Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Szomory Dezső: Floria Tosca

Szomory Dezső: Floria Tosca
II.

Különben is késő volt már.

Az idő múlása, az omlatag és beteges éjfél, a kihalt hoteltornác ahonnan a zenészek elsompolyogtak már, a csönd a mélyben és az elepedt pálmalevelek tikkadt hajlongásban, mintegy hozzáformálódtak e kései vágyhoz hangtalan s buzdító sugallatokkal. Minden oly bágyadt, rendetlen, elhagyatott volt; a kialvó lámpák, az elnyütt pamlagok, az összes tárgyak, az egész terem körülöttünk afféle szalon-tornác, mintegy meglazulva a nappali élet fegyelmében, a maga megbomlott erkölcsiségével kísértett és a vétket hömpölygette.

- Hát mindegy - rebegtem a nő kezét megragadva, - most már haljunk meg és éljünk még egy órát. Ugy vagyok itt maga előtt, ahogy megkínzott s legázolt és lássa attól szenvedek a legjobban, hogy maga kell nekem.

- Ha a meztelen vállamon megrázkódna sirva, az volna ám csak édes - rebegte Flória. És sok minden más, amit csak én tudok, - folytatta - amit csak én tudok, higyje el, az életből s a szerelemből. Szeretni jó, de ki tudja mit jelent szeretni? Valami irtóztató titok van itt a zseni számára, hogy no rajta! fejtse meg! Nagyszerű mozgások s valami heroikus szárnycsapás, mint a sas keringője odafönn, a végtelen zamatjával, ritmusával, mit tudom én, holott mégis tudom, csak beszélni nem tudok róla. A testem forró és fagyos. Olyan különös este van, nem igaz? De amiért csak a testemről beszéltem, csak a ritmusról beszéltem, ne higyje, hogy a lelkemnek nincsen muzsikája. Oh, az én lelkem! - tette hozzá remegő orrcimpákkal - az én kéjes lelkem mint egy véres gyümölcs, akarja?

- Hallgasson - könyörögtem.

- Miért? - kérdezte elmosolyodva. - A szavakban is annyi kéj van, no nem? A szám ragyog a képzetek színétől. Éppen a szavak kenik el rajta a sokféle festéköket. Nagyszerűen érzek mindent. Mint egy festő, mindent. Mint Albert Besnard, hogy már semmi sem marad. A végső leheletig, megfoghatatlan szinekig s azon is túl. Az utolsó gagyogásig mindent. Én vagyok a legfinomabb nő.

Megdölt a széken s hátrahajlott fejjel úgy kacagott zengőn, a kalap-tollai lobogásával, ijjesztőn és vonzón és a fehér foga látszott. Megejtve, e fogakat néztem, apró, heves gyöngyszemek, a száj piros mélyét szögelve ki a fénnyel. Langyos lehellete, nyers és illatos, valami különös melege az eleven életnek, a női szájnak, a női vágynak, megcsapta az arcomat. Ugy élt remegőn, nagyszerűn, kacagva, a gyöngéd keble, az egész teste hullámzásával, kibontakozva s egyedül az éjszakában.

Egyedül, persze. Mit mondjak még e különös percekből? A gondolatomat követve csak rettenetes vágyakra lelek, izzó formákra és képzetekre, melyeket a magány felszított lihegő freneziákig. Semmi semmit nem jelentett e nő bírásán kívűl. Oh, ami odakünn van, a mások élete s az enyém a kollektiv nyomoruságban, a holnap, a jövő és minden sallang, ami még rámtapadhat és minden konfuzió, amiben még résztvehetek, de hát mirevaló s egyáltalán miért kellene az, hogy még tovább éljek? Valami gócpont volt itt, a végső cél, a végzetem diadala, hát ime ezért volt, istennek hála, hogy születtem. A csillagzatom homálya az arcomat égette. Szerelmi átöröklések, ha bevallhatom, bűnös és megrontott vérek ritmikája, a befejezés, a megoldás tragikumához hömpölygettek el, mint az opálkavicsot a tengerszélek hullámfodrozása. Oh lenni az örömben, akarhattam-e mást? A rémületem mind nőtt, valami kimondhatatlan reménységben. A hajnali kivégzés tudata, az utolsó megismerés szemtől-szemben a sorssal, nyújthatja ezt a mámort. A perceket számláltam, a zengő kongásokat, amint az óra ütött a mélyben az elhagyatott bútorokon túl. A lelkem, a szám, a fejem megtelt keserűséggel e szédítő áhitozásban. A nő térdét láttam a konturok heves kiválásával. A fogai még egyre fénylettek. A keze türelmetlen omlatagsággal a gyűrűk fényét csillogtatta, a füle is kivált s kivirúlt a magányos brilliáns szikrázása fölött, megvilágítva, mint egy kagyló, áttetsző, drága, mesteri! Csak az kínzott amit mondhatnék e fülnek, amit belőlem meghallhatna s felszíhatna magába. Amint szerettem, amint kívántam, az érzések százféle részletezésével, ő ép úgy jött felém, százféle apró érzékével, külön-külön minden vágyamhoz a maga vágyával, mintha az egész teste fel volna osztva s feldarabolva a kéjek apró forrásaivá. Oly pazar volt minden e számítgatásban, oly szép, oly rút, oly üde és elvirúlt és oly múlékony minden, mint egy első pillanat egy nyári reggelen és egy utolsó perc az agoniában.

