Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Halász Imre: A parlamenti probléma

Halász Imre: A parlamenti probléma
II. 1848-tól a jelenkorig

A 48 előtti korszak reformtörekvései, vágyódásai és vajúdásai csak mint alaktalan kozmikus ködök lebegnek a múlt felé visszafordított teleszkópunk gyűjtőlencséje előtt. Egyszerre jön egy lökés Párizsból, ezt továbbadja Kossuth 1848 március 3-iki beszéde - és íme megmozdul a kozmikus köd s a gomolygó atomok tömegéből két fénylő gócpontot látunk kialakulni. A felelős minisztérium az egyik, a népképviseleti parlament a másik. Egész raja a reformoknak, mint egy bolygórendszer kering ama két fénylő gócpont körül.

Míg Batthyány, Deák, Széchenyi, Eötvös a felelős minisztérium utolsó akadályainak elhárításán Bécsben fáradtak, Kossuth Pozsonyban hozzálátott az új rendszer másik főfaktorának, a népképviseleti parlamentnek létesítéséhez. Magához hívatta Ghyczy Kálmán nádori ítélőmestert s megbízta a népképviseletre vonatkozó törvény kidolgozásával.

Ezzel a névvel itt találkozunk először. Ghyczy jellemében voltak bizonyos konzervatív vonások, sőt - családi hagyományainál fogva - aulikus árnyalatok sem hiányoztak. A komárom megyei alispánság éles levegőjéből nemrég vonult az István nádor melletti nyugodtabb ítélőmesteri állásba. Ennek a férfiúnak jutott a feladat, hogy a 48-iki törvények közül a két legfontosabbat kidolgozza. A felelős minisztériumra vonatkozó törvényjavaslat csak az imént került ki tolla alól. Most egy nem kevésbé fontosra, az új parlamentet megalkotó javaslatra került a sor. Ghyczy emlékirataiban elmondja, hogy a kerületek felosztását már készen kapta Kossuthtól. »Ezek megállapításában - úgymond - részem nem volt, de a többi szakaszokat mind, mégpedig bármely tájékoztató utasítás nélkül, két vagy három nap alatt, magam szerkesztettem.« Hiszi-e valaki, hogy a népparlament nagy ideáját ez a szkeptikus agyvelő és pedig két vagy három nap alatt hozta világra? A nagyérdemű férfiú visszaemlékezései némi kiegészítésre szorulnak. Abban, hogy a kerületek névsorát készen kapta, tényleg benne rejlik az, hogy e nagy reform egész alapgondolatát készen kapta. Ghyczy élőszóval többek előtt említette azt is, hogy Kossuth neki tájékozásul egy »francia« törvényt is átadott.

Ez a »francia« törvény egyike sem lehetett a nagyszámú francia törvényeknek, hanem csak a belga választási törvény lehetett. Az 1830-ban keletkezett s egészen modern berendezésű belga állam abban az időben joggal tekintetett az alkotmányos monarchia mintaállamának. Összehasonlítgattam a mi 48-iki választási törvényünket a belgával s igazolva találtam a fentebbi feltevést.

Némely pontokban a magyar törvény még a belgánál is szabadelvűbb, de túlnyomók azok a pontok, melyekben a magyar kevésbé szabadelvű. Az utóbbi kategóriába tartozik, hogy a magyar törvény a nemeseket egyszerűen meghagyja a szavazatjog gyakorlatában. Egy másik pont, mely viszont túlságosan is szabadelvűnek látszik, az, hogy a magyar törvény az aktív választójogot már a 20 éveseknek is megadja, a passzív választójog korhatárául 24 évet állapít meg, míg a belga mind a kettőre 25 éves korhatárt ír elő. Micsoda? - hát a magyar fiúnak öt évvel hamarabb nyílik meg az esze, mint a belgának? Az apai hatalom alatt álló magyar ifjoncnak, kinek nincs joga eladni egy házat, joga legyen esetleg eladni a hazát? Hát bizony a magyar törvény bőkezű liberalitása, mely a választójog korhatárával a 20 évesekig lemegy, szintén a nemességre való tekintetben találja indító okát. A nemes fiatal urak ugyanis nálunk már ily ifjú korban is választók voltak. Jó lesz, nem nagyon deklamálni erről a nagyfokú liberalitásról, ha majd a kérdés nálunk aktuális lesz. Kossuth a korhatár tekintetében is nagyon óvatos volt a nemesi jogok megnyirbálása körül s talán tekintettel arra, hogy még tényleg egy rendi országgyűléssel állt szemben, bölcsen is tevé ezt. A jurátusok sem voltak még 24 évesek.

További különbség. A belga törvény cenzusos törvény volt, jó magas, 41 franknyi adó-cenzussal, mely azonban 1848-ban 20 frankra szállíttatott le. Magyarországban akkor, mikor az egész lakosságra kiterjedő adórendszer még nem is létezett, lehetetlen lett volna adócenzusra fektetni a törvényt. Ez az oka, hogy a magyar törvény 2. §-a oly sokféle ismérvhez köti a választói jogosultságot. Ez ismérvek közt 48-ban legnagyobb vitára adott alkalmat, hogy a volt jobbágyok fél, vagy negyed telek után kapják-e meg a választójogot.

Ez az egész cenzuskérdés másodrendű részletkérdéssé törpül ama nagyhorderejű tény mellett, hogy a rendi előjogokon alapuló követi tábla egy csapással átalakult valódi népképviseletté, valódi parlamentté.

Fontos volt, hogy az új törvény egy tollvonással (8. §.) kitette a királyi táblát a képviselőházból, személynököstől s kimondotta, hogy a képviselőház a maga elnökét, két alelnökét, jegyzőit tagjainak sorából választja éspedig titkos szavazással.

Fontos volt, hogy hallgatólag ugyanezt tette a káptalanok követeivel. Fontos volt, hogy a megyéktől, jóllehet most már ezek is a jogi egyenlőség alapján újra szerveztettek, az új törvény elvette a képviselőválasztási, utasítási és visszahívási jogot.

Fontos volt, hagy az ország egészen újból 378 választókerületre osztatott fel, a nemesi előjogok korlátai megszűntek s a választójoggal felruházott honpolgárok kezébe adatott a képviselőház megválasztásának joga.

Végül fontos volt, hogy kimondatott az az elv, hogy a képviselő, kinek immunitási jogát most már a törvény védte, nem egy osztályt, nem egy megyét, sőt még nem is egy kerületet képvisel, hanem az egész nemzetet. (Megjegyzendő, hogy az eredetileg 378-ra tervezett kerületek száma a tárgyalás során 377-re mérsékeltetett, mert Árva megye választókerületeinek száma háromról kettőre szállíttatott le.)

