Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám

Molnár Antal: Schönberg Arnold

Schönberg zenéje alatt ma az ultramodern túlzások nevetségessé fokozott kiadását értik. Hazájában már csak úgy kezelik: »der Fall Schönberg«, mintha csak a pszihopatológiába utalnák. E zene lenne a kakofónia tudatos uralomra kelése, megszüntetné a kellemest, kényszerítene bennünket, hogy fájdalmakon át jussunk a zene abbahagyásának megváltó élvezetéhez. Hívei viszont könyvet írnak róla (Arnold Schönberg, a zenei részt főleg tanítványai írták, megj. R. Piper et Comp. München 1912), a végletekig magasztalják, magyarázzák, küzdenek érte. A könyvet Karl Linke látta el bevezetéssel, szerinte az öntudat alatti élet, belső rázkódásaink és titkos félelmeink túlfinomodott vetítését kapjuk Schönbergtől. Minden eddigi esztétika, szabály megszűnik, a metafizikai élet rejtelmei jutnak szóhoz teljesen egyéni kényszerség alapján. Nem a fülnek, hanem a »belső hallásnak« szól. E zene ritmusa az élet ritmusa, a hangnemek megszűnnek, a harmóniákat nem lehet analizálni, a »szép« helyét a »muszáj« foglalta el, eszme és technika eggyé forrott. Anton von Webern zeneszerző írja a második cikket: »Schönbergs Musik«. A wagneri hatással kezdi, sorra veszi a műveket és bemutatja mestere fejlődését a hangnem és az eddigi formák föladásáig. A szenzáció hajhászás vádja ellen tiltakozik, bár - mint mondja - az idők fölött álló zenének nem árthatnak vele. Schönberg Összhangzattanáról (megj. az Universal Editionban) Heinrich Jalowetz mond sok szépet, eszméit hasznosaknak és eredetieknek, módszerét kiválónak, a szigorúságot az egyéni szabad fejlődéssel remekül összeegyeztetőnek nevezi. Két festészetéről szóló írás következik, végül tanári kvalitásait mutatják be tanítványai. Csodálják tiszta látását, mindig találó ítélkezését, a tanuló képességeihez való alkalmazkodását, nagy általános műveltségét, közvetlenségét, igazságszeretetét stb. stb. A mester maga is gyakran irogat, sok csúfolódásnak szolgáltak célpontul aforizmái, mik sokszor igen eszes gondolatot burkolnak végletekig öntudatos, visszautasítóan nyers és nem ritkán kissé homályos formába. Újat épp oly kevéssé mond, mint tanítványai vagy dicsérői. A zeneszerzésre vonatkozó frázisok ugyanazok maradnak, bárkire vonatkoznak, A legújabb zene újszerűsége csak nehéz munka árán engedi meg a bemélyedést, s akik a forró kohó közelében vannak, oly mélyen érzik az új élvezet vesébe vágó hatását, hogy tüstént a metafizikára gondolnak. Minden zene metafizikai természetű és minden zene a belső hallásnak szól. Reflexió és puszta hang gyönyörűség mindig együtt lépnek föl a művészi zenében, az agy nem képes fölfüggeszteni munkáját egy pillanatra sem. Hol vonjuk meg azt a soha meg nem vonható határt a zene öntudatalattisága és fölöttisége közt? Amit az említett könyv elmond, bármely új zenére alkalmazható, reális útmutatást csak Webern ad, mikor Wagner iskoláját jelzi kiindulóul.

