Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
A radikalizmus.

Minden okos politikus óvakodik attól, hogy a radikalizmus hírébe keveredjék, Tény, hogy a radikalizmus, mint általános elv, nehezen fogadható el. Mert a politikus, aki az intézmények átalakítását az egész vonalon keresztülvinni akarná, legyőzhetetlen akadályokba ütköznék és általános felforgatást idézne elő.

Viszont az is áll, hogy mélyen gyökerező közbajokat csak gyökeres kiirtással lehet orvosolni. A radikális módszer nem csak a legjobb, legtöbb esetben az egyedüli jó. Radikalizmus tulajdonképpen annyit jelent, mint alaposság és észerűség. Okos ember magánügyeiben rendszerint radikális.

Ha például anyagi bajokkal küzdünk, a legrosszabb eljárás tudvalevően az, ha a pillanatnyi zavaron segítünk, anélkül, hogy a baj okát eltávolítanók. Épp úgy a betegség, melyet csak operáció által lehet kúrálni, kenőccsel és flastromokkal soha meg nem gyógyítható. Ez a radikális gyógymód azonban, mint a radikalizmus általában, bátorságot, erélyt és erős elhatározást feltételez, ezek pedig olyan dolgok, melyek emberek közt, különösen nagy állásban levő rangos politikusoknál, nagyon ritkán találhatók.

Aki nyugalmát és kényelmét szereti, aki irtózik az ellenségeskedéstől és a veszélyektől, az soha ne forduljon radikális eszközökhöz. Viszont az államférfiúi dicsőség, a világhír másképen el nem érhető és nagy államférfiak mind úgy szereztek elévülhetetlen érdemeket, csak úgy értek el halhatatlanságot, hogy minden kicsinyes, felemás eszközt megvetve, az előítéletekkel és a kényelmes, gondatlan szegénységgel bátran szembeszálltak és a közbajok orvoslásánál radikális eszközöket alkalmaztak.

Ennek a tételnek az igazolására a legjobb példa Bismarck, aki az Ausztria és Poroszország közt való százados versengést nem félszeg kompromisszumokkal iparkodott megszüntetni, hanem a legradikálisabb módszerrel, háborúval, mely a viszonyt véglegesen szabályozta. Épp úgy járt el a nagy államférfi a belügyek terén. Midőn arra a meggyőződésre jutott, hogy a proletáriátusban elharapódzó államellenes és felforgató tendenciák jórészt abból származnak, hogy a munkástömegek baleset, betegség és rokkantság esetén kétségbeejtő nyomorba jutnak, rettenthetetlen bátorsággal levonta annak a tapasztalatnak végső konzekvenciáit, amennyiben a középosztály ádáz ellenkezésével szemben az államszocializmust inaugurálta. Épp olyan radikálisan járt el egy másik nagy államférfiú: Gladston, különösen az írországi állapotokat illetőleg. Ő nem rettent vissza attól, hogy az anglikán egyházi vagyont, mely a katolikus Írországban csak mint a régi hódoltság csökevénye maradt fenn, szekuralizálja, sőt az angolszász nagybirtokot is kárpótlás fejében az ír parasztok javára kisajátította. Ha Írországban a századokon át lappangó forrongás megszűnt, ez Gladston radikális politikájának az érdeme.

Érdekes, hogy az általános nézet szerint Bismarckot a konzervatív államférfiak rubrikájába sorozzák és ő magát is konzervatívnak mondta. Ezt azért tette, mert nem akart összetévesztetni az ő idejében fennállott radikális párttal, mely épp abban a pontban vallott radikális elvet, ti. a monarchia jogkörét illetőleg, melyben ő hajthatatlan konzervatív volt. De ha Bismarck ebben a tekintetben konzervatív volt is, az őt nem akadályozta abban, hogy alkalomadtán a legradikálisabb eszközökhöz, a háborúhoz, a szocializmushoz és az általános szavazatjoghoz ne folyamodjék.