Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám · / · Figyelő

Vészi Margit: Negyedik Henrik Reinhardt rendezésében

Berlin, október 22.

A szerencsés kezű Reinhardt íme megint győzedelmeskedett egy látszólagos lehetetlenségen: előadatta Shakespeare grandiózus királydrámáinak egyik mostohán mellőzött remekét, egyet azok közül, melyek rendesen a hivatalos, udvari színházak műsorán szerepeltek csupán a tanulóifjúság épülésére, a nagyközönség óvatos távolmaradása mellett és végbevitte a lehetetlent: sikerült kasszadarabot csinálnia a fárasztó, két estére terjedő Henrik-tragédiából. Zsúfolt házak hallgatják kegyeletes türelemmel a végtelen hosszú és megerőltető királydrámát s ez a türelem legszebb elismerése a kitűnő rendezésnek s elsőrangú színészi produkciónak.

Mert valójában alaposan kifárasztja a hallgató idegzetét ez a tőlünk oly távoleső tárgyú remek, a maga részletező aktualitásával, bőbeszédű és nekünk mégis örökké idegennek maradó miliőfestésével. Csak mikor az örök nagy kérdésekről, a mindnyájunkat véresen foglalkoztató emberi értékű, fájó problémákról esik szó, markolja meg szívünket ellenállhatatlanul, elképzelhetetlenül erős acélmarokkal. A kimerítő és - valljuk meg - hidegen hagyó felvonások után oly hatalmasan világítanak ez örökértékű és monumentális jelenetek, mint a Stuck szürke, fakó alapú vásznain egy-egy ragyogó és intenzív haragoszöld vagy bíborvörös folt.

Az apa és fiú, a régi és új nemzedék örök küszködése, fájó meg nem értése, izzó szeretettől hajtott mindég újból próbálkozó közeledése, a hasonlóságban rejlő áthidalhatatlan különbség, mely az azonos pólust könyörtelenül eltaszítja, mindez csodálatosan újonnan és fájóan hatott abban a nagyszerű felfogásban, mellyel Wegener és Moissi az öreg királyt és fiát játszották. Moissi, ki a külső látszatra könnyelmű királyfit, eleinte tán túlságosan édeskés gráciájúnak látta, a komollyá érést, a magába szállást megrázó egyszerűen tudta éreztetni. És hogy beszél ez az ember; mily zengő szépséggel, mily bámulatosan egyszerű, magától értődő plaszticitással!

A Wegener Henrik királya körül a tragikum derengő glóriája szinte látszik; a holttesteken, vértengeren áttörtetett kapaszkodás nyomát minden pillantásában bennérezni, a görnyedt vállak mintha az el nem maradható, a könyörtelenül elkövetkezendő megtorlás szörnyű uszályát vonszolnák. Egyetlen mesterségszerű, szokványos mozdulat vagy hang sem zavarta meg ennek a terméskőből vésett alakításnak nagyszerűségét, melyhez grandiózus keretet nyújtott a Reinhardt és Ernst Stern díszítő művészete. Felejthetetlenül szép a királyi palota fekete falú terme, színes üvegablakaival, a komor, magas vasrács mögött izzó fáklyákkal, hol az öreg király végleg összeroppan a gondok és fájdalmak súlya alatt. A forgó színpad követi útját a betegszoba felé, melynek elefántcsont színű ágyától alig üt el a haldokló király átlátszóan sárga arca, két keze.

Az a komoran megrázó jelenet, melyben a királyfi halottnak gondolt apja teste felett átnyúl a koronáért: minden király és minden nagy apa tragikumától súlyos. Innentől fogva tiszta gyönyörűség volt az előadás és felejttette a nézővel az első két felvonás banálisabban játszott voltát, a Northumberland alakítójának elviselhetetlen szavalását s az érdektelen várdekorációt. Innen egyenes vonalban emelkedett az utolsó képig, mely egyszerűen tökéletes: a harangzúgásos, zeneszótól zengő bevonulásig. A szűk utcában, a gótikus falak tövében a tömeg végtelenül nagynak tetszik, a menet imponálóan hosszúnak. A színpad közepén Moissi fehér lovon, hermelin palástban, virágeső közepett, az előtérben Falstaff narancsszín ruhájában, barátainak furcsa, tarka csoportjától körülvéve.

Falstaff szerepe illik Diegelmannak, nehézkes humora, groteszk alakja és végtelen kedélyessége szinte predesztinálják erre a hálás alakításra; ám ha az első részben jobban tetszett, mint a másodikban, annak oka tán a szerep emelkedés nélküli egyformaságában rejlik. A korcsmajelenetben azonban ragyogó volt, aminthogy pompás volt az egész régi hollandi képre emlékeztető beállítás.

Az első részben Basserman Percyje, a dadogó, félszeg lovag, a maga nemes jólelkűségében, a komikum határán álló hősiességével, nagyvonalú alakítás. A komikus szerepek, Arnold, Pagay stb. pompásak voltak, de - isten tudja - ez a humor ma inkább fáj, mint nevettet. A nyomorékok besorozása, a szerelmes korcsmárosné akármily Goya-i erejű jelenetek is, nem tudnak bennünket úgy megnevettetni, mint ahogyan nevethettek a Shakespeare-i idők naiv és nyers színházlátogatói.

A rendezésről, a díszletekről minden dicsérő szó kevés volna. A holdfényes domboldali országutat, a kandalló körül tanyázó skót lázongók csoportját, a királyi palota veres függönyös termét és a többi díszletet ki győzné leírni és méltatni?

A zúgó tapsokra megjelent a színpadon Reinhardt is, ki úgy látszik megoldotta a testeknek egy időben több helyen való jelenléte problémáját is, amennyiben körutazik a »Csodá«-val, hetek óta rendezi Stuttgartban a pár nap múlva színre kerülő Strauss-Hoffmansthal-operát és egyidejűleg nívós és emberfeletti munkával diadalra vitte Berlinben a Henrik király megrendítő tragédiáját.