Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Figyelő

Pásztor Ádám: A japán forradalom

Motszuhitó és Josihito! A régi és új mikádó nevétől hangos az egész világ, elmúlott és elkövetkezendő dicsőségekről és erényekről emlékezik meg mindenki, aki napilapban, heti-, havi-, félévi folyóiratban elmélkedik a japáni trónváltozásról és Dai Nipponról, Nagy-Japánról úgy ír, mint egy tejjel-mézzel folyó Kánaánról, ahol minden alattvaló, mielőtt meghal, háromszor így sóhajt fel eredeti után németül, tehát magyarul: Es lebe der Mikado... Hoch! Hoch! Banzaj!

És tízezer főnyi tömeg áll az utcákon a császári palota előtt és ez a tömeg - erre csak a keleti fanatizmus képes - reggeltől estig és estétől újra reggelig, étlen-szomjan imádkozik a mikádó életéért, majd hangos zokogásban tör ki, mikor meghallja, hogy meghalt a császár, a császár és a modern Japán megteremtője, a daimiok legyőzője nincs többé. A nép pedig felölti ősei fehér gyászruháját, míg az udvar (ezúttal először!) feketében gyászol, akárcsak az európaiak. Szóval Mutsuhitó még halálában is egy új reformot létesített. Halálában is alkotott.

A Neue Freue Presse pedig tetemre hívja Call bárót, volt osztrák kereskedelmi minisztert, tokiói nagykövetet és ez a kitűnő diplomata három hosszú vezércikk hasábon nem mond egyebet, mint, hogy Mutsuhitó uralkodása Japánban korszakot alkotó, hogy korszakot alkotó Japánban Mutsuhitó uralkodása, hogy korszakot alkotó Mutsuhitó uralkodása Japánban. Semmi többet nem tud, mert nem akar mondani.

Európa az orosz-japán háború hatása alatt áll ma is, egy nagyszerűen kiképzett hadseregről tud, amelynél jobb alig van a világon, egy két ezer éves múltat lát összeomlani és a színes, művészi értékű romokon megszületett új nagy hatalmat lelkesen üdvözli, holott valójában fogalma sincs róla, hogy az új Japán egy káprázatos organizáció, amelynek vascsavaros keretei egy egészen másfajta és más irányú fejlődést törtek új formák közé.

És a dicsőítő gyászénekek harmóniájába kellemetlen akkorddal zúgott bele egy disszonáns távirat. Arról szólott, hogy a szocialisták felütötték fejüket a császár halála után és, hogy forradalmi hangulat terjed mindjobban szét a nép között. Csak egyetlen ilyen távirat csúszott ki a japán cenzúrán, azután újra következtek a lelkesítő gyászleírások.

Ez a kis távirat pedig éppen olyan igaz, ha nem igazabb, mint a hasábos tudósítások. Japán nagyszerűen szervezte a fehér faj számára létesített hírszolgálatát, a világ nagy távirati ügynökségei (Reuter, Associated Press), mind japán kézben vannak, japáni pénz zsoldjában és a tokiói Mr. Ralph Kennedy csupa olyan tudósítást küld Amerikának és Európának, amely a politikai japáni érdekeknek kedvező.

A forradalomról szóló távirat valahogy kisiklott, azt valaki más küldte. Pedig bizonyos, hogy igaz a hír. Japánban kell bekövetkeznie nemsokára a világ egyik legvéresebb forradalmának.

Nézzük Mutsuhitó uralkodásának történelmi jelentőségű eredményeit. 1867-ben legyőzte a daimiokat, Japán hűbérurait, legyőzte a sogunokat és detronizálta Keiki Tokugavat, az utolsó sogunt, aki most már igen öreg bácsi és birtokán, Tokió szomszédságában éldegél. Így egyesítette Mutsuhitó az egész népet, alkotmányt adott neki, parlamentet és európai hadsereget, fehér tudósokat hívott országába és elkezdődött az úgynevezett fehér civilizáció. (Mert másvalami, szellemben talán magasabb rendű a sárga civilizáció és műveltség, annak India, Kína a mestere és Japán a tanítványa.)