Legnagyobb különbség szemben a belga törvénnyel az volt, hogy a magyar törvény csak a bevett vallásfelekezetekhez tartozó polgároknak adott választójogot, tehát az izraelitákat kizárta. Pedig a magyar szabadelvű tábor soha sem volt antiszemita. A magyar ellenzék már a 30-as években harcolt a zsidó honlakosoknak mindazon jogokkal való felruházásáért, melyek akkor a nemnemes honfiakat megillették. A követi tábla törvényjavaslatot is szavazott meg erről s feliratban szólalt fel az igazságtalan türelmi adó ellen is. A főrendek azonban ezeket a javaslatokat el nem fogadták, csupán a türelmi adó eltörlésébe s abba voltak hajlandók beleegyezni, hogy az izraeliták az ország minden városában szabadon lakhassanak, céhekbe, kereskedelmi társaságokba felvétethessenek s nemcsak jobbágytelkeket, de minden királyi vagy kiváltságos városban polgári ingatlanokat is szerezhessenek. A királyi válasz azonban még ezt is csak részben fogadta el, más részeiben még rosszabbá tette volna az előbbi állapotot. A rendi tábla tehát elfogadta a kir. leiratban foglalt javaslatok közül azt, ami kedvező volt. Ezek közt legfontosabb volt az, hogy ezentúl a zsidók, a bányavárosokat kivéve, a kir. városokban is szabadon lakhassanak. Nem a rendeken múlt tehát, hogy a zsidók az összes polgári jogokkal már előbb fel nem ruháztattak. Br. Eötvös tudvalevőleg könyvet is írt érdekükben.

Ez a kis kitérés nem volt felesleges. Ez egyebek közt megmagyarázza azt is, honnét van az, hogy a 48-ban kitört zsidóellenes mozgalom majdnem kizárólag a királyi városokban mutatkozott. A zsidóknak csak nemrég óta volt szabad a királyi városokban is lakni, tehát a törzsökös - többnyire németajkú - polgárság betolakodókat s üzleti versenyzőket látott bennök. Ez magyarázza az 1848-ban főleg a királyi városokban mutatkozott zsidóellenes kihágásokat s viszont ezek a kihágások ejtették gondolkodóba Kossuthot, hogy vajon tanácsos volna-e akkor, mikor a köznyugalmat zsidóüldözés fenyegeti, a zsidóknak megadni a választójogot. Nem szabad feledni egyébiránt, hogy az 1848-iki választási törvény maga csupán ideiglenesnek mondta magát. A hibát tehát később könnyű lett volna kijavítani, ha békés idők következtek volna.

Milyen álláspontot foglalt el a 48-iki közvélemény a parlamenti reformmal szemben?

Egyesek ellenezték, aggályosnak tartották, de a nagy többség határozottan helyeselte.

A mérsékelt konzervatív Somssich Pál azt írja érdekes visszaemlékezéseiben, hogy egy értekezlet után, mely gr. Batthyány Lajosnál, az akkor már kinevezett miniszterelnöknél tartatott, midőn Kossuthtal együtt a lépcsőn lement, párbeszéd folyt le köztük, melynek során egyebek közt így szólt Kossuthhoz: »Ne alapítsd Magyarország jövőjét népképviseletre, mert ezzel akaratlanul a nemzetiségek harcát idéznéd elő. Őseink bölcsességéről tanúskodik, hogy ily poliglott országban a hatósági képviseletet törvényesítették. Ragaszkodjál ehhez, mint amely kiterjesztve a királyi és a nagyobb mezővárosokra, századokra biztosíthatja a magyarság suprematiáját, holott ellenkezőleg, ha nem is veszélyeztetve, de folytonos támadásoknak lesz az kitéve a különböző nemzetiségek részéről. «

Erre Kossuth szórul-szóra ezeket válaszolta: »Mit! Azt gondolod te, hogy én most, mikor a hatalom kezemben van, azon elveket, melyek, nem ifjú ábrándok, hanem egy átvirrasztott férfiúi kornak meggondolt resultatumai, nem fogom életbe léptetni? Egytől-egyig mind!«

Ez a párbeszéd, mely márc. 20-ika körül történt, mint egy villám világít rá ama napokra, melyek egyikén Kossuth megbízta Ghyczyt a választási törvény kidolgozásával.

Somssichon kívül voltak mások is, kik ezt a reformot legalábbis korainak tartották. A fiatal Lónyay Menyhért, beregi követ, március 30-án aggódva írta Lónyay Albertnek: »Kossuth a képviseleti rendszert oly alapokra kívánja fektetni, hogy a suffrage universel-től nem messze áll. Csudálom Batthyányt és többi minisztertársát.«

A javaslat első tárgyalása márc. 30-án folyt le a követi táblán. Komoly ellenzői a javaslatnak nem voltak. A módosító indítványok mind radikális irányban mozogtak. Kubicza Pál trencséni követ indítványozta, hogy a javaslatban foglalt féltelek szavazatjogi határ egynegyed telekre szállítassék alá. Kubinyi Ferenc nógrádi követ s a később nagy szerepre jutott Madarász László somogyi követ az általános szavazatjogot indítványozták, de majdnem semmi visszhangra nem találtak.

A vita majdnem kizárólag a 1/2 és 1/4 telek körül forgott. Érdekes a fiatal gr. Andrássy Gyula zempléni követ szereplése. Ő erősen agitált és szónokolt is a féltelek mellett s ezt tisztán a nemzetiségi aggályok miatt tette. Tudnunk kell, hogy Andrássy előbb gróf Széchenyi híve volt, de mikor a nagy gróf a konzervatívok felé kezdett hajolni, Kossuthhoz csatlakozott. Széchenyi febr. 4-kén ezt írta naplójába: »Andrássy Gyula szintén frondeur. Ez fáj nekem. Mást reméltem tőle. De hát 24 éves! Magamhoz kéretem.«

Ez meg is történt, de nem volt foganatja. Széchenyi február l0-kéről ezt írta naplójába: »Andrássy a legkonokabb, legdifficilisebb. Kossuthtal paktált. La bataille est perdue. Az ellenzék fejünkre nőtt.«

Andrássynak a választójogi vitákban tartott beszédeiből látjuk, hogy ő világosan felismerte már akkor, hogy az egynegyedtelkes kvalifikáció a magyarokra sérelmes, mert a magyarlakta vidékeken az egynegyed telek értéke 4-szer 5-ször akkora, mint a nemzetiség lakta vidékeken. Jól látta ő ezt Zemplénben, Sárosban.

Erősen polemizált a Madarász-féle általános szavazat ellen is. Már itt kitűnnek a későbbi nagy államférfi szónoki modorának sajátosságai. Madarász egyebek közt azt mondotta, hogy a szabadság oly vagyon, melyet megtagadni senkitől sem lehet, melynek elérésére nem féltelek, hanem egyedül emberi fej kell. Más alkalommal azzal érvelt, hogy Andrássy a 1/4 telkek közt az ország különböző vidékein nagy különbségeket lát, pedig 5 Ft. sem jelent mindenütt egyenlő értéket.

