Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Réti Ödön: Zorka
Pár hét múlva Erdőssy beleszokott a mesterségébe. Csak a leányok okoztak neki sok gondot. Ha a nagyobb leányok közé ment - látta, hogy minden szem őt vizsgálja gondosan. Ha felszólított közülök valakit, az egész osztály tanulmányozta: mint szól hozzá, hangja nem lágyabb, barátságosabb-e, mint másokhoz?
És nem ok nélkül figyelték.
Akárhogy is vigyázott, a leányok észrevették, hogy a hangja melegebben hangzik, ha egy üde, bájos arcú leány nevét - a Danisity Zorka nevét - olvasta fel zsebkönyvéből.
Gúnyos mosollyal néztek össze és feltámadván bennük az elhódítás vágya, epedő, merész, álmodozó, tüzes pillantásokkal keresték a fiatalember tekintetét. Erdőssy, ha otthon volt, újra, meg újra megfogadta, hogy rideg szigorúsággal lép fel ellenük, kérlelhetetlen határozottsággal figyelmezteti majd őket, de ha szemben állt velük, a sugárzó pillantások kereszttüzében feledte elhatározását. Elpirult és ideges remegést érzett mellében.
A szédítő pillantások ellen a szép Zorka ábrándos arcában keresett védelmet. Magukról megfeledkezve gyakran néztek egymás szemébe hosszasan ... Most már tudta, hogy az a leány más érzelmeket keltett fel szívében mint aminőt egy tanárnak tanítványa iránt éreznie szabad.
Az önvád nyomása alatt kétségbe vonta, hogy igazságos volna tőle, ha a tanulókat megintené.
- Ő bizonyára túl szigorú, vagy éppen képzelődő...
Nem ez a nézés a leányok természetes nézése s ha igen miért bántaná őket? Bűn-e az, ha leányok arca bíborra gyullad s tekintetök elárulja, hogy ifjú férfiút látnak maguk előtt?
Rosszak-e ők ezért, vagy csak illetlenek is?
És szűzi, hamvas orcáikat szemlélvén, hamar kész volt a saját kérdéseire önadta felelet: nem rosszak, nem illetlenek ...
Hogy teljesen megnyugtassa magát, komoly, nyugodt arccal ismételten megnézte őket.
Az ártatlan gyermekarcokon érdektelenül tovasiklott a tekintete, de a csinos leányok kacér pillantásainak hatása alatt előbb alkotott ítélete - mint már annyiszor - ismét megváltozott.
Következetes csak abban volt, hogy mindig ugyanazt a két leányt találta olyanoknak, akik leginkább megérdemelnék a megintést: a nevető szemű Ring Jolánt, aki valóságos művészettel kacsingatott reá és Oroszi Vilmát, aki mit sem törődve társnőivel, dús aranyhaját bontogatva égető pillantásokkal ostromolta.
Erdőssy úgy érezte, hogy vaskezek húzzák e feltűnően kifejlett, szép szőke leány felé.
Félt tőle.
Egy ízben hirtelen elhatározta, hogy meginti.
De egy álmodozó tekintet visszatartotta. Egy szelíd tekintet, mely mintha mondta volna: engem is bántanál ...
November utolsó napjai egyikén a negyedik osztályban volt órája.
A leányok kinyitották könyvüket a padok alatt s mohó izgatottsággal olvasták a leckét,
Ijedt arccal állott fel helyén egy sovány barna leány, akit először szólított fel. Hebegett valamit és zavartan karcolgatta körmével a padot.
- A hősköltemény ... a hősköltemény... - aztán nem ment tovább.
- Majd máskor, most zavarban van - mondta kíméletesen Erdőssy és némi gondolkozás után Csapó Jozefin nevét olvasta fel.
Sápadtan emelkedett fel Csapó. Ez a felszólítás váratlanul érte; felelt a legutolsó órán is tehát minden józan számítás szerint most nem volt soron.
- A hősköltemény, a hősköltemény - ennyit ő is tudott.
Erdőssy őt is szívesen segítette, de mikor látta, hogy hiábavaló minden fáradozása, széjjelnézett az osztályon, hogy mással mondassa el a feladatot. Kadocsa és az első sorban egy kis púpos leány nyugodtan állták ki a tekintetét; a leányok nagy része azonban remegve húzódott egymás mellé s amennyire tehették, az előttük ülők mögé bújtak. A csinosabb leányok esdő tekintete pedig ékesszólóan mondogatta: óh ne szólíts fel engem, ne, ne! ...
