideges rémképed: jaj, másra ne szorulni! Nem tudod, milyen boldoggá tehet az ember valakit azzal, hogy alkalmat ad neki a nagylelkűségre, könyörületre ... No jó, hisz nevess! Mindjárt a lakásodnál vagyunk.

Észre sem vették, hogy a hídon mentek már; pedig a víznek csodálatos illata volt s a templom megjelent jobbkéz felől és ott állt violásszürke, eleven mély-mély árnyékaival; egy-darabszerű szögletességben s a kerekded díszítések befejezett nyugalmával; olyan teljesen, olyan megfoghatatlan jelentőséggel, mint az örök dolgok, a hold, az ég, a hegyek. Aki látja, mindig, ezredikszer is mondani kell - meglepődve s a ráismerés biztonságos örömével mégis: »Íme, a Notre Dame!« És feléje fordítni a tekintetet elhaladóban ...

- Milyen jó, milyen emberséges vagy te azért, Simon! - mondta az asszony az ószeresek kicsi utcájába fordulva, ahol a lakása volt. - Te ismersz engem - mindenkinél jobban; te tudod, mivel lehetne rám hatni, igen bizony, az én szegény, okos fejemre - az én szomjas és szomorú muszáj-józanságomra! Hogy egy kis pátosszal, szavalattal, szerelem-hitetéssel mindent elérnél. De nem fordul a nyelved hazudozásra; inkább lemondasz az egészről, mert te csak így tudsz, ilyen tisztán, becsületesen.

- Nagyon tévedsz, kedvesem! - mondta a fiú valami kedves, szomorkás gúnnyal és nevetett. - Nem vagyok én se szent, se őrült; olyan közönséges, kívánkozó férfiállat csak, mint a többi és egy-egy ilyen percben hazudnék én, szavalnék én, sírnék, esküdnék csakúgy, mint más; csak azért nem teszem, mert tudom, hiába volna. Nekem nem hinnél, még ha igaz volna sem. Mert te is nagyon jól ismersz engem és mi már mindenről nagyon sokat beszéltünk!

- »Fájdalom, nagyon jól ismerik egymást!« - idézte a Heine-verset Vica a kapuban. Kezet nyújtott szelíden, egymásra néztek és megcsókolták egymást testvéries szeretettel és szomorúsággal.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

Villiers és Lilienberg kisasszony a penzióban laktak; a leány a második emeleten, a fiú a földszinten. Legrand asszony szobája szemközt volt az Apostol Sándoréval.

A kis francia lekísérte a leányt, sötét volt az ódon ház szűk csigalépcsőjén és pattogó, apró gyufalángokat kellett gyújtania minden percben. Közben újra-újra koromsötétség támadt és néha olyan nehezen, babrálva keresgélte elő a másik szál gyufát. Ilyenkor mindig megálltak a karfába fogódzva.

Az első lépcsőfokokon közhelyes szójátékokat mondott sebten és halk mormogással, hogy lármát ne verjen az alvó házban. »Sz-sz!« Hirtelen elnémulva, nagyon óvatos léptekkel haladtak előre, végtelen lassan és visszafogott lélegzettel, szorosan egymás mögött. A fordulónál újra megálltak.

- Elfogyott mind a gyufám! - súgta a leány fülébe Villiers.

- Most mi lesz?

- Most mi lesz? ...

A lélegzetvételük hallatszott.

A leány megindult mégis a sötétség bizonytalan és vak szédületében. A karfán túl, lenn, az örvénylő mélységben derengett valami kékesszürke fényfolt, a kapuablak recés, négyszögű képe a padló kövére vetődve. Mint egy kútfenék! ... Milyen közel is van a halál! - gondolta Rebegga egyszerre és nem értette ... e percben érezte, hogy nem érti az egészet ... az életet.

Tudniok kellett, hogy a következő emeletszakaszon enyhül a sötétség; a sarokban, a penzió-szolga lakása előtt egy villanykörte égni szokott egész éjjel ... Mégis itt álltak meg pihenni, ahova nem ért el még a ködlő derengés. - Pedig minden számító gondolatuk megállt; itt egy titokszerűbb, távolabbi intelligencia volt jelen.

A karfába fogództak jobb kézzel; és akkor a fiú, átnyúlva a lány derekán, megragadta a ballal is a korlátot. Így körülfogta, elrekesztette, elzárta a két karjával görcsösen. Rebegga feje visszaesett hozzá, a vállára feszült fölemelt arccal; az reszketve hajolt lejjebb, míg elérte a száját; és egyetlen, váratlanul rettenetes, villámütés erejű csókkal csókolta percekig ...

