Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Barta Lajos: Bál után

Barta Lajos: Bál után
III.

A dobogón összekotorták aztán, mint valami szép szemetet kivitték a virágokat, a gyöngédség áldozatainak helyét nagy katonatalpak foglalták el, a zenekar telepedett a dobogóra. A hatalmas teremből kihordták a székeket, sok ember rohant a terembe és a székek olyan egy-kettőre eltűntek, mintha ezek az emberek darabokra szedték és láthatatlanná tették volna őket. A levegőben mégis por szállt, a sok gáz és villamos lámpától keresztül sugárzott forró por. A közönség az étkezőbe vonult, üresen állt a táncterem és előtűntek hatalmas méretei, csak a zenekar zörgött a dobogón és a parkettot tisztogató asszonyok mozogtak fantomszerűen a nagy fényben, egyszerűségük és szegényes, ijedt sietségük olyannak látszott, mintha nagy egerek futosgálnának ottan egy meglesetlen pillanatban. Pál nézte a készülődéseket és az apró intermezzók nagy hatással voltak rá. A csendben, az élet fénye alatt az árnyékban, lelkiismeretesen és nem hivalkodva végezni a maga munkarészét a nagy egészből, ez volt már régóta az a megnyugtató kép, amellyel vágyaitól visszaesne a rezignáltsághoz, mindig vigasztalta magát... Most nagy rokonszenvet érzett a gyors tempóban mozgó asszonyok iránt, akik a takarítás munkáját végezték és aztán mint a magukat kijátszott egerek eltűntek megint és otthagyták a hatalmas termet csillogásával magára...

Pál is bement az étterembe, szomorúan és elhagyottan állt ott, amíg el nem csípte őt János, akinek száz gondja volt. János bemutatta két fiatalembernek, azok elvitték egy asztalhoz, ahol egy ötven éves, miniatűr ráncokkal telefuttatott arcú, hajporos nő ült fekete selyemruhában, mellette pedig egy filigrán, szép fiatal leány, akinek azonban, így az anyja mellett elröppent, megsemmisült a fiatalsága, olyan nyomasztóan érzett a két vonásról-vonásra hasonló arcon, hogy milyen lesz ez a leány harminc év múlva.

- Szeret táncolni? - kérdezte a leány Páltól.

- Sajnos, sohasem táncolok - volt Pál felelete.

A leány erre hirtelen mozdulattal elfordult Páltól. A mozdulat olyan hirtelen volt, hogy Pál úgy érezte, valaki, mint egy üveggyöngyöt föl akarta őt fűzni egy szál cérnára, de aztán látta, hogy a gyöngy használhatatlan és eldobta mélyre, valahová nagyon mélyre...

Pál magára maradt a társaságban, a leány mindent megtett, hogy a két fiatalembert magához láncolja, mint egy kis pókot látta őt Pál apró és jelentéktelen mondataival és számító mozdulataival ide-oda szaladgálni, kétségbeesésig serény munkát végzett, hogy majd a tánc idejére is magához fűzze őket.

- Szép a nyakkendője Dődi!... Mikor jár a hivatalba Dődi?... És bérlete van?... Én a hídon át megyek!... Jaj de szépen van megfésülve Sanyi! Maga most sokkal szőkébb, mert feketében van...Hiába, legszebb mégis a valcer!... ismerik a Lujza-keringőt? És maguk is a hivatalban uzsonnáznak? Én mindig elviszem a zsemlyémet... anyuska mindig mondja, egy kis sonkát is egyem, de én spórolok... tudja Dődi, mikor láttam magát utoljára?... Két hete a Stefánia úton... igen maga köszönt is nekem, maga egy barna fiúval ment, én pedig Lenkével, a barátnőmmel... maga nagyon tetszett a Lenkének... maga Sanyi, hogyan táncolja a csárdást?...

Pál hallotta az üres mondatokat és gyermekkorából azok a jelenetek jutottak eszébe, amikor nadrágzsebeikben büszkén csörgették a gombokat, amikkel játszani szoktak. De leverő érzéseit lassan felvillanyozták azok a nagy benyomások, melyeket ez az enni vágyó és aztán táncra készülő emberrel zsúfolt terem a maga sokaságával nyújtott. Az a halálos, forró zsúfoltság, mely mint egy hideg sárga tenyér nehezedett egyszerre szívére, mikor a bálterembe belépett, olyan volt, mint a mozdulatlan és fülledt aszály. De itt minden fehérben tündökölt, a terem építészeti kivitele maga majdnem fönséges és tiszta nyugalmat sugárzott és inkább látszott alkalmasnak arra, hogy az ember fehér magányában odatartsa homlokát valamely, hatalmas ablakának egyikén napkelet felől besugárzó fénynek, mintsem ennek a tömegzajnak és emésztési készülődésnek ünnepélyes keretéül. Fehér abroszok és kis kék virágok a ragyogó porcelánon, kristálypoharak és ezüstszerszámok, ez is mind inkább látszott játékszernek, mint az evéshez valónak, mindez inkább látszott a mesék valamely termének, amint tündéreit várja, akik virágujjakkal fognak láthatatlan gyümölcsöket enni és virágajakkal láthatatlan borokat inni, mint a mohó sokaság által megrohanó étteremnek...