A húsz évvel ezelőtti Bécsben (Sch. 74-ben született) Wagner isteni küldetése csillogott a fiatal muzsikus elé. A klasszicizmus bástyája, Brahms is mutatja hatását a wagneri levegőnek (a-dur hegedűszonáta p. o.) és mind erőteljesebben kéri helyét az új kromatika és motívumvilág a kamarazenében is. Ekkorjában keletkeznek Strauss Richard, Pfitzner, Mahler és mások wagneres kamarazenéi, a dalköltésben pedig Wolf és Strauss mutatnak hasonló irányt. Épp oly kevéssé lehet persze e kiváló zenészeket egy kalap alá venni, amennyire végtelenül széles körből merítettek s amily sokat adtak külön-külön a maguk egyéni sajátságából is. Wagner azonban oly éles vonalakban népszerűsítette a program-zenészek óta föl-fölmerülő stítust, hogy őt tekintik főpapjának, és valószínűleg joggal. Bécs nemzetközi, heves zene-életében hányódva hamar megértjük a húsz év óta beállott káprázatos változást. A nagy hangverseny-divat, sok esztétizálás és kiváló művészek között heves harcát vívja a ráunás kérlelhetetlen törvénye. Egyik szerző úgy fejlődik a másikból, hogy a stílus épségben maradása mellett a banálisig sokszor hallott fordulatok elmaradnak és újabb kombinációk alakulnak a régiekből. Az összhangok világának egész fejlődése arra vezethető vissza, hogy a megunt fordulatokat elhagyják és mindazt, ami régebben csak mellékes, átmeneti volt, hangsúlyozni kezdik, főszerepbe emelik. így értendő a »hirtelen« hangnemváltoztatás (moduláció) panasza [*] is, az átvezetés már elkopott, magától értődő lett, tehát kihagyódik, a sok hangnem állandó közlekedése pedig végül a hangnemközi állapotot teremti meg, mint Schönbergben látható. A melódia alakítása is hasonlóképen a ráunás munkáját érezteti, Wagner óta mind több és több szerepet juttattak a frappáns fordulatoknak, végül aztán oda kerültünk, hogy a témák szinte alig érnek rá kifejlődni abbeli félelmükben, hogy unalmasak lesznek. A keletkező új zene természetes következménye tehát a nap-nap utáni hatalmas szükségletnek, melyben a divat épp oly fontosságú, mint a társadalom egyéb élvező terein. Az értékhez csak a divat nyűgeinek leküzdése után jutunk és ennek csak egy módja van, beleélni magunkat a divatba, annyira, hogy már ne is lássuk. Csak így juthatunk Händelhez, és csak így Schönberghez. De míg Händelnél századokat kell lerombolnunk, addig a modernt csak úgy közelíthetjük meg, ha Wagnertől kezdve végigkísérjük Strausson, Mahleren stb. át vezető iramán. Ismernünk kell mindazt a fordulatot, mit ő most már »banálisként« kihagy, hogy ne essék ránk a sok ismeretlen hullám torz grimaszként. Aki ezt most mesterséges úton (tanulás segítségével) elmulasztja pótolni, csak akkor lesz képes e zene A-ját a B-jétől megkülönböztetni, mikor idők múltával a megelőző muzsikák már automatice átmentek a vérbe.