»Somogy megye követe - így replikázott Andrássy - azt mondja, hogy 5 Ft. sem mindenütt egyenlő értékű Magyarországon. De meg fogja engedni, hogy 5 Ft. és 5 Ft. közt sokkal kisebb a különbség, mint 1/4 és 1/4 telek közt. Somogy megye követének, ki a fejenkénti szavazatot akarja, azt mondhatnám: a fejek közt is van különbség. Egyik kicsiny, másik nagy. De van azok közt még más különbség is.«

A fentebb előadottakból nemcsak egyes, később történelmi szerepre jutott férfiak felfogását, de azt is látjuk, hogy az egész vita nem mozgott valami nagy elvi magaslaton. Kossuth, ki eredetileg a törvényjavaslatban foglalt 1/2 telek mellett volt, a 1/4 telek mellé állott s ez döntött. Érdekes története van Kossuth nézetváltoztatásának is. A kerületi ülésben a konzervatív Paczolay nevetségessé akarván tenni a szabadelvűeket, gúnyos mosollyal közbekiáltott, hogy ő a suffrage universelt fogja indítványozni. Ekkor Kossuth jónak látta a 1/4 telkes módosítványt pártolni. Beszéde befejezése után papírszeletet küldött Andrássynak, melyen ez volt írva: Sajnálom, hogy nem tarthattam magamat az értekezlet határozatához, de Paczolay indítványa után ez lehetetlenné vált. (L. Kónyi. Visszaemlékezések gr. Andrássyra, Nemzet 1890 febr. 19.)

A főrendiház visszaállította a féltelket. De a követi tábla nem tágított. Mert már Deák Ferenc is, ki az április 4-iki ülésen már jelen volt, az 1/4 telek mellett nyilatkozott, nagyon helyesen rámutatván arra, hogy 1/4 telek kevés van az országban s ez legfeljebb 90.000-el növeli a szavazók számát, ami körülbelül 900.000 jobbágyszavazatnál nem sokat nyom.

Az 1848 júliusi pesti országgyűlés már az új népképviseleti törvény alapján választatott meg. De ez az országgyűlés is egészben véve ugyanazokat a jellemvonásokat tünteti fel, mint az előző pozsonyi.

Mert márc. 3-ika után már a pozsonyi országgyűlés is, bár jogilag és alakilag még rendi országgyűlés volt, a benne nyilvánuló közszellem bátor és demokratikus szárnyalásával felemelkedett egy valódi népképviselet magaslatára. Viszont a már demokratikus alapon választott júliusi pesti országgyűlésnek a nagy nemzeti érdekek kényszerítő ereje szabta meg irányát, adta meg jellemét.

Megemlítendő, hogy a 48-ki magyar választótörvény joghatálya Horvátországra és a határőrvidékre is kiterjedt. Az a terület, mely ma Horvát-Szlavonországot alkotja s mely előbb 8 követet küldött a magyar országgyűlésre, az új törvény szerint 38 képviselőt kapott. De nem élt a bőkezűen nyújtott joggal.

Erdélynek a magyar választótörvény 96 képviselőt tartott fenn s meghagyta neki a kolozsvári országgyűlésen alkotott külön választótörvényét. Az erdélyiek megjelentek a pesti országgyűlésen s ott nagy lelkesedéssel fogadták őket.

A szabadságharc orkánja végigzúgott Magyarországon. Jött Világos. Letűnt minden a közélet színteréről, amit a nagy 48-iki reformországgyűlés alkotott. De valamint a 48-iki törvényhozás többi demokratikus alkotásai, úgy a népképviseleti parlament megteremtése is kiszámíthatatlan hasznára vált a magyar ügynek, mikor az alkotmányosság hajnala ismét derengeni kezdett.

A népképviseletnek a 48-iki alapon való feltámadása nem ment csak úgy magától. Mikor az uralkodó 1860-ban elhatározta, hogy rálép az alkotmányosság alapjára, nem a 48-iki választási törvény, hanem félig-meddig oktrojált választási törvény alapján szándékozott összehívni a magyar országgyűlést. Elrendelte, hogy Esztergomban a prímás elnöklete alatt tanácskozmány tartassék, mely egy ideiglenes választási szabályzatot lett volna hivatva kidolgozni.

Deák Ferenc nem fogadta el a meghívást, de helyeselte, hogy a meghívott kitűnőségek megjelenjenek Esztergomban. A hercegprímás megnyitó beszéde után (1860. dec. 17.) felemelkedett br. Wenckheim Béla és indítványozta, hogy az összehívandó országgyűlés választása alapjául az 1848. V. törvénycikk hozassék javaslatba. Utána a konzervatív csoport részéről gr. Dessewffy Emil emelkedett szólásra. És ekkor az a nevezetes dolog történt, hogy a konzervatív gróf pártolta az előtte szóló indítványát, kifejtette az okokat, melyek miatt ő sem látja fennforogni egy ideiglenes választási szabályzat szükségét. »Remélem ugyan - mondá - hogy az országgyűlés az 1848-iki választási törvényt, mely különben is csak ideiglenes, célszerűbbel s ha szabad hozzátennem, ősi alkotmányunk szellemével összhangzóbbal fogja pótolni tudni.« De már azért is a mellett volt, hogy az országgyűlést a 48-iki választási törvény alapján hívják össze, mivel így az országgyűlés minden gondolható kifogáson felül áll törvényszerűség tekintetében. Dessewffy nem tudta, hogy a jelenvolt Vay br. kancellár és Majláth György tárnokmester helyeselni fogja-e állásfoglalását s pár mentegetődző sort küldött oda Majláthhoz. Ez megnyugtatta, hogy a fennforgó körülmények közt jobbat alig tehetett volna.

Az uralkodó elfogadta az értekezletnek ily értelemben tett javaslatát. (L. Kónyi: Deák Ferenc beszédei II. 526. 1.)

Az 1861-iki országgyűlésen kívül még az 1865-iki is a változatlan 48-iki választási törvény alapján hívatott össze, ezután pedig még az 1869-iki és az 1872-iki is az izraelitákra vonatkozó korlátozásnak időközben megtörtént kiküszöbölése mellett. (Az első zsidó képviselő volt a jeles tehetségű Wahrmann Mór. A pesti Lipótvárosban választási harc indult Falk Miksa és Wahrmann Mór közt. A választók Deák Ferenchez fordultak tanácsért s az Wahrmann javára döntött. Ezt zokon vette Falk Miksa, ki csak nehezen tudott mandátumhoz jutni.)

Nem következett be, amire gr. Dessewffy Emil utalt, a 48-iki választási törvénynek az »ősi alkotmány szellemében« való megváltoztatása. De nem következett be annak a társadalom igényei szerint való továbbfejlesztése sem. A társadalmi átalakulások már a hatvanas évek végén is jelentékenyek voltak, az azóta lefolyt negyven év alatt pedig egészen új társadalmi csoportok alakultak ki s óriási a különbség a mai társadalom képe s azon társadalomé közt, melynek számára 1848-ban a választási törvényt megalkották.

Nem egyszer lehetett hallani azt a megjegyzést, hogy a Deák-párt, melynek soraiban nagy számmal voltak nagyobb koncepciókra képes férfiak, miért nem gondoskodott a 48-iki választási törvény korszerű továbbfejlesztéséről? Akik így beszélnek, nem gondolják meg, hogy mily óriási tömege a minden másnál sürgősebb, egyenesen halaszthatatlan teendőknek zúdult 67-ben a magyar kormány és törvényhozás nyakába. Nem gondolják meg, hogy ezeknek a feladatoknak megoldását is mennyire megnehezítették, sőt részben meg is akadályozták az akkori ellenzék akadékoskodásai, melyek a közjogi kérdést tették a politika központjává s az alig tető alá hozott új alkotmányos rend felforgatásával fenyegettek. Az akkori ellenzéknek folytonos és kicsinyes szóharcai kimerítették, lenyűgözték a Deák-párt erejének javát. Minden reformműködés végtelenül meg volt nehezítve, mert az országgyűlésre tényleg már akkor is egy neme az idült obstrukciónak nehezedett.

