Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Kaffka Margit: Mária évei

Kaffka Margit: Mária évei
Regény
II.

- Hazahozták a fehér grenadinruhátokat a tisztítóból. A tied egészen friss még, Mária. Mint a hab.

- Hátha én nem mennék arra a majálisra, mama.

- Beteg vagy?

- Nem éppen. Csak fáradt és szívesebben ülnék ma egyedül itthon ...

Az özvegy nem felelt. Zajtalanul lépdelt át a szobán; óvatos, kedves bizalommal állt meg a lánya mögött, kissé távolról belenézett a könyvébe.

- Mit olvasol? Most hozattad ezeket?

- Igen.

- Merimée ... Ez valami históriai dolog, ugye? Nem unalmas? Á, Salammbó! Ezt én is átolvastam még egyszer. »Bel-ami.« Maupassant-t nem igen ismerem.

- Parancsold mama.

Titkolt és kelletlen szégyenkezéssel érezte, hogy az édesanyja tartózkodó közelsége, nyugtató, enyhe hangja is terhére van e pillanatban. Várta, hogy kimenjen, szemével értelmetlenül futott végig a sorokon. Az asszony tétovázón indult halk, kellemes, feketeselymes kis alakjával, de az alacsony ajtóban újra megállt, gondozott, fehér csuklóján igazgatta a csipkét. Mária felnézett végre.

- Dolgozni fogsz most, mama? kérdezte dresszúrás érdeklődéssel.

- Az Ágnes blúzát mégis csak javítgatni kell, sokkal viseltebb a tiednél. A táncórákon szegényke mindig ezt hordta ...

Mária a könyvére hajolt újra. Félig sejtő kelletlenséggel, az elodázás vágyával érezte meg, hogy valami szemrehányásban függ össze e két dolog; a francia könyvekért fizetett frankok s a húga lehordott kis fehér ruhája. Nem volt szokás őköztük nyíltan szóvátenni ilyesmit, pörpatvart, ízetlenkedést nem ismert e megőrzött és példás családi viszony. De e percben megint felrémlett benne az a régi, kislánykori, feszengő érzés, mikor azt hitte, megbántotta valamivel az anyját, és bár nem volt büntetve, nem mert kimenni a játékaihoz, sírni is szégyellt, vagy bocsánatot kérni, szólni hozzá. Most szokatlanul testies ideglehangoltsággal nehezült rá minden, a június korai melege, délelőtti leckeórák fáradtsága, az ismétlődő napok, megszokott arcok, az állandóság kényszere e bensőséges, szerető közösségben övéivel.

Hátravetette a fejét. Messzi, elmosódó zsivajok hangzottak be megszűrten, bágyasztón, a házban valami konyha előtt vasaló csattogott és nyújtottan danolt egy cseléd; a szomszéd kertben a ribiszkét szedték biztosan és gyerekhangok visítoztak egymásra, egy zongoraverkli járt a másik utcában valahol. Zaklató intenzitással érezte mindezt most, a tespedt város nyári sziesztáját, boltok pállott bűzét, nyelvelő kutyákat a hűs kapualjakban, fatáblás ablakok mögött öltögető, bámészszemű, kövéres asszonyokat. És az edénymosogatás profán zörejeit a házban, az utcai lakás teraszán a házigazdát, e kövér szűcsmestert amint újságja fölött bóbiskol; az anyját, vakoskodva a varráson a belső, sötétes hálószobában, és Ágnest, aki odaát, az üvegnégyszögekkel falazott verandaebédlőben babrál szórakozott unalommal valami áruisme-feladványon ... Értelmetlenül és csodálva ütött belé a gondolat, hogy ő ezekhez oda van kötve nyúlós és meleg, széttéphetetlen szálakkal, a szeretettel, mely annyira biztos, szelíd és igaz, hogy elviselhetetlen néha. Milyen végtelenné nyúlik az idő! Valahová, valamibe ha menekülni lehetne! De itt, körülte úgy elintéződtek, olyan megállapodott színt kaptak az élet apró dolgai, mintha örökre így kellene már maradniok, s a környezete természetesnek találta ezt. E kicsiny, beosztott háztartás a kétszobás, udvari lakásban - vendéglőből hordatott ételekkel, takarítónővel - hogy az anyja nyugdíja, meg az ő kezdőfizetése fedezze a költségeket e már nem éppen olcsó kereskedővárosban. Őneki külön szoba jutott és kedvezve, gondoskodva különböztették meg, méltányolták, hogy dolgozik, de annyira érezték mégis egymás jelenlétét e szűkös összeutaltságban. Azelőtt az internátusban is többen voltak együtt, de személyes ügyeik annyira nem függtek egymástól; nem volt beleszólójuk egymás életébe. Egy volt társnője, az okos Klári szavára emlékezett sokszor. »Itt magunkat műveljük, tápláljuk, magunkat csinosítjuk: nem egészséges már ez, émelyítő. Ideje volna már másokért is élni!« ... Lám, őneki most itt volnának, anyja és a kicsi - nem jutott idegenek közé - csakhogy még nem esett át egy végleges, belső elszánáson, hogy maga akaratából éljen önfeláldozásban. Nem is kérdezte őt az élet, nem engedett választást ... a helyzet véletlenül alakul így ki lassankint - és már elmúlt egy tél, egy év idestova ...