Nagyszerű, okos és gyorsgondolkodású államférfiak (Ito, Okuma) egyik reformot létesítették a másik után, a kétezer évig játékokkal, apró csecsebecsékkel, véres kardviadalokkal, kertészettel és álmodozással foglalkozó népet felrázták és odaadták neki Európa technikáját és legdrágább külső rekvizitumát, a szárazföldi és tengeri haderőt. Mindenünnen a legjobbat szedték össze és a korrupt, elbizakodott orosz hadsereget összezúzták. Ezzel és így lett Japán nagyhatalom. Szédítő és káprázatos munka. Ezért volt »nagy« Mutsuhitó uralkodása.

Ez a felszín, a történelem tanítása az iskolák számára. De a valóság, a mélységek képe egész más. Japán egészen földművelő és háziiparral, művészettel pepecselő ország volt, a sok apró sziget, mind verekedett, versengett egymással, India felől kapta az értékeket és ambíciót, nem ismerte a gyári ipart, nem tudta, mi a fizetés, a bér, a cseléd, a szolga a családhoz tartozott, egy pénztelen, patriarkális viszony fejlődött ki, amely nagyrészt még ma is fennáll és teljes összeütközésbe került az új korral.

Japánban az emberi munkának nincs értéke, nincs ára, a családfő nem fizeti szolgáit, de kiházasítja, férjhez adja őket, ott tartja házában élete végéig - ezen a téren Japán még egészen a régi. Sorra jártam ott műhelyeket, gyárakat, kérdezősködtem a fizetési viszonyokról s kiderült, hogy gyári munkások, hogy háziipari munkánál alkalmazott emberek (a mi szemünkben nagy művészek) alig kapnak egy yen (két korona 50 fillér) napi bért, hogy a megélhetési és lakásviszonyok egyre drágábbak és hogy a tökéletes és abszolút modern, sőt legmodernebbül felszerelt hadsereg miatt a nép a legnagyobb adó alatt sínylődik. Hirtelen, mintegy varázsütésre - német, angol, amerikai és részben japán pénzen - gyárak létesültek, Formosa, Korea gőzgépek zajától hangos, elektromos motorok lendítik mindenfelé az ipar kerekeit, az ambíció, a vágy, a feszültség egészen európai, sőt amerikai méretű, az ipari termékek előállítása drága, de ezzel a legnagyobb ellentétben vannak a fizetési és megélhetési viszonyok, holott egy ipari munkásság éhesebb és nagyobb igényű, neki már hús kell és nem elég minden napra a híres »egy marék rizs.« Minderre még ránehezedik a hadseregnek járó rettenetes adó pénzben és emberben, úgy hogy nem csoda, ha Japánban egyre nagyobb és nagyobb méretet ölt a szocializmus, ez a mutató, amelyet mindenütt a nehéz megélhetés órája forgat.

Az uralkodó áramlat nagyon jól ismeri a veszedelmet, amit ez magában rejt, börtönnel és halálbüntetéssel sújtja a szocialistákat s bizonyára emlékeznek még az utolsó esztendőre, amikor egyszerre hét embert fejeztek le Tokióban, közöttük egy nőt is. Szocialisták voltak. De Japánban nincs halálos ítélet, csak azok ellen, akik a mikádó ellen esküdtek össze, vagy szülőjüket ölték meg - emiatt e szocialistákra ráhúzták a mikádó élete ellen való összeesküvés vétségét.

Japánban jártamkor fel akartam keresni néhány szocialista vezetőt, mert rendkívül érdekes lehetne egyet s mást megtudni a japán szocializmusról, de eggyel se beszélhettem. Mind be volt börtönözve.

A hirtelen támadt európai fejlődés és európai siker, egyúttal az európai államok ipari és gazdasági válságait zúdították Japánra, de míg nálunk ez évezredes, vagy évszázados evolúció eredménye, ott erőszakosan támadt, így nagyobb a szakadás és hamarabb kényszerítik a kizsákmányolt népet a forradalomra.

Ami most lehetetlennek, agyrémnek tűnik fel - Japánban még öldökölni fogják az európaiakat.