Nagyon is természetes, nagyon is nem önkényes az új lépés. A folytonos moduláció előbb-utóbb ide kellett hogy vezessen, a moduláció elveszti fölfríssítő erejét, a hangnemek egybeolvadnak, új stílus áll elő, melyet hiába próbálunk tegnapi szemponttal megközelíteni. Mindazt a rengeteg reflexiót is magunkévá kell tennünk, mely a megalapozásban részt vett, mert csak a szerző gondolatvilága alapján lesz birtokunkká az abból kipattant művészet. Beethovent általánosan kezdik ma élvezni, mert száz év alatt köztudattá érett az a reflexió világ, melyet ő művei életre keltésekor alkalmazott, lebegtetvén a ráunás törvényét elődeinek művei fölött. Hiába fogadnók is meg Webern tanácsát, hogy elfogulatlanul engedjük át magunkat az új zene élvezésének, hiába várnók a kellemes hatást, a szépet (mert a művészi »muszáj« neve: a szép [* )] g idegenül állunk szemben forrásaival, addig nem érhetjük utol céljaiban. Szerzője lelkes állapotának, magas élvező hangulatának vallomása a kompozíció, s csak akkor értettük meg, ha lelkességet, élvezetet vált ki belőlünk. Hogy ez a heves, fölcsigázott lelkiállapot különféle lehet, az idők és személyek különbségein múlik. Hallunk szocialista zenéről, majd az öntudat alattiságról, régi menüettekben a precieuse szellem él, Beethoven Eroicáján átleng a francia forradalom szabadságmozgalma stb. az egyes korok jellemrajzából egy-egy vonást kiragadunk, a zenére húzzuk és vele jellemezni véljük. Az öntudat alattiság eszméjéről nem ítélkezhetik az, aki elmulasztotta korszellemünk gondolkozásának e jellemző ágát figyelmére méltatni. Viszont nagy azoknak a száma, kik más oldalú zenei képzettségüket elégségesnek tartják a napjainkban létrejött zene kellő fölfogására. L. Köhler Lisztet propagáló könyvében (Neue Richtung in der Musik, megj. 1864.) a foglalkozásbeli zenészeket mondja az új irány legnagyobb veszélyének. »A zenész, ki határozott forma-képzetekkel van ellátva, gyorsan megszimatolja a fölmerülő eltérést, idegenkedik, elveszti kedvét az odaadó hallgatáshoz, kiesik az összefüggésből és aztán ... a darabot tartja összefüggéstelennek!« - »a laikus egyszerűen csak élvezni akar és megérti a maga módján, hogy miért élvez; a zenész nem csak élvezni akar, de tudni is kívánja, mit élvez, az igénybe vett eszközöket is föl akarja ismerni.« Az a fő tehát, hogy az új technikát maga magából igyekezzünk magyarázni, s ha már képtelenek vagyunk is felejtően élvezni (mint pl. olyan laikusok, kik a kor magaslatán mozognak), legalább ne akarjuk, hogy mások zenéje a mi szempontjaink alapján legyen kielégítő. A szenzáció-hajhászás vádja is rossz helyen keresgél. Azt ne gondoljuk éppen, hogy Mozart-féle, Schubert-féle emberrel állunk szemben, kik úgy danoltak, »wie die Vőgel singen«, korunk elhanyagolhatatlan jellemzője a túlzott, rafinéria és Schönbergtől mi sincs távolabb, mint a szűzi egyszerűség. Igenis, hatni, külső, belső hatással, mindenképpen, ez a cél, és nagyon kérdéses, nem azért látjuk-e Mozartot oly sallangtalannak, oly szűzinek, mert megszoktuk. Valószínű, hogy ő is csillogni, csengni kívánt, tetszeni, hatni. Ezt Schönberg is akarja és minden komponista. De hogy azért írna ilyen »bolondul«, mert az föltűnést kelt, az rossz számítással gyártott vád. A komponista nem kívánhatja zenei gyermekeinek, hogy az utókor - ez a biztos ítélőszék - utálattal forduljon el tőlük, mert ez a sorsa a percnyi szenzációra éhes értéktelenségnek. Schönberg intelligenciája a szokásos, könnyebb módon is elérhetné ezt, ha erre volna kedve, írna csillogó görögtűzzenét, írna ballettet, miegymást. De ő önmagát akarja adni, keresi egyénisége méreteit és színeit, halad a megkezdett irányban tovább, és néhány kritikussal történt összekoccanáson kívül nem igen zavar vizet a Jelenben. Erős legény áll előttünk, foglalkozni kell vele. A modernség különben már magában véve jó jel, mindenki modern volt, aki valamit ért, új hajtása csak kihaló növénynek nincs.