Megsajnálta őket.
- Olvassa fel a könyvből - mondta Csapónak.
Csapó Jozefin gépiesen nyúlt a padjába, kivett egy könyvet, de vérvörösre gyúlt arccal gyorsan visszatette. Ebben a pillanatban egy könyv esett ki padjából; egy színes, puhatáblájú könyvecske.
Csapó rémülten hajolt le utána s akkor ruhájával egész halom könyvet rántott magával.
- A könyvek! - mondogatták a szomszédjai és nevetni kezdtek, a távolabb ülők előre nyújtott nyakkal kérdezgették egymástól: a könyvek?
Titkos örömmel, várakozásteljesen néztek a tanár felé, ki öt-hat lépésnyire volt Csapó Jozefintől és egy ideig gyermekes meglepetéssel nézett a lehullott könyvekre.
A címlapok messziről hirdették a könyvek tartalmát.
- Szedje össze, és hozza ide!
Jozefin megsemmisülten hajolt a könyvek fölé.
Munk Annus egy kövér, gömbölyű arcú leány szolgálatkészen ugrott fel helyéről; felnyalábolta a könyveket s kivitte az asztalra.
Erdőssy olvasta: »Kikapós menyecskék«, Szerelem pillangói, Mámorító történetek ...
- Honnét hozta ezeket? - kérdezte Jozefint.
Jozefin fejét padjára hajtva sírni próbált és nem felelt.
- Van még valakinél ilyen könyv? Akinél van, hozza ide azonnal!
A leányokon a megdöbbenés sápadtsága vonult végig.
- Tehát nincs senkinél!? - mondta némi várakozás után.
Munk Annus feltartotta kezét és szaporán hadarni kezdte: Kérem tanár úr, van még másoknál is; a Csapó mindig egy egész csomót hoz, nekik otthon egész könyvtáruk van.
A leányok nyugtalanul mozogtak: mérges pillantásokat vetettek reá. Szomszédja, egy összenőtt szemöldökű leányka, oldalba ütötte és megcsípte, de ő annál mérgesebben folytatta tovább:
- Most is van kérem a Horvátnál, a Bognár Erzsinél, a Lenkénél ... a Topics Lenkénél, meg még többeknél is. Ha tetszik a tanár úrnak én kikeresem. A Grubernél is van egy nagy képeskönyv, egy izé ... a Pikáns lapok, most dugja le a pad alá; a Madarász Róza meg ráült az övére ...
- Azt látom - mondta Erdőssy - hogy sokan olvasták. Látom a szemeikből.
- Oh igen kérem, majdnem mindnyájan, - kiáltott fel Munk Annus.
- De maga nem olvasott ugye?
A gömbölyű Annus piros lett mint a pipacs s mielőtt felelhetett volna, többen felkiáltottak:
- Ő is olvas, hogyne, olvas bizony, olvas! - kiáltották többen.
- Nem igaz! - tiltakozott Munk.
Az összenőtt szemöldökű leány felemelkedett helyéről s nyersen a fülébe kiáltotta:
- Szeretnéd tagadni ugye! Esküszöm, hogy olvasott!
Erdőssy kérdőleg nézett Munkra.
A lányka érezte, hogy felelnie kell.
- Kérem tanár úr - szólt mentegetődzve - én csak egyet-kettőt olvastam, de nem értettem belőle semmit.
Az egész osztály egyszerre kacagni kezdett. Erdőssy is elnevette magát.
- Eleget tudok már leányok - mondta azután - nem vagyok többre kíváncsi; bár el tudnám feledni azt is, amit ma itt magunk között megtudtam. Nevetni láttak engem az előbb, de ne higgyék, hogy ez a nevetés a szívemből fakadt. Sokkal szomorúbb vagyok, mintsem hogy nevetni kedvem lenne. Jól van nevessenek csak. Nevessenek! Ez vigasztal engem, mert azt hiszem, vannak maguk között, akik nem értik meg a szomorúságomat. Nem akarom, nem merem hinni, hogy nem akarják megérteni ...
De mondják el otthon édesanyjuknak, édesapjuknak, hogy mi történt ma itt; mutassák meg nekik ezeket a könyveket. Majd meglátják, mit szólnak ők!?
Tudom, szomorúak lesznek, talán sírnak is bánatukban.
- Hamarább sírunk mi! - mondta közbe Topics Lenke elég hangosan.
