Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Hatodik fejezet

Mikor Szodoma Pál eljött, csak Irénkét találta odahaza:

- Édesanyámnak vendégei vannak és egész nap velük szaladgál. Egy vidéki tanár a feleségével, akit szanatóriumban akar elhelyezni.

Pál mosolygott. Voltaképp kacagni szeretett volna. A balszerencse már reggel óta üldözte. Akit csak keresett, nem volt otthon, elutazott, meghalt. Mikor Kállóékhoz fölment, a lépcsőn hirtelen balsejtelem szállta meg:

- Nem lesznek otthon, vagy majd valami más bosszantó véletlen akad az utamba. Tegnap este óta, amikor tejfölös uborkasalátával elrontottam a gyomromat, még nem ettem semmit. Nem is volt mit. Éhomra mentem el hazulról. Cicellénak nem mertem megvallani, hogy nincs pénzem. Szegény talán azóta ő maga is éhen halt. Mi lesz velem?

Irénke víg volt és szemmel láthatólag örült annak, hogy egyedül van otthon. De egy nő mindig tartozik magának valamivel és ezért megkockáztatta:

- Behívjam a szakácsnét gardedámnak?

Pálnak egészen más dolog járt a fejében.

- Hátha pénze van annak a szakácsnénak? - gondolta magában. - A szakácsnék rendszerint zsugorgatni szoktak és az úgynevezett kosárpénzből kis tőkét gyűjtenek össze. De hátha az is a takarékban van?

- Maga olyan ábrándosan tud nézni, Pál - szólt Irénke és a könnyed pírnak egy futó felhőcskéje surrant át az orcáján. - Úgy látszik, nekem kell kezdenem az udvarlást - tette hozzá nevetve.

Udvarlás ... ez a szó olyan bambán csengett most Pál fülében. Henye, haszontalan szavak, nyegle szellemességek, mesterkélt érzelmek papiros virágai, uraságoktól levetett bókok: Pál úgy érezte, hogy az »udvarlás« fogalmában benne van mindaz a felületesség, amit emberi szerelmekben a leginkább utált.

Ezen a napon túlságosan mélyen talált az élet arcába nézni. Egy harmincéves ember, aki huszonnégy év óta egyebet sem csinál, mint hogy tanul, küszködik, tudást és tapasztalatot halomra gyűjt, egy napon arra ébred, hogy nincs betevő falatja és hogy az utolsó kis kerek pénzdarab is, amelyre a legjobban vigyázott, elgurult.

Annyira már ismerte az életet, hogy a legnehezebb megszerezni azt a tíz koronát, amelyre az embernek leginkább szüksége van. De még ennél is sokkal nehezebb, ha ezt a nevetségesen csekély összeget úgy kell hajszolnia, hogy a zsebében nincs hozzá egy fityingje sem. Nem ülhet villamosra, nem mehet be a kávéházba, kerülnie kell egyáltalában azokat a helyeket, ahol pénztelenségében minden pillanatban megszégyenítés érheti, egyszóval valósággal menekülnie kell az emberektől, akikre pedig jobban rá van szorulva, mint valaha.

Aki ilyen perceket nem élt át, annak a legmesteribb leírás sem adhat fogalmat arról a kínról, önmegvetésről, aggodalomról és reménykedésről, amivel ezek az ostobán nevetséges válságok járnak.

Pál azon a ponton volt, hogy végképp elveszítse az önuralmát. Eszébe jutott minden nyomorúsága, amin már átesett és szegénysége, mint valami mély tályog égette a lelkét. Mennél jobban erőt vett rajta a kétségbeesés, az izmai és az idegei annál sajátságosabb módon dacosan, akaratosan feszültek.

Úgy érezte magát, mint aki szemben áll az egész emberiséggel és utolsó, elkeseredett csatát vív az élettel. Az önérzete, a büszkesége sárban fetrengett és bármilyen finom mosolyt erőltetett az ajkára, amikor a leánnyal beszélt, mögötte a fogait gyilkos erővel szorította össze. Kalóznak, rablógyilkosnak, »outlaw«-nak érezte magát, aki kevés pénzért is képes vért ontani vagy egyéb bűnre vetemedni.

