Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám

Boross László: A vallási türelmetlenség

Talán csak a fenséges Hohenstauf-dinasztiával bánt el a sors oly könnyeket fakasztó mostohán, mint amily mostohán lökte az ellankadt reformáció, ez a koldus, a vallási türelmetlenséget, a héroszt útszéli árokba, sárba. Fekete áradat önti el, fogja meg ghibellin monarchikusok fellángoló szívét, ha második Frigyes naplementéről hallanak, de még ghibellinek is meghajtják térdüket negyedik Ince tiarás utódja előtt, ha látják, hogy hogy múlik ki a vallás és meggyőződés heroizmusa az egyre szürkülő időkből. Kenyér és ágy kell megint az emberiségnek mint hajdan a troglodytánok - már megint nem tudják, hogy nincs kielégülés, csak korlátoló heroizmus van - már megint újra kell kezdeni a történelmet - s ezen még csak csodálkozni se szabad, mert a történelemben eddig csak az emberiség nemesebb vérű fele vett részt s még az is bebizonyította milliószor, hogy könnyen felejt!

De mert könnyen felejt az emberiség, nem is temet el semmit sem örökre - nincs egy perc se az aeónok történetében, melynek súlyát válláról végkép le tudná rázni - s lehet még feltámadása - és lesz még - a vallási türelmetlenségnek is. S mi nem csodálkozunk ama következetes férfiakon, akik áhítják ezt a feltámadást, mert mi tanúi vagyunk, hogy hogy senyveszt jellem- és akarat erőt, erkölcsi bátorságot és erkölcsöket a kényelmes tolerancia, vallást és meggyőződést mint ballasztumot lenéző, ügyeskedő, élősdi liberalizmus.

De hogy hogy támadhat fel halottaiból a vallási türelmetlenség? Oly példát fogunk erre mondani, mely ugyan emberi gyarlóságokból épül, de mégis tanulságos, sőt annál tanulságosabb példa.

Mert minden emberi gyarlóság tanulságos, és minden emberi gyarlóság felől szerpentinek vezetnek az Eszme magassága felé. Így kerülnek kapcsolatba triviális és tiszteletreméltó jelenségek, ami azonban nem változtat azon, hogy ez a jelenség triviális, amaz pedig tiszteletreméltó. Hogy az erkölcsi bátorság mily hasznos, erre is legtöbb példát a sikerdús emberi szemtelenség nyújt, melynek méretei a modern korban rendkívül meggyarapodtak. Az ember ugyanis elunta, hogy gyarlóságait letagadni és eltitkolni mindenkor résen legyen, vagy manapság nincs is érkezése ilyesmire és ez okból eltökélte magában, hogy gyarlóságait nem fogja többé szégyellni, hanem ellenkezőleg kérkedni fog velük, hogy ezentúl végre semmi gondot se okozhassanak neki. És hogy példák gyanánt a legvégső konzekvenciákat - már a komolyság széléről - idézzük, hát íme, már akadnak emberek, akik lelkendezve kijelentik, hogy ők igenis megtagadják a baráti kölcsönt, sőt pénzük, az van, de ők smucigok, hogy ők igenis törekvők, sőt stréberek, ha ez a helyes kifejezés, és a pesti lány, kit kétoldalú szerződés hűségre kötelez, ha hűtlenségen rajtacsípik, nem töpreng mentegetésen, hanem mosolygón elújságolja, hogy ez csakugyan hűtlenség volt, de ő már ilyen, sőt. Ma mindenkinek igaza van, csak annak nincs, aki lemond az igazáról.

