Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Feleky Géza: Színház

Feleky Géza: Színház
5.

A görög tragédia, Shakespeare, a kelet: ilyen nagy dolgokkal szemben Reinhardt állásfoglalásának szimptomatikus jelentősége is alig van. Hozzáillő, alacsonyabb szempontok tárgyilagos eredményt adnak és megmutatják ezt az embert igazi kicsinységében, szimplaságában.

A berlini direktor körül tévelygő félreértéseket még tetézi az, hogy belelátnak egy jó tulajdonságot, amely hiányzik belőle és hibává keresztelik egyetlen igazi kvalitását. Beszélnek meggyőződéseiről és elítélik, mert meggyőződéseit alárendeli a közönségnek. Reinhardt típusa a meggyőződésre képtelen félművésznek. Magasan áll, fénylik a napban, de mégis csak szélkakas, a szélhez igazodik és nem ő kormányozza a szeleket.

Ez a mesterség nagyon közönségesnek látszik, pedig egy nagy feladat szolgálatában áll.

A drámának az a rendeltetése, hogy egy nagy közönség közös lelki élménye legyen, a közönség részvételével keletkezett és a közönségre való hatás módjai határozzák meg formáját. Az intim színpad önmagának ellenmondó intézmény, közönségre nem számító dráma pedig nonszensz. Legfeljebb az engedhető meg, hogy a költő egy majd elérkező közönségnek, helyesebben közönségből beszéljen. A dráma a legnagyobb mértékben szociális műfaj, és a rendező művészete a legszociálisabb művészet. Az épület belső tagolásánál a katolikus templom építészének mindenha arról kellett legelőbb gondoskodnia, hogy az oltár előtt misét celebráló papot minden hívő lássa és hallja. A jó színidirektor is úgy mutassa be a drámát, hogy mindenki lásson és odahallgasson.

Reinhardtnak Berlin a közönsége, speciálisan berlini színházat kell tehát csinálnia, nem csupán a bevételek szempontjából, hanem főleg azért, hogy hivatásának megfeleljen. Nem is szabad terhére róni untalan dobpergetését, örök szenzációhajhászását, hiszen az az első feladata, hogy Berlinben ébrentartsa a színház szükségletét.

Berlin a katekszohén huszadik századbeli város, egy darab Amerika, Európa szívében, egyszóval az ésszerű munkának, a legtökéletesebb és legteljesebb munkamegosztásnak székhelye. Erre nézve nem lehet kétség, a kereskedelmi mérleg épp úgy bizonyít, mint az egészen külső jelek, például ez, hogy az étkezéseknek még csak körülbelül sem állapodott meg az időpontja. Vagyis mindenki egészen a hivatása szerint él, nem emberi teljessége, hanem eszközvoltának tökéletesedése felé törekedve. Tömérdek osztályra tagolódik a lakosság, és ezek mind a maguk módján fejlődnek tovább, egy szervezet szolgálatában, de egymástól független orgánumokként. A színház számára nem az érdeklődés elkülönböződése, sokfélesége a fontos következmény, hanem az érdeklődés kialvása.

Az emberek munkásságukkal minden nap ugyanabban az ívben lengenek, sohasem kerülnek mellékutakra vagy olyan magasságokra, ahonnan életüknek legalább egy részletén végigláthatnának. A nap az élet számukra, az év nem más, mint nap és nap meg nap. Elérzéstelenednek, kiürülnek, gondolkodásuk és hajlamaik is mechanizálódnak. Lassanként megszűnik rájuk nézve a tisztázások, az egyenlegek, a probléma-kifejlések fontossága. Egész nyersen az példázná az új átalakulást, hogy az Ibsen-drámák nagy megvallásai egy fenséges, szigorú etika posztulátumaivá lesznek és nem szükségesek az egyénre nézve egyéni okokból, nem kényelmi berendezkedések többé.

Az új szükségletek csakhamar megteremtették színpadi kifejezésükül a naturalista drámát és Brahm Berlin röghözragadtságából akart színpadi stílust fejleszteni. Gyönyörűen, előkelően dolgozott, gyönyörű, előkelő színészekkel, de vállalkozása annál feleslegesebbé lett, minél inkább programjához idomult: hiszen tisztán reproduktív művészetre, életmásolásra nincsen szükség és nincsen közönség sem.

A kispolgár Reinhardtnak az az egyetlen heroikus elhatározása, hogy a színházaiba gyülekezett embereket igyekszik kiragadni békaperspektívájukból és arra kényszeríti őket - tout prix, minden eszközzel és minden módon -, hogy számukra szédítő magasságból nézzenek végig életeket. Ő is épp olyan józan, épp oly kevéssé rajongó, mint Brahm, csak valamivel nyugtalanabb eszű és főleg nem berlini. Nem berlini talajban ereszkednek gyökerei, innen nagy vándorló kedve, innen van az, hogy kritikusabb szemmel látja a viszonyokat, mint mestere, a Lessing Theater. Ne vezetik néppedagógiai, etikai hajlamok, de belátta, hogy a színház csak akkor maradhat meg, ha színház marad. Egy nagyszerűen berlini ember mélyen leásna a kéreg alá és a sok kéregtől fedett igazi színházlehetőséget tárná fel. Reinhardt csak a váltakozó divatlehetőségeket szimatolja meg előre, visszavezeti őket bizonyos közelfekvő okokra és azután tudatosan utat épít azoknak, akik meghatározták az irányt, amelyben halad. Mozaikmunkát végez tehát és rikító foltokra tagolódnak törekvései.

Az egyes évi eredményei nem kapcsolódnak egymásba, egyik favoritjából nem lehet a másikat megjósolni, egész drámákat nem tud végigrendezni, talán még egész felvonásokat sem, de egyes jeleneteket gyakran energikusan és hatásosan túloz; főleg a legszükségesebb helyeken, amikor a berliniek lomha fantáziájának élénkítésére kellenek a felnagyítások, az erős hangsúlyok. A Judith-előadást egészen elejtette és mégis, még ott is voltak ilyen értelemben sikerült részletek. Holofernesz kiadja a parancsot, az első kikiáltó átveszi tőle és félrelebbentve a vezéri sátor függönyajtaját, belekiáltja a láthatatlan táborba; új és új kikiáltók adják tovább a szavakat, mind messzebb és messzebb, míg végre a hang belevész a távolba. Így legalább a tragédiának egy mellékes része kap hebbeli arányokat.

És ilyen ötletek akadnak olykor seregesen, minden olyan előadásnál, amelyet ő rendezett. Amikor Lumpácius Vagabundust alkalmazta újra színpadra, ahhoz a kedves, de olcsó és értelmetlen fogáshoz folyamodott, hogy páholyokat hasított ki két oldalt a színfalakból és Biedermayer-jelmezű urakkal, hölgyekkel, Vatermörder-gallérokkal és fülrehajló, kerek baby-kalapokkal rakta meg őket. De ugyanakkor bejelentette stilizáló szándékát diszkrétebben és előkelőbben is. Egy nagy függőlámpát akasztott a súgólyuk fölé, sápadt, sárga gázlángok égtek a tejüveg-gömbökben és nem aludtak ki akkor sem, amikor mögöttük a jelenetek fényes nappal játszódtak le. Finomabb és helyénvalóbb bekonferálás alig képzelhető: a baj csak ott van, hogy az előadás még sem stilizál, hanem egyszerűen egy ostoba rüpők-komédia cammog és zajlik óraszám.