De az első időben nem is érezték szükségét a választási reformnak. Az 1865-iki választások hasonlítottak egy nagy nemzeti ünnephez. Soha nemzet a komoly nyugalomnak ekkora méltóságával nem lépett az urnákhoz, mint a magyar 1865-ben. Deák kiegyezési programja a nemzet evangéliuma volt. Ily értelemben a nemzet akarata minden izgatás nélkül imponáló módon nyilatkozott meg. Ez a választási törvény értékelése szempontjából is egy valóban ideális állapot illúzióját keltette.

De 1867 után, mikor meg volt a nagy mű, melyet áhítottunk, ennek a nagy időnek magasröptű hazafias eszményisége csakhamar a kicsinyes pártmarakodások prózájában enyészett el. A ‘67 utáni első választás, a 69-iki mindenkit kiábrándított. A 48-iki törvény hézagain egész özöne tódult be a visszaéléseknek. Volt népbujtogatás, verekedés, vesztegetés, etetés-itatás, sőt vérontás is bőven. Az okos emberek egymásra néztek s azt kérdezték, kibír-e ez az ország ily tatárjárásszerű választásokat, kibírja-e ez az aránylag szegény magyar társadalom az ezekkel járó rengeteg anyagi áldozatokat? A visszaélések megfékezése, a demagóg üzelmek korlátozása, állandó választói névjegyzék - ezek s effélék voltak a közvélemény jelszavai. Sokan abban a véleményben voltak, hogy a baj gyökere a túlságosan alacsony cenzusban rejlik, pedig ez tévedés volt. A Deák-párt efféle retrográd velleitásoknak ellenállott, de nem lehet csudálkozni, hogy az 1871-iki javaslat, mely a fentebb érintett benyomások miliőjében érlelődött meg, nem vette célba a cenzus leszállítását.

Az 1871-ben előterjesztett, de 1872-ben agyonobstruált választási törvényjavaslat vezető gondolata ennélfogva a tűrhetetlen választási üzelmek kiirtása volt. Érintetlenül hagyta a 48-iki törvénynek azokat a részeit, melyek a választójog feltételeit megállapítják, valamint a kerületek felosztását is. Főcélja volt a 48-iki választási törvény azon részeinek, melyek különféleképpen magyaráztattak, szabatosabb kodifikációja. Ez kizárt minden kísérletet a cenzus felemelésére, de egyúttal annak leszállítására is.

Minthogy újabb törvények az 1/4 telek feloszthatóságát kimondották, ennek a fogalomnak helyettesítéséről kellett gondoskodni. A javaslat meg is tette ezt, de nem egységesen az egész ország területére érvényes adócenzus alakjában, hanem oly módon, hogy kimondotta, hogy a választójog megilleti azokat, kik az illető községben oly földbirtokot bírnak, mely után az ugyanazon községben legkevésbé megrótt 1/4 telek adójával egyenlő adó fizettetik.

Az 1/4 telek egyenértékének ez a lokális megrögzítése volt a 72-iki reformkísérlet legjellemzőbb vonása. Ha ez az egyenérték nem községenként, hanem az ország egész területére szóló érvénnyel állapíttatott volna meg, vagyis, ha kimondatott volna, hogy választó minden oly földbirtok tulajdonosa, mely az országban létező legalacsonyabban megadóztatott 1/4 telek adójával egyenlő adót fizet, ez az adócenzus a választójog határának egy forinton is jóval alul maradó, tehát igen nagy leszállítását jelentette volna - különösen az ország termékenyebb részeire, az Alföldre és a Dunántúlra nézve. De hát ezt nem akarták, mert a javaslat alapelve volt, hogy lényegében a 48-iki alap maradjon meg változatlanul.

Ami az iparos elemet illeti, a 48-iki törvény szerint szavazó minden iparos, ki egy segéddel dolgozik. Ez arra a gyakori visszaélésre adott alkalmat, hogy oly iparosok, kik segéd nélkül dolgoztak, a választási időre fogtak maguknak egy segédet s ez alapon szavazóvá lettek. Ennek a törvényjavaslat úgy akarta bevágni az útját, hogy mivel az egy segéddel dolgozó iparos városokban 10 Ft. 50 kr., faluban 6 Ft. adót tartozik fizetni, a javaslat kimondotta, hogy választó minden iparos, ki városokban 10 Ft. 50 kr., falukon 6 Ft. adót fizet.

Még egy példa. A 48-iki törvény szerint mindenki választó, ki 100 pengőforint jövedelmet ki tud mutatni. Megtörtént, hogy a kortesek a maguk emberének kezébe nyomtak egy 2000 pengő forintról szóló államkötvényt, ki ennek előmutatása mellett leszavazott. Mikor a szavazóhelyiségből kilépett, elvették tőle s oda adták egy másiknak, vándorolt esetleg kézről-kézre.

Ezeket a hiányokat egy általános adócenzussal lehetett volna kiküszöbölni. De az általános adócenzust a kormány lehetetlennek mondotta azért, mivel, mint állítá, a fennálló adórendszer nagy aránytalanságai mellett, erre adócenzust alapítani nem lehet. Az adórendszer gyökeres reformját küszöbön levőnek gondolták. Pedig hát ez is hiú ábránd maradt. Egyébiránt a fennálló adórendszer aránytalanságai távolról sem voltak akkorák, mint a fennálló 48-iki választási törvényben megszabott sokféle választási kvalifikáció aránytalanságai.

Az 1872 tavaszán agyonbeszélt választási törvényjavaslat kiindulási pontjánál fogva csak tökéletlen alkotás lehetett. De az igazság érdekében ki kell mondani, hogy a Tisza Kálmán ellenindítványa szerint kidolgozandó javaslat nem kevésbé gyarló tákolmány lett volna. Némely tekintetben még gyarlóbb amannál.

Nem fárasztom az olvasót azzal, hogy ezt a javaslat részletes boncolgatásával be is bizonyítsam. Csak azt említem még meg, hogy mind a kormány javaslata, mind a Tiszáé meghagyta Erdélynek külön választási törvényét, mely még a magyarországinál is tökéletlenebb. A Tiszáé némi toldásokkal, melyek újabb zavar forrásai lettek volna.

Ennek a hosszú, harmadfél hónapi vitának, mely egészben véve többnyire üres szószaporításban merült ki, volt egy mozzanata, melyet érdemes visszaidézni a mai nemzedék emlékezetébe. A függetlenségi párt vezére, Irányi Dániel azt indítványozta, hogy utasítsa a ház a belügyminisztert, hogy készítsen haladéktalanul új javaslatot a következő elvek alapján: 1. Általános választási jog. 2. Titkos szavazás. 3. A választókerületeknek a népesség aránya szerinti igazságos felosztása. 4. A kormány szolgálatában álló, vagy attól egyébként függő egyéneknek a képviselői tisztből való kizárása. 5. A vesztegetések s a választásoknál előforduló egyéb visszaélések szigorú megbüntetése.

