Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy

Halász Imre: Bismarck és Andrássy
Politikai tanulmány
I. A magyar és a német kérdés.

Az európai areopág. - Hogyan csoportosította Bismarck ennek tagjait 1878-ban? - Bismarck és Andrássy az előtérben. - Életpályájuk viszonya egymáshoz. - Bismarck és kortársai. - A régi magyar szabadságharcok és a harmincéves háború. - A frankfurti parlament és a 48-iki magyar alakulás. - A reakció mind a kettő ellen fordul. - A német birodalmi alkotmány is követelte az osztrák-magyar perszonáluniót. - A Habsburgok nagynémet politikája nem fért össze Magyarország államiságával. - A hetvenmilliós birodalom álma és a magyar alkotmány eltörlése 1849 márciusában. - Világos és Olmütz. - Miklós cár szerepe. - Bismarck ítélete az olmützi napokról. - Bismarck Frankfurtban. - Magyar államférfi ismerte föl először Bismarck nagy hivatását. - Bismarck felfogásában a német kérdésről fordulat áll be. - Bismarck 1852-ben Ferenc József császár vendége Budán. - Utazása az Alföldön. - Milyennek látta az akkori Magyarországot?

A berlini városházán látható egy nagy történelmi festmény, mely a berlini szerződés aláírását és aláíróit ábrázolja. A művész a berlini kongresszus tagjait érdekes csoportozatban örökítette meg. A berlini szerződés már majdnem negyven év óta egyik alapvető tényezője az európai jogrendnek, de szereplői és alkotói már - egynek kivételével - mind elköltöztek az élők sorából. Nemrég jelentették a lapok Radowitz Józsefnek, a kongresszus egyik jegyzőjének halálát. Ez a kiváló diplomata, ki utóbb konstantinápolyi s madridi nagykövet volt, Magyarországból idegenbe szakadt családból, - a Radóczy, helyesebben Rádóczy családból - származott. Halála alkalmul szolgált gr. Moüy francia diplomának, Radowitz kongresszusi jegyzőtársának, ki a kongresszuson szerepelt férfiak közül utolsónak maradt életben, érdekes visszaemlékezések megírására.

Egyebek közt elmondja, hogy a festményen látható személyek csoportosítása a valóságban egészen más volt, mint a festményen. Az alakokat a festőművész, Werner mester, egyenesen Bismarck utasítása szerint helyezte el. Ez a tény rendkivül emeli a kép történelmi érdekességét.

A festményen ugyanis az előtérben két államférfi alakja áll: Bismarcké és mellette gr. Andrássy Gyuláé. Jóságos szelidség ömlik el a nagy kancellárnak máskor rendszerint szigorú arcán s ez jól vág Bismarcknak, mint a kongresszuson egybegyült diplomaták »házigazdájának« szerepéhez. Bismarck mellett gr. Andrássy alakja látható s gr. Moüy rokonszenvvel időz ennél is, mert úgy van meggyőződve, hogy nagy érdemeinél, történelmi jelentőségű múltjánál, egész lényének fölényes és lovagias fellépésével fogva az ő szikár, erőteljes alakját leginkább megilleti a hely a nagy kancellár oldalán.

Íme, Bismarck és Andrássy, mint a két főalak az akkori Európa hatalmas aereopágjában! Körülöttük csoportosulnak amaz idők legnevezetesebb politikusai: az elegáns és simulékony gróf Schuwalow, aki Bismarckkal éppen kezet szorít. Nem messze ettől feltünik a 80 éves Gorcsakow herceg finom arcéle. Kissé oldalvást a főcsoporttól lord Beaconsfield sokat mondó arca, mely elhelyezésével is jelezni látszik azt a rideg magatartást, melyet az egész kongresszus alatt Oroszország iránt tanusítani meg nem szünt. Odább látható Salisburí márki, kinek arcán talán még ott játszik az a szatirikus mosoly, mellyel Andrássyval szemben megjegyezte, hogy mivel nemes barátja megelégszik »a balkézről való« annexióval, ő indítványozza, hogy Ausztria-Magyarország bizassék meg Bosznia elfoglalásával és adminisztrációjával.

Bismarck, midőn a festőművészt arra utasította, hogy Andrássy alakját az övé mellé állítsa, csak ugyanazt tette, amit a történelem már előbb megtett. Valóban szembeötlő különbség van ama viszony közt, melyben Bismarck és Andrássy pályafutása egymáshoz állott és aközt, melyet a nagy kancellár korának többi vezető államférfiaival szemben elfoglalt. Ez utóbbiak, egy Beaconsfield, egy Gorcsakow stb. a körülményekhez képest, mint ellenfelek, vagy mint versenytársak állottak vele szemben. Még legtalálóbb volna a párhuzam Bismarck és az olasz egység nagy építőmestere Cavour között. Mind a ketten egy-egy nagy nemzet egységét teremtették meg. De Cavour csillaga már 1861-ben leáldozott, - akkor, mikor a Bismarcké még csak fölkelőben volt.