De - noha Santa Clára sokakat térített meg triviális példákkal - talán léhaság, hogy ezeket a népies hangzású dolgokat épp most hangoztatjuk el, mikor a vallási türelmetlenségről akarunk szólni. Mert mi nem akarjuk a katolicizmust - napnyugaton a hitheroizmus képviselőjét - ezekkel a triviális jelenségekkel oly kapcsolatba hozni, mely a katolicizmus méltóságát sértené, sőt ellenkezőleg az egyház, ha gyakran könnyen vettük is parancsolatait, imponál nekünk - imponál akkor is, midőn tanulságokat nem utasít el öngyilkos daccal - imponál akkor is, mikor inspirált bölcsességével ellenáll modern áramlatoknak, melyekben rokon igéket nem fedez föl. Komolyságáról heroikus tanúságot tesz, midőn indexre dobja a népszerű, de a hit szempontjából dilettáns kompromisszumos eszméket, mint aminőket a puhalelkű, mindenkinek tetszeni akaró modernisták (és köztük a hierarchiában magas lelkipásztorok is) vallanak, de melyek Rómától távol esnek, mint Wittenberga és Debrecen. És imponál nekünk a katolicizmus akkor is, ha felveti a kérdést: amire képes az elvetemültek szemtelensége, arra az applombra ne legyen képes a hit ereje, az igazság önbizalma, az erkölcsi bátorság? A türelmetlenséget ne tudnók kiásni sírjából? Lássuk!

A katolicizmus a vallási türelmességet sose nézte jó szemmel és mindig érezte, hogy a vallási türelem merénylet az egyedül helyes, az egyedül üdvözítő vallás ellen, mely pedig a katolicizmus. De az eszmék, külső benyomások iránya sokáig ő ellene volt. A vallásháborúk ezer pusztítása, ezer testvérharca, feldúlt otthonai megkedveltették az emberrel a vallási türelem szózatát. A rokonvallások szenvedelmes harcai, szenvedelmes térítései és a földön eldőlni nem akaró igaza elfárasztották abban az embert, hogy az igaz hitet lánglélekkel keresse. Ily ideiglenes benyomások következtében, melyek hitvány porszemek az örök igazság végtelenségéhez képest, belenyugodtak az emberek a vallási türelmességbe. És amióta beletörődtek az emberek abba, hogy ne dőljön el, hogy melyik vallás igaz, azóta már kevésbé fontos nekik a saját vallásuk igazsága is és a hitélet gyökere vesztett hajdanta hatalmas erejéből.

A katolicizmus - ha nem tévedünk - most úgy érzi, hogy betelt az idő, és a katolicizmus nem hajlandó tovább is eltűrni, hogy egyenlő mértékkel mérjenek az igazságnak és a tévtanoknak. A katolicizmus nem hajlandó tovább is eltűrni, hogy csorbuljon egyedül üdvözítő voltából fakadó joga a türelmetlenségre. Annál kevésbé hajlandó ma ezt eltűrni, mert most nem annyira eretnek rokonvallások, mint az Ige tagadói állnak az ellenséges csatasorokban. És amikor a katolicizmus látja a tévtanok terjedését és gyümölcseiben az átok megfogamzását fedezi fel, akkor a katolicizmus, mely itt-ott már nem zárkózott el a liberalizmus elől, végre kijelenti, hogy a liberalizmus léhaság. Nem engedi, hogy a türelmetlenség tovább is elátkozott legyen, hanem kijelenti, hogy igenis, a türelmetlenség helyes, sőt szükség van rá, sőt a türelmesség bűn.

És érvei elől nem zárkózhatunk el. Mert aki meg van győződve hite helyes és egyedül üdvözítő voltáról, az vét vagy a komolyság vagy a felebaráti szeretet ellen, ha nem akarja hitének áldásait mindenkire kiterjeszteni. És természetes, hogy misszionárius kedvét gyakran szegi a gyarló emberi természet, mely csökönyös az elvakultságban. És ha már ezzel áll szemben a hívő, akkor az is természetes, hogy ezt a hagyományos csökönyösséget oktrojálttal akarja legyőzni, mely keresztülvitelében szigorú, de következményeiben üdvös, és a gyarló emberi csökönyösséget végül az Ige számára foglalja le.

