Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám

Erdősi Dezső: Az eszme

Aranyos napsugár perzselte a nagykorcsma udvarának gyér gyepét, a poros akácfát, amely alatt durva, gyalulatlan asztal állott. Az asztal recsegett-ropogott, mert egy ember izgett-mozgott rajta és szavalt a népnek. A belső tűz és az augusztusi hő verejtéket ragyogtatott a pesti mázolólegény homlokán. Meg sem törülte, nem is érezte. Csak beszélt, beszélt. A nagy melegtől elbódult, sokszor alig tudta, mit mond, de azért harsogva, biztonsággal ömlöttek ki szájából a nyomorult nép tízezer esztendős igazai, melyek mindig újak maradnak. Talán a századik népgyűlésen szónokolt most Gubacs János, a Pestről agitációs útra küldött mázolólegény, talán huszadszor mondta el ezt a beszédet, a fokozatos adóról, a hitbizományok feltagolásáról és az általános választói jogról. Visszafelé is el tudta volna mondani. Mégsem volt szajkó. A szónokot, csak úgy, mint a színészt, mindig megmámorosítja a saját szavának muzsikája és a látvány, hogy hallgatják, figyelik. És Gubacs Jánost nagyon figyelték. Vagy kétszázan a falu legszegényebbjei közül állták körül az asztalt, zsellérek, napszámosok, béresek és egy pár vergődő kisgazda, akiknek nem imponált már a negyvennyolc. A törvény csak az urak számára van ... a nép jogtalan ... a gazdagok milliói... mindmegannyi varázslatos lángot gyújtottak a kemény paraszt koponyákban. Hej, tudják ők ezt már rég, csak nem tudták így elgondolni és kimondani.

- Ez oszt jól szaval! - mondta Tukorán Esvány, a béres. Életében most hallott először szocialista beszédet. Harminchat esztendeig élt a pusztán, amióta megszületett. El csak akkor volt hazulról, amikor katonáskodott Boszniában meg Bécsben. De ebből az időből sem maradt semmi okos a fejében, A bosnyák hegyek és a bécsi szobalányok kirepültek az emlékezetéből, mint a szúnyogok a pipafüst elől. Ha visszagondolt arra az életre, úgy találta, hogy nem is ért az semmit. Az igazi élet idehaza van, a perzselő alföldi nap alatt, a vállig érő búzák között, ami mind, mind az övé addig, amíg le nem kaszálják. Szántja a földet, veti a magot, gyönyörűségét leli abban, amint kicsírázik, bolondos áprilisban, veszedelmes májusban nap-nap után lelke minden erejével vizsgálja az eget, a napot, nem lesz-e fagy, lesz-e eső, jót tesz-e az életnek a nap áldott melege. Hogy nem az övé, ez csak akkor kezdett az eszébe jutni, mikor már két gyerek volt a házban és felszaladt a gúnya, meg a szalonna ára, mert hogy ez nem volt a konvencióban. Ünnepek előtt nógatta az asszony; »pruszlikot nekem, a gyerekeknek fűzős cipőt, csizmát, magadnak kalapot« - és nem tellett a beláthatatlan búzatáblákból, amik az ő verejtékéből híztak gyönyörűre. Harminchat esztendős korában Tukorán Esvány széjjelnézett a világban és látta, hogy nem jól van ez így. No de, mit lehet tenni? Mit?

Gubacs János szépen, okosan megfelelt a kérdésre. Esvány barna melle alatt megdobbant a szív. A szocialista szónok egy szavára száz visszhang muzsikált ki a lelkéből. De hiszen akkor, ha ez az igaz, amit az elvtárs úr mond, akkor -! És mért ne lenne igaz? A búza nem tudja, hogy az acsádi grófnak nő, mégis nő. Ha Tukorán Esvány nevére lenne íratva, akkor is nőne. Gubacs János előhozakodott a bibliával. Hogy maga Jézus Krisztus volt az első szocialista, mert ő nem ismert szegényt, nem ismert gazdagot, csak embert, ki isten képére van teremtve. Jézus Krisztus egy esztendeig elélt abból, ami az acsádi grófnak egy napra köll. Egyformák vagyunk, egyenlőknek születtünk, amikor anyaszűz meztelen jöttünk a világra. Joga van a munkásnak, joga van! Ez az eszme.

A falu kétszáz legszegényebb embere megmámorosodott. Senki sem éljenezett, úgyvanozott, némán fogadták szívükbe az igét, mint a boldog nő a szerelmese vallomását. Kívülről a nap, belülről az agitátor szavai melegítettek, a szemek könnyes fényben úsztak. Julis, Esvány felesége, odaszédült az ura vállára, forrón sóhajtott és nézvén Gubacs Jánost, kibuggyant a száján a lelke.

- Oh! Oh!

