Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Huszonnegyedik közlemény) Kerkapoly Károly

Kerkapoly Károly született Szentgálon 1824-ben. Nem ok nélkül kezdem ebben a régies modorban e sorokat, melyek a 67 utáni korszak egyik legeredetibb alakjáról akarnánk néhány vonást felújítani. Jézusnak Betlehemben kellett születnie, mert így jósolta ezt meg Ézsaiás próféta. Kerkapolynak is - si licet parva componere magnis - és talán valami predestináció jelölte ki szülőhelyéül Szentgált. Ez a község a Bakonyban fekszik. Lakosai hajdan királyi vadászok voltak s ennek révén mind nemesek lettek.

A szentgáliak valódi típusai annak a magyar kisnemességnek, mely hajdanában, a "nem adózunk politika korszakában oly nevezetes szerepet játszott egyes vármegyékben. Egy-egy szekérre felült annyi ember, amennyi ráfért. Ahány ember fent a kocsin, ugyanannyi hosszú nyelű fejsze a kocsiderékban. Ilyen argumentumokkal felszerelve mentek a megyegyűlésre.

A szentgáli kisnemes a magyar faj minden jó tulajdonságát egyesítette magában, de kissé torzítva - addig a határig, ahol elkezd hibává, illetőleg "virtussá fajulni, ami eredetileg erény volt. Eleven temperamentum, mely indulatosságban tör utat magának, önérzet, mely hetykeség, bátorság, mely mint vakmerőség érezteti magát; erő, mely erőszakossággá fajul; jogérzet, mely főleg abban nyilatkozik meg, hogy a maga jussából egy hajszálnyit sem enged. Ez volt a szentgáli kisnemes.

Mi lett a szentgáli gyerekből, ha esetleg akkora tehetség szorult bele, mely majdnem lángésznek is beillett, ha magasabb iskolákat végzett s jóllakott minden tudással, ami itthon kapható volt, azután pedig ráadásul kiment Berlinbe s ott teleszedte magát hegeli filozófiával? Hát mi lehetett volna az ilyen szentgáli gyerekből? - Kerkapoly Károly lett belőle!

Kerkapoly a pápai kollégiumban elvégezte a jogot is. A protestáns kollégiumokban 48 előtt jogi tanfolyamok is voltak (néhol most is vannak). Jogi "karnak nem lehetett ezeket nevezni, mert többnyire csak egy tanár adta elő az idevágó stúdiumokat - de ez az egy aztán tanár volt ám a talpán! Ilyen volt a híres Kövy Sárospatakon, Csupka Eperjesen, Zádor György Pápán. Kossuth Kövytől, Pulszky Ferenc Csupkától, Kerkapoly Zádortól tanulta a jogtudományt. Maga Deák Ferenc is Győrött végezte jogi tanulmányait. Nem lehet mondani, hogy rosszul végezte. Egyébiránt elsősorban a Tripartitum tudása, azután a Corpus Jurisban való alapos jártasság, esetleg egy kis pénzügytan elégségesnek tartatott akkor. Az azonban nem volt megtiltva, hogy ahhoz, amit az iskola nyújtott, az illető a maga erejéből is tanulhasson annyit, amennyit akar.

Kerkapoly természetesen megtanult mindent, amit a jeles Zádor Györgytől, e kiváló jogtudóstól, ki Vörösmarty barátja és mint irodalmi ember is kitűnő volt, megtanulhatott. Azután pedig kiment Berlinbe, hogy ott betetőzze ismereteit.

Kerkapoly eleinte Zala megyénél szolgált mint alügyész. A megyegyűléseken talpraesett felszólalásai jó hatást tettek. Deák Ferenc figyelmét már ekkor magára vonta. A pozsonyi országgyűlésen is járt mint jurátus. Külföldi tanulmányaiból hazatérve nemsokára tanár lett a pápai kollégiumban. A pénzügytanból is tartott előadásokat s erről valami kisebb kézikönyvet is írt. Egy nagy "Világtörténet megírásába is belekezdett, de nem vitte tovább egy kötetnél. De ez a csonkán maradt munka is elég jelentékenynek tartatott arra, hogy megválasztották akadémiai tagnak. Mindent összevéve, tehát nem volt új ember, mikor negyvenegy éves korában az enyingi kerület felküldte az 1865-i országgyűlésre.

Kerkapolynak, mikor képviselő lett, nem az volt az ideálja, hogy miniszter legyen. Az ő ideálja az egyetemi tanárság volt. Ezt pedig hamar el is érte, mert br. Eötvös József már 1868-ban kinevezte a pesti egyetemre a pénzügytan tanárának. De nem foglalhatta el állását. Az első delegációban, 1868 elején mint a hadügyi albizottság előadója, rávetette magát a katonai ügyek, különösen a katonai közigazgatás tanulmányozására, s néhány hét alatt e téren oly tájékozottságra tett szert, hogy bámulatba ejtette az öreg generálisokat is. Gróf Andrássy különösen megkedvelte ezt a nagyeszű és csudálatos munkaerejű embert, s mikor nemsokára a honvédelmi minisztériumot szervezni kezdte, kineveztette honvédelmi államtitkárrá. De Kerkapolynak nem volt kedve leköszönni az egyetemi tanárságról, hanem az volt a terve, hogy valamikor később elfoglalja majd a tanári széket.

Azt a megoldást eszelték ki, hogy egyelőre egy helyettes tanárt alkalmaznak a pénzügytan előadására. Kerestek egy ily kisegítő erőt s egy fiatal publicistára esett a választás, kiről tudták, hogy a pénzügytanban is elég járatos. A derék Baintner tanárt küldték el hozzá, hogy tudja meg, hajlandó volna-e ezt az állást elfoglalni. A publicista nem volt hajlandó. Nemcsak ily hibrid állásra, de még állandó jellegű tanárságra sem lett volna hajlandó, mert szellemileg is szebb és hálásabb feladatnak tartotta, mint egy nagy lap vezércikkírója hetenként többször 100.000 emberhez szólani, semmint a katedrán ülve egy sereg fiatal embernek - kik néha nem is rendelkeznek elég előképzettséggel, nem is mind tehetségesek, nem is mind figyelmes hallgatók - évről-évre a pénzügytan elemeit magyarázgatni. Mellesleg megemlítendő, hogy a tanszékkel járó illetmények sem ütötték volna meg akkori állásában élvezett illetményeinek mértékét.

Ma talán másképp van, de ezelőtt 40-50 esztendővel még az a felfogás volt elterjedve a közönségnél, hogy a sajtó embere egy szegény ördög, ki szívesen cserélne egy közepes hivatalnokkal. Másik balítélet volt, hogy aki tanszéken ül, az mint valami triposzról orákulumi fölénnyel tekinthet le a sajtó embereire, pedig ez utóbbiak közül a kiválóbbak egy hónap alatt több tudást és gondolatot szórnak szét pazar kézzel a közönség százezrei közt, mint amennyit amazok - tisztelet a ritka kivételeknek - az ő triposzukról egész életünkön át a fiatalságnak ledarálnak. Kerkapoly nyilván túlbecsülte a tanári állás szellemi értékét, azért ragaszkodott hozzá oly görcsösen. Későbbi barátja és kollégája, Szilágyi Dezső nem osztozott e balítéletben. Manapság pedig már a legkiválóbb tudományos emberek - mint például a jeles tudós Ostwald - rájöttek arra, hogy a tudomány valóban nagytehetségű képviselőit, az eredeti kutatókat egyenesen fel kellene menteni a tanítás kényszerűsége alól, mely a tudomány úttörőinek csak kolonc.

E sorok írója - mert ő volt ama felszólított publicista - már ezelőtt 42 évvel sem rajongott a tanári állásért s nem volt hajlandó ezért publicisztai állását feláldozni. Arról pedig erősen meg volt győződve, hogy mind a két állás egész embert követel.