Az első opusok wagneresek, később Strauss-, Mahler-szerű hatások olvadnak föl egy erőteljes tehetség kohójában. De amint a kezdő művek minden tekintetben esést hoznak a maguk mesterével szemben, épp úgy mondható egész határozottsággal, hogy a Strauss-, a Mahler-epigon sem tesz túl a mintákon, sőt mindenképpen mögöttük marad. Tehetséges utánzót látunk a Sextett, a zongora dalok, az orchester dalok, az első quartett mögött, ki a nagyszabású zenei életben kiváló körültekintésre, technikára, rafinériára tett szert és imponáló ellenpont tudásával érdekessé, gyakran eredetivé alakította mondanivalóját. Schönberg egy mester a sok közül, nem a mester, nincs meg az a könnyen kirázott valami a műveiben, mit ő hozott volna és egyedül ő erre a világra. A könnyedség, az ötlet, a zsenialitás, Strauss vagy Mahler nagyszerű tulajdonai egészen hiányoznak belőle, nem tudja nagy ügyességével felejtetni az invenció nehézkességét és gyakori laposságát. Vannak nagy vonalai, szélesen belenyúl a formába, uralkodik a tematikán, szinte játszik a harmóniákkal, de gyakran kell kérdeznünk, minek ez az egész, az alaptéma megérdemli-e a sok hűhót, a kontrapunktizálás élvezetes-e. Nem tartjuk sem Strauss, sem Mahler muzsikáját a teljes, az igazi remeknek, de van Straussnak egy pár kitűnő, eredeti hangulata, sok hatásos dala, működésében sosem lankadó friss sárm buzog, Mahler pedig elsőrangú foltelosztó, nagy hangulatművész és jellemző, elragadó tematika áll szolgálatában. Mindezt hiába keressük Schönbergnél, a reflexió folytonossága, az észmunka nagy kvalitásai pedig nem túlságosan vígasztalnak. Azt azonban elérték, hogy a szólamvezetés bonyolódottsága mi kívánnivalót sem hagy, hogy olyan kontrapunkt épülettel állunk szemben, mely csak akkor enged látszólagos tekintélyéből, ha a szólamok életrevalóságát alaposan kérdéssé tettük. A tematikus ihlet hiánya tette e szigorú, zord építésmódot szabállyá, nem ez volt a kiindulás, mint Regernél, a híres Bach-Brahms-utódnál.

A fejlődés további része sem specialitás. A disszonanciák hasonló kezelésére, a hangnemközi állapot új hatásaira Schönberggel egyszerre és tőle függetlenül az orosz Scriabin és a magyar Bartók is rátalált. A korban úsznak ezek. Nem is itt keresendő az érdem a szépség az áttőr az időleges formákon és nem azért szép, mert modern, hanem mert szép. Viszont az idők hívásának oly spontán megérzése, mint a mi esetünkben, végtelenül biztató jel. Talán csak most találja meg magát, talán csak most jut igazi virágzásra, az új, a megtalált stílusban. Hívei ezt tartják. Mi nem látunk lényegbeli fejlődést. Most is kiváló a technika, gyakran hallunk nagyon finom hatásokat, ami reflexió útján elérhető, az a végletekig jelen van, de a nervus musicae, a lényeg, jellemző tematika, elragadó részletek, amit az elavult esztétika szívnek hívott, az hiányzik. Tán még a finomkodó Scriabin is inkább zenél, hogy pedig Bartók erős nemzeti levegője, nagy szépség ösztöne mennyivel több, arra fejezeteket lehetne szánni. Nagy káosz uralkodik jelenleg a zenében, de mindig is uralkodott, mert hiszen mindig minden átmeneti volt. Beethoveni tehetségek kellenek, hogy az időbeliből a használhatót kiragadják és remekké tömörítsék mély danoló és építő ösztön segélyével. Hány Liederkomponist volt Schubert korában, hogyan írtak össze-vissza olasz, mozartos, beethovenes, kontrapunktikus, népies, tudj isten miféle stílusokban, Schubert pedig mindezt egy fogással eggyé gyúrta, örök lelket lehelt az időszerűbe, mert zseni volt. Ez az, amit Schönberg nem tesz. Jól tudja ő, hogy az örökbecsű művek szeretik a széles, nagylégzésű témát, a ötletszerű építkezést, a stílus egységét, mindezt meg is csinálja, de nem zseniálisan, csak ügyesen. Munkája becsületes, mert érezni, hogy csupán az új stílus elégíti ki, viszont ő ebben is csak az addigi maradt, a nagy tehetségű, de nem meggyőző erejű mester. Még Reger vegyes értékű darabjai közt is több líra, több melegség, spontán építkezés találkozik. Regernek vannak nagyszerű témái, szép variációi, néhány bájos intermezzója stb., Schönbergben csak szép »helyek« vannak. Nem úgy, mint Bartók, kinek vonósnégyese öntudatlanul ível át horribilis mélységek fölött, ő 2. quartettjében csak tehetséges próbálkozóként hat, itt-ott fején találva a szöget. A kontrapunktikus stílust az új aera is megtartja, jelezve evvel belső komolyságát. De most sem mondhatunk egyebet: hiába a szólamvezetés mesteri finomsága, ha a szólam maga nem érdekel. A »Polyodie« ahogy az új orchester-stil. Dr. Guido Adler (Der Stil in der Musik, 1911.) elkereszteli, valószínűleg a közvetlen invenció hiányát akarja bámulatos tudással leplezni. Ez a tudás viszont nagyszerű lehetőségeket nyitna meg egyszerűség útján, ha az ihlet igazi lenne. A szépség mindig egyszerű, mint minden, ami igaz.