Eltévesztette a szeme elől, hogy a gondolkodása azért áll tótágast, mert egy kis fájdalom nagyon elharapózott benne. Bármily kicsiny papirospénz, amit a sors eléje vetett volna, egy pillanat alatt megválthatta volna világgyűlöletét. Olyanféle szertelenül szétsugárzó fájdalom ez, mint a fogfájás, az orvosok tapasztalata szerint a sajgó fogideg már őrületes tettekbe kergette bele az embereket.

Irénke mindenféle jámbor és jelentéktelen dologról csevegett összevissza, kedvesen, ahogy fiatal leányok szoktak boldog délutánokon, amikor szemben ülnek azzal, akit szeretnek. Pál pedig lassanként még a hangját is megutálta.

Irénke igazán nem sejthette, hogy egy kiéhezett emberrel áll szemközt és hogy erről a hanyag, hideg magatartású, csillogó szemű szép férfiról az éhség, a korgó gyomor farkasfoga lehántott minden művelt és emberséges érzelmet.

- Van egy barátnőm, - kezdte mondani Irénke - akit állandóan furdal a lelkiismeret. Szerelmes egy fiatal emberbe, aki azonban a testvérnénjének a vőlegénye. Ez a barátnőm megkért, hogy kérdezzem meg öntől, aki ismeri az életet és az embereket, hogy mit tanácsolna ön neki? Lemondjon-e a szereleméről a nénje kedvéért, testvéri szeretetből? Vagy pedig inkább a maga boldogságát nézze csak és ne törődjék senki mással a világon?

Erre a kedves, gyáva, szerelmes kérdésre Pált éktelen düh fogta el. Rögtön megértette, hogy a kérdésben voltaképp nem holmi barátnőről, hanem magáról Irénkéről van szó, aki a maga lelkiismereti esetét bújtatta az együgyűen ravasz kérdésbe.

- A maguk lelkiismerete - kezdte Pál és valami bősz indulat egyre messzebb ragadta - csak játék és időtöltés. Maguk örömest megtennék azt, amit az úgynevezett lelkiismeretük tilt, de attól félnek, hogy mit szólnak majd hozzá az emberek? Gyáva, könnyen leszerelhető, ravaszkodó, spekuláló érzés a maguk lelkiismerete! Sokkal többre becsülöm még a leghitványabb nőt is, aki nem sokat óvatoskodik, nem sokat lelkiismereteskedik, hanem vakon rohan talán a saját vesztébe.

Irénke csak nézett. Erre a válaszra igazán nem volt elkészülve és különösen az a nyers, rikácsoló hang lepte meg, amivel Pál indulata kitört.

- Nem értem - szólt zavartan.

És Szodoma görcsösen megszorította a karosszéke cifra bojtját és nyersen föl szeretett volna kiáltani:

(- Nem érted?! Éhes vagyok és adj enni. Add ide a pénzedet, mert nincs egy vasam sem. Az anyádtól akartam kölcsön kérni, de azt épp ilyenkor viszi el a f...! Van-e pénzed, cafra?)

A jó nevelés azonban az utolsó pillanatban észre térítette Pált és a durvaságok nem csúsztak ki az ajkán. A dühe, a lázadása átcsapott keserű iróniába:

(- Itt van szemben velem - gondolta magában - ő egy gondosan tanított és csiszolt hölgyecske, akinek az illendőség ostoba határain belül nem mondhatom meg, hogy voltaképp mi a bajom. Nem boldogabb-e az együgyű, goromba legény, aki kereken megmondhatja a kedvesének, hogy »rúzsám, adj pénzt«?)