Irányin kívül még többen nyújtottak be indítványokat az általános szavazat érdekében. Egyike ezeknek volt Mocsonyi Sándor, a nemzetiségi csoport tehetséges vezére. Feltűnést keltett, hogy a balközép soraiból Mocsáry Lajos szintén nyújtott be ily irányú indítványt, mellyel azonban még saját pártjában is egészen magára maradt. Még nagyobb meglepetést okozott Vukovich Sebőnek, a 49-iki magyar kormány igazságügy-miniszterének, határozott állásfoglalása az általános szavazatjog mellett. Ezeken kívül volt még egy indítvány, a dr. Schwarcz Gyuláé, ki akkor egy magát reformpártnak nevező töredék élén állott. Schwarcz az írni-olvasni tudáshoz kívánta kötni az általános szavazati jogot.

Félreismerné azonban az akkori idők gondolkozását, aki ebből a sok indítványból azt következtetné, hogy akkor az általános választójog eszméjének valami szélesebb talaja volt a magyar közvéleményben. Kuriózumnak tekintették, komolyan nem vették. Tisza Kálmán és vele az ellenzék óriási többsége is határozottan állást foglalt ellene. Ama 44 év előtti kor számottevő tényezőinek, beleértve ezek közé a Deák-pártot és az ellenzék zömét, az általános szavazatról való felfogása legjobban tükröződik Szilágyi Dezsőnek nagy lelkesedéssel fogadott február 27-iki beszédében, mely e hosszú vitának legkiemelkedőbb s államférfiúi gondolatokban leggazdagabb momentuma volt.

Nem kívánom nyomon követni e nagy beszéd érveléseit. Legyen elég rámutatni néhány főbb pontjára. »Nemcsak a deszpotiának vannak hízelgői - mondá Szilágyi - a demokráciának is megvannak. S valamint a deszpotia hízelgői alsóbb minőségűek, mint a deszpota maga, a demokratia hízelgői is lejjebb állnak, mint maga a demokratia.«

»Könnyen előállhat - így szól egy másik következtetése - az a veszély, hogy az általános szavazatjog alapján létrejött parlament értelmi tekintetben alantabb fog állani annál, mely cenzus alapján állíttatott össze.«

Irányi indítványának azt a pontját, hogy a választókerületek a népszám szerint egyenlően osztassanak fel, szintén nem fogadta el Szilágyi. Az általános felfogás akkor afelé hajlott, hogy a választókerületek felosztásánál ne a népszám, hanem a választók száma legyen irányadó. A népszám szerinti felosztás Szilágyi felfogása szerint annyi volna, mint a városokat, igen kevés kivétellel, a vidéki szavazatok özönében elmeríteni. »Az általános szavazat - úgymond - lehetetlenné tenné azt, hogy a tehetséges emberek, kik nem demagógok és nem milliomosok, a parlamentbe bejuthassanak.«

Nagy lelkesedés kísérte Szilágyi fejtegetéseit. Joggal tekinthetjük ezeket az akkori idők domináló felfogása kifejezőinek.

Az 1872-iki választási nagy vita hetekig tartó obstrukcióvá fajult. Ez volt nálunk az első nyílt és akut jellegű obstrukció, melynek visszataszító képére csak elszomorodva tekinthetünk vissza. Egészben véve a végtelen szószaporítás jellegével bírt ez, a technikázás tünetei csak szórványosan mutatkoztak. Azóta ez az utóbbi művészet nagyot haladt. Az obstrukciót a szélsőbal indította, de a balközép is csatlakozott hozzá Tisza Kálmán vezérlete alatt. A balközép szereplése még visszataszítóbb volt, mint a szélsőbalé, mert utóbbit mégis inkább igazi szenvedély hevítette, míg amaz fenékig képmutatás és perfidia volt. Legsajnálatosabb eltévelyedése volt ez Tisza Kálmán hét éves ellenzéki működésének. Utóbb megbánta ezt, igyekezett mentegetni, érvei azonban csak a gyengébbeket téveszthették meg. Utólag 1904-ben a nagynevű apa helyett gr. Tisza István nyíltan és férfiasan mondta el a pater peccavi-t.

Két évvel később, 1874-ben, a Bittó-Ghyczy kormány belügyminisztere, gr. Szapáry Gyula terjesztett elő ismét egy választási törvényjavaslatot - azt, mely ma is érvényben van. Ez a javaslat sem lépett fel azzal az igénnyel, hogy parlamenti reformnak tekintessék. Ismét az volt a javaslat vezérelve, hogy most sem látnak semmi okot a 48-ban megszabott választójogi határok kiszélesbítésére. Most is csak a 48-iki törvény többféle magyarázatra tért nyitó részeinek szabatosabb formulázása volt a kitűzött cél. Ezenkívül méltánylandó haladást jelentett az állandó választói névsorok meghonosítása s a Kuria bíráskodásának a választói jogosultság megítélésénél való behozatala. Megígérte elvben a törvény azt is, hogy majdan a Kuriát fogják tenni a kétes mandátumok bírájává. De ez a kimondott elv csak évtizedek múlva öltött testet.

Az 1874-iki választási törvény meghagyta a választójog feltételeinek előbbi, mesterségesen kicirkalmazott meghatározását. Meghagyta Erdély külön választási törvényét is, a honoratiorokra vonatkozó oly kiterjesztéssel, hogy ezentúl ezek ne csak, mint addig, az erdélyi városokban, hanem a kisebb községekben is szavazók lehessenek.

A viták során, melyek némi megszakítással egy hónapig tartottak, szembeötlik, hogy különösen Erdély tekintetében most is nemzetiségi aggályok voltak mérvadók. Irányi most is megújította az általános szavazatjogra vonatkozó indítványát. Ezt tette Mocsáry is. Vukovich már nem élt. Schwarcz Gyula megváltoztatta nézetét s most már az általános szavazatjog ellen beszélt.

Az 1874-iki törvény legnagyobb részében kompromisszum volt a Deák-párt és a balközép között. A már bomlófélben levő Deák-párt ebben az időben már minden fontosabb javaslatát a balközéppel való kompromisszum segítségével vitte keresztül. A 72-iki obstrukció utórezgése volt érezhető a Deák-párt bátortalanságában, viszont a balközéppel való fúzió már előrevetette árnyékát. Tisza, bár tagadta, hogy kompromisszum léteznék s bár sokat és hosszasan beszélt a javaslat ellen, lelke mélyében örült e törvény létrejöttének. Polemizálása aprólékos volt s főleg az ellenzéki presztízs megmentését célozta. Egyébiránt nyíltan ki is mondotta, hogy szerencsétlenségnek tartaná, ha az ország még egy választásnak volna kénytelen nekimenni a sok visszaélésnek tért nyitó eddigi törvény uralma alatt. Ez az éleslátású államférfi bizonyára remélte, hogy a következő választást már ő fogja vezetni. A fúzióról való felfogásban az volt a különbség a Deák-párt és a balközép között, hogy a Deák-párt úgy gondolta, hogy a fúzió majd csak a legközelebbi választások után fog bekövetkezni, Tiszáék pedig, ha nem mondták is, arra törekedtek, hogy a fúzió megelőzze a választásokat, mert ezeket már ők akarták vezetni. Persze a Deák-pártiak fúzió alatt azt képzelték, hogy a balközép olvadjon bele a Deák-pártba, Tiszáék pedig azt, hogy a balközép legyen úrrá az új fúziós pártban. Ne a cethal nyelje el Jónást, hanem Jónás üljön a cethal hátára s tetszése szerint dirigálja azt.