Az ajkuk lehullt egymásról, szédülten és lihegve indultak lefelé - a lány ajtaja a villanymécses alatt nyílt. »Bon nuit!« Valamit szólni akart a fiú - még reszketve állt ott és lüktető fejjel, de a leány megkapta a kilincset. Szinte beesett a szobába, rémült erővel szorította vissza az ajtót, míg a másik kezével megfordította a zárban a kulcsot. Akkor lehullt az ágyra ruhástól, az arcát is eltakarta a sötétben; érezte minden ere és idegszála külön, zajló életét és arra gondolt, hogy meg kellene halnia. - Ez volt az első ilyen csókja.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az Apostol szobájában csend volt már; a zsebóráját húzta fel vigyázva, percegtetve, az éjjeliasztalra tett egy könyvet, vetkőzni készült. - Halkan kopogtak az ajtaján. »Entrée!«

Madame Legrand állt a küszöbön.

- Ah! Bocsánat - akadt meg egy percre a zavart jelezve, holott oly biztos és tudatos volt minden mozdulata; talán nem zavarom még! - mondta szokatlanul mély, de lágy és finom hangján. - Csak egy pillanat, azt a könyvet, a legendagyűjteményt, amit ma kölcsönadott, itt felejtettem az asztalán.

- Úgy - majd megkeressük, madame!

- Ne fáradjon, monsieur professeur - én megtalálom!

Apostol felgyújtotta a függőlángot; szemben álltak az asztal előtt; a nyitott erkélyajtón beáradt a szagos szél és meglibegtette a telt arcú szép asszony barna hajszálait. A rózsaszín ernyős villanyfény alatt oly színes és meleg volt ez a jelenség a puha, ingszerű selyem-krepp kimonóban, amit már azóta ölthetett magára hirtelen. Sárgásrózsaszínű, óriás, festett krizantémok terültek szét dús keblein, vállán: elvesztek a karjai alatt mély redőkben ... »Mégis - valószínűbb, hogy csak kacérkodik. És adná a sértődőt, ha merész lennék, és hosszú cseremónia kellene!« - gondolkozott a tanár magát-hűtő szándékossággal.

- Oh, nézze - itt a szobában hagytam pedig biztosan! - És most olvasnom kellene; ilyen szép, csendes, régies dolgot valamit; hogy elaludjam rajta. Itt ma annyi bolondot összebeszéltünk!

- Csupa teóriát! - mondta Apostol, csak hogy valamit feleljen. Az asszony nagyra nyílt, egyszerű szemeit ráfüggesztette és elmosolyodott egy pillanatra.

- És milyen furcsa szél jár! - mondta gyorsan levelezve egy könyvben, valami szótárban, amit az asztalról felvett.

- Betegyem talán az ajtót?

- Ó, dehogy! Én elbírom ezt? ... Szóval, nincs itt a »Genevieve élete« - hihetetlen, hogy mégis magammal vittem volna! ...

- Választana talán egyebet, madame? ... - kérdezte még mindig bizonytalanul a férfi. Az asszony nem érezte elég világosan a marasztaló vágyat e hangban - holott ő már eleget tett ezzel a lépéssel. Mindegyik gyanakodva félt a visszautasítástól, mindegyik elvárta volna a másiktól a határozott kezdést. Túl-nagyon fontos egyiküknek sem volt bizonnyal; s az asszony tán valóban az ellenállás, viadal örömeit akarta felidézni csupán ... Most már eldöntötte a siető visszavonulást; úgy tett, mintha csak most venné észre, hogy hiszen egyedül van itt, hogy az ágy fölvetve és hogy ez nem illő. Megint futó zavarodottságot mímelt. »Bon unit!« mondta gyors, hűvös kézfogással, kicsit idegesen és kiment az ajtón.

... »Hát ez mi volt?« - vonta fel a vállát egy kis fanyar csalódottság érzésével Apostol. - Végigment a szobán, meg-megállt, mintha bosszankodnék valamin. Nem fogott vetkőzéshez. Visszament a balkonra és leült, arccal a St.-Jacques tornyának fordulva s a sarlós, hajnali holdnak.

- Bizonyos, hogy csak játszani akart! - gondolta kelletlen kedvvel és legyintett, mintegy elterelve a zavarbaejtő incidens emlékét. Néhányszor tett már így ez az asszony; adott valami kétes vagy félreérthető jelt a közeledésre s aztán hirtelen visszahúzódott, mikor ő nekibátorodva és tán kicsit elsietten kinyújtotta érte a kezét. - Pedig a széptevést, esdeklést, hódolatot és gyöngédkedéseket nem volt kedve vállalni vele szemben; hiába! Nem volt rokonszenves neki ez a nő, nem kedvelte; bár szép, bágyadttá érett teste, omlatag valója, a pihent és összesűrűsödött érzékiség minden mozdulatában - néha szinte alkalmatlanul felgerjesztette indulatait.