Visszatérve Kerkapolyra, talán legszembeötlőbb sajátságaként emelhetem ki, hogy a nemsokára elért minisztériumi méltóság sem változtatott semmit e kemény embernek kissé érdes modorán. Nincs helytelenebb, mint hogyha sablonos életírói per "szerény pápai tanár beszélnek róla. Kerkapoly soha sem volt szerény. Aki annyira duzzad az erőtől, mint ő, az nem is lehet szerény. Egy külföldi pénzember, ki vele tárgyalt, azt mondotta róla, hogy ez a professzor-miniszter olyan, mintha acélból volna. De amint nem volt képes udvaronc lenni: épp oly képtelen volt a pózolásra. A magas állás, melyre szédületes gyorsasággal eljutott, őt nem szédítette meg és semmit sem változtatott az ő keresetlen egyszerűségén. Maradt fel- és lefelé egyaránt az, aki volt: hamisítatlan demokrata.

Debatteri ereje egy színvonalon állott a Szilágyi Dezsőével, kinél mintegy öt évvel korábban lépett ki az arénába. Azzal a különbséggel mégis, hogy Szilágyi ment volt a hegeliánus formulázások nehézkességétől, míg Kerkapolynál néha nyomasztóan hatott. Szilágyinak elegánsabb, modernebb volt úgy egész egyénisége, mint előadása. Több volt benne a humor, mely azonban Kerkapolynál is felvillan néha, de ritkábban. Ha gr. Csáky Szilágyit a "nagy cséplőgéphez hasonlította, ugyan mihez lehetne hasonlítani Kerkapolynak nem kisebb erejű, de monotonabb előadását? Nekem az ő gyorsan lepergő mondatai néha a jégeső kopogását juttatták eszembe, melyet időnként egy-egy mázsás súlyú mondat szakított meg, mint ahogy a mennydörgés időről-időre áthatol a jégeső mindent elpaskoló kopogásán.

Miután pénzügyminiszter lett, többször akadt vele elintézni való dolgom. Biztos voltam és vagyok benne, hogy jóakarattal volt irántam, mert bármikor szívesen fogadott. Abban a rokokó-stílű egyemeletes palotában lakott, mely egykor a mostani cifra gótikus pénzügyminisztériumi palota helyén állott. Jól tudtam itt a dörgést, hisz jó ideig hivataloskodásom színhelye volt ez az épület. A miniszter lakásán kívül akkor csak az elnöki osztály volt itt elhelyezve. Lónyay pénzügyminisztersége idejében zajosabb volt itt az élet. Lónyay termei fogadóhelyiségül szolgáltak neki. Egy-két bált is adott itt pénzügyminiszter korában.

Midőn Kerkapoly, ez a magányos legényember foglalta el ezt a palotát, mintha maga az épület is megváltozott volna. Mikor a magános lakó késő éjjelente hazatért, lépteinek zajára a tágas termek kongó üressége felelt.

Itt élt, így élt ez az erős ember egyedül, mint az ókor anachorétái Lybia barlangjaiban. Vajon csakugyan anachoréta lett volna-e Kerkapoly? Vajon plátói sóhajokban merült volna-e ki a férfiasságnak az az ereje, mely szívében lakott? Alig hihető ez ily alapjában zseniális emberről. Hisz ez majdnem patologikus tünet lett volna. Oly emberektől, kik közelről szemlélhették ennek a látszólag rideg embernek az életét, hallottam, hogy igenis volt érzéke a női szépség iránt. Valamikor beszéltek gyengéd viszonyáról egy szép asszonnyal. Nem kegyetlenség, ha ezt megérintem, mint egy érdekes emberünk alakjának érdekes kiegészítő vonását. Négy évtized elég hosszú idő arra, hogy amiről egykor a médisance suttogott, az idők ködén át nézve legendává finomuljon. Szerelmi történetek, melyeknek szereplői rég a föld alatt nyugosznak, úgy hatnak rám, mint mikor derült őszi napon letarolt ligetben járva arra gondolunk, hogy itt egykor illatos virágok nyíltak, s a most lábunk alatt zörgő sárgult levelek lombsátort alkottak, melyben fülemile dalolt.

Ha akadt női lény, kinek szemeiből a közügy e becsületes munkásának magányába a boldogságnak egy sugara esett, a jóakaró mosolyba, mellyel róla megemlékezünk, mintha a hálának egy neme vegyülne.

De hogy valamiképp el ne ábrándozzunk! Mi tagadás benne, Kerkapoly alapjában mégis csak prózai lélek volt és semmiféle poéta nem lesz képes regehőst formálni annak a rég lebontott palotának magányos lakójából. A romantikának nyoma sem volt az ő lelki konstitúciójában.

Éppen magányos ebédjének vége felé tartott, mikor egy ízben beléptem hozzá. Somlai bor volt előtte egy magas rajnai palackban, melyből kvaterkányi hiányzott. Egy ily palack eltartott neki egy hétig. Nem volt ínyenc, de soha nem láttam jobbízűen enni, mint ahogy ő evett. A jógyomrú ember ínyencsége volt ez, melynek alapja a jó étvágy. Ha szabad ezekkel a nagyon anyagi dolgokkal párhuzamba helyezni a szellemi és kedélybeli diszpozíciókat, akkor azt mondanám, hogy az ép, egészséges érzés és gondolkodás az volt az ő lelki konstitúciójának, ami a jó gyomor az ő testi szervezetének.

Gróf Andrássy Gyulához sűrűn ellátogatott, rendesen a délelőtti órákban. A szellemes gróf társaságában, melyben néha a grófné is részt vett, felengedett e hideg ember kedélye. Nem volt ő száraz, mogorva szobatudós. Ellenkezőleg, kicsi, okos szemei majdnem gyermeteg derültséggel néztek a világba s egy-egy jó ötleten oly jókat tudott kacagni, hogy szinte a fal rengett belé.

*

Kerkapoly nem szerencsés korszakban vette át a magyar pénzügyek vezetését. Alighogy elfoglalta állását, kitört a francia-német háború. Már ez is ártott, jóllehet közvetlenül bennünket csak annyiban érintett, hogy az óvatosságból elrendelt részleges mozgósítás költségeiből mintegy öt millió forint póthitel esett Magyarországra. De jobban ártott általános közgazdasági kihatásaiban, mert rontotta világrészünk gazdasági konjunktúráját.

Kerkapoly nagy önbizalommal indult neki pénzügyminiszteri hivatásának. Mintegy programszerű jelentőségű volt 1870. október 16-án tartott első expozéja. Az 1870-i költségvetést Kerkapoly készen vette át. Sajátságos helyzetet foglal el ez a költségvetés a magyar pénzügyek két korszaka, az 1867-1869-ig tartott aránylagos virágzás és az 1871-től jó tizenhét évig tartott hanyatlás, illetőleg küszködés korszakai közt. Lónyay már nem ismerte magáénak, Kerkapoly még nem. Tehát tulajdonképp nem volt neki gazdája.

Kerkapoly első expozéjában az 1871-i költségvetést vezette be. Visszapillantva a múltra, úgy találta, hogy Lónyay 1869-re szóló előirányzata túlságosan is óvatos volt, mert a közelebb előterjesztendő zárszámadás a bevételekben 21 millió forinttal kedvezőbb eredményt mutat. Minthogy pedig a rendes és rendkívüli kiadás együtt csak 3.4 millió forinttal emelkedett az előirányzathoz képest, tehát 1869-re 13 millió előirányzott hiány helyett 9.6 millió felesleg mutatkozik.

Ez a kedvező zárszámadási eredmény végzetesen befolyásolta Kerkapoly felfogását a pénzügyi helyzetről. A következő 1870-i költségvetésben, melyet Lónyaytól átvett, 15 millió deficit volt előirányozva. Kerkapolyt ez nem rettentette meg, sőt októberi expozéjában örömmel utalt arra, hogy az 1870-i bevételek is oly kedvezően folynak be, hogy az 1870-i tényleges hiány is sokkal kisebb lesz az előirányzottnál. Nem döbbenti tehát meg ez a hiány, sőt kijelenti, hogy a bemutatott 1871-i költségvetésben még 9 millióval nagyobb hiányt irányoz elő. (Az 1870-re előirányzott 15 milliós hiány is 26.600.000 forintra nőtt meg a valóságban, melyben 15 millió volt a beruházás.)