Nagy öntudatosság, túlzott reflexió, rengeteg tudás és kevés invenció jellemzi tehát az »öntudat alattiság« zenéjét. Az idők kényszerűségéből pattantak az »esztétikán és minden időkön fölül álló« újítások. Figyelemre kellene méltatni Schönberget még akkor is, ha dilettáns, vagy akármilyen módon próbálgatna is újat produkálni, mert a zeneszerző nemcsak önmagát képviseli, magával hozza ő a végtelenben szállongó és csak alkalmas agyra váró végtelen sok lehetőség közül a magáét, s evvel közkincset hoz, mindnyájunk tulajdonát. Legyünk hálásak az újért, mert figyelmeztet, hogy nincs és nem lehet vége a gyönyörnek. Schönberg pedig mesteri módon hozza, de viszont inkább újat, mint gyönyörűt. Vagy bennünk a tévedés, vagy pedig ő csak előkészítő munkát végez, mint a mannheimiek a klasszikusoknak. Meg kell továbbá cáfolni azt a furcsa állítást is (mit különben Sch. is megerősít), hogy az új harmóniák gyakran már magyarázhatatlanok, teoretice nem értelmezhetők, minthogy az előző művek hangulatvilágának újabb kiadásával van dolgunk, azok teóriájából fog emezzé kisűrűsödni. Általában a föloldatlan diszharmóniáknak (ma már éppen nem szokatlan) rendszerével állunk szemben. A megunt föloldások elmaradnak, a motívumok, témák a mozgató elvvé emelkedett modulációs stílushoz alkalmazkodva elvesztik tonális jellegüket, illetve eddig nem használt hangnemek föltételezéséhez vezetnek, Ne gondoljunk a primitív skálákra (egyházi, népies), épp oly kevéssé, mint primitív dallamokra. Nem találjuk a népies, friss zamatnak nyomát sem, problématerhes, nyomott, torzult a tematika, a dekadens félhangrendszer üli végső győzedelmét. Ez volna az az út, mely a félhangnál is kisebb hangközök szükségességéhez fejleszti a fület. Egyelőre még azonban győzni látszik a diatonika Debussy, Delius stb. finom kezében,

Hogy Schönberget mennyire át- meg átitatja a filozofikus gondolkodás, összhangzattanán látszik. Végtelenül okos ember beszél hozzánk, nagy átfogású ész. A levegőben levő új problémákat mind megpendíti és őszinteségéért beható, eleven előadásmódja kezeskedik. Most még eldönthetetlen, érdekesség-e csak, vagy komoly érték ez a könyv. Kétségtelen, hogy szoros kapcsolat van az új zeneművek és az ebben lefektetett gondolatok romboló és haladó elve között. Minthogy azonban a zene élvezését teóriától függetlenül kell a kompozíciónak szolgálnia, semmiféle eszme a hanganyag, a zenemű hatástalanságát jóvá nem teheti. A teória jelen esetben igen életrevalónak látszik, de az alkotást (már akár reflektív úton keletkezett, akár belőle következtettek az okokra, akár egyidejű volt a kettő) nehéz ugyanolyannak érezni. Küzdő, gondolkozó tehetség Schönberg, kitűnő tanár is lehet és talán ő fogja nevelni azt a komponistát, aki minél kevesebbet fog teoretizálni és minél többet és szebbet fog a világnak danolni.

 

[*] * Beethovennel szemben is alkalmazták.

[* )] *1. Harmonielehre 32. old.