Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd

Tóth Wanda: Köd
VI.

Tehát berendezkedtek odafönn, a kristályos, csengő hidegség közepett.

Valami tiszta mámort adott a csodálatos fehérségben dobálózni, a vad és ismeretlen havasban idegen és távoli emberekkel pillanat alatt fejveszetten lesiklani a mélybe, mialatt kirepül a fejéből minden, amit gondolathoz lehet hasonlítani; az egészséges nevetés odakünn szinte megfiatalította. De azért a kis nevetésért ... este csak olyan nehéz volt nagy, csillogó toalettben fennhordani a fejét, mint kényeztetett, boldog fiatalasszony.

Szeretve tudni magát ... milyen jóleső biztonságot ád ... fölülemelkedve, védetten, kedve lenne az egész világot szeretettel és boldogsággal árasztani el.

De így ... az egyetlen biztos élvezet, férfiszemekben a nap bohóságai után este kis sóvár tüzeket gyúlasztani most fehérebb és simábbá váló vállai láttára ... inkább az, mint a sajátosság és ritka küzdelem, mi egyiküknek sem hozott gyönyört.

Óh ... forró és brutális akaratnak ellen állani gyönyörű játék lett volna, hiszen nem volt a könnyen, mindig engedő nő, kinek minden ellenkezés lehetetlen fizikai erőfeszítést jelent ... de így szégyenteljes volt már most is figyelni, nem siklanak-e el ismét egymástól hosszú várakozás feszültségében kimerült érzékeik lehangolódottságában. Megint nem sikerült végül hasonlóvá válni mindenkihez, a világ legegyszerűbb dolgát, ami minden libának diadalmasan sikerült, szerencsésen, az átmenetet; mint magától értetődött végigélni, túlhaladni? gondolatai ezentúl is evvel kell, hogy foglalkozzanak, ez irányítsa viselkedését?

Talán már az első óra másképpen következett el, mint ahogy a tartózkodás hosszú éveiben hitték. Nem értek meg semmi váratlan mámort, nem voltak képesek feszültségüket lélegzetvesztő gyönyörűségig felcsigázni ... nagyon későn - vagy nagyon korán, az egész nem lehetett egyéb gyáva bukásnál.

Most már értette, hogy máskép kellett volna, hogy legyen. De hát ki volt az oka, hogy az éjszaka minden édessége dacára a világot oly ridegnek érzi ébredéskor ... ki sürgette, hogy letépjék a virágot, mielőtt édes szirmai maguktól hullanának arcukra? Hogyan történt ... már nem is tudta. S ha elmaradt a csodálatos mámor, hol van hát az egyszerű boldogság, amivel oly büszkén, nem akart törődni.

Sohasem fogja hát a véglegesség nyugodtságát ösmerni, végre megpihenni, hanem tovább vonszolja a régi, megunt félérzéseket? Már semmit sem tudott látni bennök s most újra az legyen a sorsa, hogy az újban, szokatlanban sem képes igazi átélésre?

Már most is megváltozottnak látták egymást ... sokat, ami azelőtt rejtve volt, oly leplezetlenül, hogy Márta néha megremegett a gondolatra, hogy a másik is úgy látja. Tréfásan gyakran hangoztatta azelőtt, hogy nem tűrne valami fogyatkozást a férjében, hamarabb nézné el bárki másnak mint éppen neki, most néha úgy érezte, hogyha vannak is, akár szellemi sántaságok, nem baj, nem törődik vele, nem is fogja fel az eszével, hiszen annál sokkal jobban ösmerik már egymást, jobban, mint ahogy valaha ösmerte családtagjait, kikkel egész életét töltötte. Hiszen ha néhányszor sikerült igazán együtt lenniök, egy ideig szinte ösztönszerűleg tudta minden gesztusát és gondolatát.