Októberi expozéjában elmondta Kerkapoly, hogy "a már egyszer beállott hiányt rögtön kár nélkül megszüntetni nem lehet. De amaz úton, melyre a jelen 1871-i költségvetéssel ráléptünk - úgymond - csak 3-4 évig megmaradva, nemcsak a tényleges eredmények terén, de az előirányzatok terén is oda jutunk, hogy nem lesz szükségünk az előirányzatban hallgatagon anticipálni azon év jövedelmi emelkedését, melyre maga az előirányzat szól.

Hallgatag anticipálás! Nevezetes és végzetes műszó volt ez. Ebben nyert kifejezést Kerkapoly pénzügyi politikájának egyik alaphibája. Kiegészítette ezt az a másik kijelentése, "hogy az abszolút takarékosság nem mindig üdvös és ajánlatos.

Íme a legszembeötlőbb ellentét Lónyay és Kerkapoly közt. Lónyay szakadatlanul takarékosságot prédikált. Ez volt az ő pénzügyi bölcsességének a kvintesszenciája. Most jött egy új pénzügyminiszter, ki oly elvet mond ki, mely amannak egyenes tagadása.

De ha közelebbről nézzük a dolgokat, ez a képzelhető legélesebb ellentét veszít élességéből. Lónyay a takarékosságot prédikálta ugyan, de sem minisztertársainak költekezési hajlamát (1870-ben) fékezni nem bírta, sem a 20 millió forint kamatgaranciát az országra zúdító s hibákkal teljes vasútengedélyezéseket meg nem gátolta, sőt azokhoz (elméletileg vallott helyesebb elvei ellenére) a gyakorlatban hozzájárult.

Lónyay oly apa volt, ki így szól költeni szerető kisfiához: adok fiam egy hatost, de el ne költsd. Kerkapoly ily frázis nélkül odaadja a hatost. Azt eredmény mind a két esetben ugyanaz. A hatos sorsa mind a két esetben meg van pecsételve.

1871-re Kerkapoly (1870. októberben) eredetileg 12 millió deficitet helyezett kilátásba. Mikor 1871-ben február 28-án eredeti előterjesztését kiegészítette, már 19 millió hiányt irányzott elő. De ebben sok mindenféle nem volt benne. Hozzájött még 3 3/4 millió szükséglet a honvédelmi minisztérium számára, továbbá az 1868-ra és 1870-re pótlandó közös póthitelek, melyekből Magyarországra 7 millió esett, és még néhány bizton várható póthitel. Ily módon az az összeg, melyről 1871-ben gondoskodni kellett, felduzzadt 30 millióra.

És a valóság még kedvezőtlenebbül alakult. 1871 március végén a költségvetés tárgyalásánál már maga Kerkapoly így nyilatkozott: az 1870-i költségvetés hiánya a póthitelekkel együtt 22 1/4 millió forintot, az 1871-i 18 1/2 millió forintot tesz ki. De a tavalyi 22 millió deficit nem lesz pénztári deficit, mert fedezetet talál részint az előző évek meggazdálkodásaiban, részint az 1870-i év fokozott bevételeiben. Aggodalomra tehát szerinte nincsen ok, de konstatálja, hogy két ily évet egymás után nem bírna többé elviselni az ország. Még ekkor remélte, hogy konszolidált kölcsön nélkül lehetséges lesz a két év 40 millió deficitjének a fedezése.

Tényleg az 1870-i hiány a pénztári készletekből, az 1871-i, mely a póthitelekkel együtt tényleg 19,688.000 forintra emelkedett, nem egészen 8 millió erejéig szintén a pénztári készletekből, 4 1/2 millió erejéig kamatozó kincstári utalványok kibocsátásától fedeztetett, 7 milliót pedig a sorsolási kölcsön készletéből vett át a kormány, természetesen visszatérítés kötelezettsége mellett.

Még inkább romlott a helyzet 1872-ben. Ez évnek közel 26 milliónyi hiányát, mely utólag még 5 millióval növekedett, már nem lehetett a kormány és a pénzügyi bizottság által tervezett módozatok mellett fedezni, sőt még a kincstári utalványok is nagyobbrészt visszafolytak és 1,800.000 forintra zsugorodtak össze.

Kénytelen volt tehát a pénzügyminiszter 23 millió forintot felhasználni a 30 millió forintos kölcsön pénzeiből, mely kölcsön pedig a törvényben megnevezett közmunkákra vétetett fel.

Sok szó volt abban az időben erről a kölcsönről. Lévay és Cohen szerepléséről már szólottam a Lónyayról szóló fejezetben. De beszéltek még arról is, hogy e kölcsön törlesztési tervébe hiba csúszott be s ennek kijavítása szintén több százezer forintba került az államnak. Tény, hogy e kölcsön törlesztésének eredetileg tervezett módozatai nem éppen kedvező színben tüntetik fel Kerkapoly jártasságát a pénzügyi műveletek technikájában. Ezen nincs mit csodálkozni. De hogy nem akadt kellő tanácsadója, az már feltűnő jelenség.

A 30 milliós kölcsönt 32 év alatt kellett törleszteni. Ezt a miniszter nem úgy tervezte, ahogy annuitási kölcsönöket törleszteni szokás, hogy az annuitások, melyek a kamatot és törlesztési hányadot együtt magukban foglalják, az egész törlesztési idő alatt egyenlők legyenek, amikor is a törlesztési hányadok az első időben kicsinyek s azután fokozatosan nőnek, ellenben a kamatra eső összegek fokozatosan csökkennek. Kerkapoly egészen eredeti módon akart eljárni, ő a 32 egyenlő összegű kisorsolás útján akarta törleszteni a kölcsönt. Azt hitte, hogy ezzel fokozza a tőkések kedvét a kölcsön aláírásához.

Wahrmann Mór, az egyetlen bankárképviselő, figyelmeztette a minisztert a pénzügyi bizottságban, hogy e törlesztési mód károsítja az államot s ki is számította a károsodás nagyságát. Utólag tehát átváltoztatták a törlesztési tervet a szokásos annuitási formára. Ebbe a kölcsönkonzorcium - az Erlanger-csoport - csak jutalékának 2 percenttel való felemelése mellett egyezett bele.

Talán megengedi az olvasó, hogy a Wahrmann által kiszámított károsodás mibenlétére pár szóval rámutassunk. Az állam minden 100 forint után kapott nettó 75 forint 25 krajcárt, ellenben a törlesztésnél teljes névértéket kellett visszafizetnie. A kötvénytulajdonos haszna először a teljes 100 forint után élvezett 5% kamat, másodszor az, hogy ha kötvénye törlesztés alá kerül, teljes 100 forint összeget kap vissza, tehát az általa befizetett összegnek majdnem 33 percentjét kapja mint külön hasznot. Kerkapoly eredeti törlesztési terve szerint rohamosan indult volna meg a törlesztés, s így az államhitelezők sokkal gyorsabb tempóban jutottak volna hozzá ehhez a 33 percentes külön haszonhoz, mint az annuitásos módszer szerint. Azért hozom fel ezeket, mert akkor a lapokban és a képviselőházban igen sokat beszéltek a törlesztési tervbe bejutott hibáról s annak drága korrigálásáról, de ennek a dolognak a lényegével nem voltak tisztában. Itt is emlegették Lévay nevét. Panamát sejtettek, pedig egyszerű tájékozatlanság forgott fenn.

Az olvasó türelmét kérem, hogy még igen röviden rámutathassak a Kerkapoly minisztersége alatti évek deficiteire s az ezekkel kapcsolatos hitelműveletekre, mert e nélkül lehetetlen megérteni, miben állott tulajdonképp e zseniális miniszter fő tévedése, mely egész működésének tragikuma lett.