Ellenben Bismarck és Andrássy működése soha sem volt ellentétes. Pályáik nem keresztezték egymást, hanem párhuzamosan haladtak s végül a két államférfi egy nagy célnál nyújtott kezet egymásnak. Ez a nagy cél az a ma is fennálló védelmi szövetség volt, mely messze túlhaladja egy közönséges diplomáciai művelet méreteit s hosszú időre rányomta a bélyeget Középeurópa sorsára.

E két nevezetes életpálya történelmi fontosságú érintkezéseit és kölcsönhatásait akarom az alábbi fejtegetések során jellegzetes vonásaikban megvilágítani. Ők ketten vállvetve hajtották végre azt a nagy átalakulást, mely négy évtizeddel ezelőtt Középeurópában végbe ment. Tetteik ismerete nélkül nem értjük meg a multat, melyen állunk s nem értjük meg a jelent, mely e mult talajából kisarjadzott.

Ezt a talajt főleg ez a két hatalmas géniusz termékenyítette meg s az a szoros összefüggés és kölcsönhatás, melyet működésükben észlelünk, korántsem a vakesetnek, hanem a történelmi szükségességnek eredője volt. Bismarck a német kérdés megoldásának szentelte a benne rejlő nagy elemi erőt, Andrássy a magyar kérdésnek, mely az ő kezei közt az osztrák-magyar kérdéssé bővült ki. Életpályájukat követve, nyomról-nyomra észlelni fogjuk, hogy a magyar nemzet sorsának kialakulása szoros kapcsolatban áll és párhuzamosan halad a német egységi mozgalom nagy történelmi evoluciójával. A kettő egy magasabb egységet alkot: középeurópai problémát.

*

A magyar és német kérdés között az összefüggés sokkal régibb keletű, mint Bismarck és Andrássy működése. Ez az összefüggés azon a napon kezdődött meg, mikor a magyarok 1527-ben a német és spanyol világbirodalmak uralkodójának, Habsburgi V. Károlynak öcscsét, Ferdinándot királyukká választották. Azok a harcok, melyeket a magyar nemzet alkotmányáért s egyúttal a protestáns vallásszabadságért a 16-ik és 17-ik században Bocskay, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György vezetése alatt megharcolt, tulajdonképp nem egyebek, mint függvényei és kiegészítői azoknak a harcoknak, melyeket ugyanakkor a német nemzet is a katholikus habsburgi imperializmus ellen megvívni kénytelen volt. A német nemzet e harcai a 30 éves háboruban jutottak a delelőpontra s Németországra nézve a westfáliai békekötésben (1648) egy kompromisszummal záródtak le.

Magyarországra nézve a dinasztiájával kötött békekötések - bécsi béke 1608-ban, nikolsburgi béke 1622-ben, linci béke 1645-ben - hasonló jelentőségüek, mint a milyen a westfáliai béke volt Németországra nézve.

E néhány sorban csupán rá akartam mutatni ezekre a régmult időkbe visszanyuló történelmi párhuzamokra. A német és magyar kérdés közti szoros kapcsolat később is nyomról-nyomra kimutatható. Az 1848-49-iki mozgalmas korszakban még feltünőbben és határozottabban mutatkozik az, mint bármikor azelőtt.

A magyar és német nemzet egy időben érezte a szent szövetségnek és a Metternich-korszaknak nyomását, mely a 19-ik század második és harmadik évtizedében itt és ott megbénított minden szabadságot, maggátolni igyekezett minden haladást. A nyomás, még a 30-as években is egyre tartott. A juliusi forradalom csak Franciaország sorsát javította némileg. Nálunk és Németországban még fokozta a reakciót. A német nemzet felgyülemlett ereje, valamint a magyar nemzetnek 1830 után megindult - Széchenyi, Kossuth, Deák nevéhez kapcsolódó - reformmozgalma végre megteremtette gyümölcsét. 1848-ban ez a két nemzet egy időben törte szét azt a jégpáncélt, melyet az előző reakciós korszak rájuk rakott.