Az 1874-ki javaslatban bennemaradt egy-két ütköző pont. Ilyen volt az az intézkedés, hogy az, aki az előző évben egy évi adótartozásának megfelelő összeget be nem fizetett, választó ne lehessen. Ilyen volt az is, hogy a városokban két vagy három lakrészből álló ház birtoka adjon-e választójogot. E pontoknál adta ki az ellenzék egész mérgét, kivált az adólerovásra vonatkozónál, mert a balközépi választók közt igen sok volt a nagy adóhátralékos.

Tisza Kálmán a bősz haragtól viharzó vitában mérgezett nyilakkal is lövöldözött. A pénzügyminiszteri székben ülő egykori vezértársának integritását sem kímélte. Azt inputálta neki, hogy a kormánypárti választóknak egyszerűen el fogja engedni adóhátralékukat s hogy ő lesz a kormánypárt főkortese.

Mikor 1875 március 3-án a fúziós kormány hivatalba lépett s Tisza lett a helyzet urává, a legelső törvényjavaslat, melyet megszavaztatott magának, e megostromolt §-nak oly módosítása volt, mely a múlt évi adóhátralékosok javára április 15-ig tolta ki azt a határidőt, mely alatt megfelelő adófizetéssel még kapuzárás előtt bejuthatnak a választói névsorba. A cél ennél és más intézkedésnél a balközépi elem erősítése volt. Elvi háttere a dolognak nem volt. Arra Tisza, hosszú 15 évi uralma alatt sohasem gondolt, hogy a választási törvényből kiküszöbölje magát az adóhátralékosokat sújtó intézkedést. Tényleg az 1875-iki választásoknál Tiszáéknak sikerült a fúziós pártot - a szabadelvű-pártot - volt balközépi elemekkel elárasztani.

Ami az általános választójogra vonatkozó indítványokat illeti, ezeket az 1874-iki vitáknál még annyira sem vették komolyan, mint 1872-ben. A magyar közvéleményben ekkor már megindult az a lassú retrográd visszafejlődési folyamat, mely a következő évtizedekre rányomta bélyegét. A Pesti Napló azt írta, hogy »az általános szavazatjogtól épp oly kevéssé kell félnünk, mint attól, hogy a jövő országgyűlést a rákosi homokon lóháton fogják megtartani.«

A magyar parlamentarizmus története nem mutatja az eszmék fokozatos és szerves továbbfejlődését, hanem hosszú stagnációk után lökésekben halad előre. így történt 1848-ban. Úgy látszik, most egy hasonló evolúció kezdetén vagyunk.

Hatvan évi stagnálás után a Fejérváry-kormánynak 1905 december l8-án közzétett programjával egyszerre, váratlanul beledobatott a magyar közvéleménybe az általános szavazatjog nagy kérdése. Nem a nemzeti köztudat kohójából, nem a magyar életben érlelődő eszmék eredőjeként, hanem mint az Aetna kráterének ismeretlen mélységéből a magasba lökött sziklatömb hullott a kérdés a magyar közvélemény víztükrére. Hét év óta a felcsapódott hatalmas hullám gyűrűinek hatása alatt állunk.

Sajátságos végzet, hogy ez a nevezetes mozgalom, mely nálunk egy válságos és majdnem reménytelennek látszó helyzetből való kibontakozás merész taktikai kísérlete gyanánt indult meg, nem nálunk, hanem először is Ausztriában érlelt meg nagyjelentőségű átalakulásokat.

Ausztriában a Magyarországból kiindult lökés hatásaként két év alatt életbelépett az általános szavazatjog. A magyar közélet mezejét, melynek kiaszott talaja pedig oly régóta szomjúhozta korszerű reformok jótékony esőjét, az általános szavazatjog merész gondolata egyelőre nem volt képes megtermékenyíteni. Ha hatását nézzük, kettőt látunk: magában a parlamentben egy anarchista töredék párttaktikai célok eszközéül használta és használja ki. Kint a tágabb közvéleményben pedig jelszóvá lett, mely a jóhiszemű közönség széles rétegeit még jobban belehipnotizálta abba az illúzióba, mintha az általános szavazatjog már magában véve teljes megoldása volna a parlamenti problémának.

Nagy dolog az általános szavazatjog. De tévednek, kik azt hiszik, hogy e nagy dolognak puszta dekretálása magában foglalja a parlamenti probléma alfáját és omegáját. Nagy dolog ez, de mégsem oly csodaszer, mely rögtön meg fogja gyógyítani a magyar országgyűlésnek félszázados sorvasztó betegségét. Nehezebb és komplikáltabb a mi parlamentünk problémája, hogysem ez az egyetlen, még oly hatalmas szer is egy varázsütésre begyógyíthassa annak tátongó sebeit.

A magyar parlamenti problémának az általános szavazatjoggal egészen egyenlő rangú együtthatói, a főrendiház reformja és az obstrukció kiküszöbölése.

Az általános szavazatjog, vagy mondjuk, a szavazatjog nagymérvű kiterjesztése tulajdonképp ma nálunk már nem is kérdés. Senki sem utasítja vissza. Akarja a király, vallja a kormány, hirdetik úton-útfélen a politika kisebb-nagyobb rikkancsai. Az a végzetes nagy mulasztás, hogy 64 év óta egy hajszálnyival sem tágítottuk a szavazatjogot, most már oly alakban állítja elénk ezt a kérdést, hogy egyszerre kell megtennünk akkora lépést, amekkorát talán célszerűbb lett volna az idők fejlődéséhez képest 2-3 részletben megtennünk.

Legyünk tehát tisztában azzal, hogy az általános szavazatjog meglesz. Ha meg nem lesz holnap, meglesz holnapután. Azok a fokozati és minőségi különbségek, melyek miatt némelyek készek volnának késhegyre menni, talán a gyakorlatban nem is lesznek oly óriás hatásúak, mint sokan a viták hevében hinni hajlandók.

Az általános szavazatjog tehát mindenesetre meglesz. De legyünk tisztában azzal, hogy e reform magában még nem jelenti a mi beteg parlamentünk szanálásának befejezését.

Azok, akik beleszédültek e hatalmas jelszó hangoztatásába, úgy tűnnek fel, mint az a bátor szabadúszó, aki midőn a legmagasabb ugródeszkáról egy fejest készül ugrani a mélységbe, először is behunyja a szemét. Ezek az urak nem veszik észre, vagy úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy a népparlament útjában ott áll az arisztokratizmus és a klerikalizmus hatalmas erőssége, a korlátlan vétójoggal felruházott főrendiház. És mintha elfelejtették volna már, hogy mi volt e nagytekintélyű testület a magyar parlamentárizmus első reneszánsza után 1825-1848-ig. Ezek az urak talán soha sem érezték a szégyennek és haragnak pírját arcukon, olvasván, hogy a főrendiház miképp verte arcul, miként rugdosta visszafelé évtizedeken keresztül a magyar nemzet haladási törekvéseit majdnem kivétel nélkül egész 1848-ig.