Kerkapoly - mint fentebb már említve volt - 1870 októberében tartott expozéjában a deficitet 3-4 év alatt könnyen megszüntethetőnek tartotta. Mikor 1871-ben a 30 milliós kölcsönt javaslatba hozta, akkor abban a meggyőződésben volt, hogy ez a kölcsön véglegesen elég lesz a pénzügyi kibontakozás eszközlésére. Az 1868-i vasúti kölcsönből megkezdett vasútépítkezések és egyéb közmunkák befejezése, melyre ama kölcsön elégtelennek mutatkozott, volt a 30 milliós kölcsönnek a törvényben is kifejezett rendeltetése. A közmunkákon kívül még mutatkozó hiányról Kerkapoly azt hitte, hogy azt könnyedén fedezni fogja a jövedelmeknek - szerinte biztosan anticipálható - növekedéséből s lebegő kisebb hitelműveletek segítségével. Azt hitte tehát, hogy a 30 milliós kölcsön lesz beláthatatlan időre az utolsó.

De a dolgok nem úgy jöttek, ahogyan ő gondolta. A 30 milliós kölcsönt egészen elnyelte az 1872-i deficit, melynek fedezésére pedig az rendeltetve nem volt. A 73-i helyzet már ismét rosszabbodott. Mikor Kerkapoly az 1873-ra szóló előirányzatot előterjesztette, siettem meglátogatni őt. Nem titkoltam előtte, hogy ijesztő benyomást tesz rám a költségvetés és kértem, hogy az expozéjában mondottakon kívül adjon minél alaposabb információkat, melyek abba a helyzetben hozzanak, hogy képes legyek a költségvetést jóhiszeműleg megvédelmezni a várható támadások ellen. Kerkapoly hosszú disszertációt tartott, melyben igyekezett meggyőzni, hogy aggodalomra nincs ok. De sajnos azzal a meggyőződéssel távoztam el tőle, hogy a pénzügyi helyzet a legnagyobb mértékben aggasztó.

A pénzügyi bizottság előterjesztése szerint 73-ban a következő összegeket kellett fedezni: függő tartozások 11.711,680 forint. Az 1872-i hitelmaradványok 20.116,274 forint. Az 1872-i póthitelek 1.136,991 forint. Az 1873-i rendkívüli hiány 25.815,583 forint. Összesen tehát 58.880,301 forint fedezéséről kellett gondoskodni, melyből a bizottság 14-15 milliót az állam értékpapírjainak (tiszai részvények stb.) értékesítéséből vagy különféle függő hitelműveletek útján vélt fedezhetőnek. A többi 43-44 millió hiány fedezésére egy új konszolidált kölcsön - az 54 milliós - vált szükségessé. Erről azonban azt hitték, hogy ez már csakugyan az utolsó lesz.

Az 1874-i költségvetés tárgyalásának idejét (1873. június) jelölhetjük meg, mint azt az időpontot, mikor végre az országnak megnyíltak a szemei - de most is csak félig. Ehhez a legalább részben való kiábránduláshoz hozzájárult az a rettentő pénzügyi katasztrófa ("Krach), mely 1873 májusában Bécsben kitört. Nem múlt az el, mint eleinte remélték, egy pár hónap alatt, hanem mint a földrengésnél az első lökés után, újabb és újabb ismét meg-megújuló lökések s fokozatosan nagyobb és nagyobb rombolások következtek. A kolera, mely pár százezer ember életét oltatta kis s az aszály következtében példátlanul ínséges termés fokozta a siralmas helyzet nyomorúságait.

A képviselőházban mégis még mindig akkora volt a bűnös könnyelműség, hogy mindezek ellenére még mindig szavaztak meg egyes képviselők indítványára a kormány által elő nem irányzott többrendbeli kiadásokat és költségemeléseket.

Ekkor már Szlávy volt kormányon. Deák beteg volt, a Deák-párt töredékekre szakadozott s az ellenzék vezére már lesben állt, hogy magához ragadja a hatalmat.

Az állam fizetésképességét már ekkor lombardkölcsönökkel kellett tengetni. Kikerülhetetlen volt tehát egy újabb konszolidált kölcsön. No, de ezt már csakugyan és valóban a legutolsónak tartották.

Ez volt a szomorú emlékű 153 milliós kölcsön. Ezt már a Rothschild-csoporttal kötötte Kerkapoly, mert az eddigi konzorcium tagjai részint megbuktak, részint ingadoztak. Nagy volt a szolgálat, melyet a Rothschild-csoport a nagy "Krach évében való kölcsönnel az országnak tett, hisz a legvégső veszedelmet hárította el róla, de nagy volt e szolgálat ára is. A kölcsön 6 percentes volt, be lett táblázva az összes állami birtokokra. Befolyt a két részben kibocsátott 153 millió névérték után nettó 130 millió, sőt öt év múlva pedig vissza kellett fizetni az egész névértéket, 153 milliót. A kamatot és az összes mellékterheket felszámítva, a kapott 130 millió évi 11 6/10 percent kamatba került.

Kerkapoly elpusztíthatatlan optimizmusára világot vet az a tény, hogy még most sem fogta fel a veszedelmet teljes nagyságában. 1873. november 15-én, mikor a kölcsön első felének kibocsátására kért felhatalmazást, ezt a képviselőházban azzal okolta meg, hogy a kölcsön második felére tulajdonképp már nem is lesz szükség. "Nincs reményem - úgymond -, hogy öt év múlva e nagy összeget (a 76 1/2 milliót) sajátunkból visszafizethessük, ellenben meg vagyok győződve, hogy ez idő alatt háztartásunkban az egyensúlyt helyreállíthatjuk. Az sem szenved kétséget, hogy azon idő alatt kedvező pénzviszonyok is fognak beállani, amelyeknek rendezett háztartás mellett felhasználásval hasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételek alatt lehet majd megkötni a kölcsönnek ama másik felét, amelynek segítségével majd visszafizetjük azt, amelyet most kötünk.

Nem hinnénk szemeinknek, ha ezt szórul-szóra nem olvashatnánk, hogy Kerkapoly még 1873 novemberében, egy hónappal pénzügyminiszterségének vége előtt így gondolkozhatott.

Hogyan alakultak a dolgok a valóságban? Úgy, hogy az államháztartás rendezéséhez még 15 év volt szükséges. Erre pedig nemcsak az egész 153 milliós, hanem ezen kívül még sok száz millió konszolidált adósság ráment. Ami az 1874-i évet illeti, a pénzügyi bizottság kimutatta, hogy a fedezendő hiány magára erre az évre 41.6 millió forintot tesz ki, de fedezendő még 1873-ból fennmaradt 20.7 millió lebegő adósság, az 1873-i hitelmaradványokra kell 10 millió, úgy hogy 1874-ben összesen 73 1/3 millió forint fedezendő.

A kölcsön második felére tehát nemcsak hogy szükség lett, de igen sürgősen lett szükség, mert a kölcsön első feléből már csak 16 millió volt meg, mikor Ghyczy a pénzügyi tárcát átvette.

*

Kerkapoly többször említett első expozéjában nemcsak azt jelentette ki, hogy az abszolút takarékosság nem mindig üdvös, hanem azt is, hogy ő a jövedelmek szaporítására helyezi a fősúlyt. A kijelentés első fele nem volna éppen elítélendő, ha annak második felét is megvalósította volna. Tökéletesen igaz, hogy egy fejlődő állam vezérelve nem lehet a zsugoriság. De aki ezt vallja, annak legyen is bátorsága erős kézzel hozzáfogni az állami bevételek fokozásához. Kerkapoly ez utóbit nem tette meg. Az állami bevételeknek 1867-hez képest tapasztalt valóban igen tekintélyes növekedése által megtévesztve azt hitte, hogy ez az emelkedés hasonló s tán még gyorsabb tempóban fog folytatódni, csak úgy magától, s ezt a feltételezett emelkedést anticipálta számításaiban.

Ez az ún. természetes növekedés akkor sem lett volna elég a normális kiadásoknál előálló többletek fedezésére, ha a közgazdasági viszonyok állandóan legalább kielégítőek maradtak volna. Annál kevésbé lehetett elég akkor, mikor több rossz termés egymás után, egy rettentő hitelválság s huzamosan kedvezőtlen közgazdasági konjunktúra, pusztító járványok stb. még a természetes fejlődést is megakasztották. Mellesleg megjegyezhetjük, hogy az 1867 óta tapasztalt jövedelmi szaporulatok sem álltak be éppen csak úgy maguktól. Lónyay egyes, bár nem mélyreható adótörvényei s még inkább az adókivetés és behajtás körül alkalmazott nagyobb szigor nélkül azok a tapasztalt szaporulatok sem következtek volna be.