Az 1848-i évnek sem német, sem magyar mozgalma nem volt eredetileg forradalmi jellegű. Maga a konzervativ Bismarck sem látja azt ilyennek. Visszapillantva a 48-iki eseményekre ezt mondja: »Az akkori nemzedék nagy illuziója éppen abban nyilvánult, hogy tisztán békés parlamenti eszközökkel elérhetőnek tartott oly célokat, amelyeket ily eszközökkal a dolgok rendje szerint elérni nem lehetett.«

Ezt Bismarck a frankfurti birodalmi alkotmányban formulázást nyert alakításokra mondja. De tökéletesen illik e jellemzés az 1848-iki pozsonyi országgyűlésen végbement alkotmányos átalakulásra is, ha azt a nagy történelmi összefüggések világításában szemléljük. Az 1848 ápril 11-ikén V. Ferdinánd által szentesített magyar törvényeket hibásan nevezték utólag sokan forradalmiaknak. E törvények két célt akartak megvalósítani: a rendi alkotmány átalakítását az összes honpolgárok egyenjoguságán alapuló modern alkotmánynyá, továbbá az ország régi dikaszteriális kormányzatának átalakítását felelős miniszteri parlamenti kormánynyá. Ez az utóbbi a dolgok természete szerint kellett, hogy magában foglalta légyen a magyar kormány emancipációját a bécsi államtanács és minisztérium törvénytelen önkényétől, mert hisz nem lehet felelős az a kormány, mely másoktól függ. Ez a jogos és törvényes önállás volt a cél. A dinasztiától és a monarchiától való elszakadásra az 1848-iki törvények alkotásakor senki sem gondolt. Magokban e törvényekben kifejezetten el van ismerve bizonyos közös ügyek létezése. De minthogy a pozsonyi rendi országgyűlés ülésszakából az 1848-iki törvények szentesítésekor csak néhány nap volt hátra, már ebből az okból is a közös ügyek miként leendő kezelésének s az ezzel összefüggő pénzügyi kérdéseknek szabályozását kénytelenek voltak a következő országgyűlésre halasztani, amikor is ezeket az osztrák birodalmi képviselettel barátságos egyetértésben - mint parlament parlamenttel - vélték elintézendőknek. Minden irányadó tényező ezeknek a kérdéseknek elintézését, mint az 1848 julius 2-ikára Pestre egybehívott új országgyűlés legfontosabb feladatát valósággal tervbe is vette.

Ha a reakció erőszakos fellépése mindent halomra nem döntött volna, akkor e kérdéseket már 1848-ban mindegyik felet kielégítő méltányos alapon el lehetett volna intézni talán nem is nagyon különböző módon attól, amint ez később 1867-ben tényleg megtörtént.

A Habsburg-dinasztia először épp úgy belenyugodott a 48-iki magyar törvények által alakított helyzetbe, mint a frankfurti német parlament által létesített német-egységi alakulásba. Csakis utóbb tünt ki, hogy ez a belenyugvás egy percig sem volt őszinte.

A dinasztia egyik tagját, János főherceget, Frankfurtba küldötte Reichsverwesernek. Másik tagját, István főherceg nádort, Magyarországban tette meg a király teljhatalmú helytartójának. Ez a tény mindenesetre a dinasztia belenyugvásának illuzióját kelthette és tényleg keltette is. A német és a magyar ügyekkel szemben tanusított eljárásban mutatkozó fentérintett párhuzamosság még a katonai ügyekre is kiterjedt. A Magyarországban levő csapatok alárendeltettek a magyar felelős honvédelmi miniszternek és májusban letették az esküt a magyar alkotmányra. Az Ausztriában levő osztrák csapatok megeskettetése az egységes német birodalmi alkotmányra szintén elrendeltetett s augusztus elején - legalább szimbolikus módon - végre is hajtatott.

Mikor azonban a dinasztia, illetőleg az ennek nevében uralkodó ú. n. kamarilla elég erősnek érezte magát az újabb alkotmányos alakulások halomra döntésére, akkor egyenlő ádáz gyűlölettel fordult a 48-iki magyar alakulás és a 48-iki frankfurti alakulás ellen.

A frankfurti parlament által teremtett német birodalmi koncepció s a 48-iki magyar törvények által teremtett önálló magyar alakulás kölcsönösen feltételezte egymást.

Egy pillantás a frankfurti német birodalmi alkotmányra világossá teszi ezt. A német birodalmi alkotmány 2. §-a így szól: »A német birodalomnak egy része sem lehet egy állammá egyesítve nem-német országokkal.« A következő szakasz pedig így hangzik: »Ha egy német tartománynak közös uralkodója van egy nem-német tartománnyal, akkor e két tartomány között a viszony a tiszta perszonálunió elvei szerint szabályozandó.« Ezek a meghatározások nemcsak a Schleswig és Dánia, hanem az Ausztria és Magyarország közti viszonyra is tökéletesen illettek.

