Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
'Sennyey és Kállay(Huszonhatodik és befejező közlemény.)

Végszó

Dús aratása volt a halálnak 1888-ban közéletünk jelesei között. 1888. január 3-án elhunyt báró ‘Sennyey Pál, ki ékessége volt annak a régi politikai gárdának, melyhez tartozott. Februárban követte őt Ghyczy Kálmán, márciusban Somssich Pál. Pár év múlva eltemettük ama kor legnagyobb szereplőjét is, gróf Andrássy Gyulát.

Megdöbbentő volt, mint dőlnek ki egymás után azok, kik ott álltak az új Magyarország megszületésénél.

Valami le nem írható érzés fogta el a szíveket, mikor látnunk kellett azok sorainak ritkulását, akiket megszoktunk a nemzet vezetőinek tekinteni s akik nélkül alig tudtuk elképzelni Magyarország nyilvános életét. Még ma is felsajog bennem ez a fájdalom, ha azokra az időkre visszaemlékezem. S mit szóljak ma, mikor körülnézve, egy pusztaságot látok magam körül - pusztaságot, mely temetőhöz hasonlít. Ama férfiak közül, kik cselekvő tényezői voltak alkotmányos életünk megújhodásának, ma már egy sincs életben.

De igenis él még egy: ama tényezők közt a legfontosabb, koronás királyunk, Ferenc József. Még most is, mintha hallanám a lelkesedésnek mennydörgésszerűen kitörő moraját, mely a koronázás napján a budai várból kiindulva végighullámzott a Duna partjain le az Eskü térig, s melyet a Gellért szürke sziklatömbjei visszahangoztattak. Hallom a múlt idők hangját, melyből a történelem beszél és e hangra megelevenedik előttem egy leírhatatlan szépségű kép, ennek közepében egy délceg lovag alakja, ki Szent István koronájával fején végiglovagolt a Duna partján. És megszólal bennem egy aggódó kérdés: mi lesz, ha majd ő is összeroskad az évek terhe alatt, ha alkotmányunk helyreállítója is eltávozik azok után, kik ama nagy napon körülvették?

Mily óriási fordulata a történelemnek, mily csodás alakulása az erőfaktoroknak, mily fényes diadala a jognak, a szabadságnak csatlakozik ez agg uralkodó nevéhez! Hogy az a csuda, amit akkor megértünk, úgy megtörténhetett, ahogy megtörtént, abban halhatatlan érdemei vannak amaz uralkodónak, akinek volt lelki ereje leszámolni a múlttal s volt hite és bátorsága egy új korszakot kezdeni egy nagy birodalom történetében.

Ezek az érdemek azonban nem lettek volna elégségesek az elért eredmények biztosítására, ha hozzájuk nem járult volna még egy másik tényező: az a ritka szerencse, hogy majdnem fél század óta élvezzük a béke áldásait. A bécsi kongresszusra következett korszakban, igaz, majdnem hasonló tartamú béke jutott osztályrészül a nemzetnek, de erre a nevezetes békekorszakra ólomsúllyal nehezedett rá Ferenc császár kényuralma. Metternich gyászos emlékű rendszere. Az a békekorszak azonban, melyet a jelen és az előző nemzedék élvezett, az alkotmányos szabadság uralma alatt folyt le. S ha még a Metternich-korszak elnyomása sem volt képes meggátolni, hogy Magyarországon a szabadság eszméje gyökeret verjen s lépésről lépésre tért hódítva, mikor a népek tavasza elérkezett, az 1848-i alkotásokban rögtön, mintegy varázsütésre gazdag termést ígérő virágzásra jusson: mennyivel nagyobb, dicsőbb eredmények elérhetéséhez adták meg a feltételeket azok a mögöttünk fekvő évtizedek, amelyekben a békéhez az alkotmányosságnak, a parlamenti kormányrendszernek áldásai is hozzájárultak!

S ha visszatekintünk erre a majdnem két emberöltőt kitevő, páratlanul szerencsés korszakra, amelyhez hasonló, a nemzeti fejlődésre ilyen mértékben kedvező, ezeréves történetünkben még sohasem fordult elő: avagy nem szólal-e meg bennünk hazafias lelkiismeretünk, amely azt kérdi, vajon eléggé felhasználtuk-e a kedvező időt a magyar állam intézményeinek kiépítésére, állami létünknek megszilárdítására, betetőzésére, egy egységes és egységében erős magyar nemzet megteremtésére, egy a felekezeti és társadalmi széthúzás nyomorúságain túlemelkedő, nagy és egyetemes kulturális és történelmi küldetés betöltésére.

Nem lehet tagadni, hogy az alkotmány helyreállítása óta haladtunk. De a nemzet nem dolgozott és nem alkotott annyit, amennyit dolgozhatott és alkothatott volna. Az anyagi és szellemi téren való haladásnak egyes jelenségeit szemlélve, a közvélemény nálunk egy végzetes optikai csalódásban ringatja magát. Önhittségében csak azokat a tüneteket látja meg, melyek azt mutatják, hogy előbbre vagyunk, mint 1867-ben voltunk. De azt nem akarja meglátni, hogy szomszédaink is előbbre haladtak. Hisz ha egyáltalán nem haladtunk volna, akkor már ki is volna ránk mondva a történelem halálos ítélete. Igenis, haladtunk, de ideje végre, hogy tudomást vegyünk arról, hogy Ausztria legalább kétszer, Németország legalább háromszor annyit haladt, mint mi. Pedig ezek már negyvennégy évvel ezelőtt is sokkal előbbre voltak, mint mi akkor.