A normális állami kiadások növekedésén fölül új nagy kiadások egész sora zúdult rá egyszerre az államra. A kölcsönpénzből épített vasútvonalak, valamint a kamatgarancia mellett engedélyezett vasutak nem jövedelmeztek semmit. Az építés alatt a kamat és a garancia a tőkeszámlára íratott, a vasutak megnyílta után ezek a nagy kiadások, melyek mintegy évi 22 millió forintot tettek ki, az államköltségvetés terhére voltak fizetendők. Horvátországgal 1873-ban új, Magyarországra nézve az eddiginél terhesebb pénzügyi kiegyezés jött létre, felülrá a határőrvidék polgárosítása fejében két percenttel nagyobb kvótát kellett vállalni. Minthogy a határőrvidék bevételei a saját közigazgatási költségeit is alig fedezték, most már nemcsak Horvátországra, hanem a határőrvidékre is több milliót ráfizetett a magyar állam. A honvédség gyors fejlesztése, mellyel bravúrosan messze megelőztük Ausztriát, szintén évenként pár millióval növelte a kiadásokat. Sokan, maga Ghyczy is, úgy vélekedtek, hogy lassúbb tempóban kellene fejleszteni a honvédséget, de ezeket az aggályokat legyőzték politikai tekintetek és a nemzeti hiúság.

Az ily módon keletkezett pénzügyi baj akut természetű volt és csak rögtöni jelentékeny növelése az állami bevételeknek - vagy nevezzük a maga nevén, tetemesebb adóemelés mérsékelhette volna azt odáig le, ahol veszélyessége megszűnt volna. Ez a gondolat szinte elemi erővel kényszerítette rá magát minden egészséges agyvelőre. De a mi államférfiaink nem hallgattak a benső szózatra. Ők oly betegséget, mely sürgős sebészi beavatkozást követelt, hosszas dietétikus gyógymóddal akartak orvosolni. Nézzük meg Kerkapoly 1873-i adónovelláit a házadóról, a személyes kereseti adóról, a jövedelmi adóról, a bélyegről és illetékekről - mind olyanok voltak, hogy csak jelentéktelen jövedelmi szaporulatot eredményezhettek.

Kerkapoly erős értelmiség volt, lehetetlen, hogy be ne látta volna az állami bevételek gyors és tetemes szaporításának szükségességét. Hisz maga tűzte ki ezt vezérelvül első programszerű expozéjában. Kitűzte, de nem követte. Azzal nyugtatta meg adóügyi lelkiismeretét, hogy - mint vélé - az egyenes adók alapos reformjának - az adóemelés szót senki sem merte kimondani - csakis a földadó reformja lehet az alapja. Ez a kissé homályos doktrína tulajdonképpen nem is igaz. De ürügynek a gyökeresebb reform elodázásához elég jó volt. Mert hát világos, a földadó-reformhoz kataszter kell, ennek megcsinálásához pedig évek hosszú sora és sok milliónyi költség szükséges. És Kerkapoly ezen az úton indult el. Ez az egész eljárás emlékeztet az ugyancsak 1873-ban az egyházpolitikában követett taktikára. Az egyházpolitikától is fáztak, mert nem mertek szembeszállni a klérussal, tehát az egész egyházpolitikát eltemették egy bizottságba. A jelentékenyebb adóemeléstől is fáztak, tehát az "adóreform hangzatos jelszava alatt ezt beletemették a kataszterbe.

Talán a közvetett adók fejlesztésére könnyebben rászánták volna magukat. De lássuk, milyen volt itt a helyzet. A cukor- és söradó nem volt fejleszthető a vám- és kereskedelmi szövetség miatt. A cukor- és sörfogyasztás ugyan tetemesen emelkedett az országban, de annak csak az volt a következménye, hogy most még több millió szivárgott át az osztrák kincstárba. A cukor- és söradó bevétele nálunk nemhogy nem emelkedett, de még csökkenő irányt mutatott. A kivitt cukor és sör után való adóvisszatérítés pedig - mely közös jövedelemből, a vámbevételből - fizettetett, akkorára nőtt, hogy az egész vámbevételt felemésztette, sőt voltak évek, mikor a vámbevétel elég se lett s a hiányt az ország többi bevételeiből kellett fedezni a kvótakulcs szerint.

A helyzet az volt, hogy csak az egyenes adók gyors és jelentékeny percentuális emelése segíthetett volna, mert csak ezt lehetett egyszerre elrendelni és foganatosítani. Voltak, akik ezt belátták. Mikor 1873-ban Kerkapoly nagy apparátussal nekikészülődött a kataszter revíziójának s benyújtotta a kataszteri felmérésről és a földadószabályozásról szóló javaslatait, melyek után majdan, valamikor következett volna a többi adók reformja, e sorok szerény írója is ily nézetének adott kifejezést cikkeiben. Utóbb mások is, pl. Weninger Vince hasonló felfogásnak adtak kifejezést. Utóvégre, de kissé későn, csakugyan ehhez az eszközhöz nyúltak, mikor belátták, hogy az apró-cseprő új adók - fényűzési adó, fegyveradó s effélék - nem sokat segítenek s alig hozzák be a kivetéssel és behajtással járó költséget. Percentuális adóemelést dekretáltak tehát. Mert mi volt az általános jövedelmi pótadó, melyet Széll Kálmán 1875-ben megszavaztatott, más, mint 30 percentes adóemelés, csupán a bekebelezett adósságok kamatjainak tekintetbevételéve temperálva?

A hetvenes évek elején nálunk oly nagy volt az idegenkedés az adózás fokozottabb igénybevételétől, hogy még kimondani sem merték ezt a szót, hogy "adóemelés. A kiegyezés után az emberek többnyire az osztrák uralom idejéből maradt adók leszállításáról álmodoztak. Maga Lónyay is a földadó leszállításáról beszélt. Mellesleg mondva, éppen a földadó kérdésében talán nem volt egészen elfogulatlan az oly ember, ki maga évenként 40-50 ezer forint földadót fizetett. Nem világos-e, hogy oly országban, mely óriási költséggel rohamosan egy nagy vasúthálózattal szerelte fel magát, melyben a mezőgazdasági termények értékesítési lehetőségei éppen ezért forradalmi átalakuláson mentek keresztül, ha valakitől, hát a föld tulajdonosaitól lehetett volna megkövetelni, hogy a vasúthálózat létesítése folytán előállott teherhez hozzájáruljanak. Semmiben sem mutatkozott a vasutak előnyös hatása kézzelfoghatóbban, mint a földbirtok értékének emelkedésében. Agrárius felfogások és anti-osztrák hagyományok összeölelkezéséből születtek az olyan képtelen ideák, aminő pl. a földadó leszállításának gondolata is volt.

Nem pénzügyi történetet írok. Hisz erről vaskos könyvet kellene írnom. Csupán Kerkapoly adópolitikai eljárásának lélektani hátterére akartam rámutatni. Ő volt az, aki az államjövedelmek fejlesztésének doktrínáját vezérelvül állította föl. Ő volt az, aki e vezérelv következményeit le nem vonta, az államjövedelmek növelésének akkor lehetséges egyetlen hatékony eszközéhez hozzá nem nyúlt. Nem tudta, nem akarta, vagy talán nem merte ezt megtenni? Én azt hiszem, nem merte.

És miért nem merte? Azért nem, mivel az ellenzék minden némileg húsba vágó adóügyi rendszabályt oly ádáz izgatásra használt volna fel, mely a Deák-párt bukását vonta volna maga után. A Deák-párt bukása után pedig, az akkori közhiedelem szerint, a bihari pontok uralma, a káosz, talán az állami bukás következett volna. Ebből a tévhitből csak 1875-ben gyógyított ki bennünket Tisza Kálmán.

