Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd
És így kezdődött el számára az együttélés.
Asszonyélet: várni, hogy megnyíljék az ajtó és bejöjjön a férfi, aki ruháiban elhozza a külvilág illatát, gondjait és tapasztalását - amikről ő alig is tud valamit, kémlelnie kell visszfényüket az arcán, türelmesen utána érezni az örömek és bánatok visszahatását.
- Jó dolgod van - mondták a barátnők irigykedve - te legalább nem fogod tudni, mit jelent, ha a férjnek hivatalában kellemetlenségei voltak.
Valóban? És nem százszor könnyebb-e megnyugtató valóságokban élni, mint így az Életnek lélegzetvesztő magasságai légüres terében ... ahol külső foglalkozás vagy cél segítsége pillanatra sem enyhíti a feszültséget.
Annyit töprenkedett már helyzetükön, hogy belátta, hogy nem tudhat semmit s úgyis mindenmásképp lesz, ha bekövetkezett, amit hiába, a természet nem akar kikerülni s ami bizonyára egyszer s mindenkorra megnyugtatja s elrendezi viszonyukat. És talán mégis megvalósul valami régi ideáljaiból - mint ahogy el is éri végre az ember, csak annyira megváltozottan, hogy föl sem ismeri benne a régit.
Szerelem? ... a visszautasítás, tartózkodás, a nem nélküli barátkozásdi már annyira természetévé vált, hogy nem is tudta, mit vár tulajdonképp a nőtől a férfi s mivel lehet megnyerni, megtartani ... Most látta már, hogy hiába voltak olvasás, beszélgetések s gondolkodás által alkotott képzetei, még sem tudhatta, ami a nemek viszonya a valóságban.
Vagy nem is tévedett volna annyira és csak az ő része benne volt olyan szegényes és másképp is lehetett volna ... hol is olvasta azt a sor, melynek ritmusa emlékébe tapadt:
... Viens, pour que chez moi je ne sois plus maitre de rien ... Egyelőre nem is tudta, hol várná őket ez az otthon.
Természetesen kellemes, hogy nem muszáj órák hosszat konyharuhákat válogatni, sőt még ennek, meg annak a porcelán szerviznek összhatása fölött sem ítélkezni s ahelyett képtelenül sok pénzt lehet prémekbe és toalettekbe ölni, sőt általános megszólás mellett komplikált úti készletbe, mely a csomagolást kellemes társasjátékká teszi - s így fölkészültek volna az »új életre«.
Egyelőre a hegyekbe mennek, téli sportot űzni.
Mind a ketten próbálták ugyan már, de hogy itt volt az ideje s más egyiknek sem jutott az eszébe s bár Márta előre is didergett a nagy néma és visszautasító mindenség gondolatára, örömet mutattak, mintha csak bobsleigh-partiról lenne szó.
Édesanyja természetesen igen meghatottan búcsúzott tőle.
- ... És ne feledd gyermekem, hogy a természet azt látszik akarni, hogy a rútságból fakadjon a legnagyobb öröm a földön ... a gyermek - volt az egyetlen figyelmeztetése.
Márta fölényesen mosolygott s az öreg asszony elhallgatott.
Izgatottsága dacára is egész nap ezekre a szavakra kellett gondolnia. Olyan őszintén hangzottak.
Hiszen mamának hét gyereke volt! Hát létezett e szörnyűségesebb szenvedés, megaláztatás a világon, ha igazán így érzett! És így érezve lehetett-e egyáltalán keresni és megtalálni a férfit, aki számunkra rendeltetett, ekkora ártatlansággal valahogy is megösmeri saját testünk-lelkünk legegyszerűbb szükségleteit? S a házasságok hát csak egyszerűen azért sikerülnek még annyira-amennyire, mert az embernek úgyse lehet hét gyereke anélkül, hogy testileg-lelkileg egészen meg ne törjön s át ne változzék, úgy hogy képtelen, nevetséges csak föl is tételezni, hogy mindezek után ég lelki konfliktusok és különbözőségek támadhatnak. A szüzességnek - már amit érdemes így nevezni - utolsó maradéka mégis csak az anyaságban vész el ... talán még nem is mindjárt az 4első gyermekben, aki még valami különösen rejtélyes csodát jelenthet, míg a családot csak a későbbiek kötik teljesen össze, alapítják meg igazán és talán azért is szeretjük mindig a legkisebbet a legjobban, mert akkor már nem is lehet valami dolgunk saját magunkkal, hanem egyedül ővele. Igen ... ezek egészen hétköznapi igazságok. De ha nem lenne gyermeke ...?
Mennyit gondolkodik ilyesmin az ember, még ha nincs is közvetlen oka rá, mennyit beszél róla leányokkal, kik, mint ő, mindezt csak sejthetik - hiszen az asszonyok olyan zárkózottak ebben és még érettebb korban is olyan lehetetlennek érezni, olyanokkal beszélni róla, kik tudnak mindent - vagy a saját történetük által tudni vélik.
S a százszor elgondolt pillanatokra való várakozásban, úgy érzi, a saját zavara fölött is szégyenkeznie kell. Óh, hová lett az első ifjúkor melege és pirulása - csacsi és mégis kedves tehetetlenség, mely fejevesztettnek mutat s mégsem okoz bajt soha ... hova lett? S vele az alvajáró biztonság, amivel a sorsát intézni tudja? ... Mikor vált az édes szenzibilitás ostoba idegenkedéssé, hogy sohase lehessen a kellő szót, kellő mozdulatot megtalálni?