Nemcsak a frankfurti parlament többsége, hanem az e parlamentben jelenvolt osztrák képviselők többsége is, ezek közt a későbbi miniszterek, Giskra és Berger, lelkesedéssel megszavazták a fentebb idézett két alkotmányszakaszt. Magyarország tehát az 1848-iki törvényekkel lényegileg oly alakulást létesített, aminőt a monarchiának a német birodalmi alkotmány egyenesen előírt. Sőt kiemelendő, hogy az az alakulás, mely a magyar 1848-iki törvényben formulázást nyert, még valamivel enyhébb alakja volt a personáluniónak, mint az, amelyet a német birodalmi alkotmány szó szerint célba vett.

Nemcsak a magyar országgyűléstől volt távol minden elszakadási gondolat, hanem maga Kossuth sem volt eredetileg forradalmár. Csakis a bécsi kamarilla által felidézett események következtében lett kénytelen 1848 szeptember havától kezdve, elhagyni a törvényes alapot. Ezt határozott konzervativ politikusok, mint például Somssich Pál is, elismerték, Kossuth kétségkivül optimista volt: ő komolyan vette a frankfurti német birodalmi alkotmányt s annál inkább hitte, hogy komolyan veheti ezt, mivel az osztrák háznak egyik legtekintélyesebb tagja, János főherceg, állott mint birodalmi kormányzó az egyesült Németország kormányának élén, míg egy másik osztrák főherceg, István nádor töltötte be Magyarország legmagasabb állami méltóságát. De hát miért lett volna Kossuth pesszimistább a frankfurti parlament alkotta alakulás megitélésében, mint maga ez a parlament? Amit magyar forradalomnak neveznek, az alapjában nem volt más, mint önvédelmi harc, melyre az ország kényszeríttetett, miután Jellasics horvát csapatai a bécsi hatalmasok parancsára szeptemberben betörtek az országba. Különös gondolat volt a hatalom bécsi birtokosaitól, hogy a magyarok védtelen bárányok módjára fogják magokat a horvátoktól lemészároltatni és nem fogják magokat védelmezni. Valóban csak egy gyáva nemzetről lehetett volna ilyesmit joggal feltételezni.

Az osztrák kormány először maga is elfogadta és csak később tagadta meg az osztrák tartományoknak a német parlament fensőbbsége alá való alárendeltséget. A Németországból való kilépésre azonban nem volt hajlandó, sőt a Németország fölött való hegemónia megtartását egyenesen politikája főcéljául tűzte ki. Schwarzenberg herceg osztrák miniszterelnök 1849 március 9-én jegyzéket intézett a frankfurti parlamenthez, melyben azt követelte, hogy a monarchia egész területével léphessen be a német szövetségbe, melynek élére egy kormányzó direktoriumnak kellett volna lépni. Ausztria nemcsak hogy az elnökséget követelte ebben a direktóriumban, hanem egyúttal a többséget is az államok képviseletében, a »Staatshausban«, melyben az osztrák tagok száma 38, az összes többi államiké, beleértve Poroszországot is, 32 lett volna.

A fentebbiekből világos, hogy a monarchia egész területének belépése a német szövetségbe feltételezte és követelte a monarchiának egységes állammá való összekovácsolását, tehát Magyarország alkotmányának megsemmisítését. Ez okból két nappal előbb, hogy sem a fentebb említett nevezetes jegyzék a frankfurti parlamentnek elküldetett, az osztrák kormány kihirdette az 1849-iki márciusi osztrák okrojált alkotmányt, mely egy tollvonással eltörölte a magyar alkotmányt, megszüntette a magyar államiságot s kimondotta Magyarország beolvasztását az össz-monarchiába. Schwarzenberg herceg, ez a megcsontosodott abszulista, éppen nem az alkotmányosság iránti szeretetből szánta el magát a márciusi alkotmánynak az oktrojálására.

A magyar alkotmány megsemmisítése csak az egyik indító oka volt ennek a lépésnek. A másik még fontosabb indító ok a »hetven milliós birodalom« eszméje volt, az a merész gondolat, hogy Poroszországnak középállammá való degradálásával kapcsolatban, a német birodalomban a Habsburg-dinasztia nyerje el és bírja örök időkre a hegemóniát.