Tisza és pártja 1873-ban forma szerint lesben állt. Nemcsak a megkísérlendő komolyabb adóemelést a többség megbuktatására - ami, mint fentebb említtetett, akkor egyértelműnek tartatott az állami felfordulással - használta volna fel, de követelte az egyetlen biztos és természetszerűleg fokozódó indirekt adónak, a dohánymonopóliumnak megszüntetését. A parasztnak amaz ártatlan gyönyörűsége kedvéért, hogy fonálra fűzve az eresz alatt száríthassa saját termesztette dohányát, kész lett volna - legalább úgy mondotta - megfosztani az országot legjelentékenyebb és legbiztosabb indirekt adójövedelmétől.

Móricz Pál, egy tökéletes pénzügyi analfabéta, ki - maig sem tudom, mily jogcímen, talán mivel Tiszának akvizitor-társa volt, mint pénzügyi kapacitás terpeszkedett a balközép soraiban, még 1871-ben is erősen írt és izgatott a dohánymonopólium eltörlése mellett. A dohányzókra kivetett egyenes adóval akarta pótolni ennek jövedelmét. Ebből közel 8 millió forint bevételt várt. A szivargyárosok és szivarkereskedők jövedelmi adójából, a vámból és az állami dohányjövedék üzemi tőkéjének 6 percentes kamatjából további négy milliót számított ki papiroson. Ez tizenkét millió jövedelem lett volna. (Akkor a monopólium nettó jövedelme körülbelül ennyi volt, ma már majdnem háromannyi.)

Én akkor abban a meggyőződésben, hogy a minden oldalról mutatkozó pénzügyi viharfelhők egy oly korszak közeledtét jelzik, midőn a magyar államnak egész pénzügyi erejét össze kell szednie, szembe szállottam ezekkel a pénzügyi fantazmagóriákkal. Manapság ezeket nem venné senki komolyan s azt, aki a dohányjövedék eltörlését indítványozná, szanatóriumba való embernek mondanák. Akkor ez nagyon komoly és nem veszélytelen dolog volt, mert egy nagy országos párt állt ama fantazmagóriák mögött. Négy nagy cikkben megcáfoltam Móricz Pálnak nagy applombbal fellépő fejtegetéseit s kimutattam, hogy az ő módszere szerint nem 12, hanem legfellebb 2 millió forint jönne be. (L. Pester Lloyd, 1871. január.)

Legtöbben azt hitték, hogy cikkeim hivatalos sugalmazás és informálás alapján készültek s talán egy-két miniszteri tanácsos ült össze, hogy az adatokat és érveket az egész dohányegyedárusági kérdés ily szakszerű tárgyalásához számomra összeállítsa. Pedig a cikkeket kizárólag a magam kezdéséből s a mindenkire nézve hozzáférhető statisztikai és irodalmi anyag felhasználásával írtam. Csak pár héttel a cikkek megjelenése után találkoztam Kerkapolyval, ki nála szokatlan melegséggel fejezte ki megelégedését e cikkek felett, melyek minden elfogulatlan emberből kikényszerítették azt a vallomást, hogy aki ezentúl azt meri állítani, hogy a dohányegyedáruságból származó jövedelmet más módon pótolni lehet, az tudva ámítja a népet.

De ez nem gátolta a balközépet, hogy még 1872 nyarán is felvegye programjába a dohánymonopólium eltörlését. Nyíltan nem merték ezt kimondani, de begöngyölgették oly frázisokba, melyek mást nem jelenthettek, mint ezt. A kortesekre és jelöltekre bízták, hogy a népszerű eszmét a maga meztelenségében hirdessék a nép előtt. Az ellenzék pénzügypolitikai magatartásában - ezt ki kell mondani - a politikai morál megdöbbentő hiánya nyilvánult. Ez volt a fő ok, mely nemsokára kiűzte e párt soraiból Ghyczy Kálmánt, a pártnak komoly pénzügyi kapacitását.

*

Az állami pénzügyek fenyegető romlása mellett a közgazdasági állapot egyéb tényezői is aggasztóan alakultak. Kerkapoly idejébe esik a bankkérdés nagyfokú elmérgesedése is. A jegyzékváltás egyfelől a magyar pénzügyminiszter, másfelől az osztrák pénzügyminiszter és a bank közt 1872-ben szakadatlanul folyt. Előre bocsátom, hogy a Nemzeti Bank már 1869. október 21-én, tehát még Lónyay pénzügyminisztersége idejében kijelentette, hogy a vöslaui egyezmény - melyről a Lónyayról szóló fejezetben szólottam - őt nem kötelezi. Tiltakozott az ellen, hogy az ő törvényszerű és szerződésszerű jogai az ő beleegyezése nélkül keletkezett későbbi okmányok által megváltoztathassanak.

A Bank 1872-ben már egyenesen fenyegetően lépett fel. Nemcsak határozottan megtagadta a magyar pénzügyminiszter által követelt fiókok felállítását s a meglevő fiókok dotációjának az 1869-i állapotba való visszahelyezését, hanem azt is kijelentette, hogy neki jogában és módjában van magyarországi hitelezéseit bevonni. Ez akkor egyszerűen katasztrófát jelentett volna a magyar pénzpiacra. A magyar pénzügyminiszter a kvótaarányt szerette volna a dotációk megállapításának mértékévé tenni, amit a Bank kereken visszautasított. Mindehhez hozzájárult a 80 milliós bankköveteléshez való hozzájárulás kérdésnek felvetése. A Bank sarkára állt. De Pretis osztrák pénzügyminiszter pedig a Bank háta mögé állt. Ezt a hadjáratot Lucam, a bank tehetséges, de magyarellenes főtitkárja nagy szakértelemmel és még nagyobb kíméletlenséggel intézte.

Legnevezetesebb közgazdasági eseménye az 1872. évnek volt az Andrássy elnöklete alatt október 14-én tartott ama minisztertanács, melyben az osztrák és a magyar kormány tagjai tárgyalták a bankkérdést. Azt határozták, hogy azonnal kezdessenek meg és pedig lehetőleg gyorsított tempóban az értekezletek a Nemzeti Bank viszonyainak végleges megállapítása iránt, amint azok a szabadalom lejárta (1876) után alakíttatni fognak. Addig pedig az osztrák pénzügyminiszter közvetítését oda irányozza, hogy a magyar fiókoknak adandó dotációk oly arányban álljanak az osztrák fiókoknak adott dotációkhoz, amelyben 1869 végén állottak.

Ezek a minisztertanácsi jegyzőkönyv szavai. Jól megnézze az olvasó a fentebb ritkítottan nyomott szavakat. Ezek vannak a minisztertanácsi jegyzőkönyvben, pedig a minisztertanács tényleg mást akart határozni. A minisztertanács azt akarta határozni, hogy a magyar fiókok dotációja olyan arányban álljon a Bank ausztriai összes üzleteihez - a főintézetéhez és az ottani fiókokéhoz együtt -, mint 1869 végén állott. A minisztertanács jegyzője talán nem tudta, hogy a Bank bécsi főintézete nem "fiók. A határozat tehát hibásan került a jegyzőkönyvbe. A miniszterek nem vették észre a hibát s ebből nagy baj származott.

Elég szerény vívmány lett volna a minisztertanács határozata akkor is, ha helyesen került volna a jegyzőkönyvbe. Mert mi volt a határozat szankciója? Az osztrák pénzügyminiszter közvetítésének megígérése. Vajmi gyenge garancia!

Úgy, ahogy a jegyzőkönyvbe került, az egész határozat nem ért semmit. A bank és az osztrákok kedvteléssel lovagoltak azon a tollhibán. A Bank mintegy kegyelemből felemelte a magyar fiókok dotációját 4 1/2 millió forinttal, holott a minisztertanácsi határozat igazi értelme szerint 16 millió forint dotációemelés illette volna meg Magyarországot.

Mind damoklészi kard függött tehát a vészterhes 1873-i év elején a magyar üzletvilág felett az a veszély, hogy a Nemzeti Bank akkor szorítja össze nyaka körül a hurkot, mikor neki tetszik.