Csakis a közvélemény és a világesemények szokatlan nyomása alatt, bár a főrendiház akkor sem adta fel egészen az ellenállást, következett be a bágyadtságnak bizonyos foka, mely mellett lehetővé vált a 48-iki törvények megalkotása. Bizonyos passzivitás megmaradt egy ideig 1857 után is, úgy, hogy a rövidlátó elménckedők már múmiáknak gúnyolták a főrendeket. De az arisztokratizmus és a klerikalizmus hamar felocsúdott kábultságából s évről-évre, nyomról-nyomra ki lehet mutatni, mint erősbödött, mint szervezkedett, mint nőtt öntudatban és hatalomban, mint buktatta meg a magát szabadelvűnek nevező párt legszerényebb reformjavaslatait, ha azok az arisztokrácia és a magas klerus előítéleteibe ütköztek. És itt egy optikai csalódásra kell figyelmeztetnem az olvasót. A főrendiház nemcsak azokat a reformokat buktatja meg, melyeket, elébe kerülvén, visszavet. Hanem sokkal nagyobb azoknak a reformoknak a száma, melyek csak azért nem is kezdeményeztetnek, mivel mindenki előre tudja, hogy a főrendiháztól visszavettetnének. Ilyen csírájában megfojtott reformeszme volt például a hitbizományok megszüntetése.

Az arisztokratizmus és klerikalizmus e megizmosodásán nem csudálkozhatunk. Egész Európában reakcionárius áramlatok indultak meg a 70-es évek eleje óta. Ezek hozzánk is elhatoltak. Magyarországon 1867 óta több hitbizományt alapítottak, mint az előző két század alatt. A 80-as évek elején arra ébredtünk, hogy egy tehetetlen képviselőház mellett van egy nagyon is öntudatos főrendiházunk, melytől hogy mozdulni sem tud a képviselőház, az csak azért nem tűnt fel, mert ez, szegény, mozdulni nem is akart.

Jött Tisza Kálmán főrendiházi reformja. Ez olyan lett, amilyennek az arisztokrácia akarta. Az arisztokratákat különben is feszélyezte a szegény mágnások jelenléte - kiküszöböltettek tehát. Az 1885-iki főrendiházi reform olyanforma hatással volt ennek uralkodó elemeire, mint a kertész nyeső ollója a fára. Nem gyengíti a fát a nyesés, sőt annak nyomán annál erőteljesebben indul az növekedésnek.

A klerikalizmus is még jobban megerősödött. Merő illúzió, hogy a többi felekezetek néhány képviselőjének bebocsátása alkalmas lett volna a klerikalizmus ottani hatalmának ellensúlyozására. Ez a mézesmadzag csak még jobban megerősítette ott a felekezeti szellemet, mely a történelem tanúsága szerint végzetes forrása volt a nemzet széthúzásának, gyengeségének, támasza az ellenünk alkalmazott »divide et impera« politikájának. Egyébiránt ne ámítsuk magunkat, rég elmúltak azok az idők, mikor a protestantizmus a szabad eszmék úttörője volt. A mai korszellem magasabb nézőpontjáról értékelve, ezek a szervezetek nem egyebek, mint a reakciós konfesszionalizmusnak állami szubvencióval tenyésztett oldalhajtásai, emellett néhány nagy képet mutató emberre nézve lépcsők a befolyáshoz és a hatalomhoz. Láthatjuk Németországban, hogy a junkerek és muckerek auguri egyetértésben megférnek a katolikus centrummal.

Nagy és megdöbbentő utat tett meg nálunk a retrográd szellem Deák Ferenc 1873 júniusi beszédétől az 1885-iki főrendiházi reformig. Ide írom annak a júniusi beszédnek a főrendiházi reformra vonatkozó részét. Hasonlítsa össze az olvasó azt, amit Deák Ferenc mondott, azzal, ami 1885-ben tényleg megvalósult:

»Itt van Magyarországra nézve - így szólt Deák - a katolikus és keleti egyház főpapjait illetőleg a ius comitiorum, melynél fogva e két egyház főpapjai hivataluknál fogva tagjai a felsőháznak. Ez a többi vallásfelekezetekre nézve nincs így. Ha akarunk jogegyenlőséget, ha akarunk a józan ész szabályai szerint rendezkedni, ez a különbség nem állhat fenn. (Helyeslés.) Két módon lehetne a dolgon segíteni: vagy a többi vallásoknak is megadni a privilégiumot (Fölkiáltások: Nem kell!), vagy mindenkitől elvenni. (Helyeslés.) Az első annyi volna, mint egy abszurdumot még eggyel szaporítani (Felkiáltások: Igaz!) és amint én ismerem polgártársainkat, mind a protestánsok, mind a zsidók nagyon megköszönnék és deprekálnák ezen kedvezést. A dolog természete tehát az, hogy egyiknek sem kell megadni ezen jogot. Előttünk áll a főrendiház rendezése, ott lesz alkalmunk kimondani, hogy senki sem vehet részt a törvényhozásban, mint törvényhozó, csupán hivatalánál fogva, sem püspök, sem főispán és a többi.«

Ez volt akkor nemcsak Deáknak magának, hanem a közvéleménynek általában erről a kérdésről való felfogása. És mi történt? A főrendiház 1885-ben ezen felfogással homlokegyenest ellenkező elvek szerint rendeztetett.

A népképviselőház előtt tehát ott fog állni a főrendiház, mint a reakciós elemek szilárd blokkja. Ezzel a főrendiházzal akarnak csinálni demokratikus földbirtokpolitikát, szabadelvű egyházpolitikát, ezzel akarják keresztülvinni a szekularizációt, a hitbizományok megszüntetését, áltatában a nagy alapvető demokratikus reformok egész sorozatát?

És itt meg kell emlékeznünk a parlamenti problémának még egy nevezetes mozzanatáról. Az általános szavazatjog lelkes hangoztatása közben senki sem beszél arról, hogy ha azt akarjuk, hogy az új parlament igazi népparlament, a nemzeti akarat szuverén kifejezője legyen: parancsoló szükség a passzív választójogra vonatkozó intézkedések revízió alá vétele is. Az összeférhetetlenség kiterjesztése az egyházi fegyelem alatt álló egyénekre már eddig is szükséges lett volna, de egyenesen elmaradhatatlan az általános szavazatjog behozatalával kapcsolatosan. A papi talár már eddig is nagyon beárnyékolta képviselőházunkban a gondolat szabadságát. Az általános szavazatjog a papi elem további szaporodását fogja eredményezni. Maradhat-e ez így? S még ez sem volt elég. Újabban a törvény világos értelmének elcsavarásával még azt is megengedték, hogy egy kinevezett püspök megmaradhasson képviselőnek.

A dolgok mélyére nem ható felfogásnak még egy vonását érdemes futólag megérinteni. Az összes magyar politikusok felfogásán Somssichtól Lónyayn, id. gróf Andrássy Gyulán, Tisza Kálmánon keresztül egész a mostaniakig vörös fonálként vonul végig az a gondolat, hogy a szavazatjog kiterjesztése a nacionalizmus részéről veszéllyel fenyeget. Ma is úton-útfélen csupán effajta aggályok körül csoportosulnak a vélemények, ez ellen ajánlgatnak különféle ellenszereket tudós orvosok és kevésbé tudós kuruzslók. Márpedig ha van veszély, az nemcsak a nemzetiségi perifériákon van, hanem esetleg éppoly komoly az a központban.