Aztán az urára tekintett: »Milyen hitványka és hogy tud beszélni.«

- Tud az, pedig fiatal.

A szónok befejezte. Leugrott az asztalról és Esvány felé fordult.

- A vonatot lekéstem. Csak holnap reggel mehetek. Melyik elvtárs ad szállást?

- Adok én - felelte nagyhirtelen Esvány. Ha meg nem veti elvtárs úr.

Gubacs János mosolygott.

- Nem régi elvtárs, ugye? Mert azt mondja nekem, hogy úr. Én is munkás vagyok.

- Mink csak most kezdjük érteni az eszmét, magyarázta Julis. De szép is az.

- Nagy sötétségbe vótam eddig, toldotta meg Esvány. Mikor én még ilyen fiatal vótam, mint az elvtárs úr, csak olyan vótam, mint a vadruca. Mint az állat. Nem is gondótam, hogy az eszme is van.

- Azt meg köll tanulni - mondta Gubacs. - Olvasni köll a röpiratokat.

Fáradtan baktatott az agitátor a béres oldalán. Megtörölte izzadó homlokát és arra gondolt, hogy megint elveszít egy fél napi bért, mert csak holnap délben érkezik Budapestre s csak délután dolgozhatik. No de nem baj, ez a falu jó talajnak látszik. Meg volt elégedve magával. Gubacs János vérébe ment át a szocializmus és természetesnek találta, hogy elveszít egy fél napot. Egyszer ült is három hónapot egy újságcikk miatt, amit nem is ő írt. Akkor sem törődött vele, hogy áldozatot hoz. Magától értetődőnek tartotta, hogy neki kell ülnie. Ha van valami, ami a köznapi emberből kiváltja egyéniségének javát, úgy a munkásmozgalom az. Ha akad egyszer költő közöttük, ki méltóan tud róluk énekelni, halhatatlan művet fog alkotni.

A tanya, ahol Tukorán lakott, jó félórányira volt a falutól. Lassan, fáradtan ballagtak a porban, elöl ők, utánuk az egész népgyűlés. A szegény emberek elkísérték az agitátort. Hogy majd, ha megpihent, evett, ivott valamit, talán tovább fogja magyarázni az eszmét.

Ahogy kiértek a faluból, szembe jött velük a bíró, meg három módos gazda. A bíró megállította őket:

- Hát Esvány, te is szuciálista lettél?

- Az én - felelte Esvány egyszerűen.

Hallgattak, aztán hozzátette:

- Mert az az igazság. Valamit csak kő má csinányi a szegény embernek is.

- Igaz, igaz - hagyta rá a bíró. De a fődet még sem lehet fölosztani.

- Nem bizony - hagyta rá a három gazda. És mélységes megvetéssel nézték Gubacs Jánost.

Julis észrevette ezt és elöntötte a harag.

- Hát - pincézés helyett jobb lett vóna hallgatni az elvtárs urat. Az ő szavából keetek is megértették vóna az igazságot.

A bíró nevetett.

- Mi az, hát már asszony is beszél?

Tukorán röstelkedve nézett az asszonyára. Aztán kurtán elköszönt.

A tanyára érkezve Tukoránék és vendégük bementek a házba. A többiek kint maradtak az udvaron és hallgatva nézték az eget, e siralomvölgyének kék koporsófedelét. Odabent Julis kenyeret, szalonnát rakott a vendég elé.

- Bor nincs - mondta restelkedve.

- Nem is kell - felelte Gubacs. Én nem szeretem a bort.

Az estebéd hamarosan véget ért és Gubacs János kiment az udvarra az emberek közé. Az alkonyodó nap nyájasan tűzött rájuk, szemeik szeretettel csüngtek az ösmeretlen ifjú férfiú arcán, aki eljött közéjük, az isten háta mögöttiek, a nyomorúság egyhangú útvesztőiben eltévedtek közé, hogy elhozza nekik a nagyvilág izenetjét. Ezért szomjazták az agitátor szavát. Ennek azonban már nemigen volt mondanivalója. Amit tudott, mindent kitálalt a népgyűlésen. Ő is csak olyan egyszerű munkásember volt, mint a hallgatói, az irdatlanul nagy tömegből való, amelyet megkapott, felgyújtott az eszme és lobognak a lelkek lángjai mindenütt, amerre a vonat szalad, ahova elér a nyomtatott betű. Gubacs János olyan volt a munkásmozgalom szolgálatában, mint a gépész, aki a nagyszerű villamos battériákat kezeli s aki csak azt tudja, hogy ha megnyom egy gombot, vagy megereszt egy csapot, akkor munkának lendülnek a rettentő és rejtelmes erők. Hogy mi miért és mitől van, azt nem tudta a mázolólegény, aki a hét hat napján dolgozott s a hetediken kiutazott a parasztok közé dikciózni. Ösmerte az embereit, látta az arcukon hogy ezek még hallgatni akarják őt. Így van ez mindenütt, ahol jó talajba hintik a szocializmus magját. Az emberek, különösen eleinte, nem tudnak vele betelni. Mint a gyermek, aki új játékszerhez jut. Gubacs fáradtnak érezte magát, jobb szeretett volna aludni, mint dikciózni, de erőt vett magán, éppen úgy, mint mikor akkordban dolgozott s a kijelölt munkát, ha törik, ha szakad, el kellett végeznie. És szóról-szóra újra elmondta az iménti beszédet.