Négyre vert az óra. Az anyja megint betipegett, leült közel hozzá egy karszékbe.

- Talán mégis csak jönnél velünk, kedves! Ha nem érzed rosszul magad.

Mária némán ejtette ölébe a könyvet. Várta, hogy így lesz, nem is nagyon hadakozott; de hagyta, hogy kibeszélje magát az anyja.

- Nézd, fiam. Az emberek mindjárt okot keresnek; minap is kérdezték, a teniszhez miért nem jársz. Ágnes még tizenhat éves sincs és te huszonkettő múltál mindössze; nem szabad, hogy mellőzve higgyenek. És a kicsinek olyan nagy kedve van.

Mária gépiesen tette le a könyvet.

- Ne érts rosszul, Máriám, terólad is van szó, természetesen. Ne hidd, hogy ha elhúzódol az emberektől, békén hagynak. Persze, valami hűhós társasélettől mentsen Isten itt - de a tartózkodás ne legyen feltűnő - az sértődést kelt és bosszút. És a kiközösített magányt, vagy kétesnek tartott, különc életet mégsem bírja el jóízlésű ember. Százszorosan érezné önmaga súlyát.

- Így meg ... elveszíti önmagát.

- Nem tudom. - Én egy életet éltem le ennél sokkal kisebb fészekben, tudod - és sose kerültem összeütközésbe. És hát mi okosabbat tehet az ember önmagával? Még úgy őrizhet meg a legtöbbet, ha látszólag alkalmazkodik. És a kicsit főleg abban kell nevelnünk, tudod!

Már meg volt győzve. Igen, a családi összeköttetést, rokoni befolyást kimerítették és felhasználták, amíg Verát, a pesti nővérüket és őt elhelyezték a fényűző, ingyenes intézetben és álláshoz juttatták őket. Ágnessel nem sikerült már; itt végez valami kereskedelmi tanfolyamot - de csak nem szánhatják arra, hogy egy szürke büróban élje le az életét - havi száz koronáért - az ő édes, friss, almavirág-szépségével ...

- Mária - igazgatta helyre az anyja aggódó nyugtatással - te tudod, hogy én nem tartom a boldogság útjának azt - semmi okom nincs rá. Életpálya, mint a többi - sok esetben még ma is a legelfogadhatóbb. Nem kell tőle semmi rendkívülit várni, hanem helyesen kell betölteni. Persze, egy kiirthatatlan, öregasszonyos ösztön bennem is vágyik unokák után - nevess ki - és ez az ösztönöm sejti, hogy te sem lehetsz kivétel. Miért is? Most nincs senki olyan - jó - de minden szezon hozhat ismeretséget, új embereket helyeznek ide, Istenem, nem múlt még időd! Hátha épp ma! - Nem, no csak mókázom, hisz te mindentől függetlenül intézheted ezt - sietni, fogni, erőlködni semmi okod! ... No, ugye, felöltözöl? Fésüljelek?

- Ágit előbb! Én magam kibontom.

A kicsi beröppent egyszeri hívásra.

- Már készülhetünk, anyus? Igen? Várj, kioldom ezeket az apró copfokat - ezt úgy kell hagyni, bojtosan a végét, tudod? Mit szólsz a körmeimhez, Mária? Hallod, méltányold jobban, három éjszaka volt bórglicerin-pácban a te tavalytéli bőrkesztyűdben a kezem. Fent szorosabban, anyukám, ha táncolok, mind szerterepked. Jaj, mennyiféle ember lesz ma ott, mindegyik társaságból, ez épp a mulatságos! Valami előadás is lesz egy sátorban, Baldóczy Lenke szaval. N-na! Ma látunk vidékieket is, azt mondják - holmi dzsentrit meg bérlő zsidót; minden évben ez a fő hecc itt, azt mondják, így nyaralás előtt - olyan összehozó-próba, de persze, sose sikerül. Vagyis az összehozás, de táncolni azért lehet. Bár töméntelen sok itt a lány. De ha mással nem, hát kereskedőkkel is - miért ne, ugye? Itt elég finomak a boltosok, érettségiznek, némelyik akadémiára is megy. És katonákat majd csak mutat be Baldóczy Pista, ugye, Mária? Anyu, itt tágan érzek egy hajtűt ...

