Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd
És így ösmerkedtek meg. Közönyös társaságban, hol legkevésbé várta s hol eleinte még hűvösen és a másikra gondolva felelgetett az idegen férfinak, kit távolról, ellenszenves emberek között már százszor látott s ki így a teljes ismeretlenség ingerével se bírt.
Mindjárt eleinte úgy rémlett, figyelve néz rá, jó napja volt, mint ritkán már, egészségesnek és szabadnak érezte magát és jókedvűen csevegett. Hogyan és mit, nem tudta volna megmondani, de már mint jó barátok váltak el. Mintha csak folytatniok kellett volna valami már isten tudja mikor kezdődött beszélgetést, mely azóta mindig ébren tartotta érdeklődésüket.
A férfi néha váratlanul fölkelt és otthagyta, hogy kísértetiesen nesztelen léptekkel a szoba másik végébe menjen szivarra gyújtani, vagy hogy valami közönyös tárgyat vegyen a kezébe, pedig úgy látszott, nem is nagyon látja környezetét. Rendesen visszatért aztán, de úgy rémlett gondolatai nagyon messze járhattak.
Csak későbben ejtette gondolkodóba a hirtelen összemelegedésük és még utólag örült a már szokatlan szenzációnak, öntudatlanul és hátsó gondolat nélkül férfival összebarátkozni. Kölcsönösen csodálkoztak, hogy annyit látták egymást messziről anélkül, hogy valaha éreznék ezt a közösséget egymással.
A fiúnak sok szabad ideje lehetett, szívesen töltötte vele és kedvesen beszélt mindenfélét magáról, a családjáról, s hogy nagyon elöltetik, hogy jövőjét végre »komolyan vegye«.
Jól érezték egymást ebben az élhetetlen határozatlanságban, utálatban minden változatlan s kicsinyesen determinálttal szemben.
- Petite princesse - mondta csaknem gyöngéden.
Tetszelgett ebben a szerepben vele szemben és elrejtette - ha együtt voltak, el is feledte a nő akaratlan igazodásában a férfi szemeihez - hétköznapjai százféle nyomorúságát. Olyankor aztán szinte beleveszítették magukat a nagy, általános témákba, mindenről beszéltek, csak nem a mindennapi életről, melyhez úgy látszott, egyiküknek sincs tehetsége. Jólesett, hogy a legnyaktörőbb okoskodásokban is követni tudja és szellemileg mindenütt fönntarthatja magát. Sokszor látták így egymást anélkül, hogy az első napok hirtelen barátsága melegebbé vált volna. Hűvös, zárkózottság nélkül is sohasem közvetlen modora nem engedett közeledést, semmi érzelmeskedést, mi úgy látszott (különösen) ellenére volt. Márta hamar észrevette, hogy nők előzékenységeit sem szereti s így megmaradtak a flörttel kellemesen frissített, tartózkodó barátságnál, miben szalon-leánysága hosszú éveiben nagy ügyességre tett szert.
Homályosan emlékeztette is - s azáltal csak hálás lehetett érte, régi énjére - első évei morbid, már elmaradt férfi ideáljára, nem is remélt ifjúságban visszatérve, mit csak most, érettebb korban tudott teljesen értékelni. Ugyan mit is szeretett olyan nagyon ezen a típuson - ki is tudja a gőgös, földhöz idegen különösséget igazi értéke szerint mérni.
Bizonyosan volt közöttük valami titkos affinitás ... mikor is mondták ki először az ártatlan kis szót: mi? Micsoda apróságok éreztethették, hogy a férfi már most, pillanatokra egynek érzi magát vele, elkülönülten a többi embertől. Hiszen olyan az emberi lélek, hogy a legnagyobb sötétségben kell, hogy nyíljon egy kis ajtó a reménység felé, a bizonytalanságra, folytatódásokon át - ami az életet teszi, valami kívánságosat és határozottat mutasson, hogy tovább lehessen élni, még ha nem is tudjuk, magunk tesszük-e azzá, vagy az a másik is, kit gondolatunk ezer szálaival kötünk magunkhoz.
