Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · FIGYELŐ

Lengyel Géza: Nemzeti Szalon

Megalakulása óta tömérdek változáson ment keresztül a Nemzeti Szalon, egy tulajdonságát azonban - és nem a legjobbat - rendületlenül megtartotta. Óvakodik attól, hogy külön karaktere legyen, művészi elv szolgálatába szegődjék. Kiállításai változatlanul mintegy függelékei a Műcsarnoknak, ugyanazokkal a nevekkel, olykor ugyanazokkal a képekkel és ma ez kevésbé indokolt, mint valaha, mert a jó közepes, a polgári festőművészet sokkal inkább a túltermelés felé halad, semhogy mesterségesen kellene piacot teremteni számára. A Nemzeti Szalon ugyan az idén Góth Móric kollektív kiállításával igyekezett téli tárlatának nagyobb jelentőséget adni, azonban itt is hiba történt. Góth Móric csupán sok képet állított ki, de nem egy összefüggő kollekciót, amely számot adna fejlődéséről, amelyben fellelhetők volnának a kezdet keresései és a cél, amely felé a fejlődés bizonyos fokán lévő művész elért. Góth talentumos, igen ízléses és diszkrét tájképfestő, aki - ezt inkább tudjuk, semmint a kiállított képekből tanulság gyanánt szűrjük le - ismeri a küzdelmet, az elindulás nehézségeit is. Nem lehet tőle rossz néven venni, hogy amikor halavány, meleg, vagy kékesszürke, éles körvonalak elmosó tónusokba fürdetett képeinek népszerűségét észrevette, nem habozott az ő gyöngéd tájait, hollandi képeit újra meg újra megismételni. A sikerhez való ragaszkodás önmagában nem rontott még meg senkit, a kollekció azonban kétségen kívül hatásosabb, beszédesebb lett volna, ha a korra, felfogásra, kivitelre oly kevéssé különböző képek tömegéből engednek.

Ez a kifogás még fokozottabb mértékben és szinte minden mentő körülmény nélkül érvényesíthető Jobbágy Miklós ellen, aki ugyancsak kollekcióval, mégpedig szoborkollekcióval szerepel. Kezdet és vég itt egyáltalában felismerhetetlen, egyéni felfogásról szó sincs, gyakran az elemi tudás is ingadozó, bár Jobbágy plasztikai érzéke a fejlesztést, iskolázást, a legszigorúbb fegyelmezést megérdemelné. Enélkül azonban nagyobb igényű fellépését még el kellett volna halasztani.

A két gyűjteményen kívül körülbelül háromszáz képből áll a kiállítás. Nagy részük az a fajta, amelyet a megnyitás napján úgy jellemzett valaki, hogy megvásárlásukról senkit se beszélne le, egyrészt, mert ez úgyse használja, másrészt, mert vehetnének még sokkal rosszabbat is. Kivételek persze vannak. Ilyenek Csók István derűs, közvetlen, erősen színes, mégis oly nemes hatású képei. Kedves, finom tájkép, Szüle Péter kastélyudvara, a maga egyszerűségében igen jó Vészi Margit csendélete, érdekes Lakatos Artúr egyik párizsi képe. Kívülük is van jelen néhány talentumos művész, akik azonban nem festettek jelentékeny dolgokat és szinte észrevétlenül süllyednek el a dilettantizmus nagy tengerében, amely körülveszi őket.