Mégis a derű fénye vibrált az arcokon, egy általános nagy hangulat, a jóérzésnek valamely mámorossága ült minden váll körül, a szemek csillogtak, apró kacajvonalak villództak lenge rózsaszínnel befuttatott arcokon, mindenki beszélt és a hangok diszharmóniája egyetlen nagy zajba olvadt, mely magával ragadó volt és mint a sebes vízár sodorta magával a kedélyeket. Az emberek mintha elvesztették és megtalálták volna gyomrukat és az ízeknek azt a kéjét, amit ez jelent, a viszontlátás bacháns hangulatán pedig az imént átélt műélvezet fénye és lendülete sugárzott keresztül azokkal az érzéki modulációkkal, amiket az eljövendő tánc előrevetített...

Szinek is ragyognak szerte, a selymek változatos fénye előkelően csillan, az arany sárgája villog a sötét kelméken és gyémántok szikráznak rózsaszínű fülcimpák alatt, diadémok hivalkodnak és gyöngyök rejtelme álmodik sok nagyszerű nyak körül, karkötők melegen ölelnek magukba szép karokat és csipkék mámorosan csókolják eltakart csodáit sok virágzó testnek, amik nagyszerű titkokkal nyílnak könnyű leplek kacér és kéjes vonalai és redői közt, babonás csípők sokasága mutatja rajzát és magas selyem harisnyákban eltakart sóvár lábak élnek körülötte, szalagok és pántok közt földíszítve, mint ékszer a foglalatjában, mint virág a kelyhében előretolva és édesen kiemelve a sok szédítő mell, és mindez nem tudva magáról, hogy él, hivalkodás nélküli egyszerűséggel pompázik, míg itt is, ott is egy legyezőn omló madártoll suhanva lebben, mint egy álomerdő, melyet a levegő hajtogat.

Feketék és mély kékek borongnak komolyan vagy édesen a fehérség között, pirosak rikoltanak homályosító tüllök alul, a sárga élénken virul... van pillanat, hogy mindennek a plaszticitása belemosódik egy hatalmas képbe, melynek ez a terem a kerete és melyen a festő zseniális összesítő ereje impozánsan döbbenti meg a lelket... Fekete foltok, mint élénk tünemények cikáznak keresztül-kasul a termen, a pincérek ezek! És hangulat, szépség, ragyogás és dicsőség mind belebomlik, mint a zápor feloldott kévéje az általános zajba, amit a beszéd zűrzavara kavar, a kacajok villáma hasít keresztül, poharak csengése harangoz át, porcelánok csörömpölése rikoltoz be, a jótét bátorsága és az elhajigált gondok elszántsága tesz szédületessé, hogy mint a vízesés tompa dörgése a mélységbe, a hangulat szertelensége beleroskadjon a pecsenyés tálak szépen dekorált zsíros valóságába és az emésztésnek a láthatáron már föltűnt kellemes nyugalmába...

Pál is vacsorát rendelt, de alig tudott enni, benseje egészen föl volt forgatva, megbénította az a gondolat, hogy mennyire nincs semmi tehetség benne arra, amit az emberek úgy hívnak, hogy mulatni, aminek a szele rohant ezen az emberekkel tömött, zörgő, csengő, kacagó, harsogó, testekkel fűtött és érzékiségtől villódzó termen keresztül, magával ragadva és mindennapi énjüktől megfosztva egy másik életbe, szinte új dimenzióba varázsolva át az embereket. Megint visszaesett gyáva szentimentalizmusába, majdnem sírni tudott volna azon, hogy miért ilyen tehetetlen, csak az egyénisége alapvonalait alkotó idealizmus emelte ki a nyomorúság érzéseiből és egyszerre megint ott tartott, ahol a bál előtt, mikor hideg szobája egyszerre átmelegedett és az elhagyottság fagyos és fanyar pillanataiból a szerelem végtelensége felé sóvárgott szavához nem jutó ifjúsága. Minden közönséges élet, ami idegenszerűen ott égett körülötte, úgy lobogott, mint a tűz, melynek lángjai nem fognak rajta, egy félénk gondolat, mely eltűnt, mint egy homályos jegy, amit láthatatlan kéz ír egy lepelre, egyszerre nagynak is mutatta egyéniségét, de aztán kicsinyen, vágyva és epedve odabukott a sóvárgásnak aljához, egy leányt várt, szeretni akart! Fiatalsága összetört minden zajt, amely a teremben tombolt, elsepert minden embert, kiűzött onnan minden érzést, maga-magát érezte a szertelen, forró és egész életét feloldó vággyal, szeretni akart! A szerelmet akarta érezni!