Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám

Térey Sándor: A leány olvas

»Látszott, hogy most kelt fel egy könyvből«

Jens Péter Jacobsen.

Nem volt sötét és mégis ívbe nyiltak
szemei, mintha sok távoli partot
szeretnének összekötni, mint hídak.
Csodálkozott: már milyen messze tartott,
megállt és nem tudta, mit is akart ott
s ez a való itt, vagy, melyből most felkelt
mint rejtőző álomból, ez a könyv.

Mert a szobán át az idő lassan folyt,
mint magányos gyászban az esti könny,
az óra konok gonddal vetett gátat,
de nem bánta, ha minden kis perc átcsap,
ám a könyv méhében évek születtek,
haltak, az élet bent hatalmasabb volt,

aggódva kérdezte, hová is lettek,
vajjon nem é az ő élete telt el?
s látta magát a tükrös félhomályban
tudta, minden vonása változott,
s amit a holt évekből áthozott
mosollya, könnye, kedve, szenvedése
hevesebb mint itt egy lap rebbenése -

Hallotta: csilingel gyerekes, bús dal
s révülten simogatta homlokát,
látta anyját - ki rég halott - a kertbe
s úgy tűnt fel elébe a sápadt arc
az estbe, mint rézlapba lágyan
beedzett halvány, drága karc
és aztán minden omlott, foszlott szerte,
nem is sirt csak vágyott volna tovább,
összerezzent, mert a sorok között
egy régen hallott szóba ütközött,
s megsímogatta keskeny, hűvös ujjal.

Szerette azt, kinek sorokba róttan
oly élő volt távolról sikoltása,
örömének oly fínom hullámlása,
mint lehullott rózsáé kerti tóban,
mert nem volt senki hasonlója mása.

S már látta eltűnni a nagy mezőkön,
melyek alján baljósan várt a Város,
az ég mosolytól kék, az út könnyektől sáros
valami mély vonás a szembeérkezőkön
mögöttük jár a gond és lépése halálos.

Összefolytak, mint hét kis összebújt
siró gyerek könnyűi, mind e furcsa
életek s lelkéből kihullt a kulcsa,
melyik hol kelt fel s melyik merre húnyt?

Követte vont szemöldökkel a lányt
ki ott didergett, egyedül, a könyvben
és ott látta magát, örök talányt,
hallgatta szíve verését a csöndben
most elment s nem jött vissza már a férfi -

látta, mint rándul össze keskeny válla -
nem birta fájó vergődését nézni,
fölkelt és ideges kulcsolt kezekkel
a szűk szoba szélét ajkát harapva járta
vágyódott innen el, valami délre, tájra
úgy tetszett: nem igaz, hogy élete
ez volna itt, ez ó és zárt szobában
kérdezte százszor: vajjon lehet e
más élet is - és azt mondta magában,
hogy körűle már minden be van zárva -
Aztán szögletbe ült, mint elfáradt madár, ha
megtér a messzi útról s látja: szétdúlt a fészke

mert nem volt benn a könyvben: lelkem nem vette észre.