Oh, nép, oh, magyar paraszt! Olyan vagy, mint a barna termőföld, amelynek éltetője az eső meg a napsugár. Ezek körül forog minden, jön az eső és megtermékenyíti, jön a napsugár és kikelti a magot. Ami ezeken kívül van, az idegen. Mindig csak eső, mindig csak napsugár, mindig ugyanaz, örök ismétlődése az élet törvényeinek, örök egyhangúsága: így él a magyar föld és így él rajta a paraszt. Gubacs János hallgatói szívből örvendeztek, hogy még egyszer hallhatják azt, amit az imént hallottak. Mint a szép nótát, amit sokszor kell hallani, amíg az ember megtanulja és amíg megtanulja, nagy gyönyörűsége van benne. A szavakat, a mondásokat, amik már az első hallomásra megnyerték a tetszésüket, most gyönyörűséggel vésték a szívükbe s amik mellett az imént elröppent a figyelmük, azokat most megfogták, felfedezték és új gyönyörűségképpen élvezték.

- Ezt én soha nem felejtem el - suttogta Julis.

- Nem is felejtheti el, akinek esze van - felelte az ura.

Az országúti jegenyék mögül vérvörösen ragyogott ki az aláhanyatlott nap. Az árnyak megnyúltak, hűvös szellő hűsítette a hevült fejeket, a szomszédos réten megszólalt az első tücsök. Este lett, mire Gubacs befejezte a mondókáját és az emberek egymásután, hangos jojcakákkal mentek szerte-széjjel.

- A gyerekek már alszanak - mondta Julis. A konyhában vetettem nekik.

- Megnézem még a teheneket. Addig az elvtárs úr akár le is pihenhet. Az ágyban vetettél neki, Julis?

- Ott. Hát!

Tukorán lassú léptekkel ment az istálló felé. Julis és az agitátor egyedül maradtak.

- A szegény népek, ha mind tudnák azt, amit az elvtárs úr mondott, akkor más lenne a világ sora.

- Majd megtudják mind. El fog jönni az ideje.

- Nagy sötétségben vannak a szegény népek. Olyan tanító kellene sok, amilyen az elvtárs úr.

Gubacs János felnézett. Most pillantott először az asszony arcába. A fiatal némber szeme csillogott, belső tüzek gyulladtak ki benne. Az agitátor idegenkedve vette le róla a szemét. Férfiúi mivoltát mégis megérintette az asszony szemének melege és lopva-lopva Julisra nézett, aki csendesen tett-vett a szobában. Hallgattak, míg a béres vissza nem jött a szobába:

- Rossz bőrben van a Riska. Puffadt - mondta.

- Hát? - kérdezte az asszony.

- El kék vinni az állatorvoshoz.

- Hol lakik az állatorvos? - vágott közbe mohón Gubacs János.

- Kicsinden. Ide jó másfél óra.

- Elkísérem, elvtárs.

- Engem? Már mért?

Julis lehajtotta a fejét.

- Osztán olyan sürgős az? folytatta Gubacs. Hát holnap nem hajthatja az állatorvoshoz?

- Holnap az már, lefekszik. És ha kűdök a doktorér, akkor az csak hajnaltájban gyöhet, ha ugyan gyön. Addig nem bírja ki a barom. Kényes jószág. Úgy tejel, mint más kettő, de ha baja esik, mindjárt oda van.

- És ha oda van, mit bánja kee? szólt Julis piros arccal, bizonytalanul. Nem a keé.

- Hát ez meg már miféle beszéd? Húsz esztendeje szógálom az uradalmat, de még az én hibámból itt nem pusztult el barom.

- És ha el is pusztul a Riska, azért kee olyan böcsületös embör marad, mint eddig vót.

- Nem úgy van az. Asszony beszéd, bolond beszéd.

- Hát - készítsem a tarisznyát? Eszik kee az uton valamit?

- Lehet - mondta Tukorán.

Julis kifordult a konyhába. Olyan hirtelen, hogy megbotlott az asztal lábában és nekiesett Gubacsnak. Ez felfogta, erősen belemarkolt a nő kemény húsú karjába és érezte az asszony forró leheletét. A fiatal mázólegényt elöntötte a meleg.