Ez a kínos helyzet szülte a Magyar Leszámítoló- és Pénzváltóbank eszméjét, mely az 1873:XXVI. törvénycikkben konkrét alakot nyert, de sajnos soha meg nem valósult.

E bank lett volna Kerkapoly minisztersége idejében a legnevezetesebb közgazdasági alkotás, melyből később esetleg egy magyar jegybank nőhette volna ki magát. Huszonötmillió forintra szabta a törvény e bank alaptőkéjét, mely 50 millió forintra lett volna felemelhető. E bank képes lett volna felvenni az osztrák Nemzeti Bank összes magyarországi leszámítoló és lombard-üzletét. Közvetlenül a kormány felügyelete alatt működő, tehát valósággal állami bank lett volna, felruházva nevezetes előjogokkal, névszerint azzal is, hogy részvénytőkéjének kétszeres összege erejéig kamatozó pénztári jegyeket bocsáthasson ki, melyek az állampénztáraknál mindenkor készpénzre felváltattak volna. E pénztári jegyek fedezeti módja egészen olyan volt, mint az, mely a Nemzeti Bank jegyeire nézve fennállott.

A Leszámítoló Bankról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál nevezetes incidens történt. Mikor a részletes tárgyalásnál a 26. §-hoz értek, mely az igazgatóságról szól, felállt az öreg Madarász József s azt indítványozta, hogy aki a képviselőháznak vagy a főrendiháznak a tagja, az ne lehessen tagja a bank igazgatóságának. Kerkapoly pénzügyminiszter úgy vélekedett, hogy ez a kérdés a választási törvénybe való. Kár volna megkötni a Ház kezét. A képviselők nem is kételkedtek, hogy rövidesen el fogják vetni Madarász módosítványát.

Ekkor felállott Deák Ferenc s az egész Ház elképedésére Madarász módosítványát pártolta s felszólalását még ezzel a magyarázattal is súlyosbította: "Ez a kérdés azért is fontos, mert első lépés lesz egy talán idővel általánossá válható független és - kimondom - józanabb politikára.

Ostorcsapás volt ez a "közgazdasági tevékenység prezencmárkos lovagjai hátára. tehát eddig nem követett volna a tisztelt Ház "józan és "független politikát! Tehát még csak most teszik meg az első lépést egy talán és idővel általánossá válható józanabb politika felé!

Egy kicsit elsápadva néztek egymásra az igazgatósági tagságok várományosai. De lenyelték a keserű lapdacsot. A Ház egyhangúlag fogadta el a Madarász-féle módosítványt. Ott olvasható ez az 1873:XXVI. törvénycikk 26.§-ának a végén. Büszke lehet rá Madarász bátyánk. Ne vegye rossz ómennek a most 97 éves aggastyán, hogy neve belekerült a "letűnt nemzedék nevei közé. Isten éltesse még sokáig!

Mikor a fatális módosítás mellett az egész Ház nagy robajjal, mint egy ember, felemelkedett, szinte hallani lehetett azoknak az állaknak a koppanását, melyeknek tulajdonosai már biztosra vették az igazgatótanácsosi állásokat. Tehát Isten veled prezencmárk, vagy Isten veled képviselőség!

Legnagyobbat koppant Tóth Vilmos álla. Ő pár hónappal előbb váratlanul leköszönt a belügyminiszterségről, senki sem tudta, miért? Ennek a miértnek az volt az "azértja, hogy a miniszter úrban nagy bankügyi képességeket fedeztek fel (előbb ügyvéd volt Nyitrán), s már azok a bizonyos intéző körök elhatározták, hogy ő lesz a Leszámítoló Bank elnökigazgatója (=40-50 ezer forint fizetés).

De az állaknak már nem is koppanása, hanem kopogása, hogy nem mondjam, vacogása hallatszott később. A májusban, azon a gyászos emlékű "fekete pénteken Bécsben kitört "krach a még meg nem született méhmagzatnak sem irgalmazott. Megvolt a törvény, de sohasem lett meg a bank. Tehát most már se miniszterség, se bankelnökség.

Tóth Vilmost valahogy bejuttatták az anglo-magyar bank igazgatóságába. Veszett fejszének a nyele. De a krach vihara ezt a nyelet is elseperte a hozzátartozó bankkal együtt.

Utóbb egy másik bank igazgatóságába juttatták be Tóth Vilmost azok a bizonyos "befolyásos hatalmak. Ennek a banknak keletkezése óta én is igazgatósági tagja voltam. Ott ült közöttünk, egyszerű polgárok között Őexcellenciája, de nagy bankügyi lángelméjének valami különös tanújeleit nem árulta el előttünk.

Pedig nemsokára szükség lett volna az ő lángelméjére. Az átkozott "krach a bank vezérigazgatóját is kikezdte s - ami még nagyobb baj volt - a vezérigazgató úr kikezdte a bankot. Mindent elkövettünk, hogy az egykor virágzó intézet becsülettel likvidálhasson, ami sikerült is. De tantiéme-ről természetesen már szó sem lehetett. Búcsút vett hát tőlünk a kegyelmes úr. Andrássy utóbb kineveztette a közös számszék elnökévé. A közös pénzügy szerencsére nem bukott meg (bár a következő okkupációs korszakban ugyancsak kerülgette a guta ezt is). E miniszteri fizetéssel ellátott szinekúrában tehát a volt magyar belügyminiszter 1895-ig maradt, mikor a betegeskedése miatt visszalépett Szlávy József helyébe a főrendiház elnökévé nevezték ki.

*

A 153 milliós kölcsön volt Kerkapoly pénzügyminiszter utolsó ténye. E nagy teher alatt az ő erős dereka is megroppant. A Ház megszavazta a kölcsönt. Hogyne szavazta volna meg, mikor Kerkapoly 1873. november 19-én azt jelentette a pénzügyi bizottságnak, hogy 1874 első hét hónapjában 116 millió forint kiadás áll szemben 56 millió bevétellel, tehát 60 millió deficit lesz fedezendő. A függő tartozásokkal együtt 80,832.000 forintra emelkedett a fedezendő összeg.

Egy héttel e szomorú jelentés után Kerkapoly megszűnt pénzügyminiszter lenni. A 153 milliós kölcsön az a kőlap, mely e mozgalmasan érdekes politikai pályát lezárja. Akár mindjárt rá lehetett volna vésni e kőlapra: itt nyugszik Kerkapoly Károly, Magyarország legszerencsétlenebb pénzügyminisztere.

1873. november 26-án tartott búcsúbeszédét a képviselőházban. "Láttam jönni - így hangzanak ki e beszéd végmondatai -, hogy a múltban áthárított terhek mind ránk rakattak át. Egyúttal a sors rossz termésekkel, rossz üzleti viszonyokkal sújtott bennünket. E kettő együtt tette a helyzetet oly szomorúvá. De a képviselő urak nem találták a helyzetet oly nyomasztónak. Én megmondtam előre, hogy meg fogok törni a roppant teher alatt s megtörtem. De teljesítettem kötelességemet, amint azt Isten tudnom adta. Készségesen magamra veszem és viselem a felelősség rám eső részét. Szangvinizmussal és optimizmussal vádolnak, pedig teljes életemben nem voltam az. Én számításaimban nem kedvező, hanem csak közepes évekre számítottam, de az eredmény ezen is alul maradt. Mindez nem az én vétkem, hanem az én végzetem!

Kerkapoly búcsúbeszéde mély hatást tett, mert ez a hideg ember is majdnem tragikus akcentusokat ütött meg a távozás pillanatában. A megsebesült oroszlán ordítása még mindig imponálóbb volt, mint az üldöző falka kaffogása.

A valóban nemes és igazságos kortársak nem dobtak rá követ. Nyilatkozataik közül érdemes egy-kettőt leszegezni. Leghatározottabb ellenfele, báró Sennyey így nyilatkozott: "Mindnyájunkat kell okoznunk, a hiba mindnyájunkban volt. Deák ezt mondta: "Ha újra kellene vagy lehetne rendezkednünk, alighanem ugyanolyképp járnánk el, ahogy eljártunk.

