Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Szabó Dezső: Paul Verlaine

Szabó Dezső: Paul Verlaine
VII.

Verlaine napjainkig ható tényező a lírában - és nemcsak Franciaországban. A szimbolista líra összes sajátossága: a belső, intuitív élet visszaadása, zeneiség, korrespondenciák az ő költészetében tűnnek fel először szuggeráló erővel, tanító tudatossággal. Hatásának - mint minden nagy hatásnak - voltak nemkívánatos következményei is. Akik tovább akartak menni a líra megegyénítésében vagy úgynevezett "zenei egységek-be tépett mondat-rongyokhoz: kriptogóm költészethez vagy egy delíriumos interjectio költészethez jutottak. Az ő példájára reklámozták magukat sokan hívővé. De a példát hibáztatni sohasem lehet. A példa mindig csak alkalom egy úgy is mindenképpen kitörő belső imperativus bolondság érvényesülésére.

Őt magát kell elfogadnunk - mint egy természeti jelenséget - összes életnyilvánulásai egész összefüggésében. Elválasztani benne a költőt az embertől: annyi volna, mint elválasztani a dallamot hangjainak rezgéseitől. Anarchikus elemei, destruktív folyamatai: nagy szociális értékekké lettek. A társadalomnak nincs joga ítéletet mondani rá: nem adott semmit neki és annyit kapott tőle.

Szegény, egész életében pazarul ajándékozta életét. És mindig csak szenvedést kapott azért, hogy szeretni született. Szerette feleségét egész életével s ez egész életének fájó alaphangja lett. Szerette Rimbaud-t s ezért a világ megköpte: Rimbaud pedig kihasználta és azután otthagyta. Szerette Lucient, ez meghalt. És akkor elárvult szeretetét odaviszi az utcalányok közé, kik kizsákmányolják. Arisztokrata, forma-kényes természetével Párizs ember-iszapjában kell élnie. És barátai? Hányszor reklámnak használják. Hányszor kell egy kis pénzkölcsönt, egy kifizetett pohár abszintot szonettel fizetnie.

És mégis, ha jól belenézünk szemeten és infamián keresztül, egy tiszta, szűz életet látunk benne, mely nem tudja a szociális élet hitványságait. A nagy élet-folyam megtartotta forrás-tisztaságát Párizs árkaiban is. És bukásában elhisszük neki:

J'étais né pour plaire "ŕ toute âme un peu fičre,
Sorte d'homme en ręve et capable du mieux,
Parfois tout sourire et parfois tout pričre
Et toujours des cieux attendris dans les yeux.

Toujours la bonté des caresses sincéres,
En dépit de tout et quio qu'il parűt,
Toujours la pudeur de hontes nécescaires
Dans l'argent brutal et les stupeurs du rut;

Toujours le pardon, toujours le sacrifice
- - - - - - - - -
J'étais, je suis né pour plaire aux nobles âmes,
Pour les consoler un peu d'un monde impur.