Kinn enyhült már a hőség, álmatag csend borult a lombos kis Klastrom utcára, az átmelegült aszfaltra s a földszintes, széles házak heves-sárga falaira a hanyatló napfényben. A fő utcára értek, mert ide torkollik minden út a keskeny völgy városában, s a pesties, emeletes házak sűrű boltjai előtt nyájaskodók készséggel köszöntek elébük. Rőfös, rövidárus, üveges, cipős - ismerték és becsülték már őket, mintha bennszülöttek volnának és Laszlovszkyné előzékenyen bólingatott vissza régebbről megszokott, reprezentáló mosolyával. A Népliget fákkal szegett utcájában már az est mozgalmassága érzett, jobb szivarok füstje és erős parfömillat felhőzött körül egy-egy csoportot s a kikészítettség naiv izgalma feszengett az arcokon el nem palástolhatón. Máriának szinte nevető kedve támadt! Máskor simuló és közlékeny lányismerősök most messziről, hirtelen mosolyra húzott szájjal, feszes kedveskedőn köszöntötték őket és gyorsan elfordultak, nehogy csatlakozni kelljen. Indokolatlan idegességgel féltette mindegyik a mai kilátásait, az oly véletlen tánc-sikert, mely a kezdettől, az elsőnek csatlakozó gavallértól, szerencsés elhelyezkedéstől is függhetett. - Hallani lehetett, amint egy-egy boldogabb már rövid, oktalan felnevetésekkel honorál erővel-esett élcelődéseket. Egy ilyen szójáték-szörny mögöttük hangzott el éppen: »Van - van Huten kakaó - lesz, les dernieres cartouches - volt, ... volt szeretőm, de már nincsen!« - és kacagták, kacagták el sem titkoltan ujjongó idegekkel a ritkán hallott férfiszót, az ő udvarlásukra szántat - e rózsaszínruhás, kékruhás fehércselédkék, jobb hivatalnokok, vagyonos polgárok magzatai - mézesbábosok, szappanosok és egyéb céhbeliek ivadékai az ősi, iparűző városban - és siettek, mentek; szapora bokáik, csontos csuklóik körül frissre vasalt batisztfodrokkal, tarkavirágos kalapkáikban, takarosan, hogy kinn a lámpavilágos gyepen kirugódják vagy félesztendőre megint fiatalságuk dugdosott, visszafogott, ficánkodó elevenségeit ... Az Ági kedves, gonoszkás nyelve sorra vette őket.

- Nézd Fáber Editkét, hogy szorítja a lakkcipője és hogy befűzték a derekát megint; nem szeretnék máma a bőrében lenni! - Tömpe Erzsike ma is bizton elmondja, hogy két kosár ruhát vasalt be, mielőtt majálisba jött. Hjí - Selymes bácsi cilinderben - na, ez a legnyönyörűbb!

- Csitt, Ágica! Nem szabad megszokni ezt a hangot, kicsim! - feddte félkomolyan az anyjuk.

A liget széles útján, ahol már katonazene-indulóra szedődtek a léptek - Baldóczyék érték őket utól. Cousinjuk, a fiatal tiszt előzékenyen szegődött Máriához - a két leány Ágival fölényeskedett.

- Milyen hercig vagy! Mária is pompás ma! Elpletykázom, mit mondtak a tisztek felőletek a kantinban. »A kisebbik bájos, a nagyobb érdekes, az egyik megindítóan kedves, a másik ... (hogy is volt, Ila?) - hatásosan jelentékeny« - valahogy így. Szóval, hogy egyikre mosolyogni kell, másikon gondolkozni kell.

- Mi kellemesebb? - kérdezte Mária - csak hogy épp szóljon - tréfásan a mellette haladó tiszttől. Az mosolygott és nem felelt.

- Mennyit fogtok ti ma táncolni; nekünk nem is marad ember! - negédeskedett Baldóczy Ila.

- Készséggel lemondunk! ... - ilyesmit mondott már csaknem Mária, de szégyenkezve harapta vissza. Miért jönnének akkor ide? ... Bizony, neki is fontos ez ma, nem volna kellemes ülve maradni - és éppúgy függ e fiatalemberek kénye-kedvétől, mint a többiek ...