Szándékosan egyébre gondolt. - Hm, mennyi furcsát, zavarosat összevissza teóriáztak ezek ma megint! Néha közismert elméleteket merítnek fel saját eszméik gyanánt az ilyen éjféli beszélgetésekben; néha meglepő fordulattal új és gondolkoztató megvilágításokra jönnek rá. Hányszor volt így velük a múlt ősz óta, a tél hosszú hónapjain át, egy-egy kis fehér kandalló melegénél, halk esték és teaillat meghittségében; ahogy összeutalta és egymáshoz szoktatta néhányukat az idegenség s a találkozás véletlene! Néhány különszakadt ember - otthonukból, sorsukból, előítéleteikből egy időre kiváltan - mennyit gondolkoztak, hány kérdését az életnek és világnak adták fel önmaguk számára leckéül, mintegy hajszolva lelkiismeretüket, hogy most, éltük vakációs idején, kívülről és túlról nézve mindent, valahogyan tisztába jöjjenek! - Új gondolatok, végső konzekvenciák, merész megközelítések, lerontás, kegyetlenség, légvárak, fantazmagóriák minden kérdésben; társadalom, história, művészet, bölcselem, nevelés, szerelem, család! ... Milyen zavar! De hiszen ... de hiszen ő, Apostol Sándor híve és esküdt katonája volt mindig, minden dologban a frissítő és éltető újnak; mindennek, ami fejlődés címén tér el a meglevőtől! ... Miért érzi most egyszerre, hogy meg kellene állni, jó volna megvetni a lábát valamiben? ...

Végigsimogatta a homlokát görcsös és tehetetlen ujjakkal ... Hát igaz volna mégis, hogy ő lénye legbelsejében egészen másfajta ember; hogy nyárspolgári, kényelmeit féltő, körülhatárolt és érzékeny, mihelyt intim érzéseit érintő dologról van szó! Hogy neki ütközések és problémák még olyan dolgok, amiken ezek felszabadultan és magától értetődőn túlvannak régen! Ó, az ő szemükben olyan egyszerű minden, hűs és meglazult; világnézetük oly türelmes, engedékeny, befogadó - hogy minden szétfolyik benne, elmosódik, átolvad; az ember mindennel készen lehet így. De itt van az élete és mit kezdjen akkor vele? ... A korlátoknak védő és fenntartó erejük van és szent és nagyszerű élettörvény, hogy össze lehet törni rajtuk vagy daccal megállani felettük, harcolni és legyőzni!

Ó, van valaki a messzeségben, aki szintúgy nem siklik el könnyedén a komor kérdések, végső és tragikus életfokok előtt. Hanem vállalja a legszigorúbb konzekvenciákat és ráadja az életét váltságul egy tévedt kockavetésre. Mennyi komolyan-vevés van ebben az elszánásban, milyen hősi felelősségérzet, milyen mély erkölcsösség és mennyi szenvedés! ...

Eszébe jutott a búcsúzás napja, a júniusi alkonyat dúskáló édessége, fák és földek illata; az otthoni levegő aranyporával, a kisváros álmatag esti csendje, kedves utcák, tücsökszó a mezőkön - a kis barna zsidótemplom kivilágított ablaka, ének - s a Mária halvány, csipkés ruhája, ahogy karcsú alakja beleveszett, belemúlt remegőn a szürkület árnyékaiba. Most hallani vélte mindennél csodálatosabb beszédhangját, érezte finom, száraz kis tenyere melegét - ideges szája elvonaglását, látta szép halványságát, kicsit egzaltált szemei sajgó tekintetét, amint villámgyorsan rárebbennek és összevonaglanak a sötét pillák ... És egész drága, csodált és szeretett lényét; mindazt a kimagyarázhatatlan hatást érezte megint, amivel ez az egyetlen lény hatott rá csupán. Hát ennyire, ennyire elevenen ... ilyen sok idő múlva?

De hiszen régóta sejti, tudja, hogy úgy van. Igen, ő ugyanaz maradt iránta a távolban. Megvizsgálta az érzelmeit és világos volt előtte, hegy az a lény, akit szeretett, nem veszített a szemében. Akkor mindjárt ... nem, nem is lett volna helyénvaló megmondani ezt ... és ő maga is oly izgatott volt, oly váratlanul érte az egész, annyira szenvedett. Jó az, hogy akkor eljött, hogy önmagával szemben, elszigetelve és zavartalanul élte át újra a dolgot, hogy gyötrődött és harcolt ő is - önmagába tekintett, megalázkodott, értett; és különb, emberebb, jobb lett e metamorfózisban.