És mert hiú fáradtság a felnőttek térítgetése - ezek ugyanis nagyrészt már megátalkodtak a rosszban, természetes, hogy az egyház a még fogékony ifjúságot keresi és az államtól azt követeli, hogy szolgáltassa ki az ifjúságot államfenntartó és erkölcsnemesítő befolyásának.

A liberalizmus léhaság, mert kényelmi szempontból nem keresi az igazságot és uralmát nem tartja fontosnak! A liberalizmus jogtalan, mert igazságnak és tévtannak egyenlő mértékkel mér! A liberalizmus kárhozatos, mert a tévtan terjedésének nem akar elébe állni, a tévtan következménye pedig csak áldásrontó lehet! Le a liberalizmussal! Le a türelmességgel!

És mindez igaz. Valóban, mért ne csak az igazság uralkodjon, mért a tévtanok is? És hogy lehet egyenlő mértékkel mérni igazságnak és tévtannak, vajon nem-e teljes abszurdum ez? A tévtan következménye pedig minden bizonnyal nem lehet üdvös, ki merne kétkedni ebben?

Azonban - kérdi a gyakorlat és a gyakorlat embere - ki mondja meg neked tájékozatlan halandó, hogy hol van az örök igazság? Én esetleg megmondom neked, tájékozatlan halandótársam, mert én bizony hívő ember vagyok, de vajon az a másik tekintélyes ember ott, nem mondja-e meg neked az igazságot máshogy?

És ki mondja meg neked, örökkön tájékozatlan halandó, hogy hol az emberi gyarlóság határa és hogy kik azok a szellemi vezérek, akiknek követelődző Igéjük legmagasabban fénylik emberi gyarlóságuk fölött? És ki mondja meg énnekem, aki pedig hajlandó vagyok bölcsnek tartani magam - ki mondja meg énnekem, hogy amikor meg akarlak téríteni a saját igazságom akla alá, vajon nem ébresztek-e akkor a szívedben ellenszenvet egy igazság iránt, melyhez később, valamely szerencsésebb napon, nélkülem talán megérkeztél volna?

A természet nagyon bölcsen van berendezve. A katolicizmus is hirdeti ezt és az isteni gondviselésnek különös feladatokat szán. Vajon nem lehet-e bízni abban, hogy a természet bölcs berendezése folytán az Ige győzni tud belső tartalmánál fogva is, melynél fogva többet vagy kevesebbet hoz az emberiségnek? És vajon nem árt-e az az Ige magának, mely a kényszer keserűségeivel kevesbíti azt az áldást, melyet az emberiségnek hozni tud?

És nem-e kár, összemérni az Igéket és csatazajjal háborítani a békés polgárok fülét, mikor az igazság úgyis eldönthetetlen? Halljátok azt a szózatot?

És tudjátok, micsoda szózat ez?

A mindent tagadó sátán kísértése hízelgett most véges emberi eszeteknek. De az arkangyal lángpallossal csap ámító szavai közé, mert azt harsogja felétek: vigyázzatok emberek! Mert aki nem tud választani az igék között, aki nem tudja eldönteni jobbra vagy balra menjen-e, aki nem tudja hogy két szék közül melyikre üljön, akinek nincs meggyőződése, nincs vallása, nincs akarata, az örökké nyomorult leend, mert az nem fogja helyét találni sose a földön, és nem fog bemenni a mennyek országába se. Ám hogy juthat ember meggyőződéshez, valláshoz, akarathoz? Csak a hit segedelmével! Hogy tudhatja meg, hogy hol az örök igazság? A hit segedelmével. A hivő nem kérdezi, hogy hol az örök igazság, anélkül is tudja. A hitetlen csak kérdezze; de választ sose talál. A hit felegyenesíti az embert és pajzsa, a kérdés tépdesi és vigasztalan. És most Ámen, emberek, mert egyszer Ámennek is kell lenni!