Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám

Szini Gyula: Új Színpad

Új Színpad néven közel tavasszal új színház nyílik meg Budapesten. Irodalmi és művészi célokat akar elsősorban szolgálni, de azt hiszem, pénzt is akar keresni. Sokan mosolyogni fognak, irodalom és pénz! ki hallott ilyet? Ma már a legkisebb irodalmi zugkávéházban a legsárgább csőrű írócska is tudja, hogy irodalommal nem lehet pénzt keresni. A bennfentesek még többet tudnak, azt, hogy eddig még minden ilyen irodalmi pajzzsal startoló színházi vállalkozás lassankint megfeneklett. Pedig ma már az egész világon, még kisebb városokban is az irodalmi avantgárdénak külön színháza van, ahol a fiatalok először mámorosodnak meg a színpadi káprázattól és ahonnan a tekintélyesebb színházak el-elvisznek egy-egy ifjabb erőt a maguk szükségletének pótlására. Ha ennek a legújabb magyar színházi vállalkozásnak az ígéreteit nézem, korántsem a mi magyar avantgardeunk neveivel találkozom. Az Új Színpad csupa jó nevű, ma már talán országos hírű és természetesen nem egészen fiatal szerző műveivel toborozza a közönséget. Ezek az írók évek óta a szemünk előtt vannak, hírlapi tárcáikkal kelünk föl és verseikkel fekszünk le, de még nem jutott eszébe egy színháznak sem, hogy meghívja őket egy fordulóra, a Dionysiák szent táncára. Ennek a kirívó és teljesen magyar jelenségnek csak egy magyarázata lehetséges, hogy az igazgatóknak nevezett színházi üzletemberek valami titkos fekete könyvükbe jegyezték föl ezeket a neveket, amikhez olyan fogalom tapad, amit Magyarországon nem lehet egykönnyen kiheverni: írók az istenadták vagyis komolyan veszik vagy legalábbis komolyan venni látszanak a hivatásukat. Minden nyugati, művelt gondolkodású embernek ezen a ponton megállna az esze, de ne felejtsük el, hogy Magyarországon vagyunk, az irodalmi és művészeti svihákságok szűztalaján. Külföldi embernek ezt a dolgot épp oly nehezen lehetne megmagyarázni, mint a már operettbe illő magyar állami függetlenségünket. Mi magyarok azonban, akik már a világon mindenbe beletörődtünk, könnyen meg fogjuk érteni egymást. Nem vagyok harcos természetű ember és inkább meghagyom rozsdásodni a tollamat, semhogy minduntalan felpanaszoljam irodalmunknak a közúti villamosra emlékeztető állapotát, amin mindaddig nem lehet segíteni, míg az irodalmat is alsó vezetékűről felső vezetékűre nem változtatják. Most azonban már torkig vagyok azzal, ami jelenleg irodalmunk legnagyobb és legszemtelenebb penésze. Harcias, harsogó és rettenetes akarok lenni, mert végre kell, hogy valaki megmondja az igazat. Magyarországon, ahol úgyis a leggyalázatosabb és legbalkánibb irodalmi honoráriumok vannak, a színházi tantiéme-ek volnának hivatva arra, hogy olykor meg-megédesítsék a magyar író igazán keserű kenyerét. Megtörtént aztán az a csoda, hogy magyar írók a darabjaikkal nemcsak idehaza, hanem a külföldön is sikert, mi több, pénzt is arattak. Ezt nem kell elirigyelni tőlük, sőt nemzeti büszkeségünket nagy mértékben emelheti az, hogy végre mielőttünk is megnyílt Európa kapuja, ami kevésbé önálló nemzetek előtt, mint például a lengyel vagy cseh, régóta tárva-nyitva van. Ezekből a külföldi magyar diadalokból azonban olyan országos részegség lett, mint abból, hogy a Ferencvárosi Torna Clubot csak négy egységgel verte le az English Wanderers csapata, Vállunkra emeltük a magyar tantiéme-rekordereket és hét országra szóló mozgalmat indítottunk értük, hogy Amerikában megvédjék a jogaikat. Mindez helyes és üdvös dolog volt és eszem ágában sincs, hogy kiváló íróink érdeméből bármennyit is levonjak. Csakhogy a magyar részegség olyan, mint a régi hegyaljai szüret, amely októberben kezdődött és eltartott a következő októberig. Nemcsak a vállunkra emeljük most már a színpadi Slózikat, Patakykat, hanem kezdjük sürgősen követelni, hogy le kell venni a budai várról a királyi zászlót - long may it wave! - és ki kell kiáltani a magyar köztársaságot, élén azokkal az emberekkel, akik a magyar irodalmat a külföld számára »zimmerein«-né tették. Tisztelem, becsülöm szóban forgó írótársaimat és épp ezért nem akarom megsérteni őket azzal, hogy a legjobb alkotásuk az, amivel a leglármásabb sikereiket aratták. Mert ha jó fülük van, meghallhatták azt is, hogy a legkisebb szépprózai vagy lírai kávéház legsötétebb zugolyában is arról csipognak a jövő dalos madarai, hogy ezentúl fütyülnek az irodalomra és csak darabot fognak írni, de világért sem irodalmit, hanem olyan ravaszosat, agyafúrtat, izgalmasat-bizgalmasat, amivel a publikumot »főzni« lehet, amiből sok tantiéme-et lehet kivasalni és amit még külföldön is el lehet helyezni kamatos kamatra. Ma mindenki, akinek keze-lába van - még akkor is, ha egyáltalán nincs feje - darabot ír és takarékpénztári könyvről álmodik, amelybe majd a »sláger« jövedelmeit teszi el öreg, gondtalan napjaira. Még csak ez kellett ennek a szerencsétlen országnak és gyámoltalan irodalmának! Ötven esztendőre el van temetve minden nemesebb kísérlet, minden újító szellem, minden irodalmi haladás. Ez a tökéletlen kis ország sohasem fog Ibseneket nevelni, mint a csöpp Norvégia, sem Maeterlincket, mint a kis Belgium. Itt tantiéme-poloskák fognak szaporodni, falánk kis darabíró állatkák, akik diadalmas és utolérhetetlen magas, büdös kis rejtekhelyükből megvetően fognak lenézni az alvó magyar irodalomra, amelynek a véréből élősködnek. Minek kínlódjanak szent elvekért, újító eszmékért, harminc-negyven-ötven koronákért, amivel nálunk a novellát és verset - mint mondani szokás - jutalmazzák? Minek írjanak regényt, amikor egy kis kinemasketchért, amivel fél óra alatt elkészülnek, kétszer annyit kaphatnak? Ezek darabot fognak írni, darabot, hogy csak úgy ropog és talán egész Európát el fogják árasztani az irodalmi bóvlijukkal, amire természetesen külföldön is akad mindig vevő, sőt közönség is. Magyarország lesz az irodalmi rulett-bank és nyereségre éhes színigazgatók hozzánk fognak jönni szerenesét próbálni. Én nem vagyok rossz fiú és kívánom, hogy így is legyen. De néha túlságosan józannak találom magamat ahhoz, hogy én is részt vegyek az országos muriban, még ha mámoros öklök is fenyegetnek meg.