- Vigye előlem ezeket a könyveket Csapó.
És beszélt tovább; érces hangon, kíméletlen ridegséggel, szikrázó szemekkel. A leányok gyönyörködve nézték ...
- Azt megtehetem - fejezte be szavait - hogy nem beszélem el senkinek, nem mondom el a tanítónő kisasszonyoknak ...
- Köszönjük! - mondta Bognár Erzsi meghatottan - mire ismét felhangzott a leányok csengő nevetése.
Mikor Erdőssy kissé bosszankodva kifelé ment a tanteremből, az utolsó előtti padból eléje lépett Danisity Zorka.
- Tanár úr, ... én nem olvastam - mondta elpirulva, könnybe lábadt szemekkel.
Szomszédja: Kadocsa diszkréten mosolygott.
- Liba! - suttogta Oroszi Vilma ingerülten s fénylő szemekkel kísérte a távozó tanár lépteit.
Mikor másnap reggel Erdőssy a fiúiskola felé ment, hatalmas pelyhekben, sűrűn esett a hó.
A járókelők jókedvűen taposták a söpretlen utcákat.
A Szegedi utcában Bokor, az »ügyetlen« ügyvéd azonban mérgesen nézte a rezgő hópihéket.
- Tessék csak idenézni tanár úr - kiáltott Erdőssy elé - ma esett az első hó, hát nem bedobták már az ablakomat. Bizonyosan valamelyik diák csinálta; láttam egyet elfutni, mikor kinyitottam az ablakot. Most szeretném tudni, ki fizeti meg nekem a káromat? De elmondom, hogy milyen volt az a fiú, talán ráismer a tanár úr.
Olyan közepes nagysága volt, szőke vagy barna, azt nem tudom, de azt biztosan tudom, hogy könyv volt a kezében.
Én jól megnéztem. Igen! - kiáltotta Erdőssy után - a kalapján hó volt, meg a ruháján is! Csípje nyakon tanár úr s hajtsa be rajta összes költségeimet.
Az iskolában Jaksa ezekkel a szavakkal fogadta:
- Hallom, hogy kollega úr a leányiskolában Louys Pierre-nek az Aphroditéjét olvastatta. Azt mondják, a leányoknak nagyon tetszett. Hanem így bajosan lesz önből igazgató.
Erdőssy nem felelt. A hallgatás volt a legélesebb fegyvere Jaksával szemben, aki típusa volt a zsarnok hivatalfőnöknek.
A fiúknak is mozgalmas napjuk volt ez a mai nap.
Tokaji, az igazgató kosztos diákja megint megverte a beteges Nyíri gyereket. De pórul járt. Rátámadt az egész osztály és alaposan helybenhagyták. Hangos sírással rontott be az igazgatóhoz Tokaji. Összekarmolt arccal, csapzott hajjal.
Füleiből csorgott a hólé.
Jaksa összecsapta a kezeit.
- Mi az, ki bántott?
Síri csend volt mikor belépett az osztályba; a diákok tudták, hogy ma meleg napjuk lesz.
- Ti gazemberek! - tört ki rikácsoló hangon - ti verekedtek, ti mást összevéreztek ti gyilkosok! Ki bántotta ezt a fiút?
Bihari Sándor - legnagyobb, legerősebb fiú az osztályban - felállt. - Én vertem meg kérem, mert a szegény Nyírit mindig üti-veri. Pofozza, ha kell, ha nem kell!
- Te nyomorult - rivallt reá Jaksa - és feléje indult.
De felugrott Tokaji.
- Kérem igazgató úr, a Bihari nem is nyúlt hozzám, ez mindig hazudik.
- Gazember - harsogta Jaksa - te főgazember, ma csak hazudsz, holnap lopni fogsz, holnapután lógni fogsz.
Akkor az osztályra vetett egy emeletes tekintetet.
- Sorba pofozlak benneteket gyilkos bitangok - és összeszorított ököllel feléjük indult. E pillanatban megszólalt Erdőssy, aki eddig némán nézte az igazgatóját.
- Ne féljetek, az igazgató úr csak tréfál.
Jaksa falfehér lett az elfojtott dühtől, de erőt vett magán, megveregette Erdőssy vállát és az osztály felé fordulva kegyesen mondta:
- A tanár úr ismer engem, tudja hogy én megbocsájtok nektek, de azt megmondom nektek, hogy nincsen mindig tréfálni való kedvem ...