Ezt a merész gondolatot az 1849. március 9-iki jegyzék nem is elsőnek hozta javaslatba, hanem azt a frankfurti parlamentben már egyes osztrák politikusok, mint gróf Deym és Mörning, előbb is szóba hozták. Minden valószinüség szerint Bach és Bruck voltak azok, kik Schwarzenberg herceget rávették e gondolat megvalósításának megkisértésére. Schwarzenberg herceg nyiltan hirdette, hogy Ausztriának végcélja nem más, mint a Németország feletti uralom megszerzése. (L. H Friedjung: Oesterreich von 1848 bis 1760. 193. és 194. 1.)

Az 1849 március 7-iki oktrojált osztrák alkotmány kimondotta a halálos ítéletet az 1848-iki alkotmányos német egységi mozgalomra, de kimondotta azt ugyanakkor a magyar alkotmányra is.

Középeurópa legnagyobb felfordulásba jutott. Magyarországra nemsokára elérkezett a világosi katastrófa Miklós orosz cár segítségével, Németország és Poroszország számára kevéssel később szintén elérkezett az olmützi szerződéssel (1850) való mély megaláztatás, szintén Miklós orosz cár segítségével kierőszakolva. Világosvár és Olmütz a magyar és német kérdésben a barometrum legmélyebb sülyedését jelzik. Magyarországra nézve ez a fejlemény tragikus volt. De a német hazafiak lelkén is állandóan ott sajgott az olmützi megaláztatás fájó sebe.

Németország keservesen megszenvedett IV. Frigyes Vilmos porosz király ingatagsága és fantasztikus legitimista felfogása miatt, mely ezt az uralkodót arra indította, hogy elutasítsa a neki felajánlott német császári koronát. Bismarck ettől »Gondolatok és Emlékezések« című munkájában (I. kötet 59. lap) azt mondja, hogy Poroszország a Metternich bukása után beállt kedvező helyzetet kihasználhatta volna. De ennek feltételei lettek volna: gyakorlati célok és elszánt cselekvés. Mindkettő hiányzott.

Az osztrák politika áttérése a nyilt abszolutizmusra, mely az 1849-iki márciusi alkotmány 1850 végén bekövetkezett megszüntetésében alakilag is kifejezésre jutott, nyomban követte azt a győzelmet, melyet Schwarzenberg herceg Poroszország német politikája fölött 1850 márc. 29-én Olmützben aratott. Frigyes Vilmos porosz király, miután a német császári koronát visszautasította, az Ausztrián kivüli Németországot szűkebb szövetséggé akarta alakítani s abban Poroszországot tenni vezető hatalommá. Schwarzenberg hercegnek fölényes diplomáciája lépésről-lépésre hátrálásra kényszerítette a berlini kormányt s utoljára parancsolóan követelte annak a szövetségnek a felbontását, melyet Poroszország több német állammal kötött. Miklós cár Ausztria pártján állott és Csehországban Radetzky alatt már hadsereg volt összevonva, hogy rárontson Poroszországra. Majdnem háborura került a dolog. De Poroszország engedett és az olmützi szerződésben lemondott a szűkebb német szövetségről s beleegyezett, hogy Németországnak ismét az 1815-iki frankfurti Bundestag legyen a vezető hatósága. Ismét elismerte Ausztria elsőbbségét és Schwarzenberg mint győző tért vissza Olmützből Bécsbe. (H. Friedjung, Österreich von 1848 bis 1860. I. 452-453. 1.)

Jellemző, hogy a magyar és német nemzeti megaláztatás e napjaiban Zsófia hercegnő Ausztriában alakilag ugyan nem, de tényleg az uralkodónő szerepét játszotta s ugyanakkor nővére, Erzsébet porosz királyné Berlinben döntő tényező volt, úgy hogy amikor férje elmebaja miatt az uralkodói teendők végzésére képtelenné vált, megpróbálta magát regens-királynévá proklamáltatni. De ez a terve, melyet Bismarck emlékirataiban mint »hárem-kormányzatot« bélyegez meg, nem sikerült.

Az akkori helyzetet Bismarck »Gondolatok és Emlékek» című művében így jellemzi: «A porosz politika alaptévedése az olmützi napokban az volt, hogy azt hitték, hogy oly sikereket, melyeket csak harccal, vagy a harcra való készséggel lehet elérni, publicistikai, parlamentáris és diplomatikus képmutatással oly módon lehet megvalósítani, hogy azokat német érzelmeink szónokias tanusításának jutalmaként mintegy rákényszeríttetni látszassanak a mi erényes szerénységünkre.»

Ebben a német egységi eszmére és Poroszországra egyaránt szomorú időben (1850) nevezték ki Bismarckot - az egyszerű falusi birtokost - Frankfurtba követségi tanácsossá s a következő évben szövetségi követté. Az emberek elbámultak e kinevezés felett s megvoltak győződve, hogy Bismarck nagyon elő fogja mozdítani Poroszországnak Ausztria túlhatalma alá leendő mediatizálását. Bismarckot ugyanis honfitársai annak az állásnak a betöltésére képtelennek tartották.