Bejött és mondott valamit ... első percben tán nem is tűnt fel, de tele lett titkos értelemmel, ha széjjelszedegette gondolataiban ... vagy utána jött, ha Márta a másik szobába ment: - elfeledett öröm láthatatlan fonálon maga után vonni, szomorú és magányos órákban törékeny alakját naggyá és végzetteljessé álmodni.
Órákban, mikor a levegő telítve van, szinte megsűrűsödött kedvetlen szürkeségben.
- - - - - - - - - -
Márta íróasztalához ült és nagyvonalú, elsietett írása egymásután töltötte be a papírokat.
Abbahagyta és álmatagon nézett egy nagy K-t, mely nála szinte R-hez hasonlított és átmenet nélkül, hirtelen undorodásban egyszerre befejezte a levelet.
Még az írása is milyen furcsa volt ma. Egyre hibákat ejtett türelmetlenségében, kihagyogatta a betűket, s a szavak mindenféle nyelven jutottak eszébe, mintha agya nem lenne egészen hatalmában.
Óh, a rémes huszonnégy órája a napnak, alig elviselhető teher a vállaink, úgy tetszik, egy helyben állanak s mégis elsiklanak üresen, hisz semmi cselekvés, semmi élmény nem rögzítette meg.
Minek is írt hát? Úgyse küldi el ezt a levelet, s csak ürügy az egész, úgyse gondolja, hogy valaki megértheti a dolgait úgy, ahogy ő - de legalább nem kell bemenni a másik szobába, az öregekhez, akik már mindent elfeledtek, amit valaha tudtak is, hallgatni az egyhangú egészen reménytelen beszédjüket. És ugyan miről is lehetne beszélni? Az egész világ üres és érdektelen volt e pillanatban és csak csodálatos, hogy mégis ilyen soká kibírta ezt az életet. Huszonnyolc évig. Fönntartva a fejét és rejtegetve csalódásait, míg már nem marad frissessége, képessége a boldogságra.
Pedig a felhasználatlan életerő néha még az ujja hegyében is bizsereg. Mit kezdjen vele?
Csak csendesen maradni, szép nyugodtan.
Minden elmúlik, olyan gyönyörűen megöregszik az ember!
Megöregszem! Kiáltani szerette volna, de akkor bizonyosan meghallják a másik szobában. Hiszen be is jönnek, hogy röstellje, hogy a lámpába bámul és semmit sem csinál.
Ugyan mihez is foghatna? Egyszerűen reggel kilenckor mikor már igazán lehetetlen az ágyban maradni.
Valami kell, hogy történjék végre, mielőtt végleg hozzájuk tartoznék, az elmúltakhoz, a szükségtelenekhez, különben minden átmenet nélkül lehervasztja megkívánattalanul épp ez a nem nélkülivé váló érintetlenség, a kiéletlen erő. Így már nem mehet tovább, meg kell tennie a nagy lépést, megösmerni végre a legemberibbet, hogy túl legyen már rajta és tovább fejlődhessék.
Vagy elkésett-e már most is attól, hogy természetesen élje át és már nem haladhat túl rajta, hanem csak öregséggel küzdheti le?
Mily banális helyzet, banális melankólia ... összekeverődve az ólmos őszi esővel odakinn, mely lever és eltakar mindent s csak varjúkárogást enged hallani ... mégis milyen egyetlennek érzi, rejtett, mély csodálatos sebnek s úgy hiszi, a világon soha senki sem volt még ilyen egyedül.
Miért lenne ő olyan erős, mint még sohasem volt asszony, ki kívánhatja, hogy ne vágyódjék valaki után, hogy végre mindez semmivé válhasson általa.
Barátnőjének akart írni? Annak a közönyös teremtésnek küldené el a kusza sorokat, melyek mégis olyanok, mint egy kiáltás, amit senki se hallott meg?
Már egészen besötétedett s a papiros halmaz csak fehér folt volt előtte.
S ahogy az erőlködéstől könnybe lábadt szemekkel a boríték fölé hajolt ... hirtelen át se gondolva azok magaelengedésével, kik meddő, félénk töprenkedésben a helyes utat már egészen elvesztették, egy más nevet írt a borítékra.
Aztán eltakarta babonásan, fölkelt és a sötétben kitapogatta a zárt postaládát az előszobában.