Amúgy erőszakolt lett volna az egész és ő talán nagylelkűnek érezte volna magát vele szemben; míg ma ...? Megbocsátani? Mit jelent az? Ki ő, hogy hódolattal ne borulhatna ezután is eléje? Sőt most talán még tisztábban és hálásan, mert neki köszönhet egy belső átalakulást, egy nagy élményt, igaz életértéket - emberi emelkedést.

Mint annyiszor, önkínzón hozta eszébe most is az első párizsi hónapok egy bús epizódját; a könnyes szemű kis elzászi hotelszobaleányt, aki olyan szomorú és gyámoltalan készséggel adta magát neki, mintha szegényke sorsa egyéb, moreos parancsainak fogadna szót. »Nincs nekem egyéb dolgom az életemmel, minthogy engedelmeskedjem az úrnak! - Hova adhatnám én magamat jobb helyre, mint monsieur kezére; mikor hát szeretem? Nem bánok én már semmit, eleget ríttam; most már odabízom magam; monsieur biztosan jobban tudja az én tanulatlan fejemnél, hogy mit kell nekem tenni. Hiszen annyi sokkal különb, idősebb, okosabb!« ... A lábai előtt ült, térdére fektette friss, fiatal, egyszerű kis arcát és zokogott - és ő érezte a hozzásimulás pőre édességét, vad és egyszerű éhséget fiatal testére - és elfogadta őt részvétlenül, felelőtlenül, elcsitítva jobb énjét. - Első ilyen tette volt; általában tisztességesebbnek hitte magát a férfiak átlagánál. - És tán feledte volna rég az egészet, ha nem kellett volna később megtudnia egyet-mást felőle. - Milyen egyedül, mennyire tudva és vállalva magános voltát indult el, amikor bajba került - hogy segítsen magán valamiképp, amíg lehet - és mikor nagy betegen került a kórházi ágyba, hiába kérdezték, faggatták, néma maradt. - A múlt hetekben szembejött vele az utcában - lesoványodva, megkisebbedett, öregesre vált kis arcával, jelentéktelenül; szapora léptekkel sietve új szolgálatban, új törődésben. Olcsó kalapkája alól felpillantott rá egy percre, aztán szégyenlősen összehúzott vállakkal, riadtan és reménytelenül szaladt át az utca másik oldalára. Eszébe jutott, hogy utánasiet és megkínálja valami pénzzel - és egyszerre borzasztóan elszégyellte magát ezért ...

Hát ez volt ő. Ezek mindnyájan ők, a férfiak, az urak, akik »annyival erősebbek, okosabbak« Kezükben tartják a törvényt s akikben mégis bíznia kell a gyöngének, mert »hová adhatná magát jobb helyre, mit tehetne az életével?« ... És akkor még ők azok, akik ítéletet és bocsánatot emlegetnek! Ó, minden asszony vértanú, szent! És szerencsés az a férfi, aki magához vonhat, megvigasztalhat, szerethet és kárpótolhat egyet a sebzettek, a megbántottak közül. És neki köszönheti lénye felemelődését, a jobbulást, az alázatot.

Nem, ő nem kicsinyli az élet és szerelem nagy konfliktusait! Nem vallja ezekkel, hogy a leányi tisztaság vélt érték, barbáros formaság, zsarnoki birtoklóösztön. Miért csökkenti azoknak a dolgoknak számát, miket az ember komolyan vegyen? - Bár nem tudna rá sok vitában használható érvet és elméletet; ő a döntő és nagy életdolgok közt érzi a női fizikum tiszteletét, a vele bánás szent komolyságát, a vallásos rítusokat és korlátok tilalmát ebben - hiszen az ember, a jövő bölcsője az asszony teste ...És szerelme minden mélységével nem ezt üzeni ma a leány felé a messziségen át: »Ami téged ért, az semmi! Amit sorsdöntőnek tartasz; gyerekjáték, előítélet!« - Hanem ezt mondja: »Nincs mit megbocsátanom, mert én százszor többet vétettem. Nem kell, hogy felemeljelek; mert igazságban és szenvedésben magasan állasz és méltón az asszonyember névre. És nem kell semmit felednem, mert mindenestül szeretlek, mert a te sorsod tanított meg engem emberebben és tisztábban gondolkozni és fájdalmaddal ezerszer drágább vagy nekem!« ... Oly biztos volt felőle, hogy csak azzal a nővel élhet igazi életet, igazi házasságot.

Bement a szobába és papírt, tollat keresett. Hosszú, hosszú, gyöngéd és boldog levélben mindent megírt Laszlovszky Máriának.

(Folyt. köv.)