- Tudja, mi a kár, elvtárs úr? - fordult hozzá a béres.

- Mi?

- Hogy csak most kezdik az eszmét hirdetni. Már mink azt meg nem érjük, hogy legyen abból valami. Mert lassan mozog a világ. Nagyon lassan. Talán a gyerekeink.

- Azok igen, biztosan.

- Pedig, ha úgy elgondolom, amit az elvtárs úr mondott! Olyan igaz, mint a nap. Olyan erős, mint a vas. Nem is tudom, hogy ilyen fiatalon hogy szedhette az elvtárs úr ezt a tudományt a fejébe. A bibliában sincsen jobban.

Gubacs alig hallotta, mit mond a béres. Az éjszakára gondolt, amikor egyedül marad a házban az asszonnyal s a szíve vadul dobogott. Szemeiből kiröppent az álmosság s mohón nézte a konyhaajtót, amelyen keresztül behallatszott Julis lépteinek nesze.

- Csak azt mondja még meg az elvtárs úr, hogy miért van az, hogy az állatok közt is van erős meg gyönge, van farkas meg bárány. Van oroszlán meg majom. Hát hogy lehessen az, hogy az ember mégis egyforma lehessen. Mert hiszen ezt mondja az eszme.

Gubacs csodálkozva nézett a béresre. Tukorán Esvány ölmagas alakja elfogta a kicsiny ablakon át beszűrődő holdvilágot s a sötétben félelmetesen nagynak és erősnek látszott. A cingár pesti legény egészen eltörpült mellette. Gabacs erőszakot vett magán, kikergette agyából az asszonyt s eleinte bizonytalanul, szakadozva, de később mind biztosabban és erőteljesebben magyarázta neki, mit ért a világmegváltó program az emberek egyenlősége alatt. Az est, a csend, a véghetetlen tisztelet és bizalom, amely a béres szavaiból kizengett, megihlették az agitátort, eszébe jutott egy régebben betanult beszéde, amely ezzel a kérdéssel foglalkozott s ezt mondta el lendülettel, ércesen, mintha megint ott állana a népgyűlés asztalán.

Beszéde alatt visszajött a szobába Julis, letette a kenyeres tarisznyát az asztalra, aztán odaállt az ura mellé, s a két ember újból megittasodva hallgatta az új és csodálatos mondásokat.

Gubacs érezte, hogy forrón tapad rá a Julis szeme. Ettől csak jobban nekilendült eleinte. Az idegei cikáztak és forrón át- és átérezte, hogy egyedül fog maradni az asszonnyal. De ez a forróság aztán megfogta az agyát is és gondolatai elhomályosodtak. A sötétben látni vélte Julis izzó, lelkes szemeit és napsütötte gömbölyű vállait. Elakadt a szava ...

Nagy csend támadt a szobában. Gubacs zavartan, megindultan kutatta Julis arcvonásait a sötétben és a menyecske, kinek vérét az új ember az ő újságaival felgyújtotta, lehajtotta a fejét. A béres belebámult a sötétségbe, amely most megelevenedett, megvilágosodott és kereste benne az új világot, mit az agitátor tárt fel előtte.

- No, most már megyek, szólalt meg végre.

Julis megragadta az ura kezét.

- Ne menjen kee - könyörgött.

A béres csöndesen nevetett.

- Csak nem félsz, hogy ellopnak a cigányok?

- Nem, de olyan sötét van ...

- Igen, nagyon sötét van, szólt Gubacs, csak hogy ő is mondjon valamit.

- Sötét? Baj is az, ha csillag nincs? Úgy ösmerem a határt, mint a tenyeremet. Mire elvtárs úr az első verset alussza, én már Kicsinden vagyok.

A tarisznyát a nyakába kerítette, kiment a szobából. Julis utána szaladt.

- Én az istállóba hálok - suttogta.

A béres megállt. A feleségére nézett, aztán a vendégére, aki az eszmét hirdette neki.

Megnyugodott. Kemény, barna arcán kőbe vésett nyugalom honolt.

- Sok bajod van velem máma, Julis. Nézz inkább a gyerekek után. Aztán feküdj le te is.

Befordult az istállóba és kivezette a felpuffadt tehenet. A beteg állat lomhán vonszolta dagadt testét.

- Gyi te ne, mondta Tukorán és a botjával döfködte a Riskát, mire ez lassan megindult.

- Hát elvtárs úr, búcsúzott a béres, isten áldja, köszönöm a szép szavallatokat. Én soha el nem felejtem. Az eszme, az mindig velem marad. Paroláztak, aztán elindultak Tukorán Esvány és a beteg tehén. És velük az eszme. Az eszme, amely nélkül nem lenne a földön nyomorultabb lény az embernél.