- Milyen schroffak most mind ezek a többi lánykák, csak nézd el - csípősködött Baldóczyné karonfogva a másik özvegyet - mind a gavallérját félti ez, keservesen szerzett jószágját! Hiába, csak a mi gyerekeinkben van egy kis igazi könnyedség, úri fesztelenség, mi más tájékról kerültünk, ugye, földim?

Laszlovszkynéval rokonok is voltak kissé és ezt most, hogy idekerült, felújították. Ez a szegény, sovány asszony anyai gondokba aszott madárarcával őszintén vonzódni látszott hozzájuk és mint szintúgy özvegy anyja két eladónak, testvéri megértéssel viseltetett. Nekik volt valami eladósodott szőlőbirtokuk feljebb a Hegyalján, abból akarta még lányait »jól« férjhez adni és testét-lelkét belelihegte ez erőfeszítésbe.

- Te szavalni fogsz ma, Lenkém, ugye? - kérdezte Mária anyja visszaadva a nyájaskodást.

- Igenis, néni - mondta kicsinylő művészöntudattal a fiatalabb. - Úgy látszik várnak is már, az első zeneszámnak vége, hallom.

- És nem vagy izgatott? Siethetünk kicsit!

- Ó, semmi, csak hadd várjanak. Megszoktam én ezt már!

- Mi az neki! - tódította akaratlan büszkeséggel az anyja is.

A bejáratnál rózsákat vett nekik a katonatiszt és Ágnes fülig pirosra váltan tűzte fel. Mert épp, mikor neki kedveskedő mosollyal átadta, ott ment el mellettük selymes Ilonka az apjával és arról mindenki tudta, hogy titkon eped a fiúért, ki két évvel ezelőtt foglalkozott vele.

A sátorpavilonban csakugyan Lenkén volt a sor. Vékony, kis alakjával könnyedén szökött fel az emelvényre, kissé nagy száját szenvedelmes vonalakba húzta, derekát kígyózva meglengette és magasba emelte nagy, sötét babaszemeit - aztán harsányan - a reszkető borzalom váratlanul erős és mély hangján kezdte: »A radványi sötét erdőben ...«

Már a következő hegedűszámnak is vége volt, s még mindig határozatlanul tusakodott az ismerősök arcán malicia és megindulás. A másikra várt mindegyik. »Szépen mondta volna, ha nem tesz úgy a szemeivel!« pattantotta ki végre diadalmas erkölcsi bátorsággal Fáber Editke, a doktor leánya, törzsökös, gőgös idevalósi család és gyermektelen tántik agyonnevelt becéje, a kényes, helyeske leány. Az öregebbek elnéző mosollyal bólintgattak.

- Ez a gyerek a maga naivságában kimondja! A lelkem! ... Bizony egy kicsit meglátszik már Lenkén, hogy Csilléry Adriennel társalog.

- Hátha nem is kacérkodó szándékból teszi - vélte kegyesen Tömpe Erzsike, a gazdag nagyszülék nevelte, dolgos, szigorún tartott gyermek. - Lehet rossz szokás is az a szemjáték vagy úgy fogja fel a szavalatot.

- Így nem lehet viselkedni szavalás ürügyén sem. Hanem az Erzsike jó szívét mutatja, hogy így beszél.

- Sose szól meg senkit, az igaz - suttogja titkolózva öreglány-nagynénje - igazi karakter. Nem azért mondom, hogy a húgom, de higgyétek el, Aranyos Erzsike jut eszembe róla néha vagy Katinka a Kereskedelmi Tanácsos Házá-ból.

- Hát a Pusztai Hercegnő - bólingat az idős kézimunka-tanítónő, Mária társnője a felsőbb leányiskolában. - Ma a modernek nem olvassák Marlittot, pedig egy író sem nyújt olyan bájos nemes nőalakokat. A leánynevelés nagyon sokat nyer vele ...

- Hanem a költemény, amit szavalt, mégis gyönyörű - ilyenkor látszik, ha nem olvassa, de hallja az ember - veti bele a szavát Selymes Ilonka is. - Bár »Szép Ilonkát« a múltkor szebben mondta, az jobban is illik az egész alakjához. Hogy ki tudta hozni azt a csalódott leányt, a titkos szomorúságot és büszkeséget! ... Be szép volt!

- Nem az a szép leány, aki csalódik, hanem az a szép leány, aki férjhez tud menni! - dörmögi rá rosszul halló, együgyű apja - mert huszonnyolc tavasz virága már a kisasszony és anyátlan levén, az öreg úrnak kell bálakba cipelni. - Fojtott, alig visszatartható nevetés pukkaszt és csiklandoz végig az összetartozó társaságon a következő énekszám alatt. Mindenki tudja, hogy ez a bon-mot évek múlva is szájról szájra jár, az unokák is örülni fognak neki még.