Magyarország értelmi és pénzbeli tőkéjének legalább a fele a fővárosban van felhalmozva. A parlamenti reform után 30-40 képviselő fog jutni a fővárosra. Állambölcseink eddig nem igen foglalkoztak azzal a kérdéssel, kívánatos-e, hogy a fővárosban felhalmozott értelmi és vagyoni erőnek a parlamentben ne legyen képviselete, hogy ez az erő ott egyszerűen némaságra legyen kárhoztatva? Márpedig majdnem bizonyos, hogy a 30-40 fővárosi mandátumon a szocialisták és a klerikálisok fognak megosztozni. Azok az urak, akik e két kategória egyikébe sem tartoznak, elmehetnek majd a Riviérára hallgatni a tenger mormolását.

És most még néhány szót a magyar parlamenti probléma harmadik koeffcienséről, az obstrukció letöréséről. Ez irányban egy nagy és heroikus kísérlet történt, az melyre gr. Tisza István 1904 őszén vállalkozott. Drámai erővel kapja meg a szemlélőt parlamenti történetünknek ez az epizódja. Az obstrukció megfékezésének kérdése kapcsolatban az általános szavazatjog kérdésével ellenállhatatlan erővel nyomulna előtérbe akkor is, ha különben is állandóan aktuális nem volna. Gr. Tisza kísérletével szemben a parlamenti anarchia védői folyton azt hangoztatták, hogy ők készek volnának elfogadni a házszabályok szigorítását, de csak a parlamenti reformmal, azaz a szavazatjog kiterjesztésével kapcsolatban. E két dolog közt valóban szembeötlő korreláció áll fenn. Aktuálissá lenne tehát a házszabályreform az általános szavazattal kapcsolatban akkor is, ha különben is égető aktualitással nem bírna.

Tisza István kísérlete tudvalevőleg negatív eredménnyel végződött. Minek volt nagyobb része e nagy lendülettel megindított akció bukásában, a parlamenti képrombolók 1904 december 12-iki féktelenkedésének-e vagy annak a ténynek, hogy az akció bátor megindítójának és azoknak, kik mögötte állottak, éppen akkor fogyott ki az energiája, mikor erre legnagyobb szükség lett volna? Ne kutassuk ezt, de vonjuk le a bukásnak ma már történelmileg leszűrhető tanulságait.

A tapasztalatok világánál bizonyosnak látszik, hogy gr. Tisza Istvánnak a parlamenti anarchia megfékezését célzó programja tartalmilag is elégtelen volt. Tisza István a klotürt csupán a költségvetésre és az újoncjutalék megszavazására akarta behozni, az újoncjutalékra nézve azt utólag el is ejtette. Aki elfogulatlanul szemléli az utolsó nyolc év tapasztalatait, az rájön, hogy gr. Tisza István tévedett úgy abban, hogy, mint hivé, csak a technikai obstrukció veszedelmes, mint abban, hogy az obstrukciónak - akár a technikainak, akár a krónikusnak - megtűrése csak a költségvetésnél veszedelmes, a parlament többi normális tevékenységének s a nemzet ehhez csatlakozó életérdekeinek szempontjából pedig nem veszedelmes. Azóta talán maga gr. Tisza is rájött, hogy nemcsak a most már, csekély intervallumokkal, folyton meg-megújuló akut obstrukció, hanem a Kossuth Lajos által már 1833-ban, mint »pruritus loquendi« megbélyegzett krónikus obstrukció is nagy szerencsétlenség a nemzetre nézve. Talán most már ő is belátja, hogy ennek a rákfenének nem elég a színét lenyesni - mint ő tervezé, hanem azt gyökerestől ki kell operálni, ha mint nemzet élni akarunk.

A parlamenti anarchia tábora háromféle elemből áll: jóhiszemű és temperamentumos bonhomme-okból la Justh s élelmes Luciferekből, kik a Madách-féle Ádámot a hiúság pórázán vezetgetik és végül doktrinairekből, kik mint gróf Apponyi, egy egész elméletet gondoltak ki arról, mily nagyszerű alkotmánygarancia az obstrukció. Gr. Apponyi a külföld számára tudós irataiban is lerakta e doktrínát, mint oly bámulatos vívmányt, melyet szerinte csudálatosképpen a világ összes népei közt csak a magyar őrzött meg magának s melyre büszkék lehetünk.

A külföldi államférfiak ezt a tant, mint afféle egzotikus különösséget, bizonyára megmosolyogják. Gr. Apponyinak magának jólesik azt elhinni a saját megnyugtatására is. A jámbor magyar pedig, ki mindent elhisz, amit elég sokszor és nagy applombbal hirdetnek neki, áhitatos arccal hallgatja az igét és meg van győződve, hogy ha valamikor akad merész vállalkozó, ki fel akarja rúgni a magyar alkotmányt, annak majd zárt ülésekkel és névszerinti szavazásokkal útját fogjuk állhatni. A jámbor magyar még nem jött rá arra, hogy csak egy igazi alkotmánygarancia van: az erő. Meglévén tehát győződve, hogy az obstrukcióban elsőrendű alkotmánygaranciát bírunk, mint lelkes hazafihoz illik, kész megkövezni azokat, kik bátorkodnak más véleményen lenni.

E sorok szerény íróját azonban, ki már ezelőtt negyven évvel vallotta és a sajtóban hirdette, hogy az obstrukció mindkét alakjában nemzeti szerencsétlenségünk, semmiféle terror vissza nem tartja, hogy most is kimondja ezt, a magyar parlamentarizmus sok évtizedes története által beigazolt meggyőződését. Az obstrukció kiirtása az eddig megkísérlett módokon, rábeszélésekkel, szelíd könyörgésekkel, kompromisszumokkal, kendőlobogtató elnökökkel előreláthatólag nem fog sikerülni. Az obstrukció kiküszöbölése minden valószínűség szerint csak egyetlen szakaszból álló indítvánnyal sikerülhet, mert ezt elvégre nem lehet megobstruálni. Tárgyi és taktikai okok egyaránt egyenesen parancsolják a radikális megoldást, mely nem lehet más, mint az általános klotür. La cloture sans phrase!

Eljövend a nap, az ítéletnek napja, midőn az események által kiábrándított unokák bírói széket ülnek a magyar országgyűlés ötven éves sáfárkodása fölött. A legnagyobb bűnöket nemcsak azokban fogják megtalálni, amiket az országgyűlés megtett, hanem talán még inkább azokban, amiket megtenni elmulasztott.

A magyar parlamentarizmus beteg. Pedig a magyar nemzet életereje parlamentjében lüktet. Ez mindenünk. A parlamenti probléma a nemzet életének vagy enyészetének problémája. Midőn e futólagos sorokat bezárom, teszem ezt br. Eötvös Józsefnek egy hetven év előtt leírt súlyos mondatával, mely még ma is igaz: a magyar parlamenti probléma még napjainkban is nemcsak megoldva, de helyesen felállítva sincs.