Mikor hivatalát Frankfurtban elfoglalta, még nem volt ellensége Ausztriának, sőt lehetőnek tartotta annak a bizonyos tekintetben paritásos viszonynak helyreállítását, mely a két állam között Metternich idejében fennállott. Meg is látogatta a visszavonult Metternichet Johannesbergben s a régi német Bund megteremtője s annak későbbi összetörője közt e találkozáskor még nem volt lényeges eltérés a német kérdés megítélése körül.

Thun gróf, Ausztria frankfurti képviselője s a szövetségtanács elnöke azonban oly gőgösen bánt Bismarckkal, hogy ez a büszke ember keserűen panaszkodott e miatt Berlinbe küldött leveleiben. Az osztrák képviselő mint valami kalandorral bánt el Poroszországgal. »Thun gróf - írja Bismarck - Poroszországot ahhoz az emberhez hasonlította, aki százezer forintott nyert a sorsjátékon s háztartását úgy rendezte be, mintha ez a szerencsés véletlen minden évben megismétlődnék. Azt válaszoltam neki, hogy ha erről Bécsben is úgy meg vannak győződve, amilyen bizonyos benne ő, akkor előre megmondhatom, hogy Poroszország még egyszer tenni fog a lutriba. Hogy fog-e nyerni, az Isten kezében van! Bismarck nézete az Ausztriához való viszonyról frankfurti időzése alatt, - mint alább látni fogjuk - csakhamar gyökeresen megváltoztak. Csakhamar kialakult benne az a meggyőződés, mely azután élete munkájának vezércsillaga maradt, hogy az osztrák-porosz dualizmus fentartása a Németország fölötti hegemóniában lehetetlen. Már Frankfurtban felderengett lelkében annak a politikának alapgondolata, melyet másfél évtizeddel később keresztül vitt.

A német nemzet még akkor sem sejtette benne a jövő nagy emberét. Nevezetes, hogy egy kiváló magyar politikus, a nagytehetségű konzervativ államférfi, előbbi erdélyi főkancellár, b. Jósika Samu volt az, aki már ekkor felismerte Bismarcknak nagy hivatását. B. Jósika esetleg Karslbadban való fürdőzése alkalmával ismerkedett meg Bismarckkal s hazatérése után gróf Apponyi György, br. Babarczy és Wirkner udvari tanácsos előtt így nyilatkozott róla: »Most az egyszer nem hiába mentem Karlsbadba, mert ott egy oly szellemi képességű s oly világos felfogású és oly élet itéletű és nagyerélyű emberrel ismerkedtem meg, a milyennek egész életemben még sohasem találkoztam. Ti engem mindig az erélyes ember non plus ultrá-jának neveztek, - ebben a poroszban, kit Bismarck-nak hivnak, mesteremre találtam. Most még kicsi állású ember, valami követségi tanácsos, de meglátjátok, néhány év múlva hazájában a hatalom legmagasabb fokára fog jutni s a világot be fogja tölteni hírnevével.« (L. Wirkner, Emlékeim 229. 1.)

Jósika báró emberismerete nemsokára fényesen bevált.

Csalódtak Bismarck honfitársai, kik attól tartottak, hogy elégtelennek vélt képességeivel Poroszország érdekeit Frankfurtban károsítani fogja. Frankfurt Bismarckra nézve magas iskolája lett a nagy életcéljára való előkészületnek. Ott alakult ki lelkében a német kérdés megoldásának gondolata. Nemsokára Frankfurtban a német kérdésre vonatkozó nézeteiben gyökeres fordulat állott be.

»Gondolataim és emlékeim« című munkájában erről így ír (I. 289. 1.): »Emlékezem egy nézeteimben bekövetkezett fordulópontra, mikor Frankfurtban elémbe került Schwarzenberg hercegnek egy 1850 december 7-én (tehát nyolc nappal az olmützi szerződés után) kelt sürgönye, melyben az olmützi eseményeket úgy tünteti fel, mintha tőle függött volna Poroszországot megalázni (avilir, puis démolir), vagy megkegyelmezni neki. Olmützben és Drezdában való fellépésünknek a porosz érzelmekre megalázó inferioritása ellenére még jó osztrák gyanánt jöttem Frankfurtba. A Schwarzenberg-féle politikába való bepillantást (avilir, puis démolir), melyet ott aktaszerüleg nyertem, kiábrándított fiatalos illuzióimból. A német állapotok gordiusi csomóját nem lehetett szeretetben dualisztikusan megoldani, csak katonailag szétvágni lehetett.«

