Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám
Megful a leggyönyörűbb kedv is
Hátán a vén Sors-lépnek,
Melyre ostoba madarakként
Ragasztóan szállat az Élet.
Oh, Végzet véges szörnyűsége,
Óh, Élet, röndes dőre
Mért nem figyelsz szemmel, vas-markkal
A gyenge, tétova Időre?
Oh, örökös, zárt határosság,
Dalos húr, mely elpattan,
Hát nem lehet semmikép élni
Tágabban, mindig, szabadabban.
Utálatos, befejező Vég,
Rút pontja az Istennek,
Mért nem tarthat minden örökké
S a dolgok néha mért pihennek?
Hát miért van befejeződés
S szünése délceg vágynak,
Születésekor halált mért hord
Minden dicső, szép megkivánat?
Hát miért nem teljesedünk be
Tengeres folyók módján,
Kacagva tele kacagással
Trombiták buta lefuvóján?
Bús csömöre a Szerelemnek
S feneke a pohárnak,
Oh miért is van, miért is van
Már-holnapra gyógyuló bánat?