- Milyen lehangolt ma Máriácska! - jegyezte meg végre elterelőn tapintatoskodva a polgármesterné - e darabos, jó, faluról került nőcske.

- Fáj kicsit a feje! - siet magyarázni Laszlovszkyné.

- Szegényke! Persze, neki bajlódni kell korán reggeltől a rossz gyerekekkel - mondja a kislányom, hogy milyen kedves hozzájuk! Nagy dolog az, lelkem, ha ilyen úri lánykát kényszerít rá a sors.

- Hát nekünk otthon a rossz cselédek, takarítás, konyha - élénkül fel egyik nagynéni - az se könnyebb dolog lelkem!

A dalárda következett. Mária összeharapott ajkú fegyelmezettséggel próbált egy nyájas, szerény és hálálkodó mosolyt a polgármesterné felé. Hihetetlenül émelygett az érzéseiben ma minden itt, egy-egy percben mintha valami haragos, veszedelmes gátszakító kedv lobbant volna fel benne. Ha megfelelne egyszer! Vagy csinálna ma valamit, ami egyszerre elszakítaná és megszabadítaná - mindentől. De maga is tudta, hogy csak gondolatain tombol végig és él ki az ilyen. Tekintete egy percben a Baldóczy főhadnagyéval találkozott, ki tán komolyan vette a főfájást és gyöngéd, meleg részvéttel nézett felé.

- Tánchoz, tánchoz, éljen! - harsogták tüntető animóval az állóhelyek kereskedő-ifjai. A közönség kivonult a sátor elé, a székekkel, padokkal körülsáncolt tisztásra ...

Kezdődött a szédült, pihenéstelen, válogatatlan indulás mindenkivel, aki vitte, és addig, míg letennie tetszett. - Táncos csakugyan volt elég. Jöttek futó, téli ismerősök, új arcok - pesti jogász, katona, vasúti mérnök - zsidók, ügyvédjelöltek, tanárok, kereskedők. Idegen karok fonódtak a dereka köré, idegen kezekben érezte kesztyűs kezét, cserélgetve egy-két fordulás után. Legtöbbször nem tudta az elmormogott bemutatkozás után sem, ki az, akivel körútra indul a ritkás lombú fák közé, arcán érezve forró lehelletét és verítékszagát. Nem táncolt rosszul, de nem tudta átadni így magát e szimbolikus mozgás állatian szép hevületének. Előkelően, de kissé merev, idegenszerű tartással szegte hátra finom, nyúlánk alakját, féltében egy-egy önfeledtebb szorítástól. Bensőbb, jelentősebb társalgást nem is igen mertek vele kezdeni a pár obligát bókon felül - a zene ritmusával lüktető lihegéseket, szaggatott, artikulátlanul is értelmes szólamait a férfiközeledésnek nem ismerte meg a tánc révén. És oly idegennek és magánosnak érezte lényét e testies, kábult robotolásban - miért ez, kinek kell? Oly futólagos, vegyes, felszínes és sivár így!

A Baldóczy Zoltán karján otthonosabban, több bizalommal simult meg. Kevéssé ismerte őt is pedig, de a fiú viselkedésén oly őszinte, szinte lelkes jóindulat, meggyőződéses tisztelet látszott, hogy melegséget keltett őbenne is az igen-távol rokon iránt. Tudták, hogy szerelmeseknek tartják őket, néha említették is ezt egymásközt, de ilyenkor megzavarodtak kissé. Egy-egy tour vele tovább tartott a többinél és fölengedten, jólesőn cseréltek megjegyzéseket a városról, ismerősökről; a két Baldóczy cousine-ról is némi palástolt iróniával. A főhadnagy úgy fogta fel, hogy a két rokon testvérpár holmi rejtett versengésre van hivatva itt az elsőbbségért, s ő a Laszlovszkyak mellett szavazott. A tánc forgatagában Mária meglátta egy-egy percre Ágnes lebegő, kedves alakját kiszínesült keskeny arcával, ragyogó szemeivel.

- Mit szól a kicsihez? - kérdezte minden célzat nélkül, inkább őszinte dicsekvéssel.

- Hadd nézzem! - Igen, ma különösen aranyos Ágica. Milyen öntudatlan még egy ilyen kismadár! »Noch nicht aufgepulwert!« - azt mondta rá az őrnagy a minap, hogy elment a kávéház előtt. Pedig nézni szépen tud már!