Az éhség csodálatos ösztönével Pál egyszerre rátalált arra az útra, amely az őszinteséghez vezet és ez a szerelem, amely a csókokon és öleléseken túl olyan bizalmasságot hoz, ahol többé szégyellni való nincs...

- A lelkiismeret: ostobaság - mondta hangosan Pál és élesen a leány szeme közé nézett - csak azt nem tudom, hogy a gyávák találták-e ki a bátrak ellen, vagy a bátrak a gyávák ijesztgetésére ... Cselekedni kell ... Ez a boldogság titka! ...

Irén nem volt lassú észjárású nő és kiérezte ezekből a szavakból a fölbújtó, csábító igazságot. A Pál szavai megijesztették, de izgatták is.

- Cselekedni? - szólt és hosszan Pál szemébe nézett. Szodoma fölugrott a helyéről, egy pillanat alatt a leánynál termett, megfogta a feje búbját és az állát, szájon csókolta ...

A leány félig elalélt, nem tudott felelni.

- Cselekedni ... - recsegtette Pál és a remegő, fiatal nőt levágta a pamlagra ...

Egy zörrenés ... mint mikor valami fémtárgy csörögve a földre hull ... és Pál visszanyerte az önuralmát.

- A karperecem ...

Pál mohón nyúlt utána.

- Bérmaajándékom - lihegte a leány - és maga oly vadul letépi! ...

Fölugrott a pamlagról, lesimította a ruháját, gyorsan megtűzte a haját.

- Megbolondult, Pál - lihegte. - Adja vissza a karperecem.

- Nem adom ... Emlék ... Az enyém ...

- Adja ide!

- Soha!

Elkezdtek kergetőzni az asztal körül. Pál végre egy ügyes kisiklással kinn termett az ajtón, végigfutott az előszobán, le a lépcsőkön, ki az utcára ...

Az utcáról még fölnézett az ablakba, ahol Irénke állt. A leány tréfásan megfenyegette az öklével. Pál pedig szintén tréfásan fölmutatta a karperecet, megcsókolta, becézte, aztán zsebre vágta. És eltűnt.

Messzire ment vele, nagyon messzire. A legkülsőbb külvárosi utcák egyikébe. Óvatosan körülnézett, hogy nem lesi-e meg senki és gyorsan befordult egy rozoga, zöldfüggönyös üvegajtón, amely éles csilingeléssel jelezte, hogy Pál belépett.

Hiába voltak a tarka, festett, rikító virágok a falon, a helyiség nagyon szomorú volt. Az egyik felét rács választotta el és a rács mögött polcokon dobozokat, szegényes batyukat, olcsó motyókat lehetett garmadában látni.

Egy bársonysapkás, őszesen vörös szakállú ember csoszogott elő a csöngetésre. Pál átadta neki az ékszert. Az öregember nagyító üvegen vizsgálta meg és a világ legmegvetőbb ajkbiggyesztésével szólt:

- Tizenöt korona.

- Jó ... - felelte Pál - csak arra kérem, hogy ne tessék a központba beküldeni, mert holnap már ki akarom váltani.

Mikor a pénz már Szodoma zsebében volt, csak akkor kezdett ráeszmélni, hogy voltaképp mit csinált.

- De legalább nem halok éhen - vigasztalta meg magát. Egy üres bérkocsi cammogott épp arra. Fölszállt rá és behajtatott a városba egy fényes kávéházba, hol az étel-ital lassanként egészen helyreállította normális, nyugodt gondolkodását.

Most már szégyellte kétségbeesését, fejvesztettségét és egyszerre száz mód is jutott eszébe, amivel könnyebben és hamarább segíthetett volna magán. Csakhogy ezek a módok már csak akkor jutottak az eszébe, amikor megint nyugodtan tudott gondolkodni.

- Sikkasztottam - mosolygott magában Pál - de legalább ügyesen csináltam. Spártai módon. A leányra nézve pedig jobb, hogy a karperece veszett él és nem ... a becsülete ... Egy karperec, amelyen amulettként Szűz Mária képe lóg ... különös ...