Pedig tudta előre, hogy mély és titkos okokból egyszerre megfordul minden, messze vannak, s csak az érzés marad, hogy szavával és mozdulatával ingerli ... Furcsa, azelőtt szelíd természetű volt és most rögtön ráragadt ez az idegeskedés. Egyszerre bosszantották apró szokásai, hogy idegen szavakat, kever a beszédjébe s asztalnál teljesen összeesik ültében ... és oly érzéssel mintha megbántották volna, megragadta az alkalmat, hogy veszekedést kezdjen, bár tudta, hogy a másik alig fog felelni s gőgösen otthagyja, míg belsejében, hallatlan sértések és összehalmozott keserűség szavai gyűltek össze ... egész csomó közönséges érzés és vádaskodás, mi oly idegen volt lényének azelőtt ... szavak, miket életében sem vett ajkaira s mégis, ha még egy percig meghallgatja okvetlen kimond, miket semmi sem tarthatott volna vissza és semmi sem tehetett volna jóvá. Honnan származott az öröm, hogy fájdalmat okozhat neki, hogy kényeztetettnek és gyöngének mutathatja, noha alapjában olyan kevéssé bánta mindezt?

A levegő idefenn veszített valamit csodás mozdulatlanságából. Ebből érezni lehet, hogy valahol odalenn, tavaszodik már.

Határozni kell majd ... tovább menni. Már alig tudott a jövőnek valami formát adni, mintha fantáziájának, érzésének semmi intenzitása nem lenne, mint ahogy nem tudja diktálni viselkedését a férfival szemben. Hiszen ebből az érzésből kellett volná magától a jövőnek fejlődnie - mint ahogy mennél szebbek és hevesebbek a kívánságok, az akarat annál biztosabban érleli teljessé őket.

De visszakívánni még egyszer a régi életet, otthoni kislánykodásával - nem: természetes nő őszintén sohasem kívánkozhatik vissza. A titkos tartalom mégis hamar átformálja lelkivilágát, bármennyire; beleélte is magát leányos érzelmekbe, úgy hogy lelke legmélyén tán valami mindig is érintetlen marad. Vagy talán csak ő volt ilyen?

Csodálta mégis; hogy dacára sajátságos, egyedül való helyzetének, az egész »férjhez menésben« van valami tipikus, unottságig másoktól átélt ... mint ahogy mindegyik mentől tovább szeretné fönntartani a titkos s amellett mind természetesebbé váló viszonyt ... amit azonban még más férfival is inkább el lehet képzelni, mint egészen elszokni tőle.

Most már értette, miért van fiatal asszonyoknak rendesen olyan fontoskodón titkolózó kifejezésük.

Nagyon boldog is lehet így, ha a férfiról - akit szinte birtokának tudna tekinteni - a férfiről mint egyénről, titokzatos szemei és hideg szájával megfeledkezhetne, kivel szemben sohasem lehetett ilyen fontos, aki sohasem hozott sálakat és teát neki a hallba, és aki szórakozott együttlét, vagy bezárt ajtóval sem látszott sokat törődni.

Irigyelte néha a többi fiatal pár vég nélküli suttogását a sarkokban, s hogy legkisebb élményük hosszú érdekes történet lehet a másik szemében. Ha semmi sem következett be, ami eltölthetné egészen, legalább kényeztették volna kissé.

Fájón kémlelt a sokszor jelentéktelen teremtések lényében valami titkos erők után, amiért érdemükön felül látszottak szeretni őket s ami által az ő fölébe is kerekedtek. Mi lehetne bennük az ő sorsával közös? Hisz oly elkülönzöttnek, fölényesnek hitte magát eddig. Vagy csak a szabad férfinak nem kell semmiben a másikhoz hasonlítani, míg a női érzés mélységei fedik egymást? Vagy csak egyszerűen a férfi várja mindegyiktől ugyanazt?

S csak az ő hibája-e; hogy hideg zavarral, bátor megragadás nélkül áll a valóságokkal szemben s csak akkor érzi értéküket, ha szertefoszlottak már? Azután este megint tovább utaztak.