Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista

Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista
1.

Egy este az utcán egyedül találkozott a lánnyal Hitter Lajos, a hetedgimnazista.

Úgy történt különben, hogy valami mértani rajzot kellett volna elkészítenie másnapra akkor este. És feltétlenül kellett.

Kora délután óta dolgozott nekivetkőzve. Egy rajzlapot el is rontott a nagy igyekezettel s kényszeredetten, belékábulva húzogatta már az ábrákat. Egyszer csak észrevette, hogy elfogyott a veres tintája, csak később lett vón ugyan szüksége a tintára, de azért rögtön felugrott; szerte-szét hagyva az asztalon körzőt, ceruzát, papírrongyokat. S bár az is eszébe jutott, hogy a lakótársa polcán biztosan találhatna tintát, ha utána kotorászna egy kicsit - ezt a megoldást azonban szinte kedvetlenül verte el magától.

Örült neki, hogy mentséget kapott a felugrásra s hogy kimehet egy kicsit az utcára. Hanem valami furcsa szorongás bizsergette eközben a hátát és megrángatta a mozdulatait, amint a kabátját, kalapját magára kapdosta.

A veres tinta hiányát nem igen járja meg holnap az iskolában kifogásnak, mert három héttel előbb is elkészülhetett vón a rajz, s ha így elpotyázza az időt, aligha fejezheti be máma.

Nagyon kényelmetlen volt erre ilyen józanon rágondolni:

- A fene a tintáját - dünnyögte mérgesen, maga előtt színészkedve a mérgivel s alig várta, hogy kinn legyen az utcán.

Kézlóbálva, nagyokat lépve szelte aztán a járdát s a karja lengése ütemére végigütögette mindenütt a falakat. Úgy iparkodott, hogy csupa szegleteket érintsék mindenütt az ujjai, s még meg is állt és vissza is csapott sietősen egy-egy szegeletre, ha elvétette előbb.

Sokan sétálgattak a kisvárosi utcákon az enyhe jázminszagos május estén, s a boltból hazafelé jövet pillantotta meg Hitter Lajos a leányt.

Előtte haladt fehér harasz kendőben, hajadon főn s a járókelők közül messzire kilengett fehér kendeje. Feltartotta fejét, kihívón illegette magát s nemigen téregetett ki a járókelőknek. Néha pedig megállott valamit megbámulni.

- Na - gondolta a diák és utánavetette magát.

Hanem minél közelebb érte, annál izgatottabb lett és tétovázóbb. Százszor is elképzelte már magában ezt a találkozást s most a valóságra váltán szinte megriadt tőle s a közelségétől.

Két ismerős asszony jött szembe vele. Erre meglassúdott, örvendve szinte, hogy evvel is halasztódik még a lányhoz menetel. Nagyot köszönt nekik, mikor elhaladtak mellette s némi hetykeséggel húzta ismét szemére a kalapját, mint aki nem közönséges dolgon töri a fejét.

Megállott és elgondolkodva bámult be egy boltajtón. Hanem mikor az egyik segéd a pult mögül kinézett az utcára s összepillantott véle, felrezzenve eredt neki ismét.

Vigyázva tartotta szemmel a leányt, körülkémlelgetett minduntalan, szinte evvel akarván biztatni magát és a magabiztatása megett már ólálkodott valami kelletlen, alkudó lankadás: hogy talán ma este éppen nem is volna érdemes kezdeni a lánnyal. Azért csak ment tovább utána.

S mikor már majd a sarkára hágott, a leány hátrafordult valamiért és észrevette.

Hitter Lajos csaknem visszahökkent a pillantása elől s félre is kapta a fejét.

A leány rávillogott mégegyszer, biztatón, intett, tán a kabátját is megrántotta, mikor a diák elment mellette.

Mert elment, csaknem elfutott mellette a diák valami lebírhatatlan, ostoba gyávasággal. S olyan kényes, durcás képet vágott hozzá, mint a gyerekek, mikor nem akarják elvenni a cukrot.

Nagyokat lépve inalt előre, akár veszedelemtől menekülne és összerázkódva nevetett néha magában, mintha örülne gyámoltalanságán. Ahhoz hajazott némileg ez az ideges örömféle, ami akkor kelt benne, mikor az imént az asztal mellől ugrott fel.

- Nem lehet. Most nem lehet - ragadt bele határozatlan a mentségbe -, most dolgom van. Majd - és megint felnevetett, talán azon, hogy lehetett volna.

Hanem a nevetés alatt valami kínzó, savanyú szégyenféle fakadt fel. S utána düh is. Akárcsak összevesztek vón egymással az indulatai s egy a mást gyűrve, tépve marakodnának benne. Előreszegte vadul a nyakát és összeharapta a fogait.

Aztán egyszerre rájózanodott tisztán, egyszerűen, milyen ostoba, fajankó mód cselekedett. És minden indulata kitakarodott evvel, csak valami buta, szürke üresség maradt meg a fejében.

- Milyen könnyen lehetett volna mostan - jutott eszébe aztán -, lehetett volna, az szent - ismételte magában. - Ha egy szót szólok neki, eljött vón. Végig se kell kísérni az utcán, csak intettem volna neki, vagy csak ne szöktem volna el mellőle. Elindult volna előre ki, a fasor felé. Máskor is így volt.

És a pajtásai jöttek eszébe akik minden nap beszélnek ezekről az esetekről és hányi-veti mód, csaknem közömbösen, mint valami nagyon egyszerű dologról.

Szeretett vón hátranézni, és még azt se merte. Különben mióta csak elhaladt a leány mellett, mindig az volt az érzése, hogy a leány itt jön nem messze megette s folytonosan szemmel tartja. A mozdulatain is látszott ez, s most ezen kezdett el rágódni:

- Ki tudja, mit gondolhatott, hogy elszaladtam mellette? Hátha még annak vette, hogy csak jöjjön utánam. Lehet.

Ez rögtön kecsegtetőnek tetszett, de csak homályosan s bizonytalan keringett a fejében. Érezte, hogy képtelenség és nem akarta érezni. És szinte erőszakkal színezgette, szövögette tovább magában: itt jön a leány a háta megett, itt jöhet anélkül, hogy szólott vón neki. Tudja ő már. S ha majd a sikátorhoz ér, akkor bevárja és megszólítja. S ezt már csaknem bizonyosra végezte el magában. Sőt az előbbi gyávasága is kísérteni kezdte ennél a bizonyosságnál, hogy meg se állott a sikátornál, hanem csak bekanyarodóban sandított hátra.

Megfordult aztán és kereste szemével a leányt utcahosszat. Nem látta semerre. S a járókelők roppant egykedvűen jöttek-mentek a járdán.

- Áh, nem is érdemes - fakadt ki erre mérgesen és visszakapta a fejét. - Most dolgom van - vette elé újra a mentséget. - Majd. - és határozottan, szinte szigorúan tapogatta meg zsebében a veres tintás üveget. Utána azonban csak állott tűnődve jó ideig a sarkon.