Végre vonatban ültek. A lenn állók arca gyorsan elmosódott, elvesztek a kis fehér kendők is, a búcsúzás e szimbóluma, mint ahogy a befejezés gondolata egészen elhomályosul és a lélek közönyös a régi iránt, feszült várakozásban az Újra.
Csak múlna már el ez a pár óra, miközben görcsösen úgy viselkednek, mintha ez is csak olyan út volna, mint más.
A kalauz megjelent, elcsúsztatta borravalóját és diszkrét mosollyal vonult vissza. A férje gondoskodott kényelmükről s azután melléje ült.
Nagyon idegenek voltak még - de legalább azt tudták egymásról, hogy egyiküknek sincs kedve helytelen közeledésekre a tökéletlen együttlét közben.
Az éjszakát egy nagy, közönyös, utasoktól keveset látogatott városban akarták tölteni.
Addig át lehetett menni az étkezőkocsiba, lehunyt szemekkel megpihenni kissé a siető téli homályban, beszélni az útról, végcéljukról, az elmúlt napokról - erőltetett nyugalommal, egyre szótlanabbul ...
Hiszen annyit beszéltek egymással az elmúlt hetekben. Nyomasztóan sokat. És, úgy látszik, mégsem ösmerik a legfontosabbat egymásról.
Mikor végre a hotelben fölmentek a lépcsőn, egyik sem tudott volna egy szót sem szólani.
A kis szobában teavíz zümmögött a tűz előtt. Úgy ahogy voltak úti ruhában, megkívánták a forró italt. Leültek, a hosszú izgalmas nap után valami váratlan nyugalommal.
A szép régi szerviz véletlenül hasonlított arra, amit férje odahaza használt. És így lassanként halott édesanyjáról kezdett beszélni, a régi fölösleges emlékekkel megtelt házról, ahol különös és a világgal ösmeretlen ifjúságának szinte nem is jutott hely és világosság. Minderről Márta még nem is tudott semmit. Eddig ösmeretlen lágyság fogta el őket.
- Talán, úgy hiszi, tartozom még magának az elmúlt életemmel - folytatta a férfi. Ma, a vonaton, ahogy elvonult a szemem előtt, úgy éreztem, szeretnék őszinte lenni. Csakhogy nem fog hinni nekem, vagy megmosolyogja hogy ... valami belső kényességből ... én ...
Talán nincs is szó rá ... a ... az idegenkedésre bennem minden realitástól. Úgyszólván egyetlen ilyes emlékeim egészen elhomályosultak, nem egyebek éretlen sihederek elkerülhetetlen tapasztalásainál. Azóta ... nem tudnám meg se mondani hogyan ... de nem elvből cselekszem így. Lehet, dégout fog el mindennel szemben, ami unesztétikus ... és nagy, magamnak is csodálatos fáradtság a csinos fantáziák és kalandok előtt, melyek bizonyára nagy varázsa a férfiéletnek. Kedvemnek és ruganyosságomnak régen vége, mielőtt minden história banális végéhez érnék. Meg nem is tudok lelkiösmeretlen lenni ... és még eddig oly szerencsétlen - vagy oly szerencsés voltam nem kívánni, sem nem érezni teljes odaadást, különben tán levontam volna belőle a következtetést ... Szabadon jöttem magához, úgyszólván emlékektől menten, megőrizve a hitemet ... a legmagasabb pillanatot máshol kerestem, mint mások ... vagy úgy kell lennie, hogy a legtöbb embernek ne is legyenek ilyen percei.
Olyan halkan beszélt, hogy a végén már alig értette. Meg mit is felelhetett volna?
A feje a vállán nyugodott, mint ahogy sok évek, sok-sok órájában érezte hogy egyszer így kell, hogy egy férfi vállára boruljon ... hogy talán ismét fölemelkedjék, keserű szégyenkezésben. Jóra fordult volna mégis minden és biztosabb helyen volna, semmint remélte?
... De ... mégis ... mintha csalódott lenne. És különös, hogy milyen nyugodtak, kevéssé mámorosak mind a ketten.
- És azután elváltak, fáradtan és mosolyogva.
.... ... .... Másnapra megenyhült az idő és fehér köd gomolygott a város felett. A reggeliző szoba szürke volt és hideg, tétovázva néztek kifele. Mihez is kezdhettek volna ... ez mégse lehetett olyan nap, mint a többi. Vége volt a tegnapi hangulatnak, idegesek voltak és mégis feszélyezettek. A kezük remegett, ahogy egymásnak nyújtották a tálakat, a férfi beszédbe kezdett néha, elkerülve a tekintetét.
Más nap volt mégis ...
Azután egyszerre fölkelt és zsebeibe mélyesztett kézzel bámult ki a hideg, szakadozó ködfátyolokba. Feléje fordult profilja egészen fehér volt. Mára nem bírta tovább, fölugrott, fölszaladt a lépcsőn a szobájába és tehetetlenül, legyőzötten, dideregve rejtette el ijedt dacban égő arcát a pamlag vánkosaiban.
Nesztelen lépésekkel egyszerre mellette volt, föléje hajolt, mielőtt megértette volna.
... Olyan hirtelen, alig is tudták mind a ketten ... A szoba homályos volt már, mikor fölemelkedtek.
Ahogy előtte állott a férfi, őszinte hálával mélyen lehajolt és megcsókolta a kezét.
Márta nem tudott volna szólni, szégyellte volna, ha hangja megremeg a meghatottság titkos könnyeitől.
És így akaratlanul is, felnevetett kicsit zavartan ... lehet, cinikusan.
A férfi hirtelen eleresztette a kezét a szokott, alig észrevehetőn undorodott kifejezéssel.
Este azután tovább utaztak.