- Jöjjön, - rebegtem a füléhez hajolva.

Akkor hirtelen levont a szájához forrón, a szemét kimeresztve, mint a szfinksz. De rögtön el is hárított ijjedten. Valami apró, elfojtot sikolya volt, mint egy gyönge síp, ha megszólal véletlen. Egy ember jött a tornácon, egy magányos ember, fehéren, feketén, csendesen és elbúsultan, egy öreg ember.

- Látja, most jön - rebegte Floria.

- Oh istenem, hát bánom én, ki jön? - feleltem remegőn.

- Nem bánja? - súgta. - Holott most jön, fehér nyakkendőben s frakkban, egyenest a szinházból most.

- Egyenest a szinházból?

- Egyenest igen, hogy meghaljon.

Csakúgy ismételtem: Meghaljon! Meghaljon! Miért is ne haljon meg?

- Egy öreg ember, - mondta a nő, - gondolja meg.

- Meggondoltam.

Micsoda tréfa volt ez, micsoda képtelenség, egy magányos öreg úr, aki a szinházból jött éjfél után, aki ment a tornácon, a lépcső felé és csak ment és csak ment és semmivel sem törődött, holott mi itt voltunk ketten és néztük és figyeltük, hogy ő megy, csak megy és egyenest meghalni meg.

- Maga nem is tudja aranyos, milyen rettenetes ez - magyarázta Floria - s egyben milyen gyönyörű.

- Oh én nem, én nem, igazán, én nem tudom s nem is akarom tudni. Jőjjön.

- Még nem! Még nem!

- Jöjjön.

- Oh rögtön aranyos, rögtön megyünk, igen, csak egy percig várjunk még, mert most még nem lehet, még nem.

Az árny elvonult, az ember feketében. A lépcsőn is láttuk még, amint lassan ment föl és eltűnt. Micsoda rettenetes ösztönöm sugalta e percben, hogy minden nyomoromat bevalljam Floriának, a lelkemet kitapossam oda elébe, hogy elinduljon rajta! Féltem, hogy elvesztem? Hogy elhárít végül, hogy nem akar, hogy nem jön? Szédüldözve, holmi vad szavakat kerestem, vad fegyvereket a tíz újjam remegésében, hogy lefogjam, lekössem, megtartsam magamnak. A fejemmel a keblén, mint egy márványkapú előtt, a lénye rejtélyét kutattam s hallottam a szivét, a szivét amint dobban, a szivét, amit akartam.

- Mert szeretem lássa, mert nem is az, amit maga gondol, de mert szeretem, mert szeretem!

- Meglátják aranyos, hogy így van itt a fejével a mellemen - felelte.

- Mert szeretem - folytattam - és amit mondhatnék még, amit elsírhatnék még, minden csak az volna, hogy szeretem. Nem is tudok mit mondani, nem is tudok, a vágyam minden szót leperzsel, valami nagy súly van a fejemben, úgy állok itt mint egy malomkő alatt, lesújtva. Csak azt tudom, hogy nem tudtam felejteni és úgy tele vagyok emlékkel, lázzal, örömmel és irtózattal amit maga nyujtott hajdan, mint féreggel a gyümölcs, illatosan elrothadva. És várjon csak, még van valami, még az van, hogy mindenből kiszakadtam, minden elmult előttem, mögöttem. Kéjesen szerencsétlen vagyok és gyalázatosan boldog vagyok, hogy semmi rend, semmi szabály nem köt le többé és felszabadulva, vagy végképp elzüllötten, magában ismerem föl a romlottságom aranyalmáját elragadtatva, elragadtatva! Egy jelére, egy hangjára, egy szempillantására kész vagyok, mit mondjak, amit akar, sőt!

- Sőt? - kérdezte ragyogón.

- Sőt, én szeretném a legjobban, ha valami vétket keverhetnék közzénk, rettenetes zamatokat a véres fogammal, valami nagyszerű rettegést, mondja, amit fojtogat s lerészegít, ami kerget, kínoz s az eszemet veszi. Szilaj szeretők között mindazt, ami lehetséges: a gyönyörök mélyén az összes titkokat s mindazt még, amit megborzongva el se merek mondani. Mit gyújtanék föl, elképzelheti! Mit élveznék át, tudja jól! De hiszen maga szeretné a legjobban, ha egy holttest volna az ágyunk alatt, szerelmem!

- Oh képtelenség, - felelt Flória megremegve, - de szeretem, ha így beszél. S micsoda képzelet! - tette hozzá kacagva.

- Jöjjön.

- Rögtön. Egy percig még.

- Egy percig?

- Amíg az öreg ember lefekszik, aranyos. Az öreg ember, akit az imént láttunk. Már el is felejtette? Az öreg ember, aki az uram.