Kerkapoly e búcsúbeszéd után még 18 évig élt. Csak most érte el régi ideálját, most foglalta el egyetemi tanszékét. Furcsa iróniája a sorsnak: a bukott pénzügyminiszter tizenhét esztendőn át pénzügytanra tanította az ifjú nemzedéket. Tudós könyvet nem írt. Kár, mert ez bizonyosan nagy értékű és érdekű könyv lett volna. A híres Stein Lőrinc pénzügytanát választotta vezérfonalul, mert ez a szellemes tudós is hegeliánus volt. Egyébként Kerkapoly önálló maradt felfogásában. A valutakérdésben bimetallista volt. Akkor még erősen folyt a harc a bimetallizmus és a monometallizmus közt, mely azóta az utóbbi javára dőlt el. A képviselőháznak is tagja maradt 1878-ig.

Eljárt az Akadémia nemzetgazdasági bizottságának üléseire is s itt abban a szerencsében részesültem, hogy vele tudományos kérdések felett vitatkozhattam. Kerkapoly ugyanis szerette a vitatkozást. Mindenki szereti azt, amiben erős. Egy ízben a telepítési kérdésről tartott előadást. Azt az eszmét fejtegette, hogy jó volna a Romániában lakó magyarokat az Alföldre áttelepíteni. Jó volna - mondám én az előadást követő eszmecsere során - de nem kivihető. Miért? - kérdé Kerkapoly. Azért - felelém -, amiért a Duna nem folyik Romániából Magyarországra, hanem az ellenkező irányba siet a tenger felé. A mezőgazdasági település, hasonlatosan a folyamokhoz, a magasabb földjáradék területéről az alacsonyabb földjáradék területe felé gravitál. Az eladósodott földmívelő eladja drága földjét, kifizeti adósságát s a megmaradt pénzen, ott, ahol a föld még olcsó, vesz magának ugyanannyi földet, amennyi az előbbi helyen volt neki. Az ellenkező processzus lehetetlen.

Kisebb kaliberű ember megneheztelt volna, hogy neki ellentmondani merészkedtem. Kerkapolynak megtetszett az én elméletem és elfogadta.

De Kerkapoly nemcsak tanár volt, hanem szenvedélyesen kertészkedett is. Talán még ekkor is a földnek az az ősmagyar szeretete dolgozott benne, mint mikor pápai tanár korában a szomszédos Gyimóton 40 holdas kis birtokot vett s azon nagy buzgalommal gazdálkodott. Kerkapoly most a Gellérthegyen, ott, ahol most a Ferenc József-híd torkollik, vett magának terjedelmes szőlőt. Itt dolgozott sokszor maga napestig, néha még ebédre sem ment haza. Egyszer egy dunaparti magánkereskedésbe léptem be holmi magvakat vásárolni saját kertem számára. Kit találok ott? Kerkapolyt, ki nagyon is "magvas társalgásba volt elmerülve a kereskedővel. Pár szót váltottunk. Azután vette a vásárolt magvak csomagját s ment egyenesen a csavargőzös állomása felé, át a Dunán budai szőlőjébe. Tudja-e, ki volt ez az úr? - kérdém a kereskedőtől. Nem tudta. Mikor megmondtam neki, csak azt restellte, hogy nem szólította kegyelmes úrnak. Megnyugtattam.

Kerkapoly öregségére nemcsak a tanársággal és a kertészkedéssel foglalkozott. 1885-ben fogta magát és megházasodott. Az egyetemi tanárságon kívül volt még egy másik ideálja: Gömbös Petronella kisasszony, kit pápai tanár korában megkért, de akit akkor nem adtak hozzá. A kisasszony ugyanis dúsgazdag embernek, Gömbös János hőgyészi birtokosnak a lánya volt.

Mikor Kerkapoly 15 évvel később miniszter lett, az akkor már több mint 90 éves öreg Gömbös alkalmas módon értésére adatta, hogy most már hajlandó hozzáadni Petronellát. De Kerkapoly a súlyos állami gondok között nem ért rá megházasodni. Várt még 15 évig. A csendes tanári foglalkozás közben megszívlelte az Írás szavait: nem jó az embernek egyedül lenni. Nőül vette Gömbös Petronellát. Ő 61 éves volt, neje csak néhány évvel fiatalabb.

Volt alkalmam megismerkedni Gömbös Petronella kegyelmes asszonnyal is. Ez úgy esett, hogy egy ízben Kerkapoly üzent, hogy látogassam meg, fontos beszédje van velem. Még az ebédlőben ültek, mikor beléptem. Hellyel kínáltak az asztalnál. Kerkapoly, ki szőleje révén nagy borszakértő lett (de kicsi borivó maradt), három féle bort is tett elém a saját terméséből. Kínálgatott. Véleményemet kérte a borokról. Élénk beszélgetés indult meg. Érdekkel szemléltem, mily gyengéd, kedveskedő tud lenni a feleségéhez ez a különben kissé darabos férfi. A kegyelmes asszony is szívesen beszélgetett velem, kivált mikor megtudta, hogy én is vas megyei vagyok. Utoljára kisült, hogy szegről-végről talán még atyafiak is vagyunk. Az én nagyanyám Ajkay lány volt, az ő anyja a Radó családból származott, mely lányágon rokonságban van az Ajkayakkal stb. stb.

Kerkapoly házasságához némi részben hasonlított az apósa házassága. Gömbös János, ki nem volt ős-dzsentri, hanem vállalkozó eszes iparosból lett már fiatalon jómódú emberré, nőül kért egy Radó kisasszonyt, de kosarat kapott. Teltek az évek. A kisasszonyt ugyancsak egy Radó vette nőül. Ebből a házasságból született Gömbös Petronella kegyelmes asszonynak az anyja. Gömbös János az évek során dúsgazdag emberré lett s 60 éves korában, minthogy nem vehette el egykori imádottját, ahogy később Kerkapoly tette, tehát elvette annak a lányát. Íme, kész anyag egy ügyes regényíró számára.

De hát minek is hívatott engem Kerkapoly? Átvonultunk dolgozószobájába s ott megmondta. Ő a "Pallas irodalmi társulat elnöke volt s szeretett volna a társulattal egy hetilapot kiadatni az angol Saturday Review mintájára s engem akart megtenni szerkesztőnek. Hosszasan megbeszéltük ezt a tervet, melyet - mint később értesültem - Szilágyi Dezső is nagyon kedvelt. A végeredmény az volt, hogy nem vállaltam el a Saturday Review szerkesztését. Ennek több oka is volt. Legyen elég belőlük kettő: úgy vélekedtem, hogy először kevesen voltak nálunk abban az időben olyan írók, akikkel egy Saturday Review-t meg lehetett volna íratni. Másodszor kevesen voltak olyan olvasók, kik ily magas színvonalú lapra előfizettek volna.

Kerkapoly ezután még néhány évig élt. 1891 végén halt meg. Minden vagyonát, mely pedig jelentékeny volt (hisz csak gellérthegyi ingatlanai ma százezreket érnek) jótékony célra hagyta s ezzel nemesen adta meg a választ azoknak az ócsárlóinak, akik fukar embernek mondották. Fukar volt, igenis, de végelemzésben a kultúra és az emberiség számára volt az. Kár, hogy végrendeletét kissé hegeli modorban szerkesztette meg, úgy hogy a jogi kérdések gordiuszi csomója kerekedett belőle.

Neje sok évvel túlélte. A tiszteletreméltó matróna utolsó éveiben idegbeteg lett s önmaga vetett véget szenvedéseinek. Most már pihennek mind a ketten.

Csak húsz éve, hogy Kerkapoly elhunyt s már majdnem elfeledték. Én nem feledtem el. Meghajtom emléke előtt öreg fejemet s leteszem sírjára koszorúmat, melynek szalagjára az ő hegeli filozófiájának modorában ezt írom:

Az ő nagy talentuma volt a tézis.

Tévedései adták meg ehhez az antitézist.

E kettő fölé engesztelőleg emelkedik a szintézis: hazájának, fajának törhetetlen szeretete.

(További közlemények következnek.)