Nemcsak a közgazdasági és közművelődési téren, de a politikai téren is nagyon lassú volt haladásunk. A magyar állam egész szerkezete még távol áll a befejezettség és megszilárdulás ama fokától, mely kívánatos volna, hogy nagyobb rázkódásokat veszély nélkül kiállhasson. Magyarország még ma sem az a tömör államtest, amely akaratát biztosan, gyorsan és teljes sikerrel tudná egész területén minden ellenséges tényezővel szemben érvényesíteni.

Állami konszolidációnknak úgyszólván még mindig a kezdetén vagyunk. A szabadabb szellemnek egy rövid fellendülése alatt súlyos küzdelem után bírtunk csak annyira jutni, hogy az államfenség leglényegesebb attributumainak egyikét az egyházi reakció ellenében érvényesíthettük. De a 90-es évek elején beállt fellendülés nem tartott sokáig. A retrográd irány lépésről lépésre tért foglalt úgy az állami intézményekben, mint a társadalmi tényezők körében s úgy látszik újabb időben oly erővel ragadta meg a lelkeket, mint egy évszázad óta még soha.

Magánjogi törvényhozásunk legfontosabb része még mindig megalkotóját várja. Pénzügyi helyzetünk, mely óriási erőfeszítések után 1890-ben eljutott az államháztartási egyensúly állapotához, a koalíciós korszak könnyelmű gazdálkodása folytán ismét aggasztó tüneteket mutatott s nagy áldozatok voltak és lesznek még szükségesek a hanyatlás feltartóztatására. Közigazgatásunkat két ízben próbáltuk reformálni: 1870-ben és 1886-ban. Mindkét úgynevezett reform gyenge ideiglenes tatarozás jellegével bírt s ma ott állunk, hogy a rozzant épület a ránehezedő egyre nagyobb teher alatt összerogyni készül.

Balga előítéletek és soha nem szűnő kicsinyes pártviszályok megbénították a vezető államférfiak tetterejét, meddőségre kárhoztatták a törvényhozást. Üres, haszon nélküli fecsegésekkel, erőfogyasztó huzavonával telt el a letűnt nemzedék életének legalább a fele. És most még rosszabbul állunk, mint régebben. A parlamentarizmus, amelytől az alkotmány helyreállítása idejében csudákat vártunk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahelyett, hogy hatalmas tényezője, főmozgató ereje lett volna a haladásnak, nemegyszer kerékkötővé vált, mely minden alkotó tevékenységet meggátolt s csak a hiúságnak, a szenvedélyeknek, a szereplési viszketegnek kielégítésére nyújtott alkalmat. Egyes örvendetesebb nekilendüléseket leszámítva, a magyar parlamentarizmusnak majdnem félszázados újabb története a szánalmas vergődés képét mutatja. Az ország legtekintélyesebb politikusai 1867 után azt a nézetet vallották, hogy húsz, huszonöt év elég lesz arra, hogy a magyar államot belterjesen kiépítsük, intézményeinket minden irányban az európai államok színvonalára emeljük. Legfőbb vágyunk az volt, hogy vajha 20-25 évi zavartalan béke jutna osztályrészül az országnak. Íme, a jó sors kétszer annyit nyújtott. Az alkotmány helyreállítása óta állandó békét élveztünk s mily messze vagyunk még ma is a céltól! Ha mindenkor élt volna a nemzetben annak a tudata, hogy az időt lehetőleg ki kell használnunk, mert jöhetnek zivatarok, melyek a félig kész épületre végzetesek lehetnek, akkor talán nem engedtük volna felburjánzani a meddő párthuzavonát, talán serényebben dolgoztunk, kevesebbet torzsalkodtunk, többet alkottunk volna. De ehelyett ázsiai indolenciával pazaroltuk azt a kincset, mely a legbecsesebb s ha elfecséreltetett, örökre visszahozhatatlan: az időt.

A magyar ügy névtelen szolgálatában megtett vándorutam hetven évvel jelzett határkövénél állva, vészterhes fellegek torlódását sejtem a jövő láthatára alatt. A nemzedék, mely távozik, egy nagy kérdőjelet hagy örökségül azokra, akik itt maradnak. Lesz-e idejük ezeknek kipótolni, amit a lefolyt 44 év elmulasztott, jóvá tenni, amit az elhibázott?

S ha erre már nem lenne idő, elég lesz-e a felgyülemlett erő: megállni a vészek közepett, melyeket a végzet, bűnhődésül az apák bűneiért, majdan az utódokra küld? Bizonyosnak látszik, hogy a magyar állam és a magyarság jövője nehéz küzdelmekkel terhes. De talán némi megnyugvást találhatunk a múlt tapasztalataiban. Az a letűnt nemzedék, mely megérte a már holtnak hitt Magyarország feltámadását, minden hibái és tévedései mellett is, újból azt a nevezetes tanúbizonyságot nyújtotta a világnak, hogy ebben az apátiára hajló magyar fajban mindenkor a balsors csapásai rázták fel és sarkallták fokozott teljesítményekre a nemzet- és államfenntartó erőket. Így volt ez a múltban, reméljük, hogy így lesz a jövőben is.