- Elhiszi-é, hogy ebben a korban mi már egészen asszonyok vagyunk? Csak mert mellőznek még, gyerekességbe kell rejtőznünk, és annyi furcsa szépség vész el így.

- Igazán? Mi végképp nem értünk ehhez a nőiséghez még - nem is merjük találgatni. - Pedig tán előítélet ez! ...

És felkérte a következő táncra. Mária látta a kicsi ámult, diadalmas mosolyát egy fordulónál megint; a fiú gyöngéd, becéző érdeklődéssel nézett le rá és úgy súgott neki valami csacsiságot.

Beharangoztak négyesre - Zoltán megint a Mária karját kérte.

- A kicsi legyen a vis-a vink! - mondta most már nem egészen szándéktalanul. Maga sem tudta, mit akar ezzel. Valami kicsit dacos, szertelenkedő adakozás volt e gesztusban, pazarló elszórása vélt értéknek. Volt abban megnyugtató eddig, hogy a fiúra mindig számíthatott, mint állandó gavallérra, s az emberek előtt hiúsága érzékenységében fedezve volt. De zavarta is néha gondolatban ez a viszony, mégis felelősséggel terhelte: hátha csakugyan fejlődik valamivé és elintézést kíván ... Hát hadd menjen csak, őmaga küldi, segíti tovább észrevétlen. Neki meg kell szoknia minél előbb az egyedül maradást, hátrább állást, mindenből kihúzódást. És nem vette észre a kényelmeskedő önzést ebben. Hisz a fiú sosem válhatott volna igazán fontossá az ő számára, és öntudatlanul egységet, teljességet áhító lénye félt ilyen átmeneti kapcsolatoktól.

A sátor túlsó felén a vendéglői asztalok körül önkéntelen elosztódással települtek meg az összetartozó társaságok. Máriának a még jó külsejű polgármester jutott asztalszomszédul. »Jó is így, tisztes korú házasemberek már ezután!« gondolta szinte gyerekes nagyítással. Pedig kellemes, váratlanul értelmes szomszéd volt és minden elszántságával és tiszteletével adta magát a beszélgetésre, hogy kárpótolja és lekösse. A városról beszélt ő is - mint idegennek - s a társaséletről.

- Nagyon nehéz az itt - gyökértelen, kicsit parvenű fészek ez, hirtelen fejlődött fel az ősi cívisvárosból a »felvidék kulcsá«-vá, ahogy csúfolják. Az a bizonyos dzsentriosztály, amelyik hibáival együtt is színt-formát ad a magyar vidéknek, itt hiányzik jóformán. A széteső, völgyes-erdős megye földje paraszt-úrbéreseké, vagy néhány Pesten lakó mágnás, meg milliomos zsidó nagybérlő kezén; de ezek külön arisztokráciát csinálnak, ne higgye, hogy elmennek az itten zsidó-nőegylet báljaira. A zsidóság? - Az Galíciából Munkácson át kerül ide második generációban, kereskedők, esetleg ügyvédek, orvosok, már a gazdagság fényűzéséhez, de még nem a belső kultúrához finomodva - azt majd a fiaik érik el egy stációval tovább, Pesten, mint újságírók, művészek vagy pénzemberek. Itt még megfészkeletlenek kissé, társaséletre éretlenek. A szép, és drága bécsi toalettekben pompázó asszonyaik könnyű ismeretségeket és szerelmeket kötnek a tisztekkel a Fő utca korzóján; a lányaik idegen nyelveken fecsegnek, klasszikus zenét dobolnak a zongorán és ajánlásra mennek férjhez egy más városbelihez. - Itt vannak még a katona-családok, a sűrűn áthelyezkedő vasútiakkal s a környék gyári mérnökeivel. - Nem, ez a mi hivatalnok-társaságunk még a legjellegzetesebb, tradíciós, néha kedves is ... Bajban mindig résztvevő, összetartó ...

Mária szinte hálás komolyan hallgatta e szakszerű általánosításokat. A teóriákban van mindig valami nyugtató biztosság, »másképp nem lehet«-féle leszámolás, és neki enyhülés volt ez ma ... A társaság nőit egy pirosruhás, érett szépségű, kövéres leány foglalta le most, ki az ezredesné társaságával ült nem messze; kívülök csupa egyenruhás férfi volt az asztaluknál.

- Na, oda bevette magát! Kíváncsi vagyok, meddig tűrik.

- Azt mondják, az ezredesné megkedvelte.

- Hisz az is elég szabados modorú, de Adriennet azért nem fogja vállalni soká, meglássátok! Két dudás egy csárdában.