Bécsben nem adták fel a »hetvenmilliós birodalom« gondolatát. Egyelőre Ausztria (1852-ben) egész területével megpróbálta belépni a német vámegyesületbe. Ez kedvenc eszméje volt Bruck kereskedelmi miniszternek. Poroszország Bismarckot küldte Bécsbe a tárgyalásokra s ő a monarchia belépését a vámegyesületbe meghiusította. Okul azt adta, hogy a vámjövedelmeket lehetetlen igazságosan megosztani. A még súlyosabb politikai okokról egyelőre hallgatott.

E tárgyalások során Bismarck Magyarországon is megfordult, mivel a fiatal császár akkor épen Budán tartózkodott. Bismarck gőzhajón érkezett Budapestre s a királyi palotában kapott szállást, kilátással a Dunára és Pestre. Tiszteletére ünnepélyt is rendeztek a budai hegyek közt a szép juhásznénál. Azután Czegléd, Szolnok, Kecskemét felé tett kirándulásokat, könnyű falusi kocsin utazva, katonai fedezet alatt. A kisérő katonatisztek nem világositották fel Bismarckot az Alföldön a szabadságharc leveretése utáni években uralkodott »brigantaggio« okairól s Bismarck leveleiből azt látjuk, hogy ő ezt a betyárvilágot a Magyarországon uralkodó rendes állapotnak tartotta. Pedig az országban szerteszét barangoló szegény legények a szabadságharc leveretés eután szétzüllött honvédcsapatok egyes maradványai voltak. Sokan ugyanis, nehogy őket az osztrák seregbe besorozzák, inkább bujdosásra adták a fejöket. Ez az állapot évekig tartott.

Bismarck, ki akkor fiatal házas volt, magyarországi élményeit gyönyörű költői nyelven írott levelekben közölte feleségével. Látszik leveleiből is, hogy nagyon érdekelte a magyar nép. Megjegyzései, színgazdag leírásai néhol valóban megkapók. E levelekből ide iktatok néhány részletet.

Buda, 1852 jun. 23.

E levélben a Dunán gőzhajón megtett utazását s a királyi palotában kapott szállását írja le, azután így szól: »Itt ülök egy nagy bolthajtásos teremben a nyitott ablaknál. Az estharangszó Pestről ide hallatszik. Elragadó látvány tárul elém. Lent folyik a Duna, mely fölött a lánchid van kifeszítve. Mögötte Pest. Távolabb Pest mögött a végtelen síkság, mely a kékes-vörös esti szürkületbe vész. Pesttől balra, messze balra, a jobbparton Buda, mögötte a hegyek, mind kékebb és kékebb, végül barnásvörös színt váltanak a mögöttük izzó és azután eltünő nap esti fényében.«

A budai hegyekbe való kirándulását így írja le:

»Ebéd után az egész udvar kirándult a hegyek közé, a »Szép Juhásznéhoz«, ki azonban már rég meghalt. Korvin Mátyás király szerette őt néhány száz évvel ezelőtt... A népünnepély ezer meg ezer embert vonzott ki. Ezek a közéjük elegyedő császárt tomboló éljen-kiáltással tolongták körül, csárdást jártak, keringtek, énekeltek, muzsikáltak, fákra másztak és az udvaron nyüzsögtek. A pázsitos hegyoldalon körülbelül húsz személyre teritett asztal volt felállítva. Csak az egyik oldalon ültünk. A másik szabadon maradt az erdőre, a várra, a városra való gyönyörű kilátás miatt. Felettünk magas bükkfák. Az ágakon felmászott magyarok. Mögöttünk közvetlen közelben sűrűn tolongó sétáló tömeg. Távolabb kürtös zene és ének, vad cigánydallamok. Kivilágitás, holdfény és esti pir. Az erdőn keresztül vivő utakon fáklyák. Az egész kép, minden változtatás nélkül hatásos jelent lehetne valami romantikus operában.«

Lássuk még egyes részleteket abból a levélből, melyet Szolnokról 1852 junius 27-én írt feleségének:

»Kiséret nélkül nem engedtek utazni, mert a vidéket lovas rablóbandák, akiket itt »petyároknak« neveznek, veszedelmessé teszik... Felültem egy szalmazsákos ülésű alacsony szekérre, mely elé három alföldi ló volt fogva. Az ulánusok megtöltötték fegyvereiket. Felültek ők is. Gyors ügetéssel megindultunk.«

A kocsist így írja le:

»A kocsis sötétbarna paraszt, bajusszal, széles karimájú kalappal, hosszú, fényes, zsiros hajjal, olyan inggel, mely gyomra felett vége ér, mely alatt tenyérnyi sötétbarna öv gyanánt saját bőre látható. Csak azután kezdődik fehér gatyája, melyből mindegyik szár elég volna női szoknyának. Ez térdig ér, ahol a sarkantyús csizma kezdődik.«

»Mikor ma reggel felébredtél - írja más helyütt - bizonyára nem gondoltad, hogy a Kiskúnságban, Félegyháza és Csongrád közt gyors galoppban repültünk Hildebranddal. Mellettem kedves, napbarnította ulánus tiszt ül. Mindegyikünk előtt a szalmában töltött pisztoly. Mögöttünk egy csapat ulánus üget kivont karddal. Három gyors ló húzta szekerünket, az előlmenő »Róza« és az egymás mellett rohanó »Csillak« és »Petyár.« A kocsis folyton a nevükön szólítja őket és kérő hangon beszél velük. Azután az ostort feje fölött tartva: mega-t, mega-t kiállt.«

»A rablók - írja tovább - nem mutatkoznak. Mind kedves barna hadnagyom megjegyzé, napkelte előtt megtudták, hogy fedezet alatt utazom. De egyesek azok közül a jóképű parasztok közül, akik benünket ujjatlan báránybőrbundákban az állomáson komoly tekintettel nézegettek és tisztelettudóan »Isten adjamek« (áldjameg) szavakkal köszöntöttek, bizonyára közülök valók voltak.« (Ez persze tévedés.)

A kisérő tisztek különféle rablóhistóriákkal mulattatták Bismarckot, melyeknek egy részét feleségének is megírja. Egy ilyen nem nagyon hátborzongató rablóhistória végén aztán elmondja Bismarck, hogy ezek a rablók nem szokták mindenét elvenni az embernek, hanem az illető képessége szerint követelnek annyit, amennyire szükségük van. 1000 forintos tárcából nyugodtan számoltatnak ki magoknak 40 forintot anélkül, hogy a többi elvinnék. Olyan rablók tehát, akikkel beszélni lehet.«

Bismarcknak Budáról küldött levelei közt legérdekesebb az, melyben a fiatal Ferenc József császárt jellemzi. »Igen kellemes benyomást tett rám - írja 1852 junius 25-én kelt levelében - az ország fiatal uralkodója, akiben a husz esztendős kor tüze az érettség méltóságával és megfontolásával párosul. Szép szeme, kivált, ha jókedvű s ha nevet, egészen meggyőz nyiltszivüségéről. A magyarok lelkesednek érette mert nyelvüket magyaros hangsullyal beszéli s mert jól megüli a lovat.«

Bismarck itt természetesen csak azokat a benyomásokat ecseteli, melyeket a császár közvetlen közelében tapasztalnia alkalma volt. Hogy a magyar nép széles rétegeiben akkor mély lehangoltság uralkodott, azon az uralkodó személyes szeretetreméltósága sem változtathatott.

Bismarck küldetésének negativ eredménye lett. Bismarck nem is akarta, hogy más legyen. Ő Ausztriát nemcsak a német vámegyeletbe venni nem akarta, hanem már akkor Németországból való kiküszöböléséről álmodott s a budai várpalota ablakaiból végig jártatván szemeit a magyar rónán, talán már akkor felvillant lelkében az a gondolat, hogy legjobb volna, ha az osztrák birodalom Budára helyezné át súlypontját.

Ez nem afféle pillanatnyi ötlet volt Bismarcknál, hanem kezdettől fogva egyik fő irányító eszméje politikájának. Ha visszaemlékezéseiben olvassuk a porosz politikát biráló mélyreható fejtegetéseit, szinte megdöbbent bennünket a történelmi világos látás ama szokatlan mértéke, mellyel minduntalan találkozunk.

Bismarck szerint a porosz politikában Nagy Frigyes óta hiányoztak a világos célok s ahol ezek felismertettek, ott hiányzott az erély a kivitelben. Amit a porosz diplomácia 1790-ben és később Ausztriával szemben elérni igyekezett, az szerinte Nagy Frigyes hagyatékának céltalan elpuffogtatása volt. Semmi kétség fenn nem foroghat az iránt, hogy Bismarck már 1852-ben, mikor a budai vár ablakából a Dunán át a magyar síkságon végig tekintett, tökéletesen tisztában volt azzal a gondolattal, mely pályája kezdettől annak végeig vezette: nem gyengíteni, hanem kelet felé tolni Ausztriát.