- Kár ezért a perszónáért. Azt mondják, nagyon eszes, perfektül beszél franciául, sokat olvas.

- Mégis Csilléry-fajta, fuzsitos - mint az apja is, a szerencsétlen. Bizony, hamis kártyázás miatt lőtte főbe magát.

- Hallották nagyságtok az Adrienne legutóbbi esetét? - szorgoskodik a pápaszemes segédtanár. - Megtetszett volna valami jóravaló úriembernek Hevesből - vogy hogy tízezer forintkája van az árvaszéknél - szóval, szándékban volt. A fiú valami peres ügyben is eljárt itt, az a Herz Samu az ügyvédje a Fő utcán. Felmegy egy délelőtt hozzá az a bizonyos - hát ott leli Adriennkét az íróasztalon ülve keresztbe vetett lábakkal, a foga közt a cigaretta - épp a francia klerikális politikáról szavalt a fiatal zsidónak, aki ugyancsak közel ült - hogy többet ne mondjak. Persze, hogy elillant a vőlegényjelölt.

- Szerencsétlen! Most azt beszéli, kérem, hogy mihelyt nagykorú lesz, Rómába megyen - politikai híreket fog kikémlelni a Vatikán körül európai udvarok meg nagy újságvállalatok számára. És hogy szeretne valamelyik bíboros barátnője lenni.

- Az őrült! A mi Erzsikénk mondta meg jól a minap. »Nem Adrienne az, hanem Vadrienne!« - Kérlek, most úgy jár otthon, egy szál batisztschlafrokk, semmi egyéb rajta, úgy fogadja a tiszteket. Néha dicsekedve jókat üt a csípején - a palánkon átkiabál néha a kertünkbe nagy kacagva: »Ugye, jó kis husika - ez tetszik ám!« - Meg mutatja a kezeit! »Ugye, szép hófehérek, párnásak - nem is dolgoznak ezek semmit!«

A piros ruhás hölgy éles kacaja idáig csendült - cigarettát sodort megint nagy-gyűrűs, pici ujjaival és tüntetően gyakorlott fogással gyújtott rá.

- Pedig lássa - súgta Máriának a polgármester - lehet, hogy ez egy egészen egyszerű, kicsit zabolátlanul nevelt, de jó lány alapjában. Ez a nagy hűhós elképedés vadítja meg. Ha egyszer olyan környezetbe kerül, ahol minden nő cigarettázik, fecseg politikáról és ápolja a körmeit, nagy zavarba fog jönni és nem leli meg önmagát.

Mária szinte hálásan nézett vissza rá ezért - mintha az ő titkos megrettenésére lett volna válasz. Ilyenné hajszolódik az ember, ha egyszer hozzákezd, hogy par force ellene tegyen a környezete ízlésének. Nem, hiszen ő úgyis gyáva óvatosságra született, fél minden rikító ellentéttől, egy-egy feltűnőbb, szertelenkedőbb mozdulat vagy szó nyersszínű formátlanságától. - Szemével szándékosan kereste meg a húgát. - Egy rózsalevelet tépkedve, elmerülve válaszolt épp a Zoltán valamelyik szavára.

- »Nem tudom! - Várni valakire, órákig is, az csakugyan jó lehet, de csak addig a percig, amelyikre biztosan ígérkezett. Hanem attól kezdve ... hogy mászhat a mutató! Istenem, tán nem is éri fel azt az örömet, mikor mégis beállít végre!« ...

A nővére álmélkodva figyelt oda. Igaza lett volna az imént? Így már a nő beszél, ki álmodozásban legalább végigpróbált egyet-mást.

Újra vissza kellett mennie a táncolókhoz, folytatni egyre céltalanabb kimerültség érzésével. »Csak még egy kicsit!« súgta fülébe Ági egy percre hozzásimulva - hisz a második négyesre Zoltán kérte fel.

- Nézze - mondta akkor Mária hirtelen, őszinte aggódással a fiúnak, végigsétálva vele a lombok mellett - nézze, mégis vigyázzon erre a gyerekre. Csupa kísérletből, tréfából ne bántsa - még egészen zavartalan idáig!

A fiú elpirult kicsit, mintha féltékeny szemrehányást érezne ebben és zavartan mondta: »Ó, olyan kedves baba. Maga lesz ugye a vizavink?«

- Igen, persze, de ... jé, hisz nincs is táncosom! ...

A tiszt kínos zavarban szaladt el, hogy kerítsen. Felelősnek érezte magát, mert itt mindenki joggal hihette, hogy ő foglalta le megint. Pedig már az utolsó percben átszállingó gavallérok is felszedték táncosnőiket a maradékból - a helyzet minden pillanattal nehezebb volt és akárkinek mégsem szólhatott. Végre a bálanya, a polgármesterné is neszét vette.

- Az Istenért, ilyen dolgot! Micsoda ügyetlenség! Józsi, már hiába, kérd fel csak te magad már most! - lódította az urát. De aztán, hogy félreértés ne legyen, illőnek tartotta minél több mamának elmondani és kimagyarázni. Laszlovszky Mária pedig új meglepetéssel érezte, hogy nem »mindegy« neki egészen, hogy zavarón érinti, majdnem megszégyenítőn. Ostobaság, de nem tehetett róla; a mosolya - érezte - kínosan lárvaszerű már és erőltetett, gépies minden mozdulata.

Késő volt. A férfiak egy része pezsgőzött; egy falusi társaság asszonyostul, semmit nem zavartatva magát, külön vonult és hallgatókat húzatott fülbe a második prímással egy falvédte, távolabbi zugban. »Igen, indulunk drágám!« súgta az anyja végre.

Ágnes és Zoltán előre mentek. »Így jó!« gondolta Mária és valami kis késztetett álkeserűséget mégiscsak sikerült éreznie. De a mély levertsége mégsem ezért volt, minden, minden egyformán ránehezült. A Lenkének felharsogó tapsokra is gondolt, majd Csilléry Adriennére. Ki tudja, nem beszélnek-e róla is olyanformán hátamögött? rémísztgette magát. Nincs kiút ebből! ... De bír-e majd végig alkalmazkodni? És mivel jobb az? Egy ilyen Zoltán-forma neki mégsem volna elég! ... Ejh csak egy választása van a súlyos, teljes magány, azt kell vállalnia.

Azok már a kapunál voltak és látta, hogy a húga keze maradozón pihen a férfiéban; valami beszédbe fogott az anyjával hamar, hogy távol tartsa a figyelmét. Az egész lénye súlyos volt a fáradtságtól, összevissza, kelletlen benyomásoktól.

A kis udvar virágágyai közt előresurrant Ági, mint egy karcsú, fehér holdtündérke a hűvös, kékes éjben. A gömbölyű tükörgolyók színes mélyén fantasztikusan megnagyítva és szétesve vibráltak a csillagfények, a levegő sűrű volt szinte a nedves kert mély, csudálatos virágillatától. »Leveled van, Mária!« szólt vissza a gyerekleány különös, rezgőn-üde hangon az ajtó szekrénykéje előtt. Mária megállt, egyszerre kalapálni kezdett a szíve. A Seregély levele! ... Reszketve állt ott, amíg anyja a kulccsal bajlódott, és már nagy, mérhetetlen messzeségek választották el az előbbi percétől. És tőlük is olyan távol jutott. Kezében a levél, a drága zálog, messze, magasabb, különb világból jött izenet! Benne a sorok, pompázatos titok még, de majd olvasni fogja. Aki írta, sohase látta az ő arcát, de írás közben ővele, csak vele volt és keze melegét, mozdulata eleven nyomát hozzák a szikár, kedves betűk. Ó, mindennél több és drágább ez ... már minden jól van!

Fölötte van - már érzi - e kényszerű, kicsinyes viszonyoknak; van, ami kiemeli és élteti itt, hogy szomjan ne vesszen a lelke e nyomorúságban. Egyszerre fölengedett benne minden és mint a zokogás vágya, úgy lüktetett torkáig az ujjongó, hálás és boldog felindulás.

Egyedül maradt a szobájában és nem is sietett nagyon; lámpát gyújtott és kinyitotta a kertre szolgáló ablakot ... Ó, alig köszönt ma jóéjszakát! ... De lám, a húga sem jött ma hozzábújni szeles és heves öleléssel - vagy ahogy szokta, kamaszos idegességből, ma nem nézte meg lámpával az ágyak, bútorok alját, rablót keresve! ... Lám a kicsi! És meghatott, szerető gondolatot küldött felé. Mit rabló, mit tűzvész? Ki törődik ilyenkor a halállal?

És látta az ő biztos, szép, különarcú betűit! ... Szemét ok nélkül elfutotta a könny. Az egész kelletlen nap, a jelen - kín, sértődés, minden elsimítva! Ő méltó erre! »Kedves, halvány barátnőm! ...« Ezerjófű-illatok szállták körül mámoros homlokát - mohón és mégiscsak féligértve olvasta ... és még egyszer - és még egyszer! Valahol a kakas szólt - a hajnal egyenletes szürkesége derengett már